Jelen posztom a nemrég kitette, 1948 és 1972 közötti elnökválasztásokról szóló írásom folytatása.

1976

Nagyot változott a világ az 1972 novemberi elsöprő republikánus győzelem óta. Gazdasági nehézségek (olajár-robbanás, „stagfláció” (gazdasági növekedés nélküli infláció) mellett más is történt. A republikánus kormányzatban előbb az alelnöknek kellett lemondani 1973-ban (adócsalás miatt), majd 1974-ben (példátlan módon!!!) Nixon elnöknek is (Watergate-botrány). A Fehér Házba így – nem a nép által választva – Gerald Ford került, aki évtizedeket töltött képviselőként a Kongersszusban.

 A demokrata jelöltséget James (de inkább: Jimmy) Carter szerezte meg. A mélyen hívő déli férfiú volt mérnök, termesztett mogyorót (!!!) és vezette Georgia államot. Erősen küzdött a feketék szegregációja ellen.

Szoros küzdelemben, mintegy másfél millióval többen szavaztak rá, mint a megtépázott republikánusokra. Meg tudta hódítani Délt és észak-kelet egy részét, de a Mississippitől nyugatra fekvő Amerika republikánus maradt.

1980

A világ megint fordult egyet. A ’70-es évek második fele masszív szovjet előretörést hozott: Kuba-barát forradalom Nicaraguában (az amerikai kontinensen!), majd 1979-ben Afganisztán megszállása! Sőt: 1979-ben kifejezetten Amerika-ellenes iszlám forradalom tört ki Iránban, a helyiek pedig még azt is megcselekedték, hogy túszul ejtették hosszú időre a teheráni USA-nagykövetség munkatársait. Az otthoni gazdaság is tovább gyengélkedett.

A demokraták természetesen Carter elnöki munkájának folytatásához kérték a nép bizalmát – kevés sikerrel.

A republikánusok olyasvalakit jelöltek, aki „minden amerikai személyes ismerőse” volt: R. Reagan-t, az egykori hollywoody szinészt, régi cowboy-filmek sztárját. (Ő fiatal korában mind a négyszer a demokrata Roosevelt-re szavazott, de később republikánus politikus lett, 1967-1975 között Kalifornia kormányzója).

 Ő „neokonzervatív” fordulatot ígért: erős Amerikát, fellendülést, sikereket. Több, mint 8,5 millió szavazattal kapott többet, Carter csak néhány tagállamban tudott többséget szerezni.

1984

Bebizonyosodott, hogy Amerika szereti újraválasztani elnökeit. A „kis hidegháború” időszakában (1980-85) az USA keményen lépett fel a szovjet fenyegetéssel szemben (pl. rakétavédelmi tervek) és a fegyverkezésbe öntött pénz – melyet állami hitelfelvételből fedeztek – felpörgette a gazdaságot! Persze az adócsökkentésekért – vagyis azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, lásd neoliberális gazdaságpolitika – és az őrületes katonai költségvetéséért megkurtították a szegényeket segítő szociális kiadásokat, de úgy tűnik, a szavazók zömét nem ez érdekelte.

A demokraták – logikus módon – Carter egykori alelmökét W Mondale-t jelölték. Talán érezhették, hogy esélyeik csekélyek, ezért – először a történelem folyamán – női politikust jelöltek alelnöknek: Geraldine Ferraro-t, a Képviselőház tagját. Ő nemcsak nőként, hanem olasz-amerikaiként is elsőként jutott ilyen magas posztra.

Megsemmisítő vereséget szenvedtek: Reagan 17 millióval (!!!) kapott több szavazatot; a demokraták csak hajszállal lépték túl a 40%-os lélektani küszöböt.

1988

Reagan második ciklusa is letelt, így nem indulhatott. A hidegháború még nem ért véget, de Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével a világ békésebbé vált (csúcstalálkozók és egyezmények követték egymást).

A republikánusok számára nem volt a nehéz a döntés: a „győztes csapaton ne változtass” elv alapján az alelnököt, G H W Bush-t indították. Texasiként foglalkozott olaj-üzlettel, volt kongresszusi képviselő (a szenátorságig nem tudott eljutni) és vezette a CIA-t is egy ideig.

Az etnikailag végtelenül sokszínű országban a demokraták egy görög származású férfit (édesapja Anatóliából költözött be!) indítottak, M Dukakis-t, aki Massachusetts kormányzójaként valóságos „gazdasági csodát” hajtott végre szűkeb pátriájában.

Bár a ’80-as évek republikánus korszakként íródik be az amerikai történelembe, de Dukakis veresége ellenére is javítani tudott pártja korábbi eredményein. Ő már „csak” 7 millió vokssal kapott ki és 45% fölé tudott kerülni, de a legtöbb tagállamban még nem volt esélye a „vörös” színű tábor fölé kerekedni.

A részletesebb térkép jelzi, hogy a demokraták néhány földrajzi területen tudtak erősödni: a Csendes-óceán partján, a Felső-tó vidékén és egy érdekes, hosszú „csíkban” a nagy amerikai folyam, a Mississippi partján és Nyugat-Virginiában.

1992

 Idősebb Bush kormányzata alatt nagyot fordult a világ: 1989-nem Kelet-Európa felszabadult a szovjet-orosz elnyomás alól (ahogy II. (Szent) János Pál pápa írta: „annus mirabilis”); 1991-ben újra győztes háborút vívott az amerikai hadsereg (Kuvait felszabadítása) – ráadásul minimális áldozatok árán („Öböl-háború”). A republikánus párton belül természetesen nem akadt kihívója.

