Mindenki hallott már a nagy európai pestisjárványról - de vajon honnan érkezett és milyen útvonalon terjedt el olyan gyorsan?

A tudomány állítása szerint a XIV. század első felében már felbukkant a kór Belső-Ázsiában.

A villámgyors lovaikon vágtató mongol harcosok "hozták el" a járványt a Fekete-tenger partvidékére.

 Manapság kevéssé köztudott, hogy a levantei kereskedelemben érdekelt olasz városok (Velence és Genova) szinte "gyarmatokat" (kereskedelmi telepeket) tartott fenn a Földközi- és a Fekete-tenger medencéjében. Ezek egyike volt a Krím-félszigeten található Kaffa városa.

1347-ben  egy kipcsak mongol sereg ostromolta a várost. Amikor egyre több harcos halt bele a seregben terjedő járványba, akkor - egyfajta korai "biológiai fegyverként" - katapultokkal bedobálták a fertőzött holttesteket a városfalon belülre. A megfertőződött genovai hajósok / kereskedők először Konstantinápolyba vitték el a kórt - 1347 őszén.

Ugyanezekben a hetekben a kór eljutott Szicíliába (Messinába), majd - még az év végén - már Genovába (és Marseille-be) is.

Az 1348-as év hozta el a járvány igazi európai "berobbanását" - főleg a kereskedelmi útvonalak mentén!

Ez a fajta pestis fertőzött rágcsálókon, elsősorban a patkányokon élősködő bolhák csípése révén terjedt. Olyan baktériumokat juttattak az emberi szervezetbe, amelyek elsőként a nyaki, lágyéki és hónalji nyirokcsomók megnagyobbodását okozták, majd a véráramba kerülve vérmérgezéshez, végül pedig halálhoz vezettek.

A tünetek közé tartozott az oxigénhiány következtében sötétre színeződött bőr, ezért kezdték fekete halálnak nevezni. 

Mivel a kereskedelem egyaránt zajlott szárazföldön (szekerekkel) és tengeren, így a patkányok / bolhák eljutottak Észak-Afrikába, augusztusban pedig már "partra szálltak" Angliában is.

A középkori városok eleve zsúfoltak voltak - hiszen kis alapterületen, "be kellett férni" a védelmező falak közé. Bármilyen fertőzés eleve itt terjedt a legjobban (a szenny - lefolyók hiányában - az utcán ömlött) + a kereskedelmi útvonalak is itt futottak össze. A tömeges elhalálozások okán valóságos világvége hangulat uralkodott több városban is.

Az 1349-es esztendő tovább vitte a kórt: hajóval eljutott Norvégiába, elérte Magyarországot, Franciaország nyugati részét és Portugáliát is. A zarándokok / kereskedők elvitték Mekkába is.

 1350-ben érte el a pestis Németország zömét, Dániát, Svédországot és a Balti-tenger partján fekvő lengyel területek is.

Látható, hogy a legsúlyosabb veszteség a kereskedelmi központokat érte: a gazdag észak-olasz városokat (Velence, Genova, Firenze, Pisa, Siena), a Hanzából pedig Brémát és Lübecket.

Az '50.es évek első felében a pestis még a ritkán lakott, kereskedelem által kevésbé érintett orosz területekre is eljutott.

Ezt a térképet figyelmesen megnézve arra figyelhetünk fel, hogy az adatok nem egyértelműek - bizonyos történészek arra jutottak írott források alapján, hogy Magyarországot vélhetően sokkal kevésbé sújtotta a pestis - ritkán lakott ország révén, ahová alig jártak külföldi kereskedők...

A középkorból nem igazán ismerünk pontos demográfiai adatokat, a feljegyzések hangneme pedig időnként annyira "borús", mintha kihalt volna a kontinens.

A történészek kb. a lakosság 1/3-ának  - rövid idő alatt - bekövetkezett halálával számolnak - ám óriási területi eltérésekkel.

Ahogy fentebb már esett róla szó, bizonyos városokban (az említetteken kívül pl. Párizsban vagy a gazdag Flandriában) meghalhatott akár a lakosság fele is! Megérthetjük, miért éltek ezt meg a kortársak szinte "világvégének".

Az össz-népességet tekintve vélhetően Itália, Franciaország és Anglia szenvedték el a legsúlyosabb csapást (Közép-Európában pedig Bécs). Angliában komoly munkaerő-hiány alakult ki.

A szegényebb, kifejezetten agrár-jellegű Kelet-Közép- és Kelet-Európában sokkal kevesebben haltak meg.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy 1351/52 körül csak az első nagyeurópai hullám ért véget. A kórokozó még évszázadokig velünk maradt - a későbbi járványok pedig sokszor a történelem valós alakítói lettek (pl. 1456: Hunyadi János halála, 1708: a Rákóczi-szabadságharc hanyatlása).

A frankokról mindenki tanult a középiskolában.

A korai középkor talán legnagyobb létszámú germán népe voltak, jelentős hódítók, akik nagy birodalmat hoztak létre. Részben a mai német (és kicsit a francia) nép ősei lettek.

Törzseik a korai századokban a Rajna alsó folyása mentén éltek. A történészek két nagy csoportra osztják őket - száli és ripuári frankokra.

Az V. század második fele nagy változásokat hozott: Klodvig (a Meroving-dinasztia alapítója) "királyként" egyesítette őket (482 körül) - bár az igazat megvallva ő mégiscsak inkább barbár törzsfő maradt, aki egész életében szívesen használta csatabárdját az "ellenvéleményt" kifejtő előkelőkkel szemben...

