A korai magyar történelem egyik legbiztosabb pontja Etelköz: olyan kivételes hely, ahol az írott források és a modern régészet adatai megerősítik egymást.
A Dnyeper és a Prut folyók közötti területen élt – legkésőbb a IX. század közepétől – a magát magyarnak nevező törzsszövetség – az utóbbi két évtized ukrán, moldáv és magyar ásatásai is ezt erősítik meg. A IX. század végén innen költöztek be a Kárpát-medencébe – ezt az eseménysor hívjuk honfoglalásnak.
A sztyeppei társadalmak sajátossága, hogy törzsi-nemzetségi elitjük és a harcos középréteg azokat a javakat (pl. értékes textíliák, nemesfémek, rabszolgák), melyeket saját társadalmuk nem tud előállítani kereskedelemmel kombinált rablás útján szerezték be.
A magyar ősei is ezért folytattak állandóan fosztogató hadjáratokat a környező letelepült népek irányába. Soha nem „vaktában” tették ezt: általában szövetkeztek egy hatalommal (aki gyakran „felbérelte” őket) – természetesen alapos felderítés után.
A magyar felderítők – nyugati források szerint – 862-ben és 881-ben már bizonyosan jártak a Kárpát-medencében. Ekkortájt szövetkezhettek a medence északi (és talán középső) területeit uraló morva fejedelemmel, Szvatoplukkal (erre utal a „fehér ló mondája”).
893 körül – Simeon bolgár uralkodó trónra léptével – változás történhetett a szövetségi rendszerekben. A cár háborúba lépett Bizánc ellen – akik így a magyarokkal szövetkeztek. A magyarokat megnyerte szövetségesül Arnulf keleti frank király is – azaz őseink szakítottak a korábbi morva „barátsággal”.
A többlépcsős eseménysor 894-ben „indulhatott be” igazán. (1.) Feltehetően két külön magyar sereg lépett akcióba. Az egyik – melyet vélhetően Álmos fia, Árpád (aki talán ekkor a gyula tisztségét töltötte be) – behatolt a Kárpát-medencébe, lecsapott a morvákra és elvett tőlük területeket. Tudjuk, hogy Szvatopluk ezen év harcaiban esett el. Bár a korábbi történetírás úgy gondolta, hogy Árpádék ekkor is morva szövetségben érkeztek, de Engel Pál logikusan érvel amellett, hogy mégis a magyar-frank összefogás győzte őt le.
Egy másik magyar sereg (1.) – a feltevések szerint ezt Árpád fia, Levente vezette – az Al-Dunánál harcolt Bölcs Leó szövetségében a bolgárok ellen.
Bár őseink sikeresek voltak, de hamarosan fordult a kocka. (2.) Immár 895-ben járunk.
A bolgárok felbéreltek egy másik sztyeppei népet, a besenyőket, akik – egyelőre nem költözködés szándékával – hátba támadták keletről az etelközi magyar szállásokat. Ráadásul az időközben Bizánccal békét kötött bolgárok is nagyobb erőket tudtak felvonultatni a balkáni magyar csapatok ellen. E véres harcokban Levente is meghalhatott, mert nem hallunk róla többet.
A magyar nép beköltözése bizonyan éveken át zajlott a Kárpát-medencébe, de feltehetjük, hogy 895 lehetett a döntő év.
Hosszú vita zajlik a történettudományban: egyesek szerint a besenyők elől menekültek a magyarok mostani hazájukba, mások viszont azt gondolják, hogy ez csak jelentéktelen hatás lehetett és csak az utóvédet érhette.
Legvalószínűbb, hogy a beköltözés tudatos, irányított folyamat lehetett – de Etelköz kiváló életfeltételeket kínált a korabeli magyarság számára, ezért az ott élő köznép átköltözésében bizonyosan lehetett szerepe annak, hogy a harcos középréteg 895-ben éppen nem tudta megvédeni őket a keletről támadókkal szemben.
895 egy másik kérdése szintén a mai napig foglalkoztatja a történészeket. A későbbi magyar krónika egy mondata szerint maguk a magyarok ölték meg Álmost – aki vélhetően a kende tisztségét töltötte be.
Az egyik elképzelés szerint egyfajta „rituális áldozat” volt – szakrális vezetőként neki kellett „elvinnie a balhét” a besenyőktől elszenvedett vereség miatt. Engel Pál fejtegeti, hogy talán ő köthette meg még 894 előtt a morvákkal a szövetséget – és most, hogy a morvák ellenfelei (és földjeik elfoglalói) lettünk „kényelmetlenné” vált a személye. Vélhetően Árpád lépett helyére a kende posztjára – mert őt 895 után egyetlen forrás sem említi.
899-ig nem sokat hallunk a magyar törzsszövetségről. (3.) Vélhetően évekre szükség volt a 894/895-ös harcokban elszenvedett veszteségek (állatállomány: lovak, szarvasmarhák) valamelyes pótlására.
899 fordulópont a teljes európai történelem számára (4.). „Régi barátunk” Arnulf megint felbérelte harcosainkat – most éppen itáliai ellenfele, Berengár ellen. Noha elitünk és harcos középrétegünk „csak folytatta” jól megszokott sztyeppei működését – de az európai keresztény civilizáció számára mégis rémületes újdonság következett: jól szervezett, lovas-íjász csapatok gyilkos támadásai a civil lakosság (igen gyakran kolostorok) ellen. A XIX. századi magyar történetírás nevezte mindezt el szemérmesen „kalandozásoknak”.
899 végén meghalt Arnulf (4.), őseink pedig úgy érezték, hogy a szövetség csak személyére - és nem a keleti frank államra – volt érvényes, ezért az Itáliából hazatérő hadak 900-ben birtokba vették a Dunántúlt…
Szvatopluk 894-es halála után a morva állam – területileg lecsökkenve – létezett még, de fiai „megtették azt a szívességet”, hogy hatalmi harcba bonyolódtak egymással. (5.) Így 902-re a magyarok birtokba tudták venni a Felvidéket is.
A magyar törzsszövetség igen veszedelmes szomszédként vette birtokba a Kárpát-medencét, így a keleti frank államhoz tartozó bajor törzsi hercegség vezetői egy tárgyalás során meggyilkolták a magyarság új gyuláját – azaz hadvezérét – Kurszánt. Fontos megjegyezni, hogy majdnem bizonyosan téves az állítás, mely szerint ez 904-ben történt: a neves régész, Bóna István bizonyítja, hogy erre valójában 902-ben került sor!
A honfoglalás záró eseményének a 907-es pozsonyi csatát kell tartanunk. Valójában nagyon keveset tudunk róla: a későbbi magyar történeti tudatból kikopott, a nyugati (német) krónikák pedig leginkább csak veszteséglistákat közölnek. A magyarok bizonyosan győztek - ezzel szilárdították meg uralmukat a Kárpát-medencében.
Ez volt a keleti frank / bajor erők utolsó próbálkozása, hogy korábban birtokolt őrgrófságukat (a Dunántúl) visszafoglalják.
A magyarság megtelepedését a régészeti leletek is bizonyítják. Fontos megjegyezni, hogy a korabeli magyarság sokáig csak azokon az – elsősorban síkvidéki, vízjárta– területeken, hozta létre falvait, ahol folytatta pásztorkodáson és földművelésen alapuló életmódját. Jól látható, hogy elsősorban a Kárpát-medence középső területeiről van szó: kimaradnak belőle a hegyvidékek és – egyelőre – Erdély is.
