Japán 1937-ben elfoglalta Kelet-Kínát - seregeik pedig még mélyebbre akartak nyomulni.
Mivel Japán szinte semmilyen ipari nyersanyaggal nem rendelkezik, ezért minden külföldről szereztek be. Az amerikaiak éppen ezért 1941-ben olajembargóval akarták őket megállítani. Benzin nélkül nem szállnak fel a repülők és nem gurulnak a tankok...
A japánok az indonéz szigetvilág elfoglalásával akartak olajmezőket szerezni. Tudták, hogy a kicsiny holland gyarmati hadsereg nem okozhat nekik gondot - de azt is, hogy egy holland gyarmat megtámadása azonnal mag után vonja majd az amerikai beavatkozást. Arra a gondolatra jutottak tehát, hogy először az amerikai flottára mérnek csapást.
Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának legfőbb bázisa a Hawai-szigetekhez tartozó, szépséges Oahu szigetén található Pearl Harbor ("gyöngy kikötő") volt.
Kiváló adottságokkal rendelkező kikötő volt: sekély (ezért azt gondolták, hogy nem kell torpedó-támadástól tartaniuk), az öböl bejárata szűk (tehát jól ellenőrízhető), középen pedig egy kis sziget - ide horgonyozták le a csatahajókat. (Ezeket általában tagállamokról nevezték el).
Elkerülendő az esetleg amerikai felderítőket a japán flotta távoli, északi útvonalon haladt - és csak a szigetektől jócskán északra fordultak déli irányba.
A flotta fő erejét a repülőgép-anyahajók tették ki, hiszen nem partraszállása és szárazföldi ütközetre készültek, hanem gyors légicsapásra.
Az amerikaiak akkor már rendelkeztek a radar korai, kísérleti példányaival - de egyelőre nem túlzottan hatékonyan használták e berendezéseket...
A szigetektől több, mint 300 kilométerre megálltak a hajók és útnak indították a repülőket.
A japán hadvezetés pontosan felmérte, hogy az amerikaiakat vasárnap kora reggel érdemes megtámadni, mert a katonák ekkor a legkevésbé felkészültek - a hosszú szombat esti kimaradás után... Így választották ki december 7-ét.
Két hullámban támadtak: az első még 8 előtt, a második pedig 9 óra előtt érte el Oahu szigetét.
Fő célpontjaik a kikötőben lehorgonyzott hajók voltak, de másodlagos célpontként támadták a repülőtereket és az ott állomásozó gépeket is.
A japánok négyféle repülőt használtak: torpedóvetőket, zuhanóbombázókat, magassági bombázókat - és az őket kísérő vadászokat.
Mivel a hagyományos légibombák nem tudták volna átütni a csatahajók nehéz páncélját, ezért páncéltörő lövedékekre szereltek stabilizátor szárnyakat, melyekkel alkalmassá váltak bombavetésre.
A japán csapás igen sikeres volt: négy nagy csatahajó is elsüllyedt - másik négy pedig súlyosan megrongálódott.
Több, mint 3 000 amerikai vesztette életét - a japán flottához pedig összesen csak 29 támadó repülő nem tért vissza...
Az Arizonát - melynek felrobbanásakor több, mint ezer élet veszett oda - soha nem emelték ki a sekély vízből. Azóta is nemzeti emlékhelyként szolgál.
A japán parancsnok lefújta a terve vett harmadik hullámot - így nem rombolták le a szigeten található olajtartályokat.
Az amerikai hajók többsége javíthatónak bizonyult - ennél is fontosabb, hogy az amerikai anyahajók egyike sem tartózkodott aznap Pearl Harbor-ban, így részt tudtak venni a következó hónapok harcaiban.