A demokraták olyannyira őt tartották esélyesnek, hogy a párt „nagyágyúi” el sem indultak a jelöltségért! Jött azonban egy fiatalember – Bill Clinton -, aki már a háború után született (miközben Bush harcolt a II. vh-ban) és kormányzóként egy szegény, elkerült déli államot, Arkansas-t vezette. Esélytelennek induló kampánya (pl. szaxofonos fellépései) egy idő után szimpatikussá tette sok szavazó szemében.

Az 1992-es választás legnagyobb érdekességét minden idők egyik legsikeresebb „harmadik jelöltje”, R. Perot jelentette. Az IT-szektorban vált milliárdossá, majd „Reform Párt” néven belépett a politikába. Ideológiailag mérsékelt, szabadpiaci kampányt folytatott – de a felmérések azt mutatják, hogy szavai inkább a konzervatívabb szavazóknál „rezonáltak.”

Mivel inkább republikánus szavazók voksoltak rá, ezért – vélhetően akaratlanul – indulásával Bill Clintont segítette győzelemhez.

Perot elképszető sikert ért el: majdnem 20 millió (!!!) voksot gyűjtött be, amivel kis híján 19%-ig jutott. Clinton így „kisebbségi elnök” lett, hiszen a  leadott voksok alig 43%-ával be tudta gyűjteni az elektorok többségét – mert Perot egyetlen tagállamban sem nyert.

A demokraták „begyűjtötték” észak-keletet, a Mississippi mentét és a Csendes-óceán partvidékét is. (Sőt nyertek államokat a „régi délen” is (pl. Georgiában).

1996

Clinton első elnöki ciklusa érdekesen alakult: a gazdaság szépen „terjeszkedett”, de – elsősorban a „fehér középosztály” elégedetlen szavazataival – 1994-ben a republikánusok hatalmas sikert értek el: az 1950-es évek óta először (!!!) megszerezték a Kongresszusban a többséget!

A demokratáknál még ezen kudarc ellenére sem volt kérdéses, hogy az elnököt indítsák-e újra. (Abban az évben az olimpiát is Amerikában rendezték – a Coca-Cola „fővárosában”, Atlantában). 

A republikánusok a majdnem két és fél évtizeddel idősebb Bob Dole-t jelölték, az amerikai politika „nagy öregét” (27 éven át volt Kansas szenátora) és többek között ő akadályozta meg Clinton egészségügyi terveit. Dole fiatalon harcolt a II. világháborúban és egyszer már az elnökség közelébe került, mert 1976-ban ő volt Ford alelnök-jelöltje…

  Most sem sikerült győznie. Perot megint indult: már „csak” 8 millióan szavaztak rá, ami így is 8% feletti eredmény. Clinton növelni tudta táborát (45 helyett már 47 millióan szavaztak rá) és bár 48%-ával megint „kisebbségi elnök” lett 8 milliót „vert” a republikánus jelöltre.

A választási térkép „kisimult”: a „régi Unió” (lásd: 1861) és a nyugati part demokrata, a „régi Dél” és a Közép-Nyugat republikánus.

Korábbi posztomban 1945 előttről válogattam össze 5 olyan döntést, melyek annyira ostobák voltak, hogy – így vagy úgy – de nagyon súlyos következményekkel jártak az emberiség életére. A két világháborúból tanult valamit az emberiség, de buta döntések 1945 után is születtek. Ezekből hoztam újabb csokrot.

1.1962 január: a Decca hanglemezkiadó elutasítja, hogy lemezszerződést kössön a Beatles-szel.

A négy liverpooli “gombafejű” története meglehetősen közismert, ezért csak a rövid tényekre szorítkozom. A fiúk a ’60-as évek elején elsősorban nem saját hazájukban, hanem Hamburgban léptek fel – bárokban, kocsmákban. Menedzserük, Brian Epstein szerette volna tovább építeni karrierjüket, ezért 1962 januárjára felvételt és meghallgatást szervezet nekik Londonban, a Decca hanglemezkiadónál.

Valószínűleg a fiúk nem a legjobb formájukat mutatták, mindenesetre a cég úgy döntött, hogy helyettük, a Brian Poole & The Tremeloes nevű londoni csapatot szerződtetik inkább. Ismerve a Beatles és a fent említett csapat későbbi karrierjét nem mondhatjuk, hogy zseniális üzleti döntés volt 😊.

A legenda szerint a Beatles elutasításakor az az érv is elhangzott (1962 elején járunk!), hogy a “gitárzenekarok kora leáldozott” és “kimentek a divatból”. Mondjuk megkérdezném, mit szól ehhez a több, mint 40 éve folyamatosan színpadon lévő Iron Maiden? 😊

Epstein tovább “ütötte a vasat”, így végül még 1962-ben a rivális kiadónál, az EMI-nál megjelenhetett az első Beatles-kislemez.

Azért érdemes belegondolni (beleborzongani) mennyire más hely lenne a világ, ha a Beatles soha nem jut lemezhez…

 2. Hruscsov (és a szovjet Politbüro) úgy dönt, hogy nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákat telepítenek Kuba szigetére 1962 őszén.

Egészen felfoghatatlan, hogyan gondolhatta a kopasz szovjet diktátor, hogy a Föld elsőszámú katonai hatalma eltűri, hogy a partjaitól pár kilométere, New York-tól kb. 7 perc repülési időre középhatótávolságú rakéták kerüljenek?

Amikor ez kiderült – felderítő repülők képei alapján, akkor (októberben) az USA tábornokai támadást készítetek elő Kuba ellen. Ha bekövetkezik és a szigeten állomásozó szovjetek atomfegyverekkel lőnek vissza, akkor az egész emberiség a nukleáris Holokauszt sötétségébe kerül.

