Az 1910-es években nem csak a magyar kommunistákban merült fel, hogy az alkoholfogyasztás kiküszöbölésével sokat lehetne javítani a társadalmi viszonyokon.

Amerikában indult is ezért mozgalom.

Ez a plakát arra buzdította az állampolgárokat, hogy az alkohol betiltása mellett ("dry = száraz") szavazzanak: a férfiak keresetüket inkább családjuk (feleség + gyermekek) eltartására fordítsák, mintsem az amúgy is gazdag szeszgyárosokat tegyék még gazdagabbá!

A törekvés sikerrel járt: 1919-ben (pont abban az évben, mint Kun Béla!) az USA-ban módosították az Alkotmányt (tehát nem csupán törvényt hoztak róla!), betiltották az alkoholtartalmú italok fogyasztását, előállítását, árusítását.

Utólag tudjuk: a szervezett bűnőzés járt jól az egésszel, hiszen sokan továbbra is ittak - de most már illegális "kocsmákban".

 Egy idő után egyre többen fejezték ki tiltakozásukat a prohibíció ellen.

A fenti képen vélhetően olyan vállalkozók tüntetnek (talán sörfőzők vagy whisky-lepárlók), akik nemes egyszerűséggel közölték: "A szesztilalom elvette a megélhetésüket - Nem termelhetünk tejet"... (A kép Detroit-ban, az autóipar akkori fellegvárában készült).

Bár az alkoholtilalom élharcosai is nők voltak - de a képen látható hölgyek tőlük eltérő véleményt képviseltek. Finomat fogalmaztak: meg kívánták "reformálni" a szerintük káros jogszabályt...

A képen a hölgyek középosztálybelinek tűnnek: talán a férjük bezárt sörfőzdéjét szeretnék újra kinyitni - de az is lehet, hogy pusztán újra szeretnének egy pohárka likőrt felhajtani a hétvégi "party"-n :)

Érdekes 'árukapcsolás" 1933-ból: "Sört az adózásért!". Talán azt jelentette: ha már egyszer adófizető (jóravaló) állampolgárok vagyunk, akkor legalább hadd ihassunk :) De úgy is lehet értelmezni: a sörnek van adótartalma: mivel úgyis deficites a költségvetés, így ha végre legálisan ihatunk sört, akkor az államháztartás is jól jár vele...

Tanári pályámon ez a kép szokta a legnagyobb tetszést kiváltani a diákokból. Tiszta, egyszerű, "sallangmentes" jelszó: "Sört akarunk!" A felvonulók mindnyájan férfiak... 

A fenti kép párja: kiderül, hogy - bár a sört elsősorban férfi-italnak szoktuk tartani - azért a hölgyek is meg- megkívánták.

Érdekes, hogy a két tüntetés nemenként szerveződött: külön-külön az urak és a hölgyek. Pedig a cél és a jelszó azonos: "Sört akarunk!"

Az utolsó kép címe az lehetne: "Amikor egy álom megvalósul".

A prohibíciót végül 1933-ban eltörölték. A kérdés csak az, hogy a kép szereplői annak örülnek, hogy 14 év után újra ihatnak - vagy azért a torkuk az elmúlt másfél évtizedben sem maradt teljesen "szárazon"...

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszországot másolta - agrárpolitikájában is. Itt ugyan elmaradt az a fajta földosztás, melyet Leninék igyekeztek 1917-ben végrehajtani (a parasztság maguk mellé állításának szándékával) - de közös pont volt a beszolgáltatás bevezetése. A parasztságnak kötelező volt ingyen beadni a termést az álamnak (elvben ebből jutott volna a városiak és a hadsereg élelmezésére).

 Kun Béláék megint hamar megtapasztalták, hogy néhány rendelet kiadása önmagában kevés - ezért ebben a témában is készítettek pár propaganda-plakátot.

A kommunizmus eszménye a közvetlen árucsere volt - ha a parasztok beadják terményeiket - akkor a város ellátja őket a szükséges iparcikkekkel (csizma, ruhanemű, szerszámok stb.).

A plakát szép, a színek élénkek, a hangulat szinte vidám. Grafikailag nincs túlbonyolítva.

Itt már eltűntek az élénk színek - a borongósabb hangulatot a képi világ is tükrözi.

A fő motívum a képen ülő, szemmel láthatóan jól élő paraszt-pár szembe állítása a lesoványodott, éhező városi munkásokkal. Racionális érvelés - és már-már szinte könyörgő hangvétel.

Ez a kép maga a segélykiáltás: nem szorul bővebb magyarázatra. A színek: sötétbarna és fekete.

(Az élelmiszer-hiány olyannyira jellemezte a Tanácsköztársaságot, hogy a korszakot hívták ironikusan "gersli-demokráciának" is).

Grafikai érdekessége, hogy az elkeseredett asszony (vélhetően városi proletár) kukorica-tábla előtt áll, márpedig kenyeret nálunk elsősorban búzából (esetleg rozsból vagy árpából) szokás sütni. Természetesen kukoricából is lehet kenyeret / kását készíteni - főleg gabona-hiányos időkben...

