Az 1940-es évek végétől a Rákosi Mátyás által uralt Magyarország - szovjet parancsra - a nehézipar erőltetett fejlesztésébe fogott. A tőkét ehhez a lakosságtól vonták el. A fizetések alacsonyak voltak - és még ebből is vissza kellett adni az államnak sokat. A lakosságot erőszakos kényszerítették "békekölcsön" jegyzésére. Ez egyfajta "államkötvény" / "kincstárjegy" volt. A lakossági jövedelmek ilyetén megcsapolása még egy célt szolgált: a vásárlóerő mesterséges korlátozását - hiszen a könnyűipar olyan kevés árut termelt, ami - még így is - állandó hiányt eredményezett...
A korszak gyakorlatának megfelelően számtalan különféle plakáttal is igyekeztek ösztönözni a dolgozókat a fizetésük egy részének visszaadására.
A fent olvasható három beruházás közül a "Sztálin-hidat" (Árpád-híd néven :)) ma i használjuk, akárcsak a csepeli HÉV-et. A metrót - óriási anyagi ráfordítással - valóban elkezdték építeni, de ezt az építkezést 1954-ben leállították és csak Kádárék folytatták újra...
A "Ludas Matyi" elvileg "szatíiikus hetilap" volt - de az '50-es években még ez az újság is a propaganda szolgálatában állt. A fent látható címlapot sem nevezném igazán "humorosnak". Különösebben "cizellált" érvelést nem láthatunk rajta - inkább keményen "lecsapó" "munkásöklöt". A háttérben kohó és családanya gyermekével - az ellenség pedig egy nehezen beazonosítható "ördögfióka".
A szöveg itt összekapcsolja a közösség és az egyén javát - az "érvelés luxusát" megtartva magának...
Figyeljük meg, hogy a festőművész olyan kezet "alkotott", amely a valóságban biztosan nem létezik...
Ugyanaz a szlogen - más képpel. A fiatal munkás ruhája kifejezetten koszos (1945 előtt ilyen plakát aligha jelenhetett volna meg), keze érdes - de mosolya kicsit "huncut"...
Ez az egyik "kedvenc" '50-es évekbeli plakátom - mely a valósággal még mérsékelten sem "érintkezik".
Az első képen három parasztember (köztük egy férfias arcú asszony) dühös, mert a "gonosz amerikaiak" háborút robbantottak ki a Koreai-félszigeten. (Valójában 1950-ben a kommunista Észak támadta meg Délt).
Szerencsére ők tudják az ellenszert: mosolyogva mondanak le kevéske pénzük maradékáról, hogy abból a "a jó Rákosi elvtárs" gyárat építhessen és a hadsereget fejleszthesse - természetesen csakis a békéért...
Természetesen az '50-es évek vezetősége is tudta, hogy a lakosság ösztönzésére a plakátokon - és az állandó munkahelyi nyomásgyakorláson - kívül más módszerek hatékonyabbak lehetnek. Ezért vezették be a nyereménysorsolást (ne feledjük, a lottót csak a lakosságot lecsendesíteni kívánó kádári hatalom hozta vissza, 1957-ben).
A gyermekek mindkét képen - nyilván teljesen "spontán" módon úttörő-egyenruhában vannak (fehér ing - piros nyakkendő). A felnőtt férfi csak munkás lehet - a mosolygó kisfiú "érvelése" pedig ha lehet, még messzebb áll a valóságtól, hiszen mekkora "nyereségként" élhette meg a lakosság, hogy lett egy új vasolvasztója Diósgyőrben...
Fontos észrevennünk, hogy a plakátokon mindig, mindenki mosolyog, boldog. Az ideológia szerinti három klasszikus társadalmi réteget láthatjuk: munkás - paraszt - értelmiségi.
Ha valamilyen ipari üzemet ábrázolnak a grafikusok, az elsősorban mindig vasolvasztó - és legfeljebb ehhez kapcsolódó létesítmények.
A végére különlegességet hoztam két szempontból is. Egyfelől a hagyományosabb, színes grafika helyett most már a modernebb fotót alkalmazta az alkotó - másfelől pedig olyan családot láthatunk, akik névvel vállalták a rendszer reklámozását. Kérdés, hogy mennyire tették az önkéntesen? Vannak bennem kérdőjelek...
