Korábbi posztomban igyekeztem már bemutatni az 1940-ben a Brit-szigeteket bombázó (többnyire kétmotoros) német bombázókat.

Most arról a két brit, egymotoros vadászgép-típusáról írok, akik viszont lelőtték ezeket a német bombázókat.

A kevésbé híres Hawker Hurricane karrierje még a '30-as évek közepén indult, amikor a cég egy tehetséges mérnöke (Sdyney Camm) a korábbi kétfedeles Hawker Fury nevű gépet átalakította modern, alsószárnyas felépítésű, behúzható futóműves repülővé. Előrelátó módon 1 000 LE-nél erősebb, Rolls-Royce Merlin motort épített bele.

1935 végén végezte próbarepülését - és annyira megtetszett a Brit Királyi Légierő (RAF) vezetőinek, hogy máris többszázat rendeltek belőle. A szériagyártás 1937-ben indult. A náci veszély miatt a kormányzat a rivális Gloster cégtől is rendelt 1 000 darabot.

A korai változat 510 km/h-s sebességet tudott elérni és 10 km-es magasság fölé tudott emelkedni. Kezdő fegyverzetként 8 db 7,7 mm-es géppuskát építettek a szárnyakba, a futóművek mellé. Úgy állították be őket, hogy a gép orra előtt több száz méteres ponton "összeérjen" a tüzük. 

1940-ben a honi légteret védő RAF 32 légiszázadát szerelték fel Hurricane-ekkel: ők okozták a német veszteségek 80%-át (!!!) a nyári tomboló küzdelemben!

Összesen 14 ezer darab készült belőle és más országok pilótái is repülték (pl. Belgium és a régi Jugoszlávia).

Ha az átlagembertől azt kérjük, hogy nevezzen meg egyetlen brit repülőgép-típust, akkor vélhetően azt fogja rávágni: Spitfire.

A Suprmarine cég gépe nagyjából egyidős volt a Hurricane-nel: 1936-ban emelkedett először levegőbe. Modernebb konstrukciónak bizonyult - ezáltal gyártása is körülményesebb volt.

Folyamatosan fejlesztették, összesen 22 ezer (!!!) példányt építettek belőle. Legfontosabb változatai az Mk V-ös (6400 darab) és a - talán leghíresebb - Mk IX-es (5 600 darab) voltak.

A továbbfejlesztett Merlin-motor már 1 500 LE-t (!!!) adott le, amivel 590 Km/h-s csúcssebességet ért el és szükség esetén 11 km fölé tudott emelkedni.

Fegyverzetét folyamatosan erősítették - amihez egyre újabb és újabb szárnyvariációkat konstruáltak.

A kezdeti 8 db 7,7 mm-es géppuskát először olyan variációra cserélték, ahol 4 géppuskát hagytak meg, a másik 4 helyére viszont 2 db 20 mm-es gépágyú került.

A géppuskákhoz csövenként 350 lőszert táraztak be, a gépágyúkhoz viszont 120-t. Bár ez jelentős mennyiségnek tűnhet, de valójában ezt is képesek voltak a fegyverek pár másodperc alatt kilőni, így a pilótáknak igencsak meg kellett fontolniuk, hogy mikor tüzelnek.

Adolf Hitler náci ármádiája 1939 és 1941 között sorra aratta sikereit, számtalan országot elfoglalt, másokat csatlóssá tett. 1940-ben viszont nem tudta uralma alá hajtani a Brit-szigeteket, mert a hatalmas bombázó-veszteség miatt szeptemberben le kellett fújnia a nappali támadásokat.

Ahogy egy történész -angolok tömörséggel - így foglalta össze az események lényegét:

"A Királyi Vadászrepülő Parancsnokság azzal nyerte meg a csatát - hogy egyáltalán fennmaradt".

Nemrég írtam róla, hogyan keveredett bele Amerika a II. világháborúba.

A hadkötelezettséget már 19140-ben bevezették és elkezdték az alakulatokat feltölteni - de tudták, hogy egy demokráciában lelkesíteni is kell a népet a harcra. Erre szolgáltak többek között a színes plakátok.

Az első plakát kifejezetten a 18-19 éves korosztálynak szól: "Kövess engem!" - mondja egy tapasztaltabb harcos. Aláhúzták a MOST kifejezést, hisz a kiképzés időt vesz igénybe -így is több hónap, mire egy fiatal a csatába kerülhet.

A második kép ugyanígy a fiatalokhoz szól. Azzal csábít, hogy az önkéntesek megválaszthatják, melyik haderőnemhez kerülnek.

A harmadik plakát igazi csemege a történelem iránt érdeklődőknek: párhuzamba állítja a II. világháborús erőfeszítéseket a XVIII. század végi függetlenségi háborúval. Az aláhúzás itt is kiemelést jelent: "Az amerikaiak MINDIG a szabadságért harcolnak".