A Szabad Demokratát Szövetsége 1988-ban alakult és 2010-ben még indított jelölteket a választásokon.

A magát liberálisként definiáló párt másfél évtizedig a hazai közélet fontos szereplője volt: többször kerültek kormányra és adtak minisztereket.

A következőkben választási plakátjaikból nyújtok át kronologikus válogatást.

1990

A rendszerváltás egyik ikonikus plakátja. "Minimál" grafika, egyszerű nyomdai kivitelezés. Fent a jelkép (a nemzeti színű madár), alatta pedig három erős szó, nagy betűkkel.

A jobboldali plakáton már feltűnik a kék, mint a pár meghatározó színe. A politikában divat jeles történelmi alakok idézeteit felhasználni. Érdekes, hogy Berzsenyi Dániel a költészetben inkább konzervatívként lett elkönyvelve.

Látszik, hogy a párt valóban a szabadság fogalma köré csoportosította mondanivalóját. Azért a nemzeti háromszín is megjelenik mindkétszer.

A párt klasszikus, háromszavas szlogenjéhez neveket is párosítottak: három szó - három név. A szín kék, a reménykedő értelmiségiek mosolyognak.

1994

Az 1990-es plakát egyik kulcsfigurája volt Pető Iván, a párt akkori egyik vezetője. Itt még az inge is kék...

Ez is klasszikus formátum: egyik oldalon a helyi (amúgy országosan ismert) jelölt, a másikon (kisebb méretben, fekete fehérben) pedig a miniszterelnök-jelölt. Még szlogenszerűen felsorolt program-szerűség is jutott a lapra: szociális és "érzelmi jellegű"' ígéretek egymás mellett. 

1994-re a párt új "kirakat-arca" Kuncze Gábor lett, a "bajszos, vidéki ember", némi humorral megspékelve. Konkrét ígéretek itt nincsenek - gyermek van. Egyfajta jóságos apa-nagybácsi-Mikulás-figura a főszereplő.

Újabb klasszikus koncepció: híres emberrel összekötni jelöltünket. A nemzet Bálint gazdáját, a kiváló kertészmérnököt mindenki ismerte a '80-as évek óta, a TV Ablak című péntek délutáni műsorából.

1998

Négy év kormányzás után - Horn Gyulával koalícióban, a Bokros-csomag reálbér-zuhanása után - nem volt olyan könnyű kampányolni. A szlogen ezért is kettős: "Még nem jött el a Kánaán, de jófelé haladunk, szeretnénk a hatalomban maradni."

Egyre erősebb a kék szín használata. Az arcok még mindig ugyanazok, a helyi jelölt pedig egy keresztény lelkipásztor.

2002

Ellenzékben sokkal könnyeb kampányolni. A 2002-es plakátok főleg a kormány hibáira / árnyoldalaira hívták fel a figyelmet.

A plakáton a klasszikus képi formátum ("ne szólj, ne láss és ne  beszélj") kombinálódik a naranccsal - a Fidesz jelképével. Alul az átlagemberek mosolyognak.

Egy kép - amihez nem kell sok magyarázat. A javaslat: foci helyett inkább egészségügyre költsük a közpénzt.

Ez már szinte erős: a politikai ellenfél (a regnáló miniszterelnök) megszólítása tegezve, a keresztnevén. nagy betűk, domináló kék szín.

Hogyan lehet egy - a politikai ellenfélről készült - fotót felhasználni a kampányban. A mondanivalót a két beállítás hasonlósága és különbsége próbálja elmondani.

A párt egyik fő programpontja - ezúttal erőteljes képi humorba ágyazva. A párt fő arca mosolyog - és kézben tartja a fő üzenetet.

Egy kevéssé ismert plakát - érdekes mondanivalóval. A képen látható másik személy Csurka István, a MIÉP elnöke. A MIÉP 1998 és 2002 között parlamenti párt volt: elvben ellenzéki, de gyakran a kormánnyal együttműködő. Erre utal szerepeltetése - narancssárgában...

 2006

Négy év kormányzás után kellett megint elállni a kampány-ötletekkel.

Egy ikonikussá vált kép: a mosolygó kisfiú mellé nem is kellenek politikus-arcok. A kék színt most a sárga dobja  fel kicsit.  

Azért lehet, hogy "Kovás Pisti" önmagában kevés lesz - így kitették mellé a "jóságos apa-nagyapa-Mikulás" "politikus bácsit" is.

Itt feltehetően már az első forduló utám járunk: "Kovás Pisti" már nem csak mosolyog, hanem kifejezetten örül.

Kiderült, hogy lehet SZDSZ-plakátot készíteni kisfiú nélkül is. A liberális kifejezés a hangsúlyos.

2010

Ebben az évben már csak nagyon-nagyon elvétve lehetett SZDSZ-plakátokkal találkozni. A párt "leamortizálódott", gyakorlatilag meg is szűnt. Pár "utolsó mohikán" akadt még.

