Robert Kennedy az amerikai történelem be nem váltott reményeinek legmélyebb szimbóluma. Ír, katolikus, jómódú családban nőtt fel, Hitét komolyan élte: hűséges házasságából 11 gyermeke született.

Idősebb bátyja Joseph hősi halált halt a II. világháborúban.

Fiatalabbik bátyja, John elnökké választása után meghívta kormányába, így 1961-1964 között "Bobby" az Egyesült Államok igazságügyi minisztere volt. Ebben a minőségében elszánt küzdelmet folytatott a szervezett bűnözés ellen (lásd: Jimmy Hoffa).

Lyndon B. Johson kormányában már nem akrt szerepet vállalni - így aztán 1964-ben (még csak 39 éves volt) szenátorrá választották.

1964 után egyre jobban eltávolodott pártja irányvonalától (mely belevitte az országot a vietnámi háborúba), ezért 1968-ban elnökválasztási kampányt indított.

1968 nyarára úgy tűnt, hogy sikeres előválasztási küzdelmek nyomán megszerzi a Demokrata Párt hivatalos jelöltségét - így komoly esélye nyílt volna rá, hogy őt válasszák meg az USA következő elnökévé.

Valakik ezt mindenképpen meg akarták akadályozni, így bátyjához hasonlóan vele is merénylet végzett - meglehetősen ellentmondásos, a mai napig tisztázatlan körülmények között gyilkolták meg, 1968 júniusának elején, Los Angelesben.

A Kennedyek keleti partiak -a család pedig úgy döntött, hogy a koporsóba helyezett holttestet nem repülőgéppel, hanem vonattal vitték haza Kaliforniából.

Ekkor következett az Egyesült Államok történetének legfelkavaróbb vasúti utazása: az emberek százezrei, talán milliói álltak a sínek mellett, hogy búcsúzzanak Bobbytól, akik oly sokuk számára a reményt jelentette.

Az ekkor készült képekből válogattam most.

Mindenki a maga módján köszöntötte a szerelvényt. A fekete férfiak integetnek, a fehér úriember - talán egykori katona - tiszteleg.

Itt egy nagyvárosi peront láthatunk: érdeklődés, kétségbeesés, rendfenntartók, a zömmel fekete lakosok közt itt-ott egy fehér amerikai is feltűnik.

Ez a kép talán egy nagyváros peremén készülhetett: érdeklődők, fotózók, felnőttek és gyerekek együtt.

Bobby sokat tett a szegényekért, a feketék polgári jogaiért - talán ezért is érezték közülük sokan személyes veszteségüknek a halálát.

Ez a kép már a keleti parton készülhetett (Maryland keleti állam). A búcsúzó fekete család a nagy zászlóval azt akarta kifejezni: ők is vannak "olyan jó amerikaiak", mint a többségi társadalom tagjai.

Ez a - zömmel fehérekből álló - tömeg integetéssel búcsúzott a jelölttől. Ő lett volna az USA második katolikus elnöke, hite közismert volt - ezért is láthatunk apácákat a képen.

Ez a nagyvárosi fotón azt sejthetjük, hogy talán egy egész rendház kivonult Bobby tiszteletére.

 A vonat az út nagy részt természetesen városok között tette meg - így sokszor családok, egészen kicsi közösségek álltak ki vidéken a sínek mellé.

A rendőr magányos tisztelgése talán az egykori igazságügyminiszternek szól - de az is lehet, hogy "egyszerűen" csak az áldozatnak. Nem parancsra jött - ezt érezte helyesnek.

Ezek a tűzoltók szívükre helyezett tányérsapkájukkal adták meg a tiszteletet (ez tipikus amerikai gesztus). Úgy tűnik, távolabb lakók is eljöttek ezért - erre utalnak a háttérben álló autók.

Néhányan még táblákkal is ki akarták fejezni búcsújukat. A gyerekek néha még kicsik hozzá, hogy ott és akkor átérezzék egy esemény súlyát.

Ez a vidéki család is el akart búcsúzni.

Több képen is érezhető, hogy a szegények közelebb állónak érezték magukhoz a szociálisan érzékeny Bobbyt, mint sokan a középosztályból. Ezek a férfiak a tisztelgés hagyományos mozdulatával búcsúznak.

Szándékosan hagytam a végére ezt a fotót: számomra nem csak Robert Kennedy búcsúztatásának, hanem az egész amerikai történelem egyik leginkább felkavaró képe ez.

Szegény, vidéki, sokgyermekes család. úgy érzik, hogy ezzel a néma vigyáz-állással tartoznak "Bobbynak", a jómódban felnőtt keleti parti, sokgyermekes családapának - aki talán az Egyesült Államok legjobb elnöke lett volna...

December hónapban alkalmam nyílt középszintű történelem próbaérettségik javítására.

A tesztben kedvenc osztályom diákjai a válaszok során pár igazi „gyöngyszemet” „helyeztek el” a válaszok között. Ezekből hoztam most válogatást.

(Az itt szereplő képek nem a próbaérettségiből valók, hanem illusztráció gyanánt válogattam őket)

1. Középkori festmény Jézus születésének ábrázolásával (jászol, kisded, Mária, háromkirályok pásztorok). Mi a helyszín?
"Golgota"

(A helyes válasz természetesen: Betlehem)

2. Árpád-kori püspökségek térképe: mi volt az erdélyi püspökségek székhelye?
Temesvár

(Valójában Gyulafehérvár, hiszen Temesvár nem is Erdélyben található)

 3. Részlet volt olvasható Mária Terézia úrbéri rendeletéből (a jobbágyok adóterheiről szól).

Kérdés: Melyik rendeletből származik a szövegrészlet?

Jobbágyfelszabadítás (ami 80 évvel később valósult meg...)
Úriszék (ami egy középkor óta létező jogi intézmény)

4. XIX. század eszméi: 1848-ból származó idézet (a szöveg a magántulajdon eltörléséről szól):

Kérdés: Ki írta?

Petőfi Sándor
Kossuth Lajos

(A helyes válasz természetesen Karl Marx és Friedrich Engels volt)

 5. A magyar reformellenzék (tehát_ Kossuth, Deák, Eötvös) milyen eszmét vallott még magáénak az 1840-es években a liberalizmuson kívül?