Az egyes fegyvernemek külön is toboroztak. A fenti plakátok arra ösztönöznek, hogy fiatalok a tengerészgyalogságot válasszák! Ők elit alakulatokat alkották - ott vetették be őket, ahol nagyobb ellenállásra lehetett számítani (pl. a legvéresebb csendes-óceáni sziget-harcokan. A jobb oldali képen a harcos hagyományosabb, "ausztrál-kalapos", khaki-színű egyenruhát visel, a középsőn pedig már a híressé vált díszegyenruhát. A három kép közül kettőn is kiemelt szerepet kap az amerikai nemzeti lobogó (akkor még 48 csillagot számlált), mint a hazafiság szimbóluma.

A légierő is azt az utat választotta, hogy külön felhívja a fiatalok figyelmét.

Az első képen a délceg fiatalember hatalmas bombát tart a kezében, a felirat pedig ("A sáncokat nézzük") olyasmit akart jelezni, hogy a légierő bombázói alapvetően védelmi feladatokat látnak el.

A középső plakát ismét aláhúzással emel ki - és olyat tematikát alkalmaz, melyet más hadviselők is a történelemben: a gyermekek és családtagok védelmét: "Repülj az ő szabadságukért -és a sajátodért!"

A harmadik kép üzenete a legegyértelműbb: "A győzelemért!"

Még egy különleges fegyvernem, aki kiemelten toborzott: az ejtőernyősök. A képen olvasható jelmondat kicsit "szlenges": "Megvan hozzá a bátorságuk" (Kb. úgy értendő: az ejtőernyősök vagány fickók). Nagyobb bátorságot igénylő, kockázatosabb feladat volt - de ugrásonként külön kaptak pár dollárt, ami jól jött a szegény srácoknak.

A modern háború elképesztő összegekbe kerül. Az amerikai kormány ezt úgy oldotta meg, hogy a lakosságtól kért pénzt: a fegyverkezési kiadásokat "hadi kötvényekből" finanszírozták. Ezek a plakátok a civil állampolgárokat ösztönzik, hogy ezek megvásárlásával segítsék a harcoló katonákat!

Az első plakát szövege egyértelmű: "Hadd legyen nekik" - azaz a fiúknak fegyverük és lőszerük.

A második üzenet hasonló: "(Mindenki) vigye a (maga) részét!"

A harmadik plakát talán a legharciasabb az egész válogatásban: "Támadás, támadás, támadás".

Az USA a II. világháború végére létrehozta a történelem valaha látott legnagyobb haderejét (több, mint 10 millió!!!) fővel - gyárai pedig a szövetségeseket is el tudták látni a győzelem fegyvereivel.

Japán 1937-ben elfoglalta Kelet-Kínát - seregeik pedig még mélyebbre akartak nyomulni.

Mivel Japán szinte semmilyen ipari nyersanyaggal nem rendelkezik, ezért minden külföldről szereztek be. Az amerikaiak éppen ezért 1941-ben olajembargóval akarták őket megállítani. Benzin nélkül nem szállnak fel a repülők és nem gurulnak a tankok...

A japánok az indonéz szigetvilág elfoglalásával akartak olajmezőket szerezni. Tudták, hogy a kicsiny holland gyarmati hadsereg nem okozhat nekik gondot - de azt is, hogy egy holland gyarmat megtámadása azonnal mag után vonja majd az amerikai beavatkozást. Arra a gondolatra jutottak tehát, hogy először az amerikai flottára mérnek csapást.

Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának legfőbb bázisa a Hawai-szigetekhez tartozó, szépséges Oahu szigetén található Pearl Harbor ("gyöngy kikötő") volt.

Kiváló adottságokkal rendelkező kikötő volt: sekély (ezért azt gondolták, hogy nem kell torpedó-támadástól tartaniuk), az öböl bejárata szűk (tehát jól ellenőrízhető), középen pedig egy kis sziget - ide horgonyozták le a csatahajókat. (Ezeket általában tagállamokról nevezték el).

Elkerülendő az esetleg amerikai felderítőket a japán flotta távoli, északi útvonalon haladt - és csak a szigetektől jócskán északra fordultak déli irányba.

A flotta fő erejét a repülőgép-anyahajók tették ki, hiszen nem partraszállása és szárazföldi ütközetre készültek, hanem gyors légicsapásra.

Az amerikaiak akkor már rendelkeztek a radar korai, kísérleti példányaival - de egyelőre nem túlzottan hatékonyan használták e berendezéseket...

A szigetektől több, mint 300 kilométerre megálltak a hajók és útnak indították a repülőket.

A japán hadvezetés pontosan felmérte, hogy az amerikaiakat vasárnap kora reggel érdemes megtámadni, mert a katonák ekkor a legkevésbé felkészültek - a hosszú szombat esti kimaradás után... Így választották ki december 7-ét.