Megfáradt, szomorú értelmiségi arc. A grafika klasszikusan felismerhető: kék mezőben a három madár. Nincs már szó adóról, kórházról stb: Egy szép bíztatás - amiben talán a képen látható férfiú sem hitt már: "Itt a tavasz."  

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság rövid és különös fejezete volt történelmünknek. Egyszerre jellemezte erőszak és messiásvárás.

Különös - és talán kevéssé ismert - fejezete volt az alkoholtilalom. Erről hoztam most néhány plakátot.

A Forradalmi Kormányzótanács március 21-én alakult meg - és azonnal, második rendeletével megtiltotta bárminemű alkohol fogyasztását és árusítását. A lakosságot erről a helyi iránytó szervek (pl. direktóriumok) falragaszok útján is igyekeztek tájékoztatni. Ezt pl. Sopronban tették ki - ami tipikus szőlész/borász vidék...

A szöveg ugyanaz (erősen fenyegető!)- de a helyszín és a kibocsátó szervek mások. Vélhetően az Alföld népének készült. 

Kun Bélák sejtették, hogy pusztán a rendelet kibocsátása és a fenyegetőzés kevés lesz a sikerhez - ezért igyekeztek győzködni is. Igyekeztek a józan észre hatni. Eszményük az "öntudatos proletár" volt.

Persze hamar felismerték, hogy a kép erősebb lehet, mint a puszta szavak. A főszereplő leginkább parasztember lehet. A csontváz-figura már a középkori ábrázolásokban is felbukkant.

Ez a plakát már kifejezetten a politikával köti össze az ösztönzést. A vörös csillag a "proletárhatalom" és a megvalósuló fényes jelen / jövő jelképe. Megint felcseng a keresztény kultúrkör: a feltámadás eszméje. Kifejezetten "erős" a képi megvalósítás.

Itt összekapcsolódni látjuk a társadalmi / erkölcsi problémákat. A "főszereplő" férfiút (munkás vagy paraszt?) várja szegénységben tengődő családja (soványka kisfiú, síró kislány) - ám ő egyre "kapatosabban" hajlik rá, hogy a házastársi hűség helyett a "fizetett szerelmet" válassza.

A végére egy már-már "szürrealisztikus" képet hagytam. Itt is a meglehetősen férfias arcú feleség (karján csecsemővel) igyekszik visszatartani férjét. A férfi talán elitta a család összes pénzét és most öngyilkosságra készül - de lehet, hogy arra van szó: bódultan már nem tud vigyázni rá, hová lép.

A mozdony persze lehet magának a fenyegető halálnak a szimbóluma - rajta tűnik fel a témában "közkedvelt" halálfej-szimbolika.

A két utóbbi kép közös jellemzője még, hogy a pozitív szereplőket (kisfiú, feleség) vörös kendő jelöli!

Amikor 1906 körül a nagyhatalmak haditengerészetei elkezdtek "dreadnought" típusú (teljesen páncélozott, csupa nagy ágyúval felszerelt) hadihajókat vízre bocsátani, akkor az admirálisok szeme előtt olyan korszak képe sejlett fel, amikor tengeri csaták - és így a világ feletti uralom - sorsát egyre nagyobb méretű "páncélos szörnyek" (csatahajók, cirkálók, nehézcirkálók, csatacirkálók) összecsapásai döntik el. Az egyre nagyobb űrméretű és egyre messzebbre hordó lövegeket (párosával vagy hármasával) forgó lövegtornyokban helyezték el.

Aztán sok minden másként alakult. Az I. világháború négy esztendeje- több kisebb összecsapás mellett - mindössze egyetlen nagyobb tengeri csatát hozott (jütlandi csata,1916 május/június) a brit és a német haditengerészet között. Véres csata volt, hajók elsüllyedésével, megrongálódásával, sok tengerész halálával - de igazából semmit sem döntött el. A hatalmas német haditengerészet előtt és utána a kikötőkben rostokolt - az évtizedek költségvetését felemésztő flotta pedig 1918 után az antenté lett.

Ennek ellenére a nagyhatalmak a két világháború között arra törekedtek, hogy még hatalmasabb és erősebb hajókat bocsássanak vízre.

 A II. világháború - különösen a Csendes-óceánon - már több felszíni összecsapást hozott, de a legfontosabban, mely a fordulópontot jelentette (Midway, 1942. június) a csatahajók nem is látták egymást, mert az anyahajókról felszálló repülőpgépek bombái hozták meg a döntés - az amerikaiak javára.

Ebből az érdekes korszakból hoztam most négy példát - négy, valóban óriási csatahajó és eltérő sorsuk leírását.

A francia flotta büszkesége volt a Richelieu. Látható különleges építése: fő lövegtornyait (380 mm-es ágyúkkal) mind az első fedélzeten helyezték el. 248 méter hosszú volt, 47 ezer tonna vízkiszorítású, 30 csomóval tudott "száguldani". 1670 tengerész szolgált rajta, akik "kaptak még" 9 db. 152 mm-es löveget is.

