1865-től 1910-ig rendszeersen tartottak Magyarországon parlamenti választásokat - hiszen Ferenc József az 1860-as évekre elfogadta az alkotmányos berendezkedést.
Csak férfiak voksolhattak, magas vagyoni cenzus által korlátozottan (az összenépesség legfeljebb 5-7%-a).
Amit külön ki kell emelnünk a szavazást nyíltan bonyolították le: azaz az állampolgároknak a bizottság előtt hangosan ki kellett mondaniuk, hogy melyik jelöltet támogatják. Ez éretelmszerűen tág teret nyitott a visszaéléseknek (szavazatvásárlás, hatósági nyomásgyakorlás stb.).
Az itt bemutatott választási eredmények ezért nem csak az egyes vidékok politikai irányultságáról tudósítanak, hanem más összefüggéseket is feltárhatnak.
Tudatosan nem mutatom be a korszak összes voksolását - "tipikusakat" igyekszem közülük kiemelni.
1875-ben a magyar politikatörténet egyik legtartósabb köevetkezményekkel járó átalakulésa zajlott le. A kiegyezés meggyengült kormánypárjat (Deák-párt) egyesült a legerősebb ellenzéki párttal (Balközép párt), így létrejött a hatalmas Szabadelvű Párt - Tisza Kálmán pedig 15 évre (1875-1890) a miniszterelnöki székbe került!.
Látható, hogy a Szabadelvű Párt nyomasztó túlsúlyúváal senki nem kelhetett versenyre.
A Függetlenségi Párt (akik az emigrációban élő Kossuthot "tűzték zászlajukra") az Alföld pár körzetében tudtak a kormánypárt fölé kerekedni.
A konzervatívok leginkább pár arisztokrata személyes, ehyli befolyása miatt jutottak be a parlamentbe.
Noha ekkoriban kb. a magyarorszégi lakosság fele nem magyar anyanyelvű volt, mégis csak néhány nemzetiégi képviselő tudott mandátumot szerezni...
1878-ra kicsit csökkent a komárnypárt nyomasztó túlsúlya. Erdély és a "peremvidékek" persze biztosították a stabil többséget (három évtizeden át!), de jelentősen elöretörtek a konzervatívok - akik most éppen "Egyesült Ellenzék" (korabeli gúnynevükön :"habarék") néven indultak. kezdett megszilárdulni, hogy a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl a függetlenségieké - "átnyúlva" a Dunántúlra is.
1884-re nemzetiségi képviselő már hírmondónak is alig akadt a színte "színmagyarrá" vált magyar parlamentben - ami a politikai elitben azt az érzetet keltette, mintha a magyarokon kívül nem is lenne közéleti tényező az országban...
Új szereplőként viszont feltűnt a színen Istóczy Győző Antiszemuta Pártja. Át természetesen nem törtek, de látható, hogy a Dunántúlon ksiebbségi szorultak a szabadelvű párti képviselők.
1890-ben a kormányzásba belefáradt "generális", Tisza Kálmán lemondott a miniszterelnökségről. A némileg megváltozott helyzetben 1892-ben hívták az urnákhoz újra a nem túl jelentős létszámú választókat.
Látható, hogy a hatalmas, "félkörívben" elhelyezkedő - mondjuk ki nyíltan: a nemzetiségi szavazókra és a nemzetiségi vidékek magyar földbirtokosaira támaszkodó - "zöld tömb" lényegében változatlan maradt!
Megfigyelhetjük azt is, hogy hosszú időn keresztül a kormány gyűjtötte be az összes, vagy majdnem az összes budapesti mandátumot is.
A konzervatívok évtizedes vezetője, Apponyi Albert rendszeresen megváltoztatta pártja nevét - hátha így nagyobb sikereket ér el. Most éppen "felkapaszkodott a nacionalizmus divatos vonatára" és Nemzeti Pártnéven indult csapatával. Továbbra sem törtek át...
A függetlenségiek - azaz "a rendszer ellenzéke" most éppen kettészakadtak: a kiválók Ugrán Gábor vezetésével indultak. Látható, hogy a "hagyományos" 48-asok egyre szilárdabban vették birtokba az Alföld magyarlakta vidékeit, míg Ugronék a Dunántúlon és Székelyföldön jutottak mandátumokhoz.
Nemzetiségi képviselők már nincsenek...
1896 a milleneumi ünnepségsorozat éve volt. A miniszterelnöki tisztségek akkor a különösen erőszakos - ezért "dobokai basa" néven hírhedté váló - Bánffy Dezső viselte. A térkép "visszazöldülését" két tényező okozta elsősorban: a szabadelvű párti kortesek a korábbiaknál erőszakosabb (pl. még több vesztegetéssel járó) fellépése + az, hogy Apponyi Nemzeti Pártja ekkor a Szabaedelvű Párt "csatlakozott részeként" indult.
A függetlenségi tábor sokat vesztettt (100-ról kéb 60 helyre zuhantak vissza), pedig most élükön egy igazi Kossuth állt: az egykori kormányzó-elnök Olaszországból hazatért fia, Kossuth Ferenc.
Új szereplő is feltűnt a politikai mezőben: az egyházpolitikai reformok (pl. polgári házasság) ellenzésére megalakult Katolikus Néppárt. Főleg a Dunántúl, erősen katolikus vidékein értek el sikereket.
Bánffy Dezső 1899-ben megbukott, így Széll Kálmán vette át helyét, kinek jelszavai a róla elnevezett téren is enmrég felírásra kerültek: "jog, törvény, igazság".
Elődjénél kevésbé erőszakos uralma alatt a Függetlenségi és 48-as Párt "visszavette" az Alföld zömét. Javított a Katolikus Néppárt is, Budapesten pedig új szereplőként feltűnt Vázsonyi Vilmos "egyszemélyes" Demokrata Pártja.
1905-ben bekövetkezett az "elképzelhetetlen": 30 év (!!!) után a Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét!
A Függetlenségi és 48-as Párt eredménye szinte döbbenetes pontosággal rajzolja ki a kárpát-medencei magyar nyelvterületet.
Tisza István miniszterelnök 1904/1905-ös lépései a parlamenti obstrukció letörésére hihetelenül széles koalíciót hoztak össze ellene. A függetlenségiek mellé "beszállt" a Katolikus Néppárt (!!!), akik hozták magukkal a Dunántúl katolikus népességét.
A Ffelvidék egykori szabadelvű párti körzetei közül többet a pártból kilépett "disszidensek" hoztak el, akik ifj Andrássy gyula vezetésével nemsokára létrehozták az Alkotmánypártot.
Az eddigi térképeket összegezve tehát azt láthatjuk, hogy a Szabedelvű Párt, azaz az 1867-es kiegyezést támogató magyar úri / földbirtokos elit uralmát, a parlamentben aalaptően a román és szlovák, nemzetiségi vidékekről bejutott (magyar nemzetiségű) képviselők tartották fenn.
A nemzetiségi szavazókat nem vonzotta a függetlenségiek harsány nacionalizmusa + évtizedekig jól működött a kormánypárt, pénzzel és hatalommal jól alátámasztott szavazatvásárló mechanizmusa.
1906-ban zajlott le a magyar történelem gyik legkülönlegesebb választása.
A megszokottal ellentétben ez most nem kormány és ellenzék küzdelméről szólt. A Szaadelvű Párt ugyanis (30 év kormányzás után!!!), feloszlott, így a Függetlenségi Párt érdemi elenfél nélkült tarolt: mandátumaik szinte lefedték a magyar nyelvterületet - is túl is nyúltak rajta (pl. Kárpátalján vagy Észak-Erdélyben).
A régi (tehát 67-es) szabaelvűek egy része az Alkotműnypártba áramlott (akik ekkor koalíciót alkottak a függetlenségiekkel).Ők zsebelték be az egykori szabadelvű párti mandátuomak a Felvidéken.
A Nyugat-Dunántúl és a nyugati Felvidék a Katolikus Néppártra szavazott - akik szintén koalíciós társak voltak ekkor.
Hosszú passzivitásuk után újra bátrabban agitáltak nemzetiségi politikusok, főleg szerbek és románok.
Eljött 1910 - és a térkép "visszakanyarodott" a három évtizedig megszokott irányba.
A régi szabadelvűek zöme visszatért Tisza István táborába, létrehozták a Nemzeti Munkapártot, majd visszaszerezték rlgi mandátumaikat (megint zömmel a nemzetiségi vidékekekn!) és a parlamenti többség élén visszavették a kormányzást!
A függetlenségiek valódi eredmények helyett csak "látszat-kormányzást" folytattak (mert Ferenc József csak ezt engedélyezte nekik!) - ketté is szakadtak. Csúnyaa nagy vereséget szenvedtek, elsősorban néhány "bebetonozott" alföldi mandátumukat tudták megtartani...
Az I. világháború és a forradalmak miatt a következő parlamenti választást 1920-ban tartották hazánkban.
Ajánlom figyelmetekbe az erről nemrégi írott posztomat!