Az egykori Galliában megszűnt a római fennhatóság: északon egy darabig egy Syagrius nevű késő-római "dux" (kb. "hadvezér") gyakorolta a hatalmat, délen pedig a nyugati gótok, korábban érkezett germán törzse.

 Syagrius "országát" 486-ban, a nyugati gótokék pedig 507-ben foglalták el (ez utóbbiak országa, Hispániában a 711-es arab hódításig fennmaradt). Közben Klodvig - már keresztény felesége hatására - 496/497-ben megkeresztelkedett, de a hit nem vált belső meggyőződéssé nála.

A térképen is látható, hogy ez a kevéssé ismert barbár törzsfő a történelem jelentős hódítóinak egyike, hiszen arra is maradt a népnek energiája, hogy mindeközben (még 502 körül) az "őshazától" dél-kelet felé is terjeszkedjenek és leigázzák a náluk gyengébbnek bizonyult (szintén germán) alemannokat.

(Róluk kapna nevét az egész németség a mai francia nyelvben, lásd: "Allemagne")

 Klodvig ("Clovis") 511-ben halt meg: a birodalmat pedig az uralkodócsaládon belüli véres viszályok sújtották évszázadokon át és többször részekre hullott. Az "őshazát" nevezték Austrasiának, a Syagriustól elragadott részeket Neustriának, Gallia középső és dél-nyugati részét pedig Aquitániának.

A VI. század folyamán még a belharcok közepette is tudták tovább terjeszkedni: 533-ban uralmuk alá hajtották az addig önálló Burgundiát (a mai Kelet-Franciaország és Svájc dombos-hegyes vidékeit). 

Az egykori gyalogos harcosok a VIII. században tanulhatták el nomád népektől (talán az avaroktól) a kengyel használatát, mellyel sikeres lovashadsereget tudtak felépíteni.

A birodalom újraegyesítése és arab harcosok visszaverése (732: Poitiers), majd pedig dinasztia-váltás (751: Merovingok --> Karolingok) után 768-ban lépett trónra történelmük leghíresebb alakja Nagy Károly.

Ez a férfiú, aki majdnem egész életét lóháton, hadjáratról hadjáratra vonulva töltötte jelentős birodalmat örökölt apjától Kis Pippintől - és újabb hódításokkal gyarapította azt. 

Látható, hogy minden égtáj felé megnövelte uralmi területét: törekedett ezen területeknek birodalmába történő teljes beolvasztására (ez a frank közigazgatási - grófsági - rendszer kitejesztését jelentette) - az ezen túli területektől pedig valamiféle függést várt el.

A germán longobárdok királyságát 774-ban semmisítette meg - ezzel a pápaságot is megszabadította veszedelmes szomszédjától.

A szászok sokáig ragaszkodtak a germán mitológiából ismert "isteneikhez", itt a térítés és a hódítás együtt jártak - de ez legalább két évtizedig tartott.

A veszedelmes déli szomszéddal, az arabokkal szemben is vezetett hadat és 778-ban a Pireneusok déli oldalán létrehozta a "Spanyol Őrgrófságot", melynek központja Barcelona lett.

A bajorok és a karantánok - két későbbi "dél-német" törzs már korábban keresztény hitre tértek, így a 780-as év végén őket sikerült békés úton birodalmához csatolnia.

A mi történelmünk szempontjából különösen fontos, hogy 796-ban - vélhetően a kagán aranycskincsei után is sóvárogva - seregei megsemmisítették a Kárpát-medencében létező Avar Birodalmat és a Dunántúlra (leginkább annak nyugati felére) is kiterjesztették a frank fennhatóságot (itt is őgrófságot szerveztek).

Élete csúcspontját az jelentette, amikor 800 Karácsonyán Rómában a pápa császárrá koronázta.

814-es halála után személyes szinte "mítikus" magasságokba emelkedett: a 800-as koronázást "másolja" majd le I. (Nagy) Ottó német király 962-ben (onnantól számoljuk majd a Német-Római Császárság létét), nagy Károly aacheni palotája lesz pedig a majd a késői középkortól a német-római császárok trónra lépésének helyszíne.

Hatalmas birodalmát koraközépkori viszonyok között természetesen nem lehetett egyben tartani.

843-ban, Verdun-ben unokái már szerződést írtak alá a felosztásról.

A legidősebb testvér -Lothar -kapta a császári rangot és a birodalom közepét (Lotharingia, Burgundia, Lombardia), "Kopasz" Károly a nyugati tartományokat, "Német" Lajos pedig a keletieket.

A Karoling-családtagok viszályai tovább folytatódtak, 880-ban, Ribemont-ban aláírt egyezménnyel pedig már szinte a mai Európa előzményeit látjuk körvonalazódni:

a Nyugat Frank Királyságból született meg a későbbi Franciaország,

a Keleti Frank Királyságból (mely egyre inkább "törzsi" hercegségekre tagolódott) pedig a későbbi Németország.

Amint kedves olvasóim tudják ez a történelmi blog - és annak szerzője - nagy tisztelője a TÉNYEKNEK.

Ezért vettem örömmel, amikor Douglas Murray brit konzervatív publiciszta 10 rövid, egyszerű ténymondatban foglalta össze a lényeget Oroszország Ukrajna ellen feolyó háborújáról.

Az írás a New York Postban jelet meg - változatlanul közlöm.