 Építését akkor fejezték be (1940 nyarán), amikor a németek lerohanták Franciaországot. A következő két évet Dakarban (a francia gyarmati Afrikában), majd 1942-ben csatlakozott a szövetségesekhez és a brit csendes-óceáni flottacsoportba beosztva kísért útjaikra repülőgép-anyahajókat. Itt szolgálta végig a II. világháborút.

A Richelieu-nál sokkal nagyobb hírnévre tett szert a német Bismarck - pedig annál sokkal-sokkal kevesebb harci cselekményben vett részt. A náci Kriegsmarine büszkesége kicsit hosszabb volt (250 méter), kicsit lassabb (29 csomó), de nagyobb vízkiszorítású (51 ezer tonna).

Döbbenetes fegyverzettel látták el (8 db 380 mm-.es ágyú, elől-hátul két-két toronyban), melyeket 12 db (!!!) 150 mm-es "melléklöveg" támogatott.

A 2000 fős legénységgel ellátott hajó, mindössze egyetlen, igazi utat (!!!) tett meg. 1941 májusában - még a Szovjetunió megtámadása előtt - Hitler kiküldte az Atlanti-óceánra. Ugyan egy néhány perces tűzcsapással elsüllyesztette a nem elég erősen páncélozott Hodd csatacirkálót, de az őt felkutató brit flotta végül elsüllyesztette.

Ezt brit repülők sikeres támadása ette lehetővé, akik torpedóval súlyosan megrongálták kormányművét. Azaz a csillagászati összegekbe kerül csatahajó vesztét végül is, hozzá képest "fillérekbe" kerülő, lassú, kétfedelű (!!!) bombázók okozták.

A II. világháború lett a fordulópont, amikor az USA haditengerészete lett a leghatalmasabb a világ óceánjain. Elmondhatjuk, hogy az Iowa - és az osztályába tartozó többi hajó - lett az, melyekkel a csatahajók elértek fejlődésük csúcsára.

Igen hosszú hajó volt (270 m), minden szempontból hatalmas (56 ezer tonna vízkiszorítással), de így is elérhette a 32 csomós sebességet. Három fő lövegtornyában (elől kettő, hátul egy) összesen 9 db. 406 mm-es (!!!) ágyút hordozott. A modern kor követelményei szerint majdnem 130 (!!!) légvédelmi gépágyút kapott.

A háború alatt építették, így 1943-ben kezdte meg szolgálatát. Előbb az Atlanti-óceánon kísért konvojokat, majd 1944-45-ben a Csendes-óceán csatáiban vett részt.

A típus sikerességet jellemzi, hogy a világháború után sem bontották szét: 1951-től részt vett a koreai háborúban, sőt 1984-1990 között (!!!) a Perzsa-öbölben járőrözött!

A japán császári haditengerészet döntött úgy, hogy megépítteti minden idők legerősebb csatahajóját. Ez lett a Jamato. Kicsit rövidebb volt ugyan, mint a nála fiatalabb Iowa (263 m), de egészen döbbenetesen 71 ezer tonna vízkiszorítással bírt. A hatalmas hajón 2500 tengerész szolgált és csak 27 csomót tudott elérni.

Az összes több ismertetett hajónál nagyobb űrméretű, 460 mm-es (!!!) ágyúkat kapott, mégpedig kilencet (mellettük persze 9 db 155 mm-et is).

Háborús szereplése bizonyítja, hogy az elképesztő méret és a bele ölt rengeteg pénz és acél, korántsem tették csatát vagy háborút eldöntő fegyverré.

1941 decemberében kezdte meg szolgálatát. A fentebb már említett 1942 nyári midway-i csatában természetesen ő lett a zászlóshajó - de semmilyen szerephez nem jutott (nem kerültek közelebb az amerikai hajókhoz 150 km-nél...).

1943/44-ben csendes-óceáni szigetek között cirkált - igazi harci feladat nélkül...Jellemző, hogy felszíni célpont ellen először egyáltalán 1944 októberében (!!!) lőtt először ágyúival. Süllyesztett el ugyan kisebb amerikai rombolókat - de a Leyte-öbölben vívott csata így is megsemmisítő amerikai győzelemmel zárult.

1945 áprilisában még elküldték egy utolsó, értelmetlen küldetésre Okinawához - ahol is amerikai repülők elsüllyesztették. Legénysége zöme hullámsírba szállt vele.

Amikor a bombázó repülőgépekre gondolunk, elsősorban a XX. század eseményei jutnak eszünkbe (London, Drezda, Tokió stb.). Ám már az első világégés során is használtak a küzdő felek olyan - többnyire két vagy három motorral felszerelt - gépeket, melyeket már kifejezetten arra a célra fejlesztettek ki, hogy az ellenfél földi célpontjait pusztítsák. Közülük mutatok most be néhányat.