Két hullámban támadtak: az első még 8 előtt, a második pedig 9 óra előtt érte el Oahu szigetét.

Fő célpontjaik a kikötőben lehorgonyzott hajók voltak, de másodlagos célpontként támadták a repülőtereket és az ott állomásozó gépeket is.

A japánok négyféle repülőt használtak: torpedóvetőket, zuhanóbombázókat, magassági bombázókat - és az őket kísérő vadászokat.

Mivel a hagyományos légibombák nem tudták volna átütni a csatahajók nehéz páncélját, ezért páncéltörő lövedékekre szereltek stabilizátor szárnyakat, melyekkel alkalmassá váltak bombavetésre.

A japán csapás igen sikeres volt: négy nagy csatahajó is elsüllyedt - másik négy pedig súlyosan megrongálódott.

Több, mint 3 000 amerikai vesztette életét - a japán flottához pedig összesen csak 29 támadó repülő nem tért vissza...

Az Arizonát - melynek felrobbanásakor több, mint ezer élet veszett oda - soha nem emelték ki a sekély vízből. Azóta is nemzeti emlékhelyként szolgál.

A japán parancsnok lefújta a terve vett harmadik hullámot - így nem rombolták le a szigeten található olajtartályokat.

Az amerikai hajók többsége javíthatónak bizonyult - ennél is fontosabb, hogy az amerikai anyahajók egyike sem tartózkodott aznap Pearl Harbor-ban, így részt tudtak venni a következó hónapok harcaiban.

Az I. világháború kitörésekor az Oszmán Birodalom még mindig a Föld jelentős hatalmai közé tartozott, noha az előző években jelentő területeket veszett (Líbia, Balkán-háborúk). A szulán uralma alatt állt Anatólia, a Közel-Kelet, Mezopotámia és a muzulmán szent helyek is Arábiában.

Ezen térképen jól látszik, hogy az Oszmán Birodalom területe messze-messze túlmutatott a török nép által lakott területeken. A törökök még Anatóliát sem "lakták be" egészen:

A tengerparton görögök éltek - az ókor óta, Kis-Ázsia keleti felében pedig keresztény örmények és muzulmán kurdok.

Az etnikai viszonyok radikálisan megváltoztak a világháború alatt, amikor a török hatóságok örmények százezreit  terelték koncentrációs táborokba. 

A deportálás során - a tudomány álláspontja szerint - legalább 600-800 ezer keresztény lakost gyilkoltak meg.

Az oszmán Birodalom 1914-1918 között a központi birodalmak egyikeként vett részt az I. világháborúban. A győzelemre készülő antant már terveket is készített az arabok által lakott tartományai felosztására.

Az oszmán kormányzat 1920 augusztusában - a vesztesek közül utolsóként - Sévres-ben kötötte meg a békét. A korábbi térképpel összehasonlítva jól látható, hogy elsősorban a valóban törökök által lakott területeket tervezték meghagyni a birodalomnak.

Látható, hogy a győztesek tervbe vették kurd állam megalakítását, illetve - elsősorban az olaszok és a franciák - "befolyási övezeteket" szerettek volna kialakítani Anatólia török kézen maradt részein is.

Aztán a dolgok másként alakultak. 1919-el kezdődően - mintegy a világháború közvetlen folytatásaként - háború dúlt a görög és a török csapatok között, melyben a török sereg élére az a Musztafa Kemál került, aki később Kemál "Atatürk" néven leváltotta a szultánt és köztársasági elnök lett.

A görögök kezdetben nagyobb területeket vettek birtokba Nyugat-Anatóliában, mint, amit a Sévres-i béke nekik ítélt, de aztán a törökök minden fronton előre nyomultak és messze túllépték a megállapított határokat.

A török katonai siker szörnyű következményekkel járt: újabb "etnikai tisztogatást" hajtottak végre: lényegében az összes keresztény görögöt elzavarták Kis-Ázsiából, ahol őseik már évszázadokkal Krisztus születése előtt telepedtek le.

1923-ban - módosítva az 1920-as békét - új egyezményt kötöttek a svájci Lausanne városában, melyben meghúzták Törökország azóta is fennáló határait.

A tervbe vett kurd állam meghiúsult. Így lett a kb. 45 milliós (!!!) kurd nép a Föld legnagyobb, önálló állammal nem rendelkező népe!

Az. I. világháború előtt és alatt emigráns cseh értelmiségiek megalkották a „csehszlovákizmus” eszméjét, mely szerint a cseh és a szlovák nép valójában egy – ezért nekik önálló államot kell létrehozniuk az felbontandó Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Ehhez meg is kapták a győzelemre törő antant ígéretét.