Reformáció (Amit Luther Márton indított el 1517-ben...)
Szocializmus

(A helyes válasz: nacionalizmus)

6. Ki volt a két világháború közti magyar oktatási miniszter?
Bethlen István (ő volt a miniszterelnök)

(A helyes válasz: Klebelsberg Kunó)

7. Magyarország fontos külpolitikai eszméje a két világháború között?
Népszuverenitás

(A helyes válasz: területi revízió)

8. A Szovjetunió felbomlása melyik pártfőtitkár idején történt?

Hruscsov (akit 1964-ben leváltottak)
Brezsnyev (aki 1982-ben halt meg)

Mivel a SZU 1991-ben szűnt meg így a helyes válasz: Gorbacsov)

 9. Mit akart eltitkolni a kommunista sajtó a Kádár-rendszerben a nyugati világgal kapcsolatban? (forrás-idézet segítette itt is a diákokat)

A magántulajdon létezését

(Valójában azt, hogy Nyugaton még a munkások is jobban élnek, mint nálunk)

10. A pannonhalmi kolostor építésének megkezdése melyik magyar uralkodóhoz köthető?

Attila (aki hun fejedelem volt, pogány és 453-ban meghalt)

(A helyes válasz Szent István édesapja, Géza, 996-ban)

11. Erdőn túl lakó német vendégeink kik voltak az Árpád-korban?

Buda
Zágráb

("Erdőn túl", azaz Trans-sylvania, vagyis az erdélyi szászokról van szó)

12. Szép forrást lehetett olvasni róla, hogy „A tatárok átkeltek egy gázlón”.

Melyik csatáról szól a leírás?

Mohács
Kalocsa
Székesfehérvár

(Nyilván: Muhi)

Melyik uralkodóról szól a szöveg?
I. Ulászló (aki a várnai csatában a törökökkel csatázott)
Nagy Lajos

(A helyes válasz: IV. Béla)

Mi történt az uralkodóval a csata után?

Megfulladt (ez II. Lajossal történt, 300 évvel később...)
Leváltották

(IV. Béla a csata után elmenekült - Dalmáciába)

13. Mi volt a királykoronázás székhelye a középkori Magyarországon?
Veszprém

(Természetesen: Székesfehérvár)

A négy évtizedes magyarországi kommunista diktatúra központi ünnepnapja április 4-e volt: hivatalosan 1945-ben ezen a napon fejezte be a szovjet hadsereg hazánk "felszabadítását". (Persze már a dátum sem volt igaz - és a "felszabadulás" kifejezés is csak a megszállás szóval együtt említve használható).

Az '50-es évektől minden évben új plakátokkal rukkoltak elő a rendszer grafikusai - ezekből hoztam most válogatást.

Ez a kép 1952-ben - Rákosi Mátyás hatalmának tetőpontján - készült.

Az üzenet egyértelmű: mindenki mosolyog, boldog, Munkáscsalád masnis kislánnyal, a háttérben katona és újabb öntudatos (ipari!) munkás. A kislány kezében még egy-egy nemzeti szinű és vörös zászlócsska van - de a háttérben a vörös zászlók erdejében már szinte elvész a piros-fehér-zöld.

Ugyancsak a Szabadság-szobor a központi motívuma ennek a szintén Rákosi-korabeli plakátnak. A korszak beazonosítható a nemzeti lobogókra festett címerből, melyet 1949 és 1956 között használtak.

Ünnepi szónokot nem látunk, a "sokadalomban" zömmel munkások (kantáros munkásnadrágban menve az ünnepségre!!!), egy paraszti pár. egyenruhások - és talán egy értelmiségi...

A cserkészet egyfajta "koppintásaként" működött a felső tagozatosok számára kitalált úttörő-mozgalom. A nyakkendő színe természetesen csak vörös lehet, lobogóból itt csak egy van (és az is háromszínű!) - de a Szabadság-szobrot itt sem "felejtette el" odafesteni a művész.

A Kádár-rendszer évtizedeiben teljesen másfajta plakátok készültek. A hivatalos ideológia változatlan maradt - de a hatalom egyre kevésbé várta el a néptől az ideológiai azonosulást - és ez sok mindenben kifejeződött.

A "felszabadulás" köré szőtt mesterséges "mitológia" egyik figurája volt Osztyapenko kapitány, a Budapest ostromának kezdő napjaiban (1944. decemberében), tisztázatlan körülmények között elhunyt szovjet parlamenter. Az őt, heroikus pózban ábrázoló szobor évtizedekig állt az M 7 autópálya fővárosi kivezető szakaszánál.

A plakát ezt a szobrot mintázza - a háttérszín pedig mi más lenne, mint a vörös...

Itt az alkotó "bravúrosnak" érezhette a modern művészi kifejezőeszközök az ideológiai mondanivaló együttes érvényesítését. Hatalmas vörös folt, kicsit nehezen észrevehető vörös csillaggal, a "4"-es számot körülfonva keskeny nemzeti színnel.

A "felszabadulás" szó már nem is szerepel - hiszen mindenkinek automatikusan ez "ugrott be" az április 4-i dátumról.

Lassan megérkezünk grafikailag az általános iskola szintjére. "Bravúrosan kombinálva" a vörös csillag, a 4-es szám és a nemzeti színek.

Új színként feltűnik a kék. A rajzoló itt újítani akart - ezért a 4-es számot kicsit "girbe-gurbán" formázta meg...

A hazafias piros-fehér-zöld itt is elengedhetetlen....

A végére egy '80-as évekből származó darabot hoztam. A korszak ("kis hidegháború" fő üzenetét hordozza: "célunk a béke".:

Már rég nem említ "felszabadulást", a galamb ábrázolása igen kevéssé kidolgozott és a zöld már majdnem annyira hangsúlyos, mint a piros.

A Római Birodalom hadserege Krisztus születése táján hódították meg Pannoniát. A Duna alkalmasnak bizonyult természetes határnak + jó szállítási útvonalnak. Ráadásul így a borostyánút újabb szakasza is római fennhatóság alá került.

Itt, akkor különféle kelta törzsek éltek - akik életében a 400 éves római uralom idején bizonyosan bekövetezett valamilyen fokú romanizáció (pl. a latin nyelv megismerése).