Az olasz Caproni cég folyamatosan fejlesztette, mai szemmel különösnek ható, három hajtóművel felszerelt gépét. Legsikeresebb típusa talán a Ca. 3 lett. Motorjai egyenként 150 LE teljesítményre voltak képesek. Közülük kettőt a szárnyakba építettek be, egyet pedig a törzs hátuljába (!!!), mintegy "toló" jelleggel.

A duplafedeles, három függőleges vezérsíkkal rendelkező gép, mintegy 150 km/h-ra (!!!) tudott gyorsulni. Maximális felszálló tömege mindössze 3,5 tonna (!!!) volt - ebből kb. 850 kg lehetett a bombateher. A védekezésre szolgáló géppuskákat, csuklós állványon a pilóta elé építették be. Négy katona repült vele - legfeljebb 500-600 km-re.

A német Gotha cég is épített "nagyrepülőgépeket" - közülük a fenti képen az "V"-ös sorszámú látható. Szárnyaiba két, meglehetősen nagy, Mercedes-motor építettek be - egyenként kb. 250 LE-vel. A korszakban megszokott 140 km/H-s tempót tudta elérni és az olasz géphez hasonlóan 500 km körüli hatótávval rendelkezett. Ők már elértek dk-angliai célpontokat - bevetéseiket ezért utólag nevezhetjük "első angliai légi csatának" is.

Felszálló tömege 4 tonna körül mozoghatott, amiből 500 kg-nyi bombát vihetett magával. Mivel erről a gépről hiányzott az olasz repülőn használt harmadik, toló-légcsavar, így a korszak gépein megszokott orr-géppuska mellett a pilóta mögött is szereltek ilyet csuklós állványra.

Természetesen a britek sem maradhattak le! A Handley Page vállalat (akik majd a legendás Halifax-et gyártják a II. világháborúban) építette az O/100-t és továbbfejlesztett változatát az O/400-t.

A fotón jól látszik a korszak szinte összes "nehéz" bombázójának felépítése: két hosszú, nagyfelületű szárny (a jobb felhajtóerő végett), a törzshöz közel elhelyezett két motor és az orrban helyet foglaló géppuskás.

Meglehetősen erős motorokat kapott (360 LE, Rolls-Royce). Igaz, igen lassan repült (max. 120 km/H) - de teljes tömege elérhette a 6 350 kg-ot, hatótávja pedig hosszabb volt, mint 700 km.

 Zárásként még egy német típust mutatok be. Az AEG cég G.IV-es modellje a fentebb említett Gotha-hoz hasonlóan a Mercedes 260 LE-s motorjait használta. Kisebb tömege (3,6 T) miatt is gyorsabban (165 km/h) tudott repülni - viszont korlátozott hatótávolságra (.

400 kg-nyi bombát vihetett magával, védelmére pedig a "szokásos" két géppuska szolgált: egy az orrban, egy pedig a pilóta mögött.

Ez a gép segítette a Monarchia egységeinek harcát 1917-ben az olasz fronton, a nyugati fronton pedig főleg éjszaka repültek vele.

A XX. század első felében többször változtak Magyarország határai. Különösen sűrű volt a változások üteme 1938-1941 között a területi revízió időszakában.

A térképkiadás (katonai tárképek, falitérképek, iskolai atlaszok stb.) igyekeztek mindezt követni. Ebből nyújtok most át egy érdekes válogatást.

A magyar térképészet jeles alakja volt Kogutowitz Manó - a fenti fali térképről sajátította el Magyarország ifjúsága a századfordulón a Kárpát-medence hegy- és vízrajzát.

Az 1920-as trianoni béke alapvetően szabta át hazánk határait. Ehhez - kénytelen-kelletlen - új térképek készültek.

A fenti térképet megnézve jól látszik, hogy a kormányzat, ahol csak tehette nem nyúlt a megyehatárokhoz. Ez ott volt lehetséges, ahol egy adott megye területébe nem "vágott bele" a trianoni határ (pl. Fejér, Veszprém, Tolna).

Számtalan megyét azonban szétvágtak az új határok. Ezért 1923-ban - nem titkoltan revíziós céllal - több esetben azt a megoldást választották, hogy a "megcsonkult" megyék itthon maradt részeit összevonték. Érdekes elnevezést kaptak: ezek lettek az ún. "közigazgatásilag egyelőre egyesített" (k  e . e.) vármegyék. Ilyen lett pl. "Csanád Arad és Torontál" vagy éppen "Szabolcs és Ung" Látható, hogy az egyes megyék között az eddigieknél is komolyabb aránytalanságok jöttek létre, hiszen néhány megyéből csak pár kisebb "csücsök" került az új határok köz.

1938. november 2-án született az első bécsi döntés, amikor a német-olasz döntőbíróság, alapvetően a magyar statisztikai / anyanyelvi érvelést meghallgatva visszaadta a Felvidék déli, zömében magyarok által lakott sávját. Az utána kiadott térképen a zöld szín jelenti Magyarországot a sárga pedig Szlovákiát (mely 1939 márciusáig a még létező Csehszlovákia része volt).