 (Noha cseh és a szlovák férfiak a Monarchia állampolgáraiként természetesen ugyanabban a hadseregben küzdöttek, mint az Alföld magyar parasztsága, de az orosz fogságba esettekből megalakították a „csehszlovák légiót”. Ez az orosz bolsevikik ellen harcolt a polgárháborúban, így Csehszlovákiát – mely csak 1918 októberének végén alakult meg – győztes államként könyvelték el.)

Az antant – túlzó – ígéretei nem igazán etnikai alapon szerveződő államot jelentettek volna, hiszen magában foglalta volna a teljes magyar Felföldet (az Alföld vonalától kezdve!!!), sőt terveztek egy csehszlovák–délszláv „korridort” is a Dunántúl nyugati sávjában.

A nem túl jelentős erőkből álló, antant tisztek által vezetett csehszlovák „légionáriusok” már 1918 novemberében megkezdték a bevonulást a Felvidékre.

Az akkori magyar kormányzat, december elején megpróbált nagyon tisztességes, az etnikai/nyelvi vonalat egészen jól követő demarkációs vonalat húzni („Bartha-Hodzsa megállapodás”).

Ám Párizsból követeléssel álltak elő december végén, mely ezt túllépve közelített a háború alatti antant ígéretekhez (és majdnem megegyezett már a későbbi „trianoni” határral). Januárban a csehszlovákok birtokba is vették ezt az (elsősorban magyarok által lakott) területet.

1919 áprilisában – a tiszántúli román támadás heteiben – a csehszlovákok is támadásban lendültek és birtokba vették utolsó megmaradt iparvidékeink egyikét (Ózd, Miskolc).

Május / június fordulóján fordulat következett be: a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg diadalmas északi hadjárata. Elsősorban a magyarok által lakott településeket szabadították fel – sőt, Bártfánál a lengyel határig is eljutottak.

Az északi hadjárat kiemelkedő eseménye volt a magyar csapatok ünnepélyes bevonulása Kassára.

Aztán következett Clemenceau jegyzéke június közepén: azt ezt elfogadó Kun Béla utasítására magyar csapatok június végére hozzávetőleg az ekkor megállapított „trianoni” határokra vonultak vissza. Mivel harc nélkül adtunk vissza az imént legyőzött ellenfélnek – ráadásul elsősorban magyarok által lakott – területeket, így Stromfeld Aurél lemondott és a katonák lelkesedése is erősen zuhant.

A Tanácsköztársaság augusztus összeomlásakor a csehszlovákok ismét „beljebb lopakodtak” az északi ipavidékre (pl. Ózdra és Salgótarjánba)

Ezeket végül csak decemberben adták vissza, amikor a román hadsereg a Tiszáig vonult vissza.

Az I. világháború során (1917/18-ban) a brit hadsereg elfoglalta a Szentföldnek / Kánaánnak is nevezett területet az Oszmán Birodalomtól. 1920-tól a Népszövetségtől kapott megbízás ("mandátum") alapján igazgatták. Az alapvetően arab (muszlim és keresztény) lakosságú területre fokozatosan érkeztek zsidó telepesek, a cionista eszmét követve.

Az ENSZ Közgyűlése 1947 novemberében szavazta meg a fent látható tervet: megalakult volna egy zsidó és egy arab állam, Jeruzsálem pedig (a három monoteista vallás szent városa) pedig nemzetközi ("semleges") terület lett volna.

A terv csak részben valósult meg: Izraelt kikiáltották 1948 májusában.

  Az arab államok (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon) erre támadással reagáltak, de Izrael legyőzte őket az 1. arab-izraeli háborúban (1948/49).

Izrael nagyobb lett, mint amit az 1947-es ENSZ-terv előirányzott: területeket foglaltak el a zsidó harcosok, ahonnan palesztinokat űztek el.

A 2. arab-izraeli háború (1956 okt-nov). "szuezi válság" néven ismerős. Izrael megtámadta Egyiptomot (tankjaik átszáguldottak a Sínai-félszigeten), november elején partra szálltak az angol és francia egységek Szueznél - de a szovjet fenyegetés megmentett Egyiptomot a vereségtől és a támadóknak vissza kellett vonulniuk.

1967 júniusában zajlott le a híres "hatnapos háború". Izrael ("preventatív csapásként") lebombázta a szomszédos arab haderőket, majd támadásba lendültek tankjaik.

1956-os sikereiket megismételve, megint villámgyorsan birtokba vették a Sínai-félszigetet.

1967-ben Izrael olyan területeket hódított meg, ahol akkor nem éltek zsidó emberek: a Sínai-félszigeten kívül a Gázai-övezetet, Nyugat-Jeruzsálemet, Ciszjordániát és a Golán-fennsíkot.