Erdélyt - főleg az aranybányák megszerzése céljából - 104-107 között hódította meg Traianus császár. Az itt élő népről a provinciát Daciának keresztelték. Az állandó germán és szarmata támadások miatt a római uralom itt viharos és rövid volt - ezért a dákok körében nem került sor romanizációra.

A római uralom alá nem került területeken - elsősorban a Duna-Tisza közén különféle szarmata népek éltek - pl. a jazigok.

A különféle germán népek (elsősorban a gótok) folyamatosan támadták - elsősorban keleti irányból - Daciát. A Kárpátok láncai ellenére a rómaiak nem tudták megvédeni. Az aranybányák termelése ezért akadozott / szünetelt - ezt belátva Aurelianus császár 271-ben a maradék római népességet is visszavonta a Dunától délre és feladta Daciát.

A lovasnomád hunok 375 körül érkeztek Ázsiából a Fekete-tengertől északra található sztyeppére. A keleti gótokat uralmuk alá hajtották, a nyugati gótok pedig bemenekültek előlük a Római Birodalomba.

400 körül a hun sereg nyugatabbra indult: birtokukba vették a Kárpát-medencét: ekkor szűnt meg a római fennhatóság Pannoniában. Feltehető azonba, hogy a korábbi Kárpát-medencei lakosság (legalább egy része) a helyén maradt és így hun alattvalóvá vált.-

Történelmi távlatban "röpke" ideig, mintegy fél évszázadra a Kárpát-medence lett a hun birodalom központi magterülete. A korábbi germán és szarmata lakosság mellé a hunok "hozták magukkal" saját germán törzseiket.

A hunok régészeti hagyatékának leginkább megfogható elemei azok az áldozati üstök, melyeket az előkelők búcsúztatásakor használtak.

A fenti térképen is jól látható, hogy a Dunántúlon a (keleti) gótok tűnnek fel, a Tiszántúl és Erdély irányába pedig a gepidák kezdtek beköltözni.

453-ben meghalt Attila, a hunok híres királya - a hun harcosok pedig rövidesen keletre, vissza a sztyeppére költöztek. Így az egykori alávetett germánok saját államokat hozhattak létre.

Ezek egyike volt a Gepida királyság, amely az V. század második felében és a VI. század első felében uralma alatt tartotta Erdélyt és a Tiszántúlt.

A gepida királyok központja talán Szilágysomlyón lehetett - legalábbis a régészek itt tárták fel a korai középkor legpazarabb aranykincsét.

Attila halálakor és a hunok elvonulásakor a keleti gótok is "szabaddá váltak" és ők is saját királyságot hoztak létre az V. század közepén - Pannonia központtal.

Rövid időre a keleti gótok állam jelentősre nőtt, mert nagy királyuk, Teoderik vezetésével a Dunántúlról kiindulva Itáliát is elfoglalték az V/VI. század fordulóján.

Theoderik mauzóleuma Ravennában - a római építészet hagyományait követve.

Uralmuk rövid életű volt, mert a VI. század közepén Justinianus bizánci hadai megsemmisítették őket - és visszafoglalták a birodalomnak Itáliát.

Miközben a Tiszától keletre folyamatosan létezett a Gepida Királyság, addig a VI. században - észak felől - egy újabb germán nép telepedett a Dunántúlra: ők voltak a longobárdok.

Mivel a longobárdok és a gepidák "nem szívelték" egymást, így feltehető, hogy a Duna-Tisza-közét meghagyták egyfajta "ütközősávnak".

Aztán 568-ban a dolgok alaposan megváltoztak. Erős és harcias lovasnomád nép érkezett kelet felől: az avarok. Felmérték a Kárpát-medencében aktuális "erőviszonyokat", majd a longobárdokkal összefogva, valamikor Húsvét táján, Baján kagán vezetésével véres csatában legyőzték és megsemmisítették a gepida államot (melynek népessége vélhetően helyben maradt).

A longobárdok nem akartak a vad, harcias és erős nép szomszédságában élni - így mindnyájan felkerekedtek és még 568-ban átköltöztek Észak-Itáliába (ezért ezt róluk azóta is Lombardiának nevezik). Szép lassan majdnem egész Itáliát birtokukba vették - visszaszorítva ezzel ott a római/bizánci uralmat.

Az avarok, Kárpát-medencei központtal tehát 568-ban nagy és sikeres államot alapítottak. "Fénykoruk" 626-ig tartott (ekkor vallottak kudarcot Konstantinápoly ostromával). Ebben az időszakban a bizánciak kénytelenek voltak egyfajta "védelmi pénzként" több tonnányi aranyat kifizetni a kagánoknak.

A 626-os vereség után a Kazár Kaganátus a Kárpát-medencébe szorult vissza. Amint a térképen is látható, a sztyeppéről folyamatosan vándoroltak nép / törzsek avar fennhatóság alá. 680 körül újabb, jelentős hullám érkezett.

680 körül ugyanis jelentős változás történt a sztyeppén Kovrat kán halálával felbomlott a Bolgár Birodalom (ezek a bolgárok török nyelvet beszéltek).

Kovrat öt fia szétvándorolt. A leghíresebb - és legjobban dokumentált - Aszparuch lett, aki harcosaival a Balkánra vándorolt, uralma alá hajtotta az ott élő földműves szlávokat és megalapította azt az első Bolgár Államot, melynek a mai Bulgária szerves folytatása!

A második fiú, Kuber a Kárpát-medencébe vándorolt - és itt népével az avar kagán alattvalója lett. (Lehet, hogy Kuber később továbbállt, de feltehető, hogy a vele érkezetteknek legalább egy része a Kárpár-medencében maradt. Több tudós véleménye szerint "Kuber népe" az onogurok voltak (a szó jelentése "tíz törzs"), azaz ők érkeztek ide 680-ban és ők lettek a "késői avarok". A dolog azért is érdekes, mert a magyar nép elnevezése a nyugati nyelvekben (Hungarian, Ungarisch stb.) az onogurból származik - azaz a középkori források minket valamiért az onogurokkal azonosítottak...