Ez a szintén akkor készült térkép nem közigazgatási beosztású, hanem az egyes települések anyanyelvi viszonyait ábrázolja. Jól látható, hogy kivételesen majdnem teljesen igazságos határ született: a halvány csíkkal jelölt új országhatár szinte majdnem pontosan egybeesik a magyar nyelvhatárral. 

A korábbi térkép mintegy négy és fél hónapig (!!!) számíthatott érvényesnek. 1939. március 15-én a német hadsereg bevonult Prágába - ezzel pedig megszüntette, feldarabolta Csehszlovákiát. A magyar hadsereg ekkor bevonult Kárpátaljára. Ez már nem etnikai alapú revízió volt. 

A fenti térkép tehát 1939-ben született - egy darabig ezt használhatták a diákok, a hivatalos közegek és az érdeklődők.

Ez a "térkép" inkább revíziós plakát, mint valóban használható "földabrosz". A Kárpátaljára történő bevonulást elsősorban, mint a magyar-lengyel határ helyreállítását ünnepli. (Ez a határ csak mintegy fél évig létezett, hiszen 1939. szeptemberében Lengyelországot legyőzte és megszállta a német hadsereg).

A piros szín használata egyértelmű: további revízióra sarkall: keleti és déli irányba.

Kevesebb, mint másfél év és megint új térképet kellett a hivatalos szervek és a diákság rendelkezésére bocsátani. 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés során az újabb német-olasz döntőbíráskodás tipikus "oszd meg és uralkodj" döntést hozott Magyarország és Románia között. Észak-Erdély és Székelyföld került vissza Magyarországhoz. E területen kb. a népesség fele volt magyar.

Magyarország kelet-nyugati irányú "terjedelme" újra jelentőssé vált, több vármegyét is vissza lehetett állítani.

Háromnegyed esztendő - és megint új térkép készülhetett...

1941. áprilisában, amikor a németek villámháborúval legyőzték és feldarabolták Jugoszláviát, a Magyar Honvédség - harcok árán - bevonult Bácskába és Muraközbe. Magyarország egyre inkább közepes méretű, de újra soknemzetiségű országgá vált.

Tanulságos az ekkor kibocsátott hegy- és vízrajzi térkép. Az 1920 előtti, történelmi Magyarországba ágyazza be az 1941-ben érvényes határokat.

Ha ránézünk Közép-Európa 1941-es térképére, akkor a jelentől - és a két világháború közöttitől - igencsak eltérő viszonyokat láthatunk. Északi szomszédunk a mainál kisebb Szlovákia, keleti pedig a szintén "összement" Románia. Nyugatról (és északról is) "körülölel" a hatalmas német birodalom, mely megszállta az egykori lengyel területeket is. DNY-i szomszédunk a "nagyra növesztett" Horvátország, DK-en pedig, a Tisza mentén röviden "érintkeztünk a németek által megszállt Szerbiával.

Az 1945-ös fegyverszünettel és az 1947-es párizsi békével visszaálltak a trianoni határok. Megint elő lehetett venni az 1920 és 1938 közötti térképeket - de aztán mégsem.

1950-ben, a tanácsrendszer bevezetésekor a megyehatárokat az új határokhoz igazították, "arányosították". Ekkor jött létre pl. Borsod-Abaúj-Zemplén vagy éppen Bács-Kiskun megye.

A II. világháborúban a németek elsősorban közepes bombázókat vetettek be - egy korábbi posztomban írtam is már ezekről (az angliai légi csata kapcsán).

Az angolszász légierők azonban olyan gépekkel is rendelkeztek, melyekkel sokkal nagyobb bombaterhelést voltak képesek eljuttatni, sokkal nagyobb távokra. Ráadásul ezekből többet is tudtak gyártani, mint Németország. Sommás megállapítás szerint az USA ipara döntötte el a világháborút.

A vílághírű Boeing cég a '30-as évek közepén fejlesztette ki a B-17-et. Az amerikai légierő kívánságainak megfelelően maximális felszálló tömege elérte a 29 tonnát (ebből összesen 8 tonnányi (!!!) bombaterhet tudott magával hordozni.

Ekkora tömeg "röptetését" négy motorral tudták megoldani, ezek mindegyike 1 200 LE teljesítményt adott le. Csúcssebessége így is csak 460 km/h volt, hatótávja viszont 3 200 km.

A bombázótiszt a gép orrában kapott "munkahelyet", körbeüvegezett kabinban, a pilótaállás előtt és alatt.

Az általában zárt alakzatban, a vezérgépet követve repülő "Repülő Erődök" egyik ellensége a légvédelmi zárótűz volt. A németek részben erre a célra használták a kiváló minőségű 88 mm-es ágyúikat.

Valószínűleg ennél is több kép  - és amerikai hajózó - veszett oda, amikor a német légtér védelmét ellátó vadászgépek támadtak rájuk.

Az USA légiereje azzal próbált védekezni, hogy rengeteg 12,7 mm-es géppuskával (két oldalt, alul, felül, elől) szerelte fel a B-17-eseket és olyan alakzatban "röptették" őket, hogy géppuskáik tüze átfogó fedezetet alkosson.