A negyedik arab-izraeli háború (1973 októbere, "Jom KIppur háború") arab államok támadásával indult - kezdetben meglepetést és válságot okozott Izraelben. Az egyiptomi csapatok átkeltek a Szuezi-csatornán és leküzdötték a Bar-Lev vonalat.

Az izraeli harckocsizók azonban idővel támadásba lendültek (ez volt a történelem legnagyobb tancsatája!), legyőzték Egyiptom szovjet tankjait és bekerítették az egyiptomi katonákat.

Hasonlóan zajlott a küzdelem a kisebb területű - de stratégiailag fontosabb - Golán fennsíkon. Itt szír csapatok támadtak, de az izraeliek megállították őket, majd átmentek ellentámadásba.

Az 1973-as háború (és főként az 1978-as "Camp David-i" béke után Izrael fokozatosan kivonult a Sínai-félszigetről. (Sőt a 2000-es években a Gázai övezetből is).

A '90-es évek óta létezik a Palesztin Hatóság Ciszjordániában, de 1967 óta ezen a földrajzi területen (angolul "West Bank") folyamatosan épülnek zsidó telepek, ezért jelen van az izraeli hadsereg, számtalan ellenőrző pontot tart fenn és kisebb-nagyobb enklávékra tagolja a palesztin területeket.

Izrael betonfalat is épített - védelmi célból. Elvileg a fal Izrael és Ciszjordánia határán létezik, gyakorlatilag azonban mélyen "belemarkol" Ciszjordániába, túlmutat az 1948/1967-es határokon és számtalan zsidó telepet "csatol" nem hivatalosan Izraelhez.

A Golán-fennsík is izraeli fennhatóság alatt áll, immár több, mint öt évtizede.

A Gázai-övezet a Föld egyik legsűrűbben lakott területe. Gáza városán kívül kisebb települések is tartoznak ide.

Az I. világháború kitörésekor Románia a hármas szövetség (Németország – Osztrák-Magyar Monarchia – Olaszország) tagja volt. Már csak azért is, mert Németországban és Romániában is a Hohenzollern-dinasztia uralkodott.1914-ben mégis semlegesek maradtak

Két évvel később Olaszország 1915-ös példáját követték: titkos szerződést követően (melyben nekik ígérték Kelet-Magyarországot (Erdély + Partium)) támadásba lendültek.

1916 nehéz év volt az antant számára (egyre fokozódó német támadások Verdun ellen + kudarcos brit rohamok a Somme mentén), ezért életfontosságú volt, hogy újabb front nyíljon a Balkánon, mely erőket von el a központi hatalmaktól.

A román hadsereg 1916 augusztusában támadt rá a gyengén védett Erdélyre, ahonnan (elsősorban Székelyföldről) magyar menekültek indultak az ország belseje felé.

A gyengén vezetett román hadsereg szeptember végéig „csak” Székelyföldet tudta birtokba venni, amikor megállítottuk őket.

Az októberi „brassói csatában” aratott győzelem után novemberre sikerült felszabadítani egész Erdélyt, sőt – német segítséggel – a központi hatalmak erői a régi Havasalföldre (Olténiába) is benyomultak.

Dél felől a velünk szövetséges bolgárok is „beszálltak”, a román hadsereg kelet és ÉK felé özönlött vissza, így a Mackensen tábornok vezette német és osztrák-magyar erők december elején Bukarestet is elfoglalták. A román király és a kormány elmenekült – időként kaotikus körülmények között.

A román csapatoknak – a segítségükre siető orosz erők támogatásával – 1917 nyarán sikerült stabilizálni a frontot: az egykori Moldva (Jászvásár székhellyel) maradt a királyi kormányzat birtokában.

Amikor a bolsevik vezetésű Oroszország 1918 márciusiában a breszt-litovszki különbékével kiszállt a háborúból, Románia helyzete „tarthatatlanná” vált. Májusban, Bukarestben ők is kiléptek a háborúból különbékével: ebben Magyarországhoz csatoltak egy keskeny sávot a Kárpátok külső oldalán, amit a Monarchia vezetése védelmi szempontból tartott fontosnak.

Az év őszén fordult a kocka: az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a világháborút és felbomlott, önálló államokra szakadt szét.

November 3-án, Padovában még a Monarchia tábornokai írtak aláfegyverszünetet (sokak szerint egy nem létező állam, nem létező hadserege nevében), tíz nappal később viszont már az új, törvényes magyar kormány írt alá ilyet Belgrádan.

Közben a román király kormány „összeszedte bátorságát” és még november 9-én újra hadat üzent Németországnak (a Monarchiának már nem tudott…), így amikor 11-én véget ért az I. világháború (a nyugati fronton is), akkor Románia azt jogilag hadviselő félként „élte meg”.

A november 13-i belgrádi fegyverszüneti konvencióban demarkációs vonalat húztak a térképre – ez Erdélyben hozzávetőleg a Maros vonalát követte – így a román csapatok hamarosan mg is kezdték a benyomulást a Kárpátokon át.