Kennedy elnök bátorságán és bölcsességen múlt, hogy támadás helyett blokádot vonta Kuba köré. Ez volt a híres, 13 napig tartó rakétaválság. Kemény üzenetek után végül titkos alkut kötöttek és a szovjetek kivonták rakétáikat.

Utólag derült ki, hogy egy szovjet tengeralattjáró hajszál híján indította rakétáit. Hruscsov ostoba lépése majdnem elhozta az apokalipszist…

3. Az USA 1964-ben szárazföldi csapatok tömegeit kezdi küldeni Vietnámba.

Az első indokínai háború 1954-es lezárását követően az USA már jó ideje támogatta katonai “tanácsadókkal” is az ingatag dél-vietnámi rendszert és gerillák elleni harcában.

1964-ben fegyveres összecsapás törti ki észak-vietnami és amerikai hadihajók között – ez volt a “Tonkini-öbölbeli incidens” – amire hivatkozva az USA nagyarányú katonai beavatkozás mellett döntött. Lyndon Jonhson kormányzata nyilván a “dominó elvet” tartotta szem előtt: rettegtek attól, hogy egész DK-Ázsia kommunista kézre kerül.

Ostoba döntés volt: több, mint 50 ezer és legalább 1 millió (!!!) vietnámi élet veszett oda (zömük ártatlan civil); a mérhetetlen emberi szenvedés mellett a kiadások válságba rántották Amerika gazdaságát – értelmetlenül. A vietnámi kommunisták végül megnyerték a háborút – de a világ nem vált “vörössé” és 1989-ben a hidegháború is véget ért…

4. A Varsói Szerződés csapatainak bevonulása Csehszlovákiába 1968 augusztusában

Csehszlovákiában 1948 februárja óta kommunista diktatúra volt. Az országban nem állomásoztak szovjet csapatok, de így is a keleti blokk szilárd részként létezett. Az 1968-as éve elején új kommunista vezetés került az ország élére (E. Dubcsek), akik érdekes „kísérletbe“ fogtak: ezt hívták „emberarcú szocializmusnak“ (pl. nagyobb szabadságot engedtek a sajtóban a kritikának).

Fontos, hogy a „prágai tavasz“ vezetőiben fel sem merült, hogy nyugati típusú demokráciát térjenek át (többpártrendszer stb.) és a Varsói Szerződésből sem akartak kilépni.

Ennek függvényében a Brezsnev-féle apparátcsikokból álló szovjet vezetés nagyon ostoba döntést hozott, amikor Csehszlovákia katonai megszállása mellett döntött. Ezzel még azok előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy a keleti blokk nem más mint az orosz-szovjet imperializmus uralmi területe, akik valamiféle „szocializmusban“ gondolkodtak + az egyre merevedő (egyre alacsonyabb színvonalú) ideológiai korlátoktól sem szabad eltérni.

5 .A szovjet csapatok bevonulnak Afganisztánba 1979-ben.

A brezsnyevi garnitúra 10 év alatt egyre „szenilisebb“ lett, így egyre ostobább döntéseket hozott.

Afganisztánban a 1970-es évek is „zűrösen zajlott“: forradalom döntötte meg a monarchiát, különféle pártok és frakciók harca következett – politikában és erőszakkal.

Az „elaggot“ szovjet vezetés 1979 decemberének végén az ország katonai megszállása mellet döntött – hogy a helyi kommunista vezetést hatalmon tartsa.

Nagyon ostoba döntés volt: ezzel a Szovjetunió nyíltan uralmi zónájába vont egy országot. Nem számoltak a helyi lakosság ellenállásával és azzal sem, hogy a Nyugat nem tűr el ilyen „határátlépéseket“. Ráadásul a „vörös sarló“ így a közel-keleti olajforrásokhoz közeledett, azaz szinte a Nyugat „léte“.

A következmények katasztrofálisak: 10 évig tartó véres háború a szovjet hadsereg és az USA által megsegített afgán gerillák között, mérhetetlen emberi szenvedéssel.

A történet nem ért véget az 1988/89-es szovjet kivonulással sem: az afganisztáni törzsek / politikai csoportok folytatták egymás elleni véres polgárháborújukat, az egykor USA által segített (felfegyverzett!) muzulmán harcosok egy része pedig korábbi támogatója és általában a Nyugat ellen fordult.

Az Egyesült Államok alkotmányát még 1787-ben írták. Azóta természetesen számtalan kiegészítést fűztek hozzá – melyben sokban módosították – de alapelveit tekintve mégiscsak egy XVIII. század végi szöveg alapján kerülnek pozícióba a világ első számú hatalmának vezetői.

A végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt a nép választja – de közvetett módon. A lakosság minden tagállamban „elektorokat” választ (ezek számát a tagállamok közt a lakosság száma szerint osztják szét) és formálisan ezek az elektorok választják csak meg az USA elnökét.

A csavar ott van a történetben, hogy a „győztes mindent visz” (winner takes all) elve érvényesül, azaz ha egy jelölt akárcsak egyetlen vokssal is többet kap pl. Kaliforniában, mint a mint a másik, akkor ő kapja egy adott tagállam összes elektorát. (Azaz a vesztes, akire akár 10 millióan is szavazhattak mondjuk Kaliforniában, egyet sem…). Ezért minden jelölt az egyes tagállamokon belüli „meccsek” megnyerésére törekszik – illetve lehet úgy is elnök valaki, hogy az egész népességben többen (akár milliókkal többen!!!) akarjak őt elnöknek, mint a másikat.

