A korai újkorban zajlottak a legnagyobb népmozgások a Kárpát-medencében. Ehhez hoztam térképeket.
Mátyás király halálakor a népesség kb. 80%-a magyar anyanyelvű volt (ekkorra az elföldi kunok és jászok is asszimilálódtak).
A magyarsággal a főleg szláv népek éltek együtt: a Felföldön a szlovákság ősei, ÉK-en keleti szlávok (ruszinok) a Drávától délre a horvát nép, az Al-Duna mentén pedig szerbek (rácok).
Az erdélyi hegyekben (főleg a Bihari-hegységben) román pásztorok legeltették nyájaikat.
A török kor századaiban folytatódott a románság beköltözése a korábban is elsősorban általuk lakott területekre, a szerbeké Horvátországba és a Duna mentére. Horvát parasztok költöztek a Dunántúl nyugati sávjába.
A török háborúk pusztítása megmutatkozott az ország népsűrűségének „felborulásában”: a Dél-Alföld szinte „kiürült” (mocsarak, nádasok hona lett), a nyugati és északi tájak gyarapodtak lélekszámban.
A XVIII. században többféle folyamat zajlott: belső vándorlás, szervezett betelepítés és spontán bevándorlás is.
A Felföld magyar és szlovák parasztjai az Alföld felé vették az irányt. Szlovákok („tótok”) költöztek Bácskába, Békésbe és a Nyírségbe is („tirpákok”). Némelyek vitték magukkal lutheránus hitüket is.
A Felföldről délebbre költöző magyar parasztok helyét többfelé szlovákok vették át: ezzel délebbre tolódott a magyar szlovák nyelvhatár.
A Bihari-hegység román („oláh”) parasztjai megindultak az alföldi és a belső-erdélyi tájakra.
Kárpátalja ruszinjai kicsit „lejjebb” húzódtak a hegyekből.
A Habsburg-udvar (és kicsit a földesurak) sok „sváb” (birodalmi német) parasztot hoztak le a Dunán – pótolva a török pusztítás alatti munkaerő-veszteséget. Ők részben Baranya és Tolna myegék völgyeibe költöztek („Sváb Törökország”), Bácskába, a Tiszától keletre (Bánátba), Buda környékére, a Vértesbe és a Bakonyba.
A Kárpát-medence viszonylagos földbősége (+ az időleges adókedvezmények) vonzottak spontán beköltözőket is. Természetesen felfedezhetünk összefüggéseket a belső vándorlás és a bevándorlás közt: hiszen már az akkori emberek is szívesen költöztek a velük azonos nyelvet beszélők és azonos hitet vallók közé.
Moldva és Havasalföld ekkor még az Oszmán Birodalom vazallusai voltak. A fejedelmi címet 1711 és 1821 között görög kereskedők („fanarióták”) bérelték a szultánoktól – ezért magas adókat vetettek ki a pásztorkodó / földművelő román lakosságra. Épp ezért e két fejedelemségből sokan keltek át nyájaikkal a Déli- és a Keleti-Kárpátokon és költöztek az erdélyi hegyekbe (onnan pedig esetenként lejjebb a síkságra).
Jelentősnek bizonyult a keleti szláv / ruszin lakosság beköltözése is a minden szempontból „védettebb” Kárpátaljára.
A szerb nép tömegei 1690-ben (Belgrád török általi visszafoglalásakor) kerültek a Délvidékre (ők lettek a később létrehozott Határőrvidék) lakói. Egyházi autonómiát kaptak, pátriárkájuk Karlócán telepedett le.
Mivel bekapcsolódtak a Balkán és Magyarország közti kereskedelembe, ezért találjuk a „rác” jelzővel ellátott településeket a Duna mentén. Ők hozták létre Szentendrét, éltek közülük sokan Komáromban és Pesten (lásd: Szerb utca) is.
Következő térképünkön felfedezhetünk egyéb népmozgásokat is.
Az Alföld földbősége nem csak a Felvidék, hanem Erdély magyarságát is megmozgatta: láthatunk vándorlást keletről nyugat felé is (és nem csak a románságét!). Ugyancsak a magyar nép tömegei költöztek a Dunántúl északi feléből a délibe (egyfajta ÉK-DNY irányultsággal).
Láthatjuk, hogy a svábságot az Udvar szervezetten leginkább az 1718-ban felszabadult (és megszervezett) Temesi Bánságba telepítette (a Dunán lehozva őket).
Német nyelvet beszélő („osztrák”) parasztok spontán is mozdultak Ausztriából kelet felé (a Nyugat-Dunántúlra): keletebbre tolva ezzel a német-magyar nyelvhatárt.
Látjuk, a különféle (spontán és szervezett magánföldesúri) mozgások „kitüntetett” célpontja volt Békés megye.
A korábban tárgyalt népeken kívül felfedezhetünk nálunk csak kisebb létszámban feltűnő népcsoportokat is: a Duna mentén érkeztek újlatin nyelvet beszélők is (olaszok, spanyolok, franciák), a Balkán felől pedig a Temesközbe még bolgárok is.
Végezetül említsük meg a korszak egyetlen érdemi kivándorlása inkább politikai okokkal magyarázható: az 1764-es madéfalvi veszedelem (az erőszakos határőrség-szervezés) miatt a székelység egy része Moldva és Bukovina felé indult.
Utolsó térképünkön jól láthatjuk, hogy a XVIII. század végére alakultak ki a Kárpát-medence azon anyanyelvi / népi földrajzi sajátosságai, melyek azóta is meghatározóak.