December 1-jén a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés elvileg még magyar fennhatóság alatt mondta ki Erdély és Románia „egyesülését”, azaz a román katonák a helyi román lakosság szemében „felszabadítóként” érkeztek (a földosztás kiemelten fontos ígéretével)!

A lassan mozgó román erők csak Karácsonyra érték el Kolozsvárt – a velük szemben felállított Székely Hadosztály hátrált, az erdélyi, magyarok által lakott településeken szinte alig akadt önkéntes, aki fegyvert akadt volna ragadni!

A román erők január végére nagyjából birtokba vették a földrajzi értelemben vett erdélyi megyéket – és itt (Csucsa és Zilah vonalában) hónapokra stabilizálódott ez a furcsa „front”

Aztán márciusban az elhíresül Vix alezredes átnyújtotta a párizsi békekonferencia legújabb jegyzékét Károlyi Mihály kormányának, melyben a magyar csapatok jelentős hátra vonását követelték. Elvileg széles semleges sávot ígértek a Tiszántúlon a magyar és a román csapatok között – de a magyar vezetésre megdöbbenés erejével hatott, hogy még Debrecenből (!!!) is ki kellene vonulnunk!

A Vix-jegyzék itthon „földindulást” okozott: lemondott a Károlyi-kormány, a helyét átvevő Forradalmi Kormányzótanács pedig vissza merte utasítani a követelést.

A román csapatok – francia engedéllyel – így április közepén támadásba lendültek. A gyenge Vörös Hadsereg – és a Székely Hadosztály – visszavonultak. A románok április végén elérték a Tiszát – itt pedig – egyelőre (francia utasításra) megálltak.

A későbbi „trianoni” országhatárokat a békekonferencia 1919 júniusára állapította meg és közölte a Kun Béla-féle vezetéssel. A Tiszántúl egy része így majd 1920-ban visszakerül Magyarországhoz, de a Partium és Erdély Romániáé lesz.

A korai újkorban zajlottak a legnagyobb népmozgások a Kárpát-medencében. Ehhez hoztam térképeket.

Mátyás király halálakor a népesség kb. 80%-a magyar anyanyelvű volt (ekkorra az elföldi kunok és jászok is asszimilálódtak).

A magyarsággal a főleg szláv népek éltek együtt: a Felföldön a szlovákság ősei, ÉK-en keleti szlávok (ruszinok) a Drávától délre a horvát nép, az Al-Duna mentén pedig szerbek (rácok).

Az erdélyi hegyekben (főleg a Bihari-hegységben) román pásztorok legeltették nyájaikat.

A török kor századaiban folytatódott a románság beköltözése a korábban is elsősorban általuk lakott területekre, a szerbeké Horvátországba és a Duna mentére. Horvát parasztok költöztek a Dunántúl nyugati sávjába.

A török háborúk pusztítása megmutatkozott az ország népsűrűségének „felborulásában”: a Dél-Alföld szinte „kiürült” (mocsarak, nádasok hona lett), a nyugati és északi tájak gyarapodtak lélekszámban.

A XVIII. században többféle folyamat zajlott: belső vándorlás, szervezett betelepítés és spontán bevándorlás is.

A Felföld magyar és szlovák parasztjai az Alföld felé vették az irányt. Szlovákok („tótok”) költöztek Bácskába, Békésbe és a Nyírségbe is („tirpákok”). Némelyek vitték magukkal lutheránus hitüket is.

A Felföldről délebbre költöző magyar parasztok helyét többfelé szlovákok vették át: ezzel délebbre tolódott a magyar szlovák nyelvhatár.

A Bihari-hegység román („oláh”) parasztjai megindultak az alföldi és a belső-erdélyi tájakra.

Kárpátalja ruszinjai kicsit „lejjebb” húzódtak a hegyekből.

A Habsburg-udvar (és kicsit a földesurak) sok „sváb” (birodalmi német) parasztot hoztak le a Dunán – pótolva a török pusztítás alatti munkaerő-veszteséget. Ők részben Baranya és Tolna myegék völgyeibe költöztek („Sváb Törökország”), Bácskába, a Tiszától keletre (Bánátba), Buda környékére, a Vértesbe és a Bakonyba.

A Kárpát-medence viszonylagos földbősége (+ az időleges adókedvezmények) vonzottak spontán beköltözőket is. Természetesen felfedezhetünk összefüggéseket a belső vándorlás és a bevándorlás közt: hiszen már az akkori emberek is szívesen költöztek a velük azonos nyelvet beszélők és azonos hitet vallók közé.