A lakosság mindig kedden adhatja le szavazatát, mégpedig november elején. Levélben persze akár már hetekkel előtte is.

Minden választáson számtalan jelölt-páros indul (azért páros, mert egyszerre választanak elnököt és alelnököt) – de igazi esélye csak a két nagy párt jelötjeinek van. Persze viszonylag erős „harmadik jelöltek” értékes voksokat rabolhatnak el egyik vagy másik fő aspiránstól…

A két nagy pártban általában két „irányból” lehet eljutni az elnökségig: valamely tagállam kormányzójaként (gyakorolva így a kormányzást), illetve szenátorként (gyakorlatot szerezve az USA törvényhozásában).

1948

Amikor 1945-ben meghalt a példátlan módon négy választás nyerő F. D.  Roosevelt elnök, akkor aktuális alelnöké, H. S. Truman lépett a helyére. A hagyományok szerint 1948-ban a demokraták természetesen őt jelölték.

A republikánusok ugyanazt a T. Dewey new york-i kormányzót indították, aki már 1944-ben is megpróbálkozott FDR legyőzésével. Az előzetes felmérések az ő biztos győzelmét ígérték – aztán az évszázad egyik leghatalmasabb meglepetése született (ezért mosolyog a képen Truman, a túl hamar kinyomtatott újságon nevetve): a hivatalban lévő elnök több, mint 2 millióval több voksot gyűjtött be – és maradt a Fehér Házban. A republikánusok mögé ekkor elsősorban a gazdag észak-kelet és a farmer közép-nyugat állt, de ez ekkor még kevésnek bizonyult a győzelemhez.

A demokraták északi liberális szárnya már ekkor megpróbálta mind több emberi jogban részesíteni az erősen kirekesztett afro-amerikai lakosságot – de ezt még saját pártjuk déli szárnyában is erősen ellenezték sokat. Ők külön jelöltet is indítottak Dél-Karolina kormányzója (S. Thurmond) személyében. Megnyertek pár államot, de még ezen, párton belüli megosztottság sem vehette el a közép-nyugati. Truman győzelmét.

1952

1933 márciusa óta demokrata elnök ült a Fehér Házban, így a republikánusok most már végre „biztosra akartak menni”. A hidegháború legsötétebb éveiben jártunk: az USA népe vágyott egy megbízható „nagypapára”, aki egyúttal erős kezű vezető, háborút már nyert tábornok. Ez lett D. Eisenhower.

A demokraták a jó szándékú liberálist, Adlai Stevensont jelölték, aki a New Deal-korszakban fontos szerepeket töltött be a szövetségi kormányzatban, 1948 óta pedig Illinois államot kormányozta. Politikus családból származott: nagyapja már alelnök volt.

 Esélye sem volt: az egykori ötcsillagos tábornok majdnem 7 millió (!!!) vokssal verte meg. Csak a hagyományosan demokrata délen tudott elektori szavazatokat gyűjteni.

1956

Ugyanaz a két jelölt – még nagyobb különbség. A gazdaság fellendült, Eisenhower biztonságot jelentett a hidegháborús „rettegésben” – és még tisztességes ember is volt. Stevenson is tisztességes ember volt – de ez önmagában kevésnek bizonyult a választók megnyerésére. Most már 9 millió volt köztük a különbség és elbukott két egykori „peremállamot” is (Kentucky, Nyugat-Virginia).

1960

Amikor „a fagyi visszanyal” 😊. 1951-ben – Roosevelt emléke elleni támadásként – a republikánusok keresztülvitték az Alkotmány módosítását: onnantól fogva mindenki legfeljebb csak két cikluson át lehet az USA elnöke. A történészek egyöntetű álláspontja szerint Ike (Eisenhower közkedvelt beceneve) simán győzött volna harmadszor is – de nem indulhatott…

A republikánusoknál így adta magát, hogy az alelnököt indítsák: R. Nixont. A demokratáknál nagy küzdelem alakult ki a jelöltségért: Stevenson ugyan szívesen indult volna harmadszor is, de végül az igen fiatalnak számító (43 éves), ráadásul katolikus J F. Kennedyt jelölték.

Ez az év döntő újítást hozott: most már TV-vitát is rendeztek a két jelölt között! Ez kedvezett a fiatalabb, jóképűbb Kennedynek – ráadásul Nixon épp megfázással küzdött.

Minden idők legszorosabb eredménye született: Kennedyre csak 170 ezerrel többen szavaztak. Utóbb többem maguknak tulajdonították a demokrata sikert – pl. Chicago polgármestere, de állítólag még egyes alvilági figurák is…

Az elektori voksok azért nagyobb különbséggel alakultak. A demokraták még be tudták húzni hagyományos déli államaik zömét – és egyúttal észak-keletet és a Mississippi mentét is. Ekkor még igaz volt, hogy a demokrata párt az északi liberálisok és a déli konzervatívok koalíciója.

1964

 Kennedy elnök 1963 novemberében Dallasban merénylet áldozata lett. (A gyilkosságról ajánlom a Tisztelt Olvasók figyelmébe jelen blogom egy korábbi posztját). Alelnöke, a texasi L. B. Johnson lépett helyére. Neki sikerült elfogadtatnia a Kongresszussal a neves polgárjogi törvényt. Mivel a részvét is szerepet játszik sok szavazó döntésében így mindennél biztosabb volt a demokraták 1964-es győzelme.

A republikánusoknak azonban amúgy is egészen minimális esélyeiket is sikerült teljesen megsemmisíteniük, amikor a polgárjogi törvényt ellenző, a faji elkülönítést (szegrágációt) pártoló B Goldwatert indították. Egy történész – elég keresetlen szavakkal – tömören így jellemezte az ellentmondásos férfiút: „texasi, zsidó, rasszista, cowboy”.