A régészeti leletek egyértelműen mutatják, hogy a "késői avarok" (onogurok?) elsősorban a Kárpát-medence alacsonyabban fekvő, alföldi jellegű régióit lakták be.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy fennhatóságuk nagyobb területre terjedt ki, mint letelepedési területük - ez pedig azt jelenti, hogy az avaroktól / onoguroktól eltérő etnikumú népekre is kiterjesztették uralmukat. A Kárpát-medenceezen peremvidékein elsősorban szláv betelepülőkkel számolhatunk (nyugat felé pedig germánokkal).

A következő nagy változást a VIII./IX. század fordulója hozta. Nagy Károly frank seregei a 790-es években több hadjáratban megsemmisítették az 568 óta fennálló Avar Kaganátust (a bukásban a kitört polgárháború is szerepet játszott). Az avar aranykincsek jelentős részét vélhetően elvitték és beolvasztották.

A római hagyományokat (és a Karoling közigazgatás rendszerét) követve Mosaburg (Zalavár) központta őrgrófságot szerveztek. Érkeztek betelepülők és keresztény térítés kezdődött (pl. templomok épültek).

A frank hódítás azonban a Kárpát-medence nagy részére nem terjedt ki - és bizonyosan nem járt népírtással.

A IX. század végi Kárpát-medencéről - ahová Árpád magyarjai megérkeztek - hézagos ismereteink vannak.

A nyugat-dunántúli frank őrgrófság területére részben szláv betelepülők érkeztek - erre utal több helységnév is (pl. Tapolca).

A Dunától északra, Nyitra központtal, nevét a Morava folyóról kapva létezett egy "Karoling-peremállam". Morva Fejedelemségnek vagy Nyitrai Fejedelemségnek hívhatjuk. Népessége vegyesen lehetett frank és részben talán késői avar. Ők állandóan a Keleti Frank állam ellen küzdöttek, mert az vazallusként tekintett rájuk.

Erdély és a Tiszántúl déli részét az ekkor regionális hatalomként létező - ekkorra már teljesen szláv jellegű - Első Bolgár Állam vette birtokában - vélhetően az arany- és sóbányák miatt.

 Feltételezhetjük, hogy a Kárpát-medence nagy részében, az a népesség élt tovább, melyben "egymásra rakodtak" a korábbi korok szarmata, gepida, korai avar és onogur örökségével. Az Alföldön vélhetően sok kisebb helyi hatalom alakult ki - melyek az írott forrásokban kevésbé hagytak nyomot.

Az 1940-es évek végétől a Rákosi Mátyás által uralt Magyarország - szovjet parancsra - a nehézipar erőltetett fejlesztésébe fogott. A tőkét ehhez a lakosságtól vonták el. A fizetések alacsonyak voltak - és még ebből is vissza kellett adni az államnak sokat. A lakosságot erőszakos kényszerítették "békekölcsön" jegyzésére. Ez egyfajta "államkötvény" / "kincstárjegy" volt. A lakossági jövedelmek ilyetén megcsapolása még egy célt szolgált: a vásárlóerő mesterséges korlátozását - hiszen a könnyűipar olyan kevés árut termelt, ami - még így is - állandó hiányt eredményezett...

A korszak gyakorlatának megfelelően számtalan különféle plakáttal is igyekeztek ösztönözni a dolgozókat a fizetésük egy részének visszaadására.

A fent olvasható három beruházás közül a "Sztálin-hidat" (Árpád-híd néven :)) ma i használjuk, akárcsak a csepeli HÉV-et. A metrót - óriási anyagi ráfordítással - valóban elkezdték építeni, de ezt az építkezést 1954-ben leállították és csak Kádárék folytatták újra...

A "Ludas Matyi" elvileg "szatíiikus hetilap" volt - de az '50-es években még ez az újság is a propaganda szolgálatában állt. A fent látható címlapot sem nevezném igazán "humorosnak". Különösebben "cizellált" érvelést nem láthatunk rajta - inkább keményen "lecsapó" "munkásöklöt". A háttérben kohó és családanya gyermekével - az ellenség pedig egy nehezen beazonosítható "ördögfióka".

A szöveg itt összekapcsolja a közösség és az egyén javát - az "érvelés luxusát" megtartva magának...

Figyeljük meg, hogy a festőművész olyan kezet "alkotott", amely a valóságban biztosan nem létezik...

Ugyanaz a szlogen - más képpel. A fiatal munkás ruhája kifejezetten koszos (1945 előtt ilyen plakát aligha jelenhetett volna meg), keze érdes - de mosolya kicsit "huncut"...

Ez az egyik "kedvenc" '50-es évekbeli plakátom - mely a valósággal még mérsékelten sem "érintkezik".

Az első képen három parasztember (köztük egy férfias arcú asszony) dühös, mert a "gonosz amerikaiak" háborút robbantottak ki a Koreai-félszigeten. (Valójában 1950-ben a kommunista Észak támadta meg Délt).

Szerencsére ők tudják az ellenszert: mosolyogva mondanak le kevéske pénzük maradékáról, hogy abból a "a jó Rákosi elvtárs" gyárat építhessen és a hadsereget fejleszthesse - természetesen csakis a békéért...

Természetesen az '50-es évek vezetősége is tudta, hogy a lakosság ösztönzésére a plakátokon - és az állandó munkahelyi nyomásgyakorláson - kívül más módszerek hatékonyabbak lehetnek. Ezért vezették be a nyereménysorsolást (ne feledjük, a lottót csak a lakosságot lecsendesíteni kívánó kádári hatalom hozta vissza, 1957-ben).

A gyermekek mindkét képen - nyilván teljesen "spontán" módon úttörő-egyenruhában vannak (fehér ing - piros nyakkendő). A felnőtt férfi csak munkás lehet - a mosolygó kisfiú "érvelése" pedig ha lehet, még messzebb áll a valóságtól, hiszen mekkora "nyereségként" élhette meg a lakosság, hogy lett egy új vasolvasztója Diósgyőrben...

Fontos észrevennünk, hogy a plakátokon mindig, mindenki mosolyog, boldog. Az ideológia szerinti három klasszikus társadalmi réteget láthatjuk: munkás - paraszt - értelmiségi.

Ha valamilyen ipari üzemet ábrázolnak a grafikusok, az elsősorban mindig vasolvasztó - és legfeljebb ehhez kapcsolódó létesítmények.