A típust folyamatosan fejlesztették. Az összesen megépített több, mint 12 ezer (!!!) példányból a legsikeresebb a G-széria (8 600 darab) volt, melyet már hátsó géppuskával és hozzá tartozó "faroklövész" állással is elláttak.

Az USA hadvezetése nem volt mindenben megelégedve a Repülő Erődökkel, ezért a Consolidated céget felkérték egy másik típus megalkotására. Ez lett a B-24-es. Könnyen fel lehetett ismerni különleges alakjáról: csónak alakú test, kettős függőleges vezérsíkkal. Rövidebb, de robosztusabb, erősebb gép volt, mint a B-17-es.

32 tonnás felszállótömegéből 5 800 kg lehetett a hasznos bombateher. A négy  1200 LE-s motor 467 km/h-ig tudta felgyorsítani.

A különbségek ellenére a kialakítás alapkoncepciója megegyezett a Boeing típusáéval: a bombázótiszt itt is az orr-fülkében kezelte célzó-berendezését.

A faroklövész szintén tiszta üvegezett kabinjából irányozta ikergéppuskáit.

A Liberator ("Felszabadító") legalább tíz fős személyzettel repült: két pilóta, fedélzeti mérnök, navigátor (térképpel és nem GPS-sel!!!), rádiós (aki lövész is), bombázótiszt és több olyan lövész, aki fegyvereivel "sündisznóvá" változtatták a gépet.

A megépült 18 ezer példányból a D- és a J-szériákból készült a legtöbb.

Háborús időkben mindig felgyorsulnak a fejlesztések. A két fenti típusnál sokkal modernebb és nagyobb B-29-es 1942-ben emelkedett először a levegőbe - és 1943-ban már szolgálatba is állt.

Teljesen új megoldásként túlnyomásos fülkével repült, azaz a személyzetnek nem kellett kitennie magát a fagyos szélnek és a dermesztő hidegnek. A géppuskákat is teljesen máshogy építették már be - ahogy a fotókon ez jól látszik.

Más volt a gép egész alakja is kiképzése is: nagy, üvegezett kabinból, a gép orrából vezette a két pilóta - immár közös "munkahelyen" dolgozva a bombázótiszttel.

A Superfortress felszálló tömege már  63 (!!!) tonna volt, a motorjai egyenként 2 200 LE-t adtak le. Ezzel 570 km/h fölé tudott gyorsulni és elérhette a döbbenetes 6 600 km-es hatótávot. Elsősorban a Csendes-óceán vidékén, Japán ellen vetették be őket. 4 tonnányi bombát vihetett magával. 4 000 darab készült belőle és az USA nem adta át használatra egyik szövetségesének sem.

Ezzel a géppel elérték fejlesztési csúcsukat a légcsavaros bombázók - most már a sugárhajtásúak korszaka következett.

Az 1930-as években - különösen az évtized második felében - Európa-szerte megerősödtek a különféle szélsőjobboldali mozgalmak.

Nálunk is több különféle "nemzetiszocialista" szervezkedés indult. A '30-as évek második felében a Szálasi-féle nyilaskeresztesek (különféle, változó neveken) tűntek a legsikeresebbeknek.

1940 után gyengültek, még az 1944 márciusi német megszálláskor sem bízták rájuk a kormányzást a nácik. Szálasi álmát, a kormányzást végül csak 1944 októberében kapta meg - utolsó "tartalékként", hogy Magyarország erőforrásait kiszolgáltassa a német hadigépezetnek.

 A korszakban a lakosság figyelmének felhívására a különféle plakátok és szórólapok szolgáltak.

Ezekből készítettem most egy válogatást.

Ezt a nyomdatechnikailag egyszerű kis szórólapot tömegesen osztogatták. A párt nevét többször meg kellett változtatni - mert a bíróság rendszeresen betiltotta őket. A kulcsszavak egyértelműen: "vezér", "győzelem".

Ez a kis "gyöngyszem" az egyik "kedvencem". A megfogalmazás csodálatos: "népünnepély".

A szóhasználat erősen különbözik a demokratikus mozgalmakétól: "Hűség és Fegyelem!". A párton belüli megszólítás: "Testvér!"

A szervezők felismerték, hogy pusztán politikával nem lehet tömegeket mozgatni, ezért sokrétű programot szerveztek: tábortűz, tűzijáték, focimeccs.

Fontos, hogy a belépőjegy annyira olcsó volt (30 és 50 fillér), amit a szegények is meg tudtak engedni maguknak.

Még egy jellemző kitételre hívnám fel a figyelmet: nem kell nyilas párttagnak lenni a belépéshez - de a zsidóságot kizárták a "népünnepélyről"! Igazi "virtigli" antiszemiták voltak... (Mondjuk kötve hiszem, hogy egy magyar zsidó ember éppen nyilas-rendezvényen akarta tölteni hétvégéjét...).

Ez a plakát erősebb vizuális elemekkel dolgozik.

Feltűnik a vezér - méghozzá kedvezőbbnek tűnő profilból -, a köszönés ("Kitartás!") és a zászló (a piros-fehér-zöld színeket használva, a jelképben a "H" betűvel, mint "hungarizmus")

Szálasi Ferenc 1938 és 1940 között a szegedi Csillagbörtön lakója volt (pár cellányira Rákosi Mátyástól...).

Ezt a propaganda-szórólapot párt-társai ekkor osztogatták. A börtönrács mögé montírozott fotó a vezér "mártíromságára" utal, a szám pedig rabszáma - szintén a "mártíromság" jelképe.

Ez a szórólap már későbbi. A magyar nép többsége egyre jobban belefáradt a háborúba - őket akarták "felrázni" vele. A szóhasználat megint különleges: "hungarista életközösség". felhívnám a figyelmet a "szocialista" kifejezés használatára.

A mondanivaló hasonló - de a kivitelezés színes. Amikor már mindenki tudta, hogy Magyarország ismét elveszíti egy háborút, akkor a fantaszta Szálasi még mindig "győzelemről" álmodozott.

A nyilasok mindenben kiszolgálták a náci Németországot - és ismét kitaláltak egy érzelmes jelszót: "Egy szív, egy akarat".

Korábbi posztomban igyekeztem már bemutatni az 1940-ben a Brit-szigeteket bombázó (többnyire kétmotoros) német bombázókat.

Most arról a két brit, egymotoros vadászgép-típusáról írok, akik viszont lelőtték ezeket a német bombázókat.

A kevésbé híres Hawker Hurricane karrierje még a '30-as évek közepén indult, amikor a cég egy tehetséges mérnöke (Sdyney Camm) a korábbi kétfedeles Hawker Fury nevű gépet átalakította modern, alsószárnyas felépítésű, behúzható futóműves repülővé. Előrelátó módon 1 000 LE-nél erősebb, Rolls-Royce Merlin motort épített bele.

1935 végén végezte próbarepülését - és annyira megtetszett a Brit Királyi Légierő (RAF) vezetőinek, hogy máris többszázat rendeltek belőle. A szériagyártás 1937-ben indult. A náci veszély miatt a kormányzat a rivális Gloster cégtől is rendelt 1 000 darabot.

A korai változat 510 km/h-s sebességet tudott elérni és 10 km-es magasság fölé tudott emelkedni. Kezdő fegyverzetként 8 db 7,7 mm-es géppuskát építettek a szárnyakba, a futóművek mellé. Úgy állították be őket, hogy a gép orra előtt több száz méteres ponton "összeérjen" a tüzük. 

1940-ben a honi légteret védő RAF 32 légiszázadát szerelték fel Hurricane-ekkel: ők okozták a német veszteségek 80%-át (!!!) a nyári tomboló küzdelemben!

Összesen 14 ezer darab készült belőle és más országok pilótái is repülték (pl. Belgium és a régi Jugoszlávia).

Ha az átlagembertől azt kérjük, hogy nevezzen meg egyetlen brit repülőgép-típust, akkor vélhetően azt fogja rávágni: Spitfire.

A Suprmarine cég gépe nagyjából egyidős volt a Hurricane-nel: 1936-ban emelkedett először levegőbe. Modernebb konstrukciónak bizonyult - ezáltal gyártása is körülményesebb volt.

Folyamatosan fejlesztették, összesen 22 ezer (!!!) példányt építettek belőle. Legfontosabb változatai az Mk V-ös (6400 darab) és a - talán leghíresebb - Mk IX-es (5 600 darab) voltak.

A továbbfejlesztett Merlin-motor már 1 500 LE-t (!!!) adott le, amivel 590 Km/h-s csúcssebességet ért el és szükség esetén 11 km fölé tudott emelkedni.

Fegyverzetét folyamatosan erősítették - amihez egyre újabb és újabb szárnyvariációkat konstruáltak.

A kezdeti 8 db 7,7 mm-es géppuskát először olyan variációra cserélték, ahol 4 géppuskát hagytak meg, a másik 4 helyére viszont 2 db 20 mm-es gépágyú került.

A géppuskákhoz csövenként 350 lőszert táraztak be, a gépágyúkhoz viszont 120-t. Bár ez jelentős mennyiségnek tűnhet, de valójában ezt is képesek voltak a fegyverek pár másodperc alatt kilőni, így a pilótáknak igencsak meg kellett fontolniuk, hogy mikor tüzelnek.

Adolf Hitler náci ármádiája 1939 és 1941 között sorra aratta sikereit, számtalan országot elfoglalt, másokat csatlóssá tett. 1940-ben viszont nem tudta uralma alá hajtani a Brit-szigeteket, mert a hatalmas bombázó-veszteség miatt szeptemberben le kellett fújnia a nappali támadásokat.

Ahogy egy történész -angolok tömörséggel - így foglalta össze az események lényegét:

"A Királyi Vadászrepülő Parancsnokság azzal nyerte meg a csatát - hogy egyáltalán fennmaradt".