Moldva és Havasalföld ekkor még az Oszmán Birodalom vazallusai voltak. A fejedelmi címet 1711 és 1821 között görög kereskedők („fanarióták”) bérelték a szultánoktól – ezért magas adókat vetettek ki a pásztorkodó / földművelő román lakosságra. Épp ezért e két fejedelemségből sokan keltek át nyájaikkal a Déli- és a Keleti-Kárpátokon és költöztek az erdélyi hegyekbe (onnan pedig esetenként lejjebb a síkságra).

Jelentősnek bizonyult a keleti szláv / ruszin lakosság beköltözése is a minden szempontból „védettebb” Kárpátaljára.

A szerb nép tömegei 1690-ben (Belgrád török általi visszafoglalásakor) kerültek a Délvidékre (ők lettek a később létrehozott Határőrvidék) lakói. Egyházi autonómiát kaptak, pátriárkájuk Karlócán telepedett le.

Mivel bekapcsolódtak a Balkán és Magyarország közti kereskedelembe, ezért találjuk a „rác” jelzővel ellátott településeket a Duna mentén. Ők hozták létre Szentendrét, éltek közülük sokan Komáromban és Pesten (lásd: Szerb utca) is.

Következő térképünkön felfedezhetünk egyéb népmozgásokat is.

Az Alföld földbősége nem csak a Felvidék, hanem Erdély magyarságát is megmozgatta: láthatunk vándorlást keletről nyugat felé is (és nem csak a románságét!). Ugyancsak a magyar nép tömegei költöztek a Dunántúl északi feléből a délibe (egyfajta ÉK-DNY irányultsággal).

Láthatjuk, hogy a svábságot az Udvar szervezetten leginkább az 1718-ban felszabadult (és megszervezett) Temesi Bánságba telepítette (a Dunán lehozva őket).

Német nyelvet beszélő („osztrák”) parasztok spontán is mozdultak Ausztriából kelet felé (a Nyugat-Dunántúlra): keletebbre tolva ezzel a német-magyar nyelvhatárt.

Látjuk, a különféle (spontán és szervezett magánföldesúri) mozgások „kitüntetett” célpontja volt Békés megye.

A korábban tárgyalt népeken kívül felfedezhetünk nálunk csak kisebb létszámban feltűnő népcsoportokat is: a Duna mentén érkeztek újlatin nyelvet beszélők is (olaszok, spanyolok, franciák), a Balkán felől pedig a Temesközbe még bolgárok is.

Végezetül említsük meg a korszak egyetlen érdemi kivándorlása inkább politikai okokkal magyarázható: az 1764-es madéfalvi veszedelem (az erőszakos határőrség-szervezés) miatt a székelység egy része Moldva és Bukovina felé indult.

Utolsó térképünkön jól láthatjuk, hogy a XVIII. század végére alakultak ki a Kárpát-medence azon anyanyelvi / népi földrajzi sajátosságai, melyek azóta is meghatározóak.

Az I. világháború nyugati frontján 1916-ra merev állóháború alakult ki. Az egyre kiterjedtebb lövészárok-rendszereket nem tudták áttörni a támadó felek. A "tüzérségi előkészítésnek" nevezett, napokig tartó ágyúzás számtalan védőt ölt meg - ám egyúttal felhívta a figyelmet a várható rohamra, így éppen a meglepetések ereje veszett el.

A lövészárkok elé szögesdrótot húztak, a "senki földjén" át rohamozókat pedig gyakran géppuskatűz kaszálta le.

1915-ben Falkenhayn német főparancsnok megpróbálta a keleti fronton megnyerni a háborút. A májusi gorlicei áttörés a háború egyik legnagyobb katonai győzelme volt, a lengyel területek zöme fel is szabadult az orosz megszállás alól - de Oroszország egyelőre mégsem esett ki a küzdelemből.

A fenti térképen is látszik, hogy még 1914-ben meglehetősen esetlegesen alakult ki a frontvonal: Verdun városánál furcsa kiszögellés alakult ki. A franciák érezték a pozíció "tarthatatlanságát", ezért még az ágyúk zömét is elvették innen!

Falkenhayn úgy döntött, hogy 1916 elején itt fog rohamot indítani.

A történészek véleménye a mai napig megoszlik, hogy mi volt a szándéka. Egyesek amellett érvelnek, hogy nem is akart áttörni - pusztán olyan véres mészárlásba akarta belehajszolni a védőket, melynek során a francia hadsereg szinte "elfogy".

Másik ennél értelmesebb célban gondolkodnak: szerintük a német tábornok itt találtak meg azt a pontot, ahol áttörve megindulhatnak újra Párizs felé (mint 1914-ben)

A meglepetésszerű támadás február 21-én indult - döbbenetes tüzérségi tűzzel - és nagyon hamar (kevesebb, mint egy hét alatt!) a németek valóban jelentős előrehaladást értek el!