A végére különlegességet hoztam két szempontból is. Egyfelől a hagyományosabb, színes grafika helyett most már a modernebb fotót alkalmazta az alkotó - másfelől pedig olyan családot láthatunk, akik névvel vállalták a rendszer reklámozását. Kérdés, hogy mennyire tették az önkéntesen? Vannak bennem kérdőjelek...

A XX. század második felében egyre nagyobb problémát jelentett hazánkban a tömegessé váló alkohol-függés. (Egy korábbi posztomban hoztam is róla statisztikákat)

A Kádár-rendszer döntéshozói is érzékelték a problémát - és a maguk módját tenni is próbáltak ellene. Az erőszakos kényszer-elvonókúrák mellett próbálkoztak a meggyőzés szelídebb módszereivel is. Ilyenek voltak a korabeli plakátok.Ezekből hoztam most egy csokorra valót!

 (Hozzá kell tenni, hogy az egész helyzet végtelen ellentmondásokat hordozott magában, hiszen a kommersz, égetett szeszek eladása hatalmas bevételt hozott az államkasszának...)

Ez az 1958-as, még "szelíd", humorosnak is szánt plakát egyszerre propagálja az egészséges életmódot (a tejivást!) - és próbál lebeszélni az alkoholizálásról! Grafikailag nem túl bonyolult...

A probléma az 1960-as években kezdett igazán súlyosbodni (a kollektivizálás befejezése, tömeges életforma-váltás, egyre depressziósabbá váló társadalom stb.).

1966-ban a rajzoló már kerülte a vidámkodó üzenetet: kifejezetten erős szavakkal (konkrét egészség-károsodások felsorolásával) hívja fel a figyelmet!

Persze a képen is érződik az ellentmondás, hisz a vendéglátóhelyeknek éppen az állt érekében, hogy az emberek betérjenek és igyanak...

1971-re az üzenet - és a képi világ - még "ütősebbé" vált. Egyetlen rövid mondat, felkiáltójellel + a klasszikus koponya a lábszárcsontokkal.

Az előző plakát párja szintén 1971-ben készült. A rendszer próbálkozott egészségügyi megközelítéssel is: a szöveges mondanivalót ügyesen igyekezett "leképezni" a rajzoló, amikor a röviditalos poharat kombinálta a kórházi betegággyal....

Egy diktatúrától szokatlanul, a a rendszer propagandistái néha egészen "emberi hangot" ütöttek meg.

Az üzenet egyértelmű: a részegeskedő / túlfogyasztó honfitársunk nem bűnös, hanem inkább áldozat, aki segítségre szorul.

A következő falragasz még tovább megy: a korszak "közkedvelt", kifejezetten orvosi felügyelettel zajló intézményét, az elvonókúrát reklámozza.

A szöveg és a kép arra utal, hogy a már kialakult függőségen / betegségen is lehet segíteni. A valóságban persze azért a diktatúra itt sem hazudtolta meg magát: sok ember nem önként ment elvonóra, hanem úgy kényszerítették őket erre.

A korszak másik sajátossága volt, hogy néha megpróbálták a problémákat "elvicceskedni".

Itt nincs szó elvonóról, egészségkárosodásról - inkább elriasztani próbál.

Megfigyelhetjük, hogy a képeken mindig férfi alkoholistákat látunk. Valóban közöttük volt magasabb a túlfogyasztók aránya, de pontosan tudjuk, hogy sok háziasszony sem vetette meg a "kis édeset"..

Egy kommunista pártvezető számára a legfontosabb fogalmak mindig is olyanok voltak, mint "gyár", "(nehéz)ipar", "termelés" stb.. Pontosan tudjuk, hogy a Kádár-kori magyar ipar egyik legfőbb problémája - és export-akadálya - éppen a szörnyen alacsony gyártási minőség volt.

A kép - kicsit humorizálva - valós problémát tükröz: a munkások valóban rengeteget ittak (főleg töményet) - és ilyenkor valóban kevéssé tudtak koncentrálni.

A magyar ipar mélyebb, szervesebb problémáira persze a rajzoló nem tért, nem térhetett ki...

A végére egy 1985-ös plakátot hoztam. Két fontos kérdésben is újdonságot jelent.

Amíg korábban - főleg a 60-as években - elsősorban a felnőtt férfiak italozása jelentett problémát, úgy az ifjúsággal foglalkozók egyre inkább azzal szembesültek, hogy az italozás szokása egyre fiatalabbakat is elért.

Másrészt pedig a 80-as években - persze még korántsem annyira, mint a rendszerváltás után - megjelent nálunk is a kábítószer-fogyasztás. Mégpedig egy tipikusan ,nyomorúságos kelet-európai  / filléres változat: a szipuzás, ragasztó (a régi Technokol Rapid) illóanyagainak nejlozacsókóból történő belélegzése.

Mai első térképünk Európa régióinak népességszám-változását mutatja, a XXI. század első évtizedében - azez egy viszonylag békésebb / nyugodtabb időszakban.

Pirossal láthatjuk a fogyó népességű területeket.

A legdurvább zuhanást az egykori Szovjetunió volt tagállamaiban láthatjuk: Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Litvániában és Lettországban. Vélhetően alacsony születésszám és jelentős kivándorlás okozhatta ezt.

A kelet-európai kommunizmus (és már társadalmi problémák) messzire nyúló romboló hatását láthatjuk a szintén "kiürülő" Bulgáriában, Kelet-Szerbiában, a horvát agrár-vidékeken, ÉK-Magyarországon, Ó-Románia bizonyos részein és a "szépen" kirajzolódó egykori NDK-ban is!

További agrár-vidékek, melyek szintén csekély népesség-megtartó erővel rendelkeznek még: Anatólia és Kelet-Portugália.

A kép tíz évvel később, a COVID előtti években sem változott sokat.

A Balkán továbbra sem nevezhető Európa "sikertörténetének" Az egykori Havasaföld, Észak-Bulgária, a Belgrádon kívüli Szerbia, Dél-Albánia, Kelet-Horvátország folytatják az elnéptelenedést.

Ebben a mintába csatlakozik bele a magyar Alföld jelentős része is.

Tovább fogyott Litvánia és Lettország - de Szicília,, Szardínia és Dél-Portugália is.

