Az. I. világháború előtt és alatt emigráns cseh értelmiségiek megalkották a „csehszlovákizmus” eszméjét, mely szerint a cseh és a szlovák nép valójában egy – ezért nekik önálló államot kell létrehozniuk az felbontandó Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Ehhez meg is kapták a győzelemre törő antant ígéretét.

 (Noha cseh és a szlovák férfiak a Monarchia állampolgáraiként természetesen ugyanabban a hadseregben küzdöttek, mint az Alföld magyar parasztsága, de az orosz fogságba esettekből megalakították a „csehszlovák légiót”. Ez az orosz bolsevikik ellen harcolt a polgárháborúban, így Csehszlovákiát – mely csak 1918 októberének végén alakult meg – győztes államként könyvelték el.)

Az antant – túlzó – ígéretei nem igazán etnikai alapon szerveződő államot jelentettek volna, hiszen magában foglalta volna a teljes magyar Felföldet (az Alföld vonalától kezdve!!!), sőt terveztek egy csehszlovák–délszláv „korridort” is a Dunántúl nyugati sávjában.

A nem túl jelentős erőkből álló, antant tisztek által vezetett csehszlovák „légionáriusok” már 1918 novemberében megkezdték a bevonulást a Felvidékre.

Az akkori magyar kormányzat, december elején megpróbált nagyon tisztességes, az etnikai/nyelvi vonalat egészen jól követő demarkációs vonalat húzni („Bartha-Hodzsa megállapodás”).

Ám Párizsból követeléssel álltak elő december végén, mely ezt túllépve közelített a háború alatti antant ígéretekhez (és majdnem megegyezett már a későbbi „trianoni” határral). Januárban a csehszlovákok birtokba is vették ezt az (elsősorban magyarok által lakott) területet.

1919 áprilisában – a tiszántúli román támadás heteiben – a csehszlovákok is támadásban lendültek és birtokba vették utolsó megmaradt iparvidékeink egyikét (Ózd, Miskolc).

Május / június fordulóján fordulat következett be: a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg diadalmas északi hadjárata. Elsősorban a magyarok által lakott településeket szabadították fel – sőt, Bártfánál a lengyel határig is eljutottak.

Az északi hadjárat kiemelkedő eseménye volt a magyar csapatok ünnepélyes bevonulása Kassára.

Aztán következett Clemenceau jegyzéke június közepén: azt ezt elfogadó Kun Béla utasítására magyar csapatok június végére hozzávetőleg az ekkor megállapított „trianoni” határokra vonultak vissza. Mivel harc nélkül adtunk vissza az imént legyőzött ellenfélnek – ráadásul elsősorban magyarok által lakott – területeket, így Stromfeld Aurél lemondott és a katonák lelkesedése is erősen zuhant.

A Tanácsköztársaság augusztus összeomlásakor a csehszlovákok ismét „beljebb lopakodtak” az északi ipavidékre (pl. Ózdra és Salgótarjánba)

Ezeket végül csak decemberben adták vissza, amikor a román hadsereg a Tiszáig vonult vissza.