A franca hadvezetés a város feladását - és ezáltal a front kiegyenesítését - fontolgatta. Ez racionális és a katonák életét kímélő döntés lett volna - de a politikai vezetés ráparancsolt Joffre marsallra: mindenáron ki kell tartani!

A város körül számtalan erőd terült el. Ezek már nem várak voltak, hanem a talajba süllyesztett védművek, melyek falait árok vette körül, hogy a védők így lőhessék az esetleges rohamozókat. A leghíresebb talán Douamont volt.

A német tüzérség elképesztő gránát-áradattal árasztotta el a védműveket, hogy elősegítse a rohamozó gyalogság harcát. A táj megváltozott, a "jellegzetes felszíni forma" a bombatölcsér lett.

A harcok elsősorban a várost átkelő Meuse keleti partján folytak, de a németek rohamoztak a nyugati parton is. A keleti parti erődítmények egy részét elfoglalták, de aztán elakadtak.

A francia védelem élére Pétain tábornok került - aki itt alapozta meg azt a hírnevét, amit a II. világháborúban fog majd végleg eltékozolni. A franciák "tömték" az utánpótlást a szűk frontszakaszba - a németek pedig szintúgy. A csata immár szinte önmagáért folyt - százezrek megrokkanását és halált okozva.

Harcoltak az erődökben és kint a mezőkön is. Ha zuhogott az eső, a csatatér sártengerré változott.

A tömeges ágyúzáson kívül senki nem tudott új ötlettel előállni, így maradtak a gyalogsági rohamok - egyre súlyosabb veszteségekkel.

A németek augusztus-szeptember körül jutottak legközelebb a városhoz - de végleg elakadtak.

Aztán ősszel fordulat állt be - a franciák ellentámadást indítottak és egy Nivelle nevű tábornok vezetésével, viszonylag csekély veszteségekkel foglalták vissza az erődöket.

A harcok végül november/december körül szűntek meg. Verdun francia kézen maradt - de a francia hadsereg majdnem felmorzsolódott....

Összességben több, mint félmillió emberi élet - zömmel fiatal férfiaké - veszett oda - értelmetlenül...

Az I. világháború kitörésekor, 1914 nyarán Olaszország a hármas szövetség tagja volt, ezért a Monarchia és Németország vezetői számítottak hadba lépésére a központi hatalmak oldalán.

Olaszország azonban már 1902-ben titkos ígéretet tett Franciaországnak arra nézve, hogy kimarad egy esetleges német-francia háborúból. Így is cselekedtek, 1914-ben semlegesnek jelentették ki magukat.

A terjeszkedés vágya aztán az antant oldalára állította az olasz vezetést: szerették volna megszerezni Tirolt (főleg az olaszok által lakott déli részeket) és a dalmát partvidéket (ahol a középkorban latin kultúrájú kereskedők éltek városaikban). Londonban szerződést is kötöttek erről az antant tagállamaival - majd 1915 májusában hadat üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Az olasz hadak támadásra is lendültek 1915 nyarán - de a természet "jól bezárta" a kapukat - hiszen a küzdelem hegyvidéki tájon, mészkősziklák között zajlott, ahol még fedezéket is nehéz volt ásni.. Több, mint két éven keresztül próbáltak áttörni, az Isonzó folyó völgyén. 11 csata zajlott itt!

Az első ót (!!!) csata (1915/16) lényegében eredménytelen állóháborút hozott.

A térképen is jól látható módon, a 6. isonzói csatában (1916 augusztusában) az olaszok "végre" jelentős előretörést értek el: "átvergődtek" a híressé vált (még népdalokban is megénekelt) doberdói fennsíkon és elfoglalták Görz városát is.

 A következő másfél év már nem hozott ekkora sikereket - csak lassú, igen véres olasz előrenyomulást.

A legnagyobb mészárlást a 10. isonzói csata hozta 1917 májusában és júliusában: a túlerőben támadó olaszokat sikerült megállítani és kicsit vissza is szorítani.

A bátran küzdő, de az összeomlástól sem messze álló osztrák-magyar csapatok vezetése a folytonos védekezést "megunva" ellentámadás mellett döntött. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a frontra német csapatok is érkeztek.

Az okos terv nem "fejjel a falnak" roham volt, hanem "oldalba kapó" támadás az isonzói fronttól északra.

1917 októberében indult Caporettónál - és akkora sikert hozott, ami még a támadó hadvezetést is meglepte.

Az eredetileg szerényebb reményekkel indult offenzíva valóban áttörte az olaszok védelmét - aki fejvesztve menekültek, illetve tömegesen adták meg magukat!

A központi hatalmak erői sokkal hatalmasabb területeket foglaltak el, mintegy két hét alatt, mint amiért az olasz seregek két és fél évig véreztek!

Végül aztán törvényszerűen elfogyott a támadók ereje is, csapataik kimerültek - és november közepén a Piave folyónál sikerült őket megállítani.