Az igazi "sikertörténeteket" északon találjuk: Izland, Írország, Közép-Svédország. Hozzájuk hasonlóan erősen vonzotta még a vándorlókat Katalónia is.

Hihetetlenül érdekesen fordult meg Kelet-Törökország: itt valóságos népesség-robbanás zajlott ezekben az években.

A népesedés egyik legfontosabb mérőszáma a fertilitás (női termékenység). Ez az elméleti szám azt mutatja, hogy egy adott területen és időpontban egy nő átlagosan hány gyermeket fog szülni életében. A határszám itt a 2,1 - hiszen ha egy házaspárnak éppen két gyermek van, akkor önmagukat "reprodukálták", azaz ha egy országban ennyi a fertililási mutató, akkor ott stagnál a népesség.

Látható, hogy jelenleg Európa egyetlen országa sem éri el a 2-es fertilitást - azaz Európa a "természetesen fogyás" állapotában van.

Látható, hogy Dél-Európa nemzetei állnak a leggyengébben: a máltaiak, olaszok és spanyolok. Ez azért különösen érdekes, mert eredendően katolikus hitű népekről beszélünk - márpedig a katolikus hit kifejezetten gyermekvállalás-párti.

Tovább fokozza az "izgalmakat", hogy a szintén katolikus hitű Lengyelország és Litvánia is ugyanezzel a problémával küzd.

A 2-es "álomértéket" egymástól igen különböző nemzetek tudják - messziről - megközelíteni: a franciák, a románok és a bolgárok. 

Nagyon érdekes a két balkáni ország helyzete, ahol egyszerre van jelen a viszonylag még kedvezőbb női termékenység - és a jelentős népesség-zuhanás. Ezt az összetett jelenséges az igen jelentős, Nyugat- és Dél-Európába irányuló kivándorlás (munkavállalás) magyarázhatja. Ne felejtsük: a román újlatin nyelv!

A Mediterráneumban még egy érdekességre hívnám fel a figyelmet: a muszlim hitű törököknél lényegesen több gyermek születik, mint az ortodox görögöknél. Ugyanakkor mindkettőnél rosszabb az albán születési adat: ahol muzulmán többség él együtt ortodox és katolikus kisebbséggel!

Az előző térképpen majdnem azonos idősávból (2022 - 2019) találtam térképen a fertilitás régiónkénti számairól.

Így talán még érdekesebb megnézni, hiszen az egyes országon belül így elképesztő regionális különbségeket vehetünk észre.

Látható, hogy akad Európán belül - igen kevés - terület, ahol legalább megközelítik a "csodás" 2,1-t: Észak-Kelet-Románia (azaz Észak-Moldva és Dél-Bukovina), illetve Franciaországban Marseille és Párizs régiója. Egyes demográfusok azt feltételezik, hogy ennek talán lehet némi etnikai meghatározottsága is: Ó-Romániában talán a cigánysághoz, Franciaországban pedig talán a muszlim hitű, arab gyökerű népességhez tartozó vállalhatnak több gyermeket.

 Talán szintén a cigány etnikumra utalnak Kelet-Románia és ÉK-Magyarország kedvezőbb számai is.

A másik oldalról nézve, jól látható a "gyermekszülési kedv" elapadása Spanyolország, Olaszország, Portugália és Görögország majdnem teljes területén

A biológia tudománya szerint a nők alapvetően 16-46 éves koruk között "termékenyek". Logikus módon a házasodási életkor alapvetően befolyásolja a megszületett gyermekek számát, hiszen minél később házasodnak a fiatalok, annál kevesebb évet tudnak kihasználni a biológiailag lehetséges évekből.

Ebben a kérdésben alapvető kelet-nyugat "szakadást" láthatunk. Minél keletebbre megyünk (pl. Fehéroroszországba és Ukrajnába), annál inkább őrzik a hagyományos mintát, a korai házasodást.

A tengely másik végén a skandinávokat és a latin népeket (franciák, spanyolok, olaszok), akik a végsőkig kitolják az önálló családalapítást (sokat lehet olvasni a kényelmes olasz fiatal férfiak "mamahotelben" maradásáról. Azt se feledjük, hogy - különösen Nyugat-Európában - egyre elterjedtebb a házasságon kívüli együttélés: vagyis eljönnek ugyan a "mamahotelből" - de későn kötelezik el magukat és így kevés gyermeket vállalnak.

Nyilvánvalóan az elképesztően alacsony spanyol női termékenységben meghatározó szerepe van annak, hogy a spanyol "fiatalok" majdnem 35 évesen (!!!) kötnek csak házasságot. Ugyanakkor - érdekes módon - Svédországban nem ilyen direkt az összefüggés - hiszen Európa legkésőbbi házasodási számai mellett is egészen "tűrhető" termékenységi arányszámmal állnak. Egyesek ezt azzal kötik össze, hogy a svéd gyermekvállalási adatokban jobban jelentkezik a bevándorlók jelenléte, mint a spanyolokban.

A népesedési - különösen a vándorlási - folyamatokat mindig más adatokkal együtt érdemes vizsgálnunk.

Jól látható, hogy Európán belül elképesztően nagy különbségek mutatkoznak az egy főre eső GDP tekintetében. Kirajzolódik egy széles "gazdag kifli": a tengerparti Hollandiától és Belgiumtól, a nyugati (és különösen a déli!) német tartományokon és Ausztrián át egészen Lombardiáig! 28 évvel az egyesítés után is fennáll a jóléti szakadék az egykori NSZK és NDK között - immár egy országon belül.

Vegyük észre, hogy az Ír Köztársaság 2018 körül egyszerre mutatott fel jelentős üzleti sikereket és népességnövekedést (lásd a 2. térképet)!

A legszegényebb EU-régiók egy széles sávon húzódnak keresztül Kelet-Európán Lengyelországtól (Varsó kivételével!) Szlovákián és Magyarországon át le a Balkánra. Itt egymásra rétegződik a távoli (agrár-)múlt öröksége a kommunizmussal.

Nyilván komoly összefüggést fedezhetünk fel a szegény Kelet-Európa "kiürülése" és a gazdagabb Nyugat népességnövekedése között: Európában - most már évtizedek óta igen komoly "népvándorlás" zajlik keletről nyugatra a jobb élet reményében.