1. A háborút Vlagyimis Putyin kezdte - és nem Ukrajna.

2. Oroszország területet akar szerzeni.

3. Ukrajna a függetlenségéért harcol.

4. Az ukránok nem oroszok. Két különböző népről van szó.

5. Vlagyimir Putyin diktátor.

6. Volodimir Zelenszkij nem diktátor.

7. Oroszország soha nem lesz Amerika barátja.

8. Ukrajna Amerikai bartája.

9. Putyinban nem lehet megbízni.

10. Az Ukrajnának nyújtot amerikai segélyek nem vesznek kárba.

A mondatok annyira nemesen egyszerűek, hogy őket olvasva az embernek az Evangélium igéi jutnak eszébe:

"Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való." (Mt 5,37)

A Nílus völgyében évezredeken át virágzott az egyiptomi civilizáció. Bár utólag "mozdulatlannak" tűnhet, de ez koránt sincs így, ezért a történészekre szakaszokra osztották. A hagyományos beosztás dinasztiákat is említ: ezek valójában nem mindig konkrét uralkodócsaládok voltak, hanem néha csak egy-egy rövidebb időszak elnevezését jelentik.

Ezt a rettentő érdekes világot szeretném most röviden bemutatni. Az évszámok - különösen a korai időkben - inkább csak tájékoztató jellegűek.

A Predinasztikus kort (Kr.e. 3 200 - 3 000) a tudósok néha nevezik 0. dinasztiának is. Ekkortájt történhetett - Abüdoszból kiindulva - Felső- és Alsó-Egyiptom egyesítése. Ennek híres tárgyi emléke a Narmer-paletta, amely a felső-egyiptomi uralkodó harci sikereit volt hivatott bemutatni.

A régebbi történetírás az Archaikus korral (Kr.e. 3 000 - 2 675) szokta indítani az egyesített állam bemutatását

.

Az 1-2. dinasztia korában a fáraók még masztabák alá temetkeztek.

.Az első igazán klasszikus, jobban ismert korszak az Óbirodalom: (Kr.e. 2675 – 2170) volt: a: 3-6. dinasztiák tartoznak ide.

Valószínűleg a 3. dinasztia hozta el az áttörést, az uralkodó hatalmának despotikussá válását. Ennek legfőbb tárgyi bizonyítéka, hogy Dzsószer már nem elégedett meg a masztabával (olyan sírja előkelőknek is volt): ő az első fáraó, akinek piramist (a híres lépcsős piramist) építettek. Ennek tervezője ("főmérnöke") a híres Imhotep főpap volt, aki lényegében masztabákat pakolt egymásra.

A 4. dinsztia érkezett el a hatalom csúcspontjára: ők építették a gizai fennsíkra a három leghíresebb, immár gúla alakú piramist: Kheopsz, Kheprén és Mükerinosz.

Az 5. dinasztia a hatalom kicsit másfajta felfogását hozhatta el, mert ekkor nem piramisok, hanem naptemplomok épültek.

Az Óbirodalom korában Memphisz volt Egyiptom fővárosa, amely nagyon jó helyen, Alsó- és Felső-Egyiptom találkozásánál feküdt.

A 6. dinasztiával zárul az Óbirodalom: ekkor uralkodott az egyiptomi - és feltehetőleg a világtörténelem rekordere: II. Pepi 6 évesen lépett trónra és 100 éves korában hunyt el...

Ami ezután történt azt a történészek Első átmeneti kornak (Kr.e.  2170 – 1980) hívják és elvben a 7-11. dinasztiákat sorolják ide.

A 7-8. dinaszták még elvben Memphiszben - az óbirodalmi fővárosban - uralkodtak -  de igen rövid ideig.

A 9-10. dinasztiák idején (itt a "dinasztia" szó nem pontosan értelmezendő uralkodócsaládként) az ország darabokra hullott - különféle arisztokrata családok uralma alatt.

A 11. dinasztia viszont már megkezdte az ország újraegyesítését - velük kezdődik a Középbirodalom (Kr.e. 1980 - 1785) (11-12. dinasztia).

Az Egyiptomba látogató turista találhat néhány - meglehetősen alaktalanra omlott, az óbirodalmiaknál gyengébb kivitelezésű piramist (Szenuszert és Amenemhat nevű fáraóké). Nos: ebben a kevésbé despotikus (hatalmi szempontból kiegyensúlyozottabb) korban, "erre tellett" az uralkodóknak...

Aztán 1785 körül valami megint megváltozott a hatalmi viszonyokban: jött a hosszú Második Átmeneti Kor (Kr.e. 1785 - 1552): 13-17. dinasztiák

A 13. dinasztia még egyértelműen egyiptomi volt, de 1650körül jelentős változás történt: Évszázadokon át vándoroltak be sémi félnomádok Egyiptomba (gondoljunk a bibliai József-történetre!), akik az említett időpont környékén átvették a hatalmat Egyiptom bizonyosrészei felett. Őket hívták húkszoszoknak.

Noha nem egyetlen hatalmas hullámmal hódították meg Egyiptomot, de a kibontakozó harcokban mégis segítette őket, hogy ismerték a lovat és a harci szekeret.

A különböző húkszosz uralkodókat sorolja a történelmi emlékezet a 14-15. dinasztiákba. Fővárosuk a Nílus-Delta keleti felében fekvő Avarisz volt.

Egy idő után - ismét Théba központtal - ellenállás bontakozott ki velük szemben: ezeket az uralkodókat soroljuk a 16-17. dinasztiába.

Heves harcokban sikerült az ország felszabadítása: beköszöntött az utolsó virágkor az Újbirodalom (1552 – 1070): 18-20. dinasztia.

A húkszoszoktól eltanult lótenyésztés és harci szekeres hadviselés segítségével, a 18. dinasztia korában Egyiptom hódító nagyhatalommá vált: elsősorban III. Thotmesz korában a Közel-Kelet jelentős részét uralmuk alá hajtották.

Piramisokkal ekkor már nem "foglalkoztak" - a Thébától nyugatra fekvő Királyok Völgyében vájtak sírkamrákat az uralkodóknak.

A 18. dinasztia vége felé uralkodott a híres Ehnaton (felségével Nofretitivel), aki jelentős vallási reformmal kísérletezett, amikor a fénylő Napkorongot, Aton néven kíván Egyiptom főistenévé tenni.

A kísérlet elbukott - erre emlékeztet a leghíresebb (mert az ókorban ki nem fosztott, mintegy 100 éve megtalált) királysír: Tutanhamon (eredetileg: Tutanhaton!), a "gyermek-fáraó" kincseskamrája.

A 19. dinasztia még egyszer helyreállította Egyiptom nagyhatalmi státuszát: II. Ramszesz megmérkőzött, majd békét kötött a hettitákkal.

A 20. dinasztia korában ilyesmire már nem került sor - majd Kr.e. 1070 körül, mintegy öt évszázad után az Újbirodalom végleg lehanyatlott.

A Későkorban Egyiptom többször került idegen hódítók (pl. líbiaiak, asszírok, perzsák) uralma alá - de ez már egy másik történet...

Adolf Hitler náci pártja az 1920-as években sokáig periférfikus politikai erő volt: 1928-ban még  a voksok 3%-át sem tudták begyűjteni.

Az 1929-es gazdasági válság azonban alaposan megváltoztatta a szavazók hozzáállását: 1930-ban áttörést értek el (18% fölé kerültek!), majd - a munkanélküliség és az elkeseredés növekedésével 1932-ben már meg is nyerték a választásokat!

A kérdés a következő: vajon a nagy területű országban mindenhol azonos népszerűséget értek el az egyes pártok, voltak-e regionális különbségek - és ha igen, akkor ezek mely tényezőkkel függhettek össze?

1928-ban a gazdasági fellendülést hozó időszakban a szociáldemokraták kapták a legtöbb szavazatot.

Kiemelkedő eredményt értek el Braunschweigben (45,6%), Magdeburgban (43%) és Meclenburgban (41,7%).

Bár a Katolikus Centrumra összességében feleannyian voksoltak, de több régióban is ők lettek a legerősebb párt.

Nem meglepő módon ez a kifejezetten felekezeti alapon szerveződő párt z ország katolikus hitű vidékeiről gyűjtötte be voksait:

Jól látszik, hogy a "legkatolikusabb" régiókban (Alsó-Bajorország, a Koblenz-Trier vidék (a Rajna mentén) és DK-Szilézia (a régi oppelni hercegség)).tudtak 40% fölé kerülni!

Azért ekkor is mutatkoztak már szélsőjobboldali tendenciák: a DNVP ("Német Nemzeti Néppárt") az ÉK-i, erősen protestáns agrár-vidékeken győzni tudott: Kelet-Poroszországban és még inkább Pomerániában.

1930-ban,Kelet-Poroszországban a nácik már átvették a "hagyományosabb" szélsőjobboldal helyét.

A szociáldemokraták a visszaesés ellenére "hagyományos" körzeteikben még a legerősebb párt tudtak maradni (Brauschweigben megközelítették a 40%-ot) - hasonlóképpen a Centrum is.,

Két év alatt (1930. szeptember - 1932. július) radikálisan átalakult a térkép. A nácik országosan az elképesztő 37%-ig jutottak.

Legerősebb vidékeik Schleswig-Holstein (51%), Dél-Hannover (49,5%), az Odera menti Frankfurt (48,1%), Liegnitz (ÉNY-Szilézia) (48%) és Pomeránia (47,9%) lettek. Kivétel nélkül erősen lutheránus vidékek...

 A katolikus egyház több püspöke is igyekezett a '30-as évek elején még visszatartani híveit az "újpogány" náciktól + a katolikus hívek egy részében erősebb maradhatott a párthűség.

Alsó-Bajoroszágban még javítottak is (!!!) 1928-hoz és 1930-hoz képest (48%!!!) és megtartott szavazóikat Trier környékén (46,2%).

1932 novemberében a nácik kicsit visszaestek, de a német politikai elit végül végzetes lépésre szánta el magát: 1933. január 30-án Hindenburg birodalmi elnök kancellária nevezte ki Hitlert.

A Reichstag február végi égése után március elején még rendeztek egy utolsó parlamenti választást - már a szabadságjogok korlátozása és a kibontakozó terror közepette.

A nácik legerősebb bástyái - immár hagyományosan - azok a keleti vidékek "maradtak", melyek 1945 óta nem tartoznak Németországhoz: Kelet-Poroszország és az Oderától keletre eső (erősen evangélikus) vidéke (55% felett).

Két zónában maradt az NSDAP 35% alatt (azaz itt a lakosság kb. 2/3-a még ilyen körülmények között is elutasította őket)

:Egyfelől az erős baloldali hagyományokkal rendelkező Berlinben, másfelől nyugaton: az erősen katolikus Kölnben, valamint Vesztfáliában, ahol részben a munkásmozgalmi hagyományok (Ruhr-vidék!) részben pedig a katolicizmus okán.

Az egész országban már csak két körzet maradt, ahol nem a nácik lettek a legerősebb párt: a katolikus Rajna-vidéken. Talán nem véletlen, hogy innen kerül majd ki a II. világháború utáni "újjáépítő" NSZK-kancellár: Konrad Adenauer

Korábban már többször közöltem összeállítást arról, milyen tapasztalatot szereztek honfitársaink a kelet-európai autógyártás rossz minőségű termékeivel.

Most ismét a Népítéletről válogattam leírásokat olyan "szerencsésektől", akik megtapasztalhatták a rendszerváltás környéki romániai autóipar egyik minőségi mélypontját: a Citroen kisautó-licence alapján gyártott Oltcitot.

(A képeket külön válogattam az egyes írások illusztrálására).

Ipari hulladék négy keréken

Kihajtok a kereskedőtől. Tükröket állítgatom. A belső tükör a kezemben maradt. Ragasztották.

Este mondom irány a város. Hoppá. Csak a reflektor világít. Izzócsere. A városba tartva az új tompított is kiégett. Másnap szerelés. Túltölt.

Az aksiból kiforrott az összes sav. Aksicsere, elektomos rendszer buherálás. Utazgatásaim során a kapcsolók bosszantottak. Megnyomva őket sokszor beestek a műszerfalba, csak csavarhúzóval lehetett kipiszkálni.

Esküvőre mentünk. Előtte nap töltöttem bele 10 liter benzint. A távolság 40 km lett volna oda-vissza. Hazafelé kifogyott. Kiderült, hogy a szivató bowdenje, elszakadt, úgy maradt.

A szelepemelő bütyköstengely úgy elkopott, hogy aszongya ilyet a szerelő még nem is látott elfelejtették megedzeni.

Gyárilag a hátsó ajtó gumiján keresztül vezették át a világítás kábeleit, amitől az deformálódott, és nagy esőben csak gumicsizmában lehetett beülni az autóba.

Rohadt.

Ablaktörlő tekerőkar a kezemben maradt

Román veszedelem

 A fogyasztást nem elírtam, tényleg 25 litert zabált, egyszer ki is fogyott a benzinkúttól 70m-re a piros lámpánál :)
Az óradesign viszont nagy sikert aratott az ismerősök körében (mindenki könnyesre röhögte magát a műszerfalon, meg a levesestányér felniken :))) 

Istenverte sz*r!!!

Ennél sz*rabb autó a világon nincs! Inkább vettem volna egy szekeret es ket lovat, Inkább hánytam volna a trágyát!

Egyszer nem mentem úgy el vele valahova, hogy ne legyen baja! Sokszor nem értem haza se. Egy szerelő sem meri elvállalni ,annyira bonyolult és sz*r! 

Képtelen voltam az alapjáratot beállitani!! Hiába volt jó, másnapra elb*szodott!
Porlasztót többször is cseréltem de nem volt hatásos!
A porlasztó fedelet többször leszereltem egy nap, mint amennyit pisiltem!

Önismereti tréning olcsón

Nagyobb esőben életveszélyes volt, többször megállt egy komolyabb pocsolya átszelése után. (Vár-önindítóz-imádkozik-vár-önindítóz-imádkozik). 

Egyszer az M3-ason elhagytam a kipufogóját, Isten vigyázott az utánam jövőkre...
Egy erdélyi kiránduláson már a határon úgy kellett áttolni, röhögtek is rendesen a román határőrök.

Aztán megállt úgy 80-100 kilóméterenként. Benzinszűrő-csere. Aztán megállt, mert esni kezdett az eső.

Visszatérő rémálom

 Belülről olyan, mintha egy régi Citroen szeretkezett volna egy génhibás bölénnyel, és gyermeküket beleillesztették volna a járműbe.
Az 1129 ccm boxermotor hangja fenomenális, 90km/h felett már nem lehetett rádiót hallgatni.

A fogyasztása szintén őrült jó, benzinből 16l/100km, olajból csak fél.

Minden nap meglepett valamivel, az alkatrész beszerzése pedig néha szinte lehetetlen feladat volt. Néha még rémálmodok vele, olyankor izzadva ébredek.

Horror-Made in Romania

 A gyertyák szó szerint berohadtak, hátul oldalt befolyt az esővíz, rozsdásodott mindenhol, néha kurblival kellett beindítani, elszakadt az ékszíj, túlságosan szerette a benzint, hidegben néha beindult, (amikor már örültem, hogy indulhatok, akkor leállt), eltömődött benne az összes cső, szelep, retesz, tönkrementek a zárak, az üvegbiztosíték csak azért volt, hogy legyen. Többször toltuk, vontattuk, mint vezettük. 

Blogom rendszeres olvasói tudják, hogy egyik érdeklődési területem a demográfia.

A történelem nem csak a régmúlt vagy akár a közelebbi múlt vizsgálata - hanem valóban "a jelenbe ér".

Ezért hoztam már egy térképet a legfrissebb (2023/2024-es) adatokkal.

A demográfiával foglalkozók tudják, hogy a fertilitás ("női termékenység") kulcsszáma 2,1: ha egy adott évben az várható, hogy egy nőnek élete során ennyi gyermeke születik, akkor az adott ország / régió népessége éppen stagnál. (Azért nem 2 ez a szám, mert soha nem fordul elő, hogy egy országban az összes embernek szülessen gyermeke - pl. biológiai okokból).

 Jól látható, hogy a jelen Európájában egyik nemzet sem éri el ezt a számot - sőt, egyre távolodunk tőle.

Az 1,8-as szintet négy európai ország tudta megközelíteni:

a Balkánon Bulgária és Montenegró, a Kaukázusban pedig Georgia és Örményország. A kedvező bolgár születési számokban talán szerepet játszhat, hogy Európa egyik jelentősebb cigány népcsoportja él ebben az országban. Az is megfontolandó, hogy épp Bulgária kezdett a minimálbér lendületes emelésébe.

Néhány ország még az 1,5-ös "pszichológiai" határ fölött tudja tartani magát:

Írországban (,166) talán a fellendülő gazdaság és a megőrzött katolikus hit együtt jelentenek némi előnyt.

Franciaországban (1,64) talán a családtámogatás és a - több gyermeket vállaló - muzulmán családok együtt tesznek még róla, hogy itt még nem olyan meredek a "lejtő".

Az egykori Jugoszlávia néhány tagállamában is 1,5 fölött tudtak még maradni: Szerbia (1,6), Bosznia-Hercegovina (1,59):(szegénység kontra muzulmán lakosság - mint egymás ellen ható tényezők) és Szlovénia (1,51)

Ha figyelmünket a színskála másik felére fordítjuk, akkor igen súlyos "összeomlásokat" látunk.

Meglepő módon jelenleg arányaiban a legkevesebb gyermek Európában három hagyományosan katolikus nemzetnél születik:

Lengyelországban (,1) és Litvániában (1,11) talán a fiatalok tömeges kivándorlása miatt nem születnek gyermekek; Spanyolországban (1,13). sokat hallani lakhatási nehézségekről.

Nem sokkal "vidámabb" az észt (1,2) és az olasz (1,21) (itt tömeges a panasz a "mamahotleben maradó 30/40-esekre) helyzet sem.

Látható, hogy Magyarország adatai eléggé beilleszkednek az aktuális európai trendekbe. Az 1,38-as fertilitásunk alacsonyabb, mint a környékbeli poszt-kommunista országoké (Románia, Szlovákia,Horvátország, Csehország) - de még kedvezőbb, mint Ausztria (1,31) (Ez utóbbi azért is hihetetlenül alacsony, mert Ausztriában nagyon komoly a családtámogatási rendszer)

Érdemes rövid kitekintést tenni az Európán kívüli - de közeli - nemzetekhez.

A muzulmán Törökország női termékenysége (1,51) olyan hihetetlenül alacsonyra esett vissza - mely több fejlett, nyugati nemzetét is alulmúlja...

Feltűnő, hogy más muzulmán nemzetek is egyre inkább az európai népesedési mintát követik: Azerbajdzsán:1,57 (pedig itt még jelentős földgáz-vagyon is van!), Tunézia (,1,61) és a siíta Irán (1,67) - ahol nemrég még népességrobbanás zajlott.

Ez a második térkép újabb érdekes összefüggéseket tár fel: azt mutatja, hogy az egyes európai országok melyik időszakban estek a 2,1-es kritikus határ alá?

Látható, hogy először a skandináv "jóléti társadalmakban" (Svédország, Finnország, Dánia) - valamint (bár teljesen más helyzetben voltak) - az akkori Jugoszlávia több tagköztársaságában (Szerbia, Horvátország) kezdtek a családok egyre kevesebb gyermeket vállalni. Itt a Balkánon a fiatalok tömeges kivándorlása lehetett az ok.

Már a '70-es években elérte a folyamat a gazdagabb nyugat-európai nemzeteket is (Nagy-Britannia, NSZK, Benelux-államok, az Alpok nemzetei stb.)

A '80-as években a születésszám csökkenése "begyűrűzött" újabb balkáni nemzetekhez és általában Dél-Európába is.

Néhány "hagyományosabb" (talán agrár-jellegűbb) társadalom  (Kelet-Európában)"tartotta magát még az 1989-es nagy változásokkor is (pl. Lengyelország, Szlovákia, Macedónia, Moldova)

Európa két végén vállaltak még az ezredfordulón is sok gyermeket: a hideg Izlandon és a szegény, balkáni, részben muzulmán Albániában.

Végső kitekintésként még annyit tennék hozzá, hogy már az ázsiai "jóléti" társadalmak is megérkeztek a demográfiai csökkenés szakaszába: már Kína és Japán népesség is csökken - Dél-Koreáé pedig egyenesen zuhan.

A XX. század nem szűkölködött azokban a szörnyűségekben, melyeket mi emberek okoztunk egymásnak. A gonoszság határhelyezeteket vált ki - melyben az emberek képesek egészen felemelően is viselkedni. Ráadásul ebben a században a fényképezés lehetősége egyre többeknek adatott meg - így számtalan olyan kép készült, melyek egyszerre tanúskodnak az emberi természet rettenetes és felemelő oldaláról.

Öt megrendítő fotót válogattam mára Kedves Olvasóimnak. Időrendi sorrendbe tettem őket.

1942-ben Hitler követelésére kiküldték a keleti frontra a 2. magyar hadsereget. Őket morzsolta fel a szovjet túlerő a Don-kanyarban, 1943 januárjában. A frontre induló katonától édesanyja búcsúzik - nem tudjuk, látták-e egymást még valaha...

1968 júniusában Los Angelesben lelőtték Robert Kennedyt, aki épp a Demokrata Párt elnökjelöltségéért kampányolt.

Holttestét vonattal vitték a keleti partra. Ez a szegény munkáscsalád néma tisztelgéssel adózik a sokgyermekes, hívő államférfinak - aki talán az USA szociálisan leginkább érzékeny elnöke lett volna.

1970-ben Willy Brandt, az NSZK első szociáldemokrata kancellárja Varsóba látogatott. Ott letérdelt a varsói gettó emlékművelő előtt - ezzel túllépett a szokásos diplomáciai gesztusokon.

Utóbb saját maga így beszélt tettéről:

"A német történelem mélypontjával szembesülve és a meggyilkoltak millióinak súlya alatt azt tettem, amit akkor tesz az ember, amikor megbénul a nyelve.„

1989-ben hetekig tüntettek kínai fiatalok Pekingben, a Tianenmen téren, demokráciát követelve.

A kínai kommunista pártvezetés tankokat küldött oda júniusban - akik aztán vérfürdőt rendezve vetettek véget a kínai demokrácia álmának. Ezen a világsajtót bejárt fotón egy kínai férfi, két szatyorral a kezében áll a diákok felé haladó tankoszlop elé. Nem tudjuk, mi lett vele...

1995-ben egy amerikai szélsőjobboldali fegyveres milícia egy tagja, hatalmas mennyiségű robbanóanyaggal felrobbantott egy szövetségi irodaházat Oklahoma Cityben - egy olyan őrült teóriát követve, amely a szövetségi kormányzatot "elnyomó hatalomnak" tekintette.

Az épületben számtalan különféle létesítmény kapott helyet - köztük egy óvoda is.

A képen egy tűzoltó tartja kezében egy óvodás kisfiú holttestét, akit a romok alól próbáltak meg kimenteni.

Napóleonra elsősorban hadvezérként és hódótóként emlékezünk.

1799-ben vette át a hatalmat Franciaországban: ekkor még a köztársasági formát megtartva "első konzul" lett - majd 1804-ben immár nyíltan császárnak nyilvánította magát.

Állandó háborúi, hódításai során előszeretettel rajzolta át a térképet: csonkított meg és bővített ki államokat - semmisített meg régieket és talált ki újakat. A régi / új trónokat sokszor családtagjainak (9 testvére volt!) adta, vagy éppen hadvezéreinek.

Ebben a posztban térképen igyekszem bemutatni néhányat ezen viharos évtized változásai közül.

Második itáliai hadjáratában, 1800-ban (amely a marengói csatáról híresült el) újra legyőzte az osztrákokat. Felszámolt több régi, hagyományos államot (elsősorban monarchiákat) - és a helyükön ún. "testvérköztársaságokat" alapított - melyek a francia uralom kiterjesztését szolgálták.

1805. december 2-án (napra pontosan egy évvel császári koronázása után) hatalmas győzelmet aratott a csehországi Austerlitz-nél a "három császár csatájában".

A legyőzött osztrák birodalmat alaposan megcsonkította: elvette a Habsburgoktól Tirolt (ezt a bajorok kapták!) és Dalmáciát is! (Ausztria ezekben az években Salzburg tartomány megszerzésével "kompenzálta" magát).

A poroszok 1806-os jénai veresége után II. Ferenc lemondott a német-római császári trónról - ezzel meg is szűnt a 962 óta létező állam.

Napóleon alaposan átformálta Németországot: a régi Német-Római Császárságnál kisebb területen, vele "szövetséges" (valójában alávetett) német fejedelmekből létrehozta a Rajnai Szövetséget.

A Rajnai Szövetség két legjelentősebb tagja a területileg megnövelt Bajorország és a most alapított Vesztfáliai Királyság lettek. Ez utóbbi élére - a biztonság kedvéért - egyik testvérét nevezte ki... 

Poroszország hosszú ideig harcolt a franciákkal - de veszített. Napóleon 1807-ben alaposan megbüntette őket: "vágott le" tőlük területeket nyugaton és keleten is.

Lengyel katonákkal akarta növelni seregét, ezért 1807-ben (az 1795-ben megszűnt Lengyelország helyett) a poroszoktól elvett területekből létrehozta a Varsói Nagyhercegséget.

1809-ben - egy újabb győzelem után - jelentős, lengyel lakosságú területeket vett el Ausztriától is, ezzel jelentősen megnövelte a Varsói Nagyhercegséget.

1809-ben Ausztria megint szembe szállt Napóleonnal - és megint kikapott (wagrami csata). A császár persze nem hagyta megtorlatlanul: Salzburg tartománnyal tovább növelte Bajorországot és Horvátország elcsatolásával a Habsburg Birodalom még tengerpartját is elvesztette. 

A történészek megfogalmazása szerint Ausztria ekkor "középhatalommá" süllyedt - ráadásul Ferenc császár lányát, Mária Lujzát 1810-ben feleségül véve Napóleon még szövetségbe is kényszerítette őket.

1810-re megint átalakult Itália. A "testvérköztársaságok" persze megszűntek: a régóta létező Nápolyi Királyság (trónján egy francia tábornokkal) mellett létrejött az "Itáliai Királyság".

Hatalmas területeket (pl. az egykori Pápai Állam részeit és a Habsburgoktól (részben Magyarországtól!) elvett horvát tengerpartot pedig egyenesen a gigantikusra növelt Francia Császársághoz csatolt.

1810-re ez a "Francia Császárság" Európa legnagyobb területű és népességű állama lett. Bekebelezte az egykori Dél-Németalföldet (Belgium néven ismerjük) és a sokáig önállóságát őrző Hollandiát is!

Határai természetesen messze túlhaladták a francia nép által lakott földeket - számtalan népet foglalt magába.

1810-re Napóleon valóban egész "Európa császára" lett.

A minden korábbinál hatalmasabb Francia Császárságban személyesen ő uralkodott: szövetségbe / csatlóssá kényszerítette a német fejedelmeket ("Rajnai Szövetség"). a megcsonkított Habsburg Birodalmat, Poroszországot, Dániát és Spanyolországot. Egyre több trónon ültek testvérek és sógorok.

 A csúcsról azonban gyors volt az út "lefelé": az 1812-es oroszországi hadjáratban felmorzsolta seregét - 1813-ban már számtalan uralkodó fogott össze ellene (Lipcse: "népek csatája"). 1814-es veresége után még megkapta a kicsiny és szép földközi-tengeri Elba szigetét, de 1815-ös végső veresége (Waterloo) után végül az Atlanti-óceán közepére, Szent Ilona szigetére száműzték a győztes angolok...

Mindenki tanulta az iskolában, hogy az I. világháborúban (különösen a nyugati fronton), különböző fegyverek "kombinációjaként" (lövészárok, szögesdrót, géppuska) állóháború alakult ki.

Az évek során különböző ötletek felmerültek a "patthelyzet" feloldására. Ezekből hoztam mára ízelítőt.

1. Tömeges gyalogos roham.

A tábornokok általában konzervatív emberek - nehezen szakadnak el a megszokott gyakorlattól. A nyugati fronton évekig - igazából a háború végéig - erőltették a gyalogság tömeges rohamát (lehetőleg azért szétszórt alakzatban).

A saját lövészárkaikból kimászó katonákat általában "lekaszálta" az ellenség tüze (géppuskák + puskák) - illetve ha el is foglalták az első vonalát, akkor ott volt többi vonal + érkezett a másik fél ellentámadása.

2. Tüzérségi előkészítés.

Már a XIX. században is elterjedt volt a gyalogság / lovasság támadása előtt - akár órákig - ágyúzni, "megpuhítani" az ellenség vonalait (pl. Napóleon Waterloonál).

Az I. világháborúban már nem golyókat, hanem robbanó tölteteket használtak erre a célra. Olyan mennyiségben lőtték ki a gránátokat, hogy az összes I. világháborús veszteség 70%-át (!!!) ágyútűz okozta.

Mégsem értek el vele sokat:

A. egymás után több lövészárok-rendszert ástak ki a védők: ha az egyik védelmi vonal el is pusztult, ott volt még több mögötte.

B. a napokig tartó "előkészítés" felhívta a védekező figyelmét a készülő támadásra: ilyenkor odavitték tartalékaikat és elveszett a meglepetés ereje.

C. Ráadásul a napokig-hetekig tartó ágyúzás hatalmas bombatölcséreket szántott a talajba - melyeket még nehezebbé tették az előrejutást. Ha pedig zuhogott az eső, akkor a két lövészárok közti "senki földje" szörnyű sártengerré vált, amibe beleragadtak a "rohamozó" katonák. Megint csak a mozgóháború lehetetlenült el.

3. Lovasroham

A XIX. században a lovasság többször döntött még el összacsapásokat, kaszaboltak le gyalogosokat. Sok brit tiszt maga is a lovasság soraiból került ki. A nyugat fronton a lovasokat időként a - részben - sikeres gyalogos-roham után vetették be, a támadás remélt "kiszélesítésére" - de a nyílt terepen őket menthetetlenül lekaszálta a géppuskatűz.

4. Testpáncél.

Mivel a lovasság egy része - a vértesek - még a XIX. század közepén is használt testpáncélt, így mindkét fél kipróbálta, hogy a múltat felelevenítve lehetne ilyet adni a gyalogosokra is. Ez azonban olyan nehézzé tette a mozgást, hogy éppen a mozgó hadviselés lehetőség vette el a csapatoktól.

5. Harci gáz.

Elsőként a német vegyipar állt elő a "parádés" lehetőséggel: engedjünk ki mérges gázt az ellenség csapataira (amely halált / vakságot) okoz.

Csakhogy néha megfordult a szél - és visszafújta a mérget a saját csapatokra...

A gáz ellen használt gázálarc olyan légszomjat okozott, ami még nehezebbé tette a mozgást - azaz megint a mozgóháború lehetetlenült el.

Ráadásul még azzal a dilemmával is szembe kellett nézni, hogy sikeres roham esetén a támadó fél pont azt a lövészárkot foglalta el - amelyet ő maga "gázosított el" percekkel korábban...

7. Tank

Az először a britek által bevetett harckocsi (robbanómotor + lánctalp + páncél + hátultöltő ágyú) valóban nagyszerű ötletnek tűnt az ellenséges lövészárkok leküzdésére.

Valójában azonban a gyakorlati alkalmazás hamar feltárta a "gyermekbetegségeket": a lassan "vánszorgó" (8 km/h!!!) járművek igen könnyen meghibásodtak + lövegekkel könnyen meg lehetett állítani őket (különösen, ha a lánctalpat találták el).

8. Rohamosztag

A német tábornokok a háború második felében válogatott, önkéntes katonákból állítottak fel különleges "rohamcsapatokat": ők - jobb ellátás fejében - vállalták, hogy könnyű felszereléssel (főleg kézigránátokkal) a nagy tömegroham előtt haladnak és megpróbálják kiiktatni a különösen veszélyes védelmi gócokat.

Ezzel a taktikával valóban értek el sikereket - de a döntő győzelmet nem tudták kivívni, az 1918 tavaszi / nyári utolsó nagy offenzívák során.

9. Bombázás

A világháború második szakaszában mindkét fél vetett be repülőgépeket: felderítőket, vadászokat és bombázókat is. Okoztak károkat civil létesítményekben és persze bombáztak katonaiakat is - de lassúak (azaz lelőhetők) voltak és csekély bombaterhük nem tudott a hadműveleteket érdemben befolyásoló károkat okozni.

 A sok különféle "ötlet" / próbálkozás mindegyike növelte a katonák szenvedését - de a "patthelyzetet" egyik sem oldotta fel.

Úgy tűnik a világháborút végül az olyan "hagyományosabb" szempontok döntötték el, mint Németország teljes kimerülése (pl. az élelem-hiány az angol blokád következtében) vagy a lelkes, friss amerikai csapatok megérkezése 1918-ban.