Az I. világháború kitörésekor Románia a hármas szövetség (Németország – Osztrák-Magyar Monarchia – Olaszország) tagja volt. Már csak azért is, mert Németországban és Romániában is a Hohenzollern-dinasztia uralkodott.1914-ben mégis semlegesek maradtak
Két évvel később Olaszország 1915-ös példáját követték: titkos szerződést követően (melyben nekik ígérték Kelet-Magyarországot (Erdély + Partium)) támadásba lendültek.
1916 nehéz év volt az antant számára (egyre fokozódó német támadások Verdun ellen + kudarcos brit rohamok a Somme mentén), ezért életfontosságú volt, hogy újabb front nyíljon a Balkánon, mely erőket von el a központi hatalmaktól.
A román hadsereg 1916 augusztusában támadt rá a gyengén védett Erdélyre, ahonnan (elsősorban Székelyföldről) magyar menekültek indultak az ország belseje felé.
A gyengén vezetett román hadsereg szeptember végéig „csak” Székelyföldet tudta birtokba venni, amikor megállítottuk őket.
Az októberi „brassói csatában” aratott győzelem után novemberre sikerült felszabadítani egész Erdélyt, sőt – német segítséggel – a központi hatalmak erői a régi Havasalföldre (Olténiába) is benyomultak.
Dél felől a velünk szövetséges bolgárok is „beszálltak”, a román hadsereg kelet és ÉK felé özönlött vissza, így a Mackensen tábornok vezette német és osztrák-magyar erők december elején Bukarestet is elfoglalták. A román király és a kormány elmenekült – időként kaotikus körülmények között.
A román csapatoknak – a segítségükre siető orosz erők támogatásával – 1917 nyarán sikerült stabilizálni a frontot: az egykori Moldva (Jászvásár székhellyel) maradt a királyi kormányzat birtokában.
Amikor a bolsevik vezetésű Oroszország 1918 márciusiában a breszt-litovszki különbékével kiszállt a háborúból, Románia helyzete „tarthatatlanná” vált. Májusban, Bukarestben ők is kiléptek a háborúból különbékével: ebben Magyarországhoz csatoltak egy keskeny sávot a Kárpátok külső oldalán, amit a Monarchia vezetése védelmi szempontból tartott fontosnak.
Az év őszén fordult a kocka: az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a világháborút és felbomlott, önálló államokra szakadt szét.
November 3-án, Padovában még a Monarchia tábornokai írtak aláfegyverszünetet (sokak szerint egy nem létező állam, nem létező hadserege nevében), tíz nappal később viszont már az új, törvényes magyar kormány írt alá ilyet Belgrádan.
Közben a román király kormány „összeszedte bátorságát” és még november 9-én újra hadat üzent Németországnak (a Monarchiának már nem tudott…), így amikor 11-én véget ért az I. világháború (a nyugati fronton is), akkor Románia azt jogilag hadviselő félként „élte meg”.
A november 13-i belgrádi fegyverszüneti konvencióban demarkációs vonalat húztak a térképre – ez Erdélyben hozzávetőleg a Maros vonalát követte – így a román csapatok hamarosan mg is kezdték a benyomulást a Kárpátokon át.
December 1-jén a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés elvileg még magyar fennhatóság alatt mondta ki Erdély és Románia „egyesülését”, azaz a román katonák a helyi román lakosság szemében „felszabadítóként” érkeztek (a földosztás kiemelten fontos ígéretével)!
A lassan mozgó román erők csak Karácsonyra érték el Kolozsvárt – a velük szemben felállított Székely Hadosztály hátrált, az erdélyi, magyarok által lakott településeken szinte alig akadt önkéntes, aki fegyvert akadt volna ragadni!
A román erők január végére nagyjából birtokba vették a földrajzi értelemben vett erdélyi megyéket – és itt (Csucsa és Zilah vonalában) hónapokra stabilizálódott ez a furcsa „front”
Aztán márciusban az elhíresül Vix alezredes átnyújtotta a párizsi békekonferencia legújabb jegyzékét Károlyi Mihály kormányának, melyben a magyar csapatok jelentős hátra vonását követelték. Elvileg széles semleges sávot ígértek a Tiszántúlon a magyar és a román csapatok között – de a magyar vezetésre megdöbbenés erejével hatott, hogy még Debrecenből (!!!) is ki kellene vonulnunk!
A Vix-jegyzék itthon „földindulást” okozott: lemondott a Károlyi-kormány, a helyét átvevő Forradalmi Kormányzótanács pedig vissza merte utasítani a követelést.
A román csapatok – francia engedéllyel – így április közepén támadásba lendültek. A gyenge Vörös Hadsereg – és a Székely Hadosztály – visszavonultak. A románok április végén elérték a Tiszát – itt pedig – egyelőre (francia utasításra) megálltak.
A későbbi „trianoni” országhatárokat a békekonferencia 1919 júniusára állapította meg és közölte a Kun Béla-féle vezetéssel. A Tiszántúl egy része így majd 1920-ban visszakerül Magyarországhoz, de a Partium és Erdély Romániáé lesz.