Spanyolországban egyszerre láthatjuk a jólétben élő Katalóniát (Barcelona!) és Baszkföldet a már szinte kelet-európain szegény Andalúziával.

A Baltikumban élő törzsek a korai középkor vége felé és az ezredforduló táján szerveződtek népekké. A litvánokat először 1000 körül említi nyugati forrás - ekkor a nagy kiterjedésű Kijevi Ruszhoz tartoztak.

Érdekes módon a litvánok évszázadokig ellenálltak a keresztény térítésnek - ezért szoktuk őket tartani "Európa utolsó pogány népének". 

A XIII. század közepén élt Mindaugas (nagy)fejedelem meghatározó szerepet játszott az állam történeti fejlődésében, mert uralma alá hajtotta a nép által lakott földeket.

Ezen a térképen nem csak Mindaugas terjeszkedését figyelhetjük meg, hanem azt az egészen példátlan sikertörténetet, amit a litván uralkodók (pl. Gediminas és Algirdas) a XIII. század második felében és a XIV. században Európa leghatalmasabb területű államát kovácsolták össze!

Amint jól látható messze-messze túlhaladták a litván nép által lakott földeket: a Kijevi Rusznak a tatár uralom következtébe bekövetkezett megsemmisülését kihasználva vonták uralmuk alá a keleti szláv, ortodox földművelők által lakott földeket. Azokat a területeket, ahol most elsősorban Fehéroroszországot és Ukrajnát találjuk!

Amikor a XIV. század végén a lengyel urak férjet kerestek fiatal királynőjük Szent Hedvig (a mi Nagy Lajosunk lánya!) számára, akkor számításba vették, hogy mindkét államot közös ellenség, a Német Lovagrend fenyegeti.

Így történt, hogy 1386-ban Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem megkeresztelkedett, elvette feleségül Hedviget és perszonálunióban kapcsolta össze a két államot.

Ez az év egyúttal a litván nép kereszténnyé válásának is kezdete, melyben hatalmas érdemeket szerzett Hedvig királynő!

Az egymással szövetkező "gigantikus" Litvánia és a kisebb, de nyugatosabb Lengyelország 1410-ben Grünwaldnál hatalmas diadalt aratott a német lovagok felett.

 Litvánia a XV. század elején érte el területi növekedésének csúcsát - az állam ekkor már a Balti-tengertől a Fekete-tengerig ért!

1569-ben a lengyel és a litván nemesség Lublinban kimondta a két állam valódi egyesítését (reálunió!). Így aztán valóban Európa leghatalmasabb állama jött létre!

 A következő évszázadokban azonban Lengyelország végzetesen meggyöngült, így a XVIII. század végén, három lépésben (1772, 1793, 1795) szomszédai felosztották az államot. Az egykori hatalmas Litvánia így a cári orosz birodalom uralma alá került.

Az I. világháború teremtett újra a lehetőségét, hogy a litván nép visszakaphassa önállóságát. 1918-ban sikerült kikiáltani a Litván Köztársaságot.

Az újjáalakult Litvánia nem tudta magába foglalni a litván nép által lakott összes területet, mert a fővárosnak tekintett Vilniust Lengyelország szerezte meg. Így a két világháború között Kaunas szolgált ideiglenes fővárosként.

1923-ban viszont sikert könyvelhettek el: csapataik bevonultak a Balti-tenger partján fekvő (korábban német kézen lő) Klaipéda régióba.

Aztán 1939/40-ben alapvetően megváltozott a litván nép élete.

Még  1939 tavaszán Hitler ultimátumban visszaszerezte Klaipédát (német: Memel-vidék).

Ennél sokkal súlyosabb - és tartósabb - következményekkel járt, hogy az 1939 augusztusi Molotov-Ribbentrop-paktumot követően 1939/40-ben szovjet csapatok vonultak be, megdöntötték a törvényes kormányt, majd 1940 nyarán a sztálini Szovjetunió bekebelezte Litvániát!

Litvánia végül 1991-ben a Szovjetunió felbomlásakor nyerhette vissza függetlenségét - 2004-ben (hazánkkal együtt!) az Európai Unió tagja lett.

A XVI. század a magyar történelem egyik leginkább vészterhes időszaka. Az 1390 óta hazánkra nehezedő oszmán nyomás ekkorra végképp elérte hazánk területét, az ország szívéig hatolt, darabokra szakította Magyarországot – és mérhetetlen pusztítás okozott emberi életekben.

          A törökök túlereje nyomasztó volt – de mégis fellelhetünk olyan mozzanatokat, ahol a keresztény oldal vezetőinek hibás döntései is hozzájárultak a bekövetkezett konkrét katasztrófához.

Az alábbi eseményeket mindig a KONKRÉT, abban a pillanatban fennálló helyzetben értelmezem.

Az 1520-ban trónra lépett fiatal, vehemens szultán, II. (Törvényhozó) Szulejmán 1521-ben élete első hadjárata céljául – tétovázás után – Nándorfehérvárt választotta. A Duna és a Száva találkozásánál fekvő várat hívták „Magyarország kulcsának”.

A hosszú évek óta komoly pénzhiánnyal küzdő magyar kormányzat nem csoportosított elegendő erőt a vár védelmére. Alapvető HIBA volt.

 A két „vicebán” (alparancsnok) vezetésével a pár száz védő így is két hónapig kitartott: a vár csak augusztus 29-én esett el. Feltételezhetjük, hogy nagyobb létszámú sereg meg tudta volna tartani a várat – márpedig amíg Nándorfehérvár magyar kézen volt, addig szultáni fősereg nem tudott behatolni Magyarország szívébe.

A sokszor, alaposan elemzett 1526-os szulejmáni hadjárat során a magyarok tőbb HIBÁT is vétettek – ezek elkerülésével talán nem következett volna be a mohácsi katasztrófa.

A. Meg kellett volna erősíteni Pétervárad védelmét. Ez a vár nem volt olyan erős, mint Nándorfehérvár, de hetekig elhúzódó védelme esetén az ellenség talán ebben a hadi idényben nem jutott volna be az ország szívébe.

B. Meg kellett volna próbálni a törököket megállítani a Drávánál vagy a Karasica mocsaras partján, ahol így bajosan tudtak volna átkelni – ezt tervezték is a magyarok.

2. 
   C. Talán kevesen tudják, de a magyarok eredetileg védelmi csatára készültek a mohácsi síkon – így is állt fel a hadrend. ha az ellenség idáig eljutott, akkor ki kellett volna tartani végsőkig a védelem mellett
4. D. Nem lett volna szabad elvezényelni a király mellől a válogatott udvari vitézeket / testőröket: egyszerűen vigyázni kellett volna a király életére! Ha II. Lajos életben marad és vele folytatódik a magyar királyok sora, sok későbbi tragédia elkerülhető lett volna.

Szapolyai János halála után HIBA volt nem betartani a váradi egyezményt. Az egyezmény értelmében Buda várát át 1540-ben (vagy legkésőbb 1541-ben) kellett volna adni Habsburg Ferdinánd seregeinek.

Ha 1540-ben vagy 1541-ben Budára német őrség kerül – akik 1541-ben majdnem el is foglalták a várat a kis János Zsigmond gyámjaitól – akkor nekik esélyük lett volna a megérkező szultáni fősereggel szemben Budát keresztény birtokban tartani.

Itt a döntés felelőssége egyértelműen Fráter Györgyöt terheli, aki „szövetségesként” és „barátként” tekintett Szulejmán megérkező hadaira…

A fentivel ellenkező módon viszont valószínűleg HIBA volt Ferdinánd csupán csekély méretű hadait 1551-ben beengedni Erdélybe. Az 1549-es – éppen Fráter György által létrehozott – nyírbátori egyezmény ugyan az ország egyesítését célozta, csak éppen a Habsburgok ehhez nem biztosítottak elegendő katonai erőt.

Ekkor még a gyermek János Zsigmond „keleti magyar királysága” magában foglalta Erdély mellett a teljes Tiszántúlt!

Az 1551-es Castaldo-féle erdélyi bevonulás váltotta ki a tragikus 1552-es oszmán támadást: ekkor kerültek török kézre és indultak évszázados pusztulásnak a Tiszántúl magyar települései!

A magyar hadtörténelem legfényesebb fejezetei közé tartozik 1849 április havának első hét napja, amikor az alig pár hónapja létező magyar honvédsereg három csatában is diadalmaskodott az osztrák hadak felett - és ezzel komoly lépést tette az ország felszabadítása felé.

Az ellenség főerői bekerítésének tervét Egerben dolgozták ki - Görgey Artúr fővezérlete alatt, Bayer József (al)ezredes és Klapka György tábornok.

A terv szerint a VII. hadtest egyenesen a főváros felé nyomul a Gyöngyös - Pest országúton - ezzel mintegy magára vonja az ellenség figyelmét.

Az I., II. és III. hadtestek jelentették a fő csapásmérő erőt: nekik a Jászság felé kellett kerülniük, majd - valahol Gödöllő környékén - kellett a négy hadtestnek "harapófogóba" szorítani az osztrákokat.

Április 2-án került sor a hatvani csatára. Az előrenyomuló VII. hadtest itt találkozott Schlik tábornok elővédjével. Az ütközetbe bekapcsolódott a III. hadtest egyik hadosztálya is: egyesült erővel - utcai harcban - visszaszorították az osztrákokat, akik Gödöllőig hátráltak

A VII. hadtestet az ütközetben a nemrég kinevezett Gáspár András tábornok vezette. (Később ő lesz majd az, aki azért fog lemondani posztjáról, mert nem ért egyet az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozattal).

Április 4-én Klapka tábornok tábornok I. hadteste Jászberényből Tápióbicske irányába nyomult előre. A szabadságharc egyik jellegzetesség volt, hogy mindkét fél elég gyengén tudta felderíteni az ellenséges csapatokat, ezért honvédeink - váratlanul - Jellasics tábornok délről észak felé vonuló horvát határőreibe ütköztek.

A csatában akadtak válságos pillanatok - pl. a Császár-huszárezred megfutamodása - aztán délután megérkezett személyesen Görgey fővezér és Damjanics tábornok. Ők bevetették a III. hadtest egyes alakulatait, így sikerült az osztrákokat visszaszorítani.

A csata döntő pillanata az volt, amikor a 3. és a 9. honvédzászlóaljak együttes rohammal visszafoglalták a Tápió hídját..

Klapka György, aki a későbbiekben majd Komárom parancsnokaként tesz szert örök hírnévre.

A megvalósult hadműveleteket ábrázoló fenti térképen jól látszik, hogy április 6-án Gáspár VII. hadteste Bag faluig ugyan előrenyomult, de ott - harci cselekményekben való részvétel nélkül - megállt.

Ugyanezen a napon, április 6-án (nagypénteken) került sor a döntő, isaszegi csatára!

A kora délutáni órákban Klapka I. és Damjanics III. hadteste hullámzó harcokat vívott Jellasics és Schlik csapataival (ez utóbbiakat Windisch-Graetz fővezér irányította ide). A magyar honvédek egy időre védekezésre kényszerültek.

Délután k körül azonban a helyszínre ért Görgey és 5 óra magasságában megérkezett Aulich Lajos II. hadteste is. A kora esti órákban honvédeink a jobb- és a balszárnyon is elsöprő rohamra indultak.

Az összecsapás magyar sikerrel zárult: Isaszegen túlra, Gödöllőig kergettük az ellenség erőit!

Damjanics János: "a rácok ostora": a szerb származású legendás honvédtábornok, lelkes rohamok hőse - aradi vértanú.

Aulich Lajos - aki fiatalon már a napóleoni háborúkban is részt vett. A honvédség egyik legképzettebb, legtehetségesebb tábornoka. Aradi vértanú

Görgey Artúr: a legendás és bátor hadvezér, a tavaszi hadjárat egyik "motorja".

Április 7-én (nagyszombat ünnepén) a tavaszi hadjárat hős tábornokai személyesen találkoztak Gödöllőn Kossuth Lajossal, az OHB elnökével, hazánk politikai vezetőjével. Tisztelete jeléül itt a jeles politikus tegeződést ajánlott fel a 16 évvel fiatalabb Görgeynek - ami tisztelettel elfogadott.

Ezen a haditanácson vitatták meg a hadműveletek folytatását - melyek nemsokára újabb diadalokhoz és Buda várának, valamint az ország nagy részének felszabadításához vezettek.