Még csak hasonló sem történt korábban: a hivatalban lévő Johson elnök 16 millióval (!!!) kapott több voksot. A republikánusok 40% alá (!!!) kerültek. Viszont érdekes „átfordulás” történt: az a „Mély Dél”, ahol korábban biztos demokrata elektorok érkeztek most átállt a republikánus táborba. A helyi fehérek közül sokan nem akarták, hogy fekete gyerekek járjanak az ő csemetéikkel egy iskolába…

1968 

 Talán az USA történetének egyik „legnehezebb” éve volt a XX. században.  A lakosságot mélyen megosztotta az egyre nagyobb veszteségeket hozó – és a TV-ben „közvetített” vietnámi háború.

Áprilisban lelőtték a békés fekete polgárjogi vezetőt Martin Luther Kinget.

Villámcsapásként hatott a hír, hogy a hivatalban lévő elnök – bár megtehette volna – nem indult. A demokratáknál hevese küzdelem bontakozott ki a jelöltségért. Ezt valószínűleg az öt évvel hamarabb meggyilkolt elnök öccse, Robert Kennedy nyerte volna el, de júniusban őt is meggyilkolták. Az amerikai nép nagy vesztesége volt ez – a koporsóját szállító vonatnak milliók adták meg a végtisztességet.

A demokraták végül H. Humprey alelnököt indították. A republikánus „trónra”, hosszú évek szívós küzdelme után az 1960-as vesztes, R. Nixon kapaszkodott vissza.

Ritka év az olyan, amikor erős „harmadik jelölt” is akad, a két nagy párté mellett. Ő volt W Wallace, aki korábban demokrata színekben vezette Alabama államot. Kifejezetten szélsőjobboldali, a faji szegregációt mindenáron fenntartani kívánó célokkal indult. Meg is kapta a Mély Dél elektori voksait (országosan majdnem 13%-nyi szavazatot gyűjtött be).

A két nagy jelölt küzdelme igen szorosnak bizonyult: a lakosság inkább a konzervatívabb Niixont támogatta (900 ezres különbséggel), mint a tétova alelnököt. (A vietnámi háborúért is ő „vitte el a balhét”). A demokraták elsősorban csak a gazdag észak-kelet voksait tudták begyűjteni.

1972

Bár Nixont szokás az USA legrosszabb elnökeként számon tartani. (Ő az egyetlen, aki lemondani kényszerült a híres Watergate-botrány miatt) – de mégis ő aratta a leginkább elsöprő győzelmek egyikét.

1968 után elkezdődött a „fiúk” hazahozatala Vietnámból (bár a békére még várni kellett) és az olaj ára is csak 1973-ban „robbant fel.

Vele szemben a demokraták talán minden idők legműveltebb jelöltjét indították: a történészként PhD-fokozattal rendelkező 😊, kifejezetten békepárti G McGovern-t.

McGovern 18 millió (!!!) szavazattal kapott kevesebbet. Liberális programját még a szavazók 38%-a sem támogatta. Az egész ország „vörös” lett (ez a republikánusok színe): csak két ÉK-i álamban és a fővárosban győzött McGovern.

Nemsokára azonban az ország komoly gazdaság nehézségekkel szembesült + a republikánus kormányzaton komoly "morális repedések" mutatkoztak, így a '70-es évek második felében megint fordul majd a politikai szélirány...

A Szent Korona minden bizonnyal a magyar történelem legfontosabb ötvösművészeti remeke. Róla fogalmazok most meg pár állítást és kockáztatok meg pár gondolatot.

1. A Koronát azért hívjuk „szentnek”, mert a középkor azt tartotta róla, hogy Szent István királyunké volt. Most már tudjuk, hogy a Koronán három olyan személy is szerepel, akik Szent István halála után éltek, azaz jelenlegi formájában bizonyosan nem volt az övé. Ez azonban nem zárja ki, hogy bizonyos részeinek van „közük” első királyunkhoz.
2. A Koronán lévő, személyeket ábrázoló zománclemezeken két nyelven vannak feliratok: alul, az abroncson görögül, felül a keresztpántokon pedig latinul A virágzó középkorban nem készítettek „kétnyelvű” ötvöstárgyakat, ez pedig azt jelenti, hogy a Szent Koronát legalább két – de lehet, hogy több – részből állították össze valamikor.

A görög nyelvet a virágzó középkorban a bizánci kultúrkörben használták, ezért a korona alsó felének is ebben földrajzi / kulturális régióban kellett készülnie.

Ennek nem mond ellen az a megállapítás, hogy a Koronán érvényesülnek az aranymetszés szabályai – hiszen ezt bizonyosan azok az ötvösök is ismerték, akik alsó koronát (Corona Graeca) és a felső koronát (Corona Latina) valamikor összeállították.

 3. Kérdés: mikortól létezett a Szent Korona mai formájában?

Minden iskolás megtanulja, hogy Károly Róbertet, első Anjou-házi királyunkat azért kellett háromszor megkoronázni (1301-bwn, 1309-ben és 1310-ben), mert ekkorra már kialakult, hogy csak az elehet Magyarország királya, akit érvényesen a Szent Koronával koronáztak meg. Ezért biztosra vehetjük, hogy legkésőbb ekkorra a Korona már mai formájában létezett.

Visszamehetünk az időben még 100 évet. 1205-ben II. András „minden követ megmozgatott”, hogy Ausztriából visszaszerezze a koronát, mely bátyjának, Imrének özvegye és kisfia juttatott ki oda, elmenekülvén. Ha ennyire fontos volt Andrásnak, legitimációja szempontjából, akkor valószínűsíthetjük, hogy már a „kész”, mai Szent Koronára lehet szó.

4. A „görög korona” hátulján három uralkodó képmása szerepel, tudatosan elrendezve: felül Dukász Mihály bizánci császár (1071-1078), balra alul a fia Konstantin társcsászár, jobbra alul pedig I. Géza (1074-1077) magyar király. Dukász Mihály képe nem illik a foglalatába, ezért meglehetősen durva szegecseléssel rögzítették. Ez pedig arra utal, hogy eredetileg másik három kép szerepelt az abroncson – vélhetően szenteké – de politikai okokból a képeket kicserélték és a három uralkodó képmását helyezték fel.

5. Mivel a három uralkodó egymás közvetlen kortársa volt, ezért elképzelhető, hogy volt némi „közül” a Corona Graeca születéséhez

 I. Géza úgy lett 1074-ben hazánk királya, hogy öccsével, Szent Lászlóval együtt a mogyoródi csatában legyőzték unokatestvérüket Salamon királyt, aki az ország nyugati peremvidékére menekült. Egy ideig még a Szentszék is Salamont ismerte el továbbra is törvényes uralkodónak, így Gézának szüksége lehetett nemzetközi támogatásra.

Talán az történt, hogy Konstantinápolyban elővettek egy szép (esetleg eredetileg császárnői?) koronát a kincstárból, rajta a világon uralkodó Krisztussal (Pantokrator) és orvosszentekkel (Szent Kozma és Damján), majd hátulra ráhelyezték az aktuális császárt, fiát és – némileg alárendelt helyre és kevésbé „fenséges” ábrázolással – a „hűséges” „barbár” uralkodót. A koronát kaphatta esetleg Géza felesége is, aki bizánci származású volt.

6. A Corona Latina (négy keresztpánt összesen 8 apostollal, az összekötő lemezen pedig szintén a világon uralkodó Krisztussal) önmagában, mint tárgy nem igazán használható semmire. Csak úgy van „értelme”, hogy ráhelyezik egy abroncsra – a mi esetünkben épp a Corona Graeca-ra.

A kérdés: mire szolgáltak a keresztpántok eredetileg és mikor helyezték rá őket a görög faliratokkal ékes abroncsra? Egyes elméletek szerint valamely olyan tárgy ékei lehettek, mely valóban kötődött Szent Istvánhoz: talán evangéliumos könyv, talán fejereklye-tartó.

Elképzelhető, hogy Szent László király 1077-ben megörökölte bátyja, I. Géza görög koronáját, majd 1083-ban, István király szentté avatásakor illesztették rá a keresztpántokat és boltozták be a koronát. Érdekes, hogy a fenti, négyzet alakú zománckép latin Krisztusa erősen hasonlít a görög Pantokrátorra – csak éppen keresztülfúrták, hogy keresztet illesszenek rá, ami azért meglehetősen furcsa eljárás…

Az is érdekes, hogy a keresztpántok úgy kerültek rá a görög abroncsra, hogy két apostol (Tamás és Bertalan) is erősen takarásba kerültek. Ez is arra utalhat, hogy nem egységesen tervezett műalkotásról van szó, hanem korábbi tárgyak összeillesztéséről.

7. Amit legalább biztosan tudunk: a kereszt eredetileg egyenes volt, csak később ferdült el, valamilyen erőhatásra, valamely „baleset” alkalmával. A pontos esemény időpontját nem tudjuk kideríteni, a Korona sok viszontagságon ment keresztül. A kutatók leginkább a XVII. századra gondolnak.

8. Végezetül egy izgalmas történelmi krimi. A Képes Krónika (mely a XIV. század második felében készült) egyik ábrázolása egy olyan jelenetet ábrázol, melyben vélhetően II. László ellenkirály (1162-63) ül a trónon – a háttérben pedig egy lovas elrabolja a Koronát. A szöveg egy árva szót sem szól a rablásról.

a. A miniatúrák festője olyan „sztorikat” is ismert, melyeket a szöveg írója (Kálti Márk) nem – vagy éppen a derék ferences nem tartotta fontosnak megemlíteni őket.

b. Mivel mintegy 200 év (!!!) távlatából is emlékeztek a rablásra – vagy akkor még létezett róla feljegyzés – bizonyos, hogy nem akármilyen koronát raboltak el, hanem a királlyá tévő, „beavató” koronát.

c. Ez azt jelentheti, hogy talán már a fentebb említett 1205-ös dátum előtt is csak egyetlen, legitimáló „Szent” Koronánk volt.

d. Egyes kutatók feltételezik, hogy a rablás során a Korona Bizáncba kerülhetett, esetleg a később III. Bélához, aki innen tért haza 1172-ben.

 A Szent Korona még számtalan rejtélyt tartogat és még sokáig fog feladatot nyújtani a történészeknek, ötvösöknek, művészettörténészeknek. Feltehető, hogy források hiányában soha nem fogunk tudni minden kérdésre válaszolni…

Egy korábbi posztomban már bemutattam az 1543-mas szulejmáni hadjáratot. Most kicsit később veszem fel a magyar történelem fonalát.

Az 1541-ben három részre szakadt Magyarország két részének újraegyesítésére 1551-ben történt kísérlet, amikor János Zsigmond gyámja, Fráter György (akinek lelkiismeret-furdalása volt Buda 1541-es elvesztése miatt) átengedte a keleti országrészt (Tisztántúl + Erdély) Habsburg Ferdinándnak.

A török politika alapelve volt másfél évszázadon át, hogy Magyarország két fele nem kerülhet azonos jogar alá - ezért büntetésként a következő évben kettős támadás indult hazánk ellen.

 A kisebbik török sereget Ali budai pasa vezette. Először nyugat felé fordultak.

Még a nyár elején - viszonylag könnyen - elfoglalták Veszprém várat, mely a Séd patak fölé magasodó sziklán állt. A püspöki város a következő évtizedekben többször cserélt gazdát. A püspökök Sümegre költöztek.

Ali innen észak-kelet felé fordult vissza és Hont valamint Nógrád megyéket "célozta meg".

 Időben ekkortájt a magyarországi hadszíntérre érkezett a török fősereg, Ahmed vezetésével.

Június 24-én fogták ostrom alá Temesvárt, melyet a hős, Losonczy István védett, mintegy 2 300 harcossal. Kitartóan védekeztek, de segítséget nem kaptak, a júliusi hőség pedig kiszárította a mocsarakat a törökök így a falak közelébe férkőztek.

Július végén Losonczy kénytelen volt szabad elvonulás fejében átadni a várat, de a kivonuló védőket (és kapitányukat!) a törökök hitszegő módon meggyilkolták!

A történtek hírére Lippa őrsége elmenekült, így e vár harc nélkül lett a hódítóké.

A töröké lett Solymos is. Ez a vár a mai napig szép állapotban maradt ránk.

Ali serege sem tétlenkedett: július elején ostrom alá fogta a kis hegyi várat, Drégelyt, melyet Szondi György mindössze 150 katonával védelmezett.

A néhány napig tartó ostrom során a magyar hősök - kapitányukkal az élükön - életüket adták a hazáért. A vár olyannyira elpusztult, hogy a törökök nem építették újjá, hanem palánkot építettek a faluban - mely ma is a Drégelypalánk nevet viseli.

Drégely elfoglalása uán Ali - mintegy 15 ezres - hada egy kisebb "kanyarral" haladt az Alföld felé.

Elfoglalták a kicsiny Hollókőt - mely vár a világörökségi falucska feletti dombon magasodik. Nem volt nehéz dolguk, mert az őrség - a török közeledtének hírére - elmenekült.

Következett a valamikor szép Buják, melyre manapság már csak alig pár kő emlékeztet. Innen az őrségnek "csak" egy része futott el, az ostrom így is csak öt napig tartott (július 14-19).

A várak eleste - elsősorban Drégelyé - mozgósította a keresztényeket, akik kb. 10 ezer fős hadat (hajdúk, zsoldosok, várkatonák stb.) tudtak összegyűjteni augusztus elejére. A palásti mezőn vívott kétnapos csatában (augusztus 10/11) a tapasztalatlanabb keresztény hadak - az olasz harcosok hősies kitartásának ellenére - megsemmisítő vereséget szenvedtek.

Alinak a Felföld irányából érkező kisebb és Ahmednek az Alföld irányából érkező nagyobb seregei Szolnok alatt egyesültek.

Szolnok volt a korabeli magyar várrendszer egyik "legfrissebb" tagja. 1550/51-ben épült, mégpedig kő hiányában speciális "magyar technikával", azaz a vesszővel erősített gerendafalak közé földet döngöltek. A vár a Tisza és a Zagyva találkozásánál feküdt, azaz a folyók is védték.

A modern erősség sorsa napok alatt eldőlt. A törökök szeptember legelején érkeztek, majd pár éj alatt előbb a naszádosok és a külföldi zsoldosok szöktek meg.

A kapitány Nyáry Lőrinc és 50 hűséges gyalogosa a nyitott várkapuban vrta sorsát. Szeptember 4-én fogságba estek.

Az egyesített török had szeptember 9-ért Eger falai alá. Dobó István kapitánysága alatt, mintegy 2000 magyar védő várta - némi túlzással - a halált.

A vár a középkori püspöki székesegyház és gótikus palota köré épült - és rendelkezett pár modernebb védművel is. Hosszas ágyútűz után a törökök többsör is indítottak gyalogsági rohamot: szeptember 28-ám, október 4-én a végső kétnaposat pedig október 12/23-án.

Végül bekövetkezett a magyarországi várharcok egyik legnagyobb diadala: október 18-tól, 39 napostrom után a törökök feladták és elvonultak!

Magyarország népének Eger védelme reményt adott: akár a török fősereg is legyőzhető.

1. A Monarchia hadüzenete Szerbiának (1914. július 28.)

A hadüzenet ürügye a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet volt, de a katonai és polgári vezetés valójában „preventatív háborút” akart, azaz Szerbia megleckéztetését.

Több szempontból is ostoba döntés volt. Esetleges győzelem (Szerbia elfoglalása) esetén újabb hatalmas szláv etnikai tömb került volna a Birodalomba, egyre inkább fenntarthatatlanná téve a dualizmust és az alkotmányos kormányzást.

Várható volt, hogy Oroszország a szerbek segítségére siet, a Monarchia pedig nem elég erős kétfrontos háborúhoz.

A következmény: világháború, legalább 20 millió (!!!) emberi élet elvesztése, a Monarchia megsemmisülése, a történelmi Magyarország felbomlása….

2. A Kerenszkij-offenzíva (1917. július).

A februári forradalom során megbukott a despotikus cári rendszer. Az orosz birodalom népei esélyt kaptak valamifél demokratikus változásra.

A megalakult Ideiglenes Kormány hadügyminisztere az eszer ügyvéd, Kerenszkij lett. Bár a lakosság – és különösen a katonák – egyértelműen békére vágytak, de a Kormány tovább folytatta a háborút az antant oldalán. Kerenszkij parancsára az orosz hadsereg júliusban újabb támadást indított a Monarchia – szintén rozoga állapotban lévő – csapatai ellen.

A támadást visszaverték, az orosz hadsereg lelkesedése végleg megszűnt, a katonák közül sokan szétszéledtek. Az Ideiglenes Kormány – amúgy is ingatag – népszerűsége megszűnt, a káoszból egyetlen igazán szervezett erő emelkedett ki: a bolsevik párt. Amikor októberben átvették a hatalmat, senki nem állt a Kormány mellé.

Következmény: 70 évig tartó kommunista diktatúra, mérhetetlen szenvedés, polgárháború, munkatűborok, terror, éhínség – tízmilliók halála.

3. Az USA alkotmányába az alkohol árusítását és fogyasztását tiltó cikkely kerül be 1919-ben.

A századfordulón általános volt – női, keresztény és baloldali szervezetekben is – hogy az alkoholfogyasztás nagy mértékben rongálja a családi életet. Ebben természetesen sok igazság volt és van.

DE: a teljes, országos alkoholtilalom ostoba döntésnek bizonyult. Az USA népe nem hagyta abba az ivást – csak most már ezt a korábbi kocsmák helyett „zugkimérésekben” tehette meg. A korábban alapvetően törvénytisztelő lakosság mentalitása megváltozott: egyre kevésbé tartották bűnnek a törvényszegést.

A tilalommal a szervezett alvilág járt a legjobban: szeszcsempészek és illegális szeszfőzök lettek dúsgazdagok, a maffia egyre több politikust vesztegetett meg.

Következmény: A tilalmat ugyan 1933-ban eltörölték, de a szervezett alvilág addigra szinte mérhetetlenül nagyra nőtt, egyre jobban veszélyeztetve a demokráciát. A szeszről pedig átnyergeltek más területekre: kábítószer, prostitúció, illegális szerencsejáték…

4. A győztes hatalmas 132 milliárd aranymárka jóvátételt kérnek Németországtól 1921-ben

Az I. világháborút megnyerő antant Németországgal akarta kifizettetni saját háborús költségeit + végleg meg akarták gyengíteni Németországot, hogy ne kezdhessen újabb háborút.

Az 1921-ben „megállapított” jóvátételi összeg értelmetlenül magas, kifzethetetlen volt. A kifizetése körüli huzakodás (elsősorban a franciák és a németek között) végig kísérte a ’20-as éveket és állandóan mérgezte a két ország viszonyát.

Voltak ugyan „kibékülősebb” szakaszok – főleg az amerikai hiteleknek köszönhetően – de a jóvátételeket igazságtalannak tartó német közvélemény soraiban állandó támogatást biztosított a szélsőjobboldalnak. Erre épített Hitler is.

Következmény: Amikor – a gazdasági összeomlás hatására – 1932-ben végül eltörölték a jóvátételi fizetéseket, már késő volt. A német közvélemény széles tömegei fordultak a sértettségükre szélsőséges „gyógyírt” kínáló nácik felé.

5. Előrehozott parlamenti választást tartanak Németországban 1930-ban.

Az Amerikából kiinduló gazdasági válság Németországot is elérte 1929-ben: csődök, munkanélküliség, szegénység. Az 1928-as választások után alakult kormánykoalícióban vita alakult ki a válságkezelés mikéntjéről, ezért azt a döntést hozták, hogy – feleslegesen – előrehozott választást tartanak 1930-ban.

A náci párt (NSDAP), amely 1928-ban alig 2,5%-al csúnyán leszerepelt, most kihasználta a lakosság elkeseredését és meglovagolta a nacionalista érzelmeket à 18% fölé kerülve áttörést értek el.

A válság súlyosbodott, az addig méltán megvetett, harsány, erőszakos és primitív náci párt egyre elfogadottabbá vált à már csak pár évnek kellett eltelnie 1933-ig, Hitler kancellári kinevezéséig.

A következmények: terror, népirtás, világháború, legalább 50 millió emberi élet elvesztése.

- Mi volt Majakovszkij elvtárs utolsó mondata öngyilkossága előtt?

- Ne lőjetek, elvtársak!

Sztálin elvtárs nem találja kedvenc pipáját. Az NKVD mindenkit letartóztat, aki abban az időpontban a Kreml-ben járt.

Másnap Sztálin, a zubbonya zsebében megtalálja mégis a pipát. Hivatja Beriját:

-Megvan a pipa, elengedhetik a lefogott embereket!

- Sajnos nem tehetem Sztálin elvtárs!

- Miért nem nem?

-Mert a felük belehalt a vallatásba.

- És a másik fele?

-Ők bevallották, hogy ellopták...

- Hallotta? A Politikai Bizottság politikai vicc-pályázatot hirdet!

- Nem! És mi lesz a fődíj?

- Nyolc év Szibériában...

Két elvtárs beszélget Moszkvában:

-Képzeld, remek állásom lett!

- Mi az?

-Egész nap egy toronyban kell ülnöm.

-Miért olyan jó állás ez?

- Mert figyelnem kell a látóhatárt és jelentenem kell a népbiztosságon, ha a szovjet győzött az egész világon!

- És mennyit kapsz ezért?

-Nyolcvan rubelt!

- Az nem sok!

- Lehet - de ez örökös állás...

Száguld az expressz a Bajkál-Amur vasútvonalon. Hirtelen megáll és már másfél órája vesztegel a nyílt pályán.

Végre felbukkan a kalauz, a türelmetlen utasok megkérdezik:

- Miért állunk?

- Mozdonyt cserélünk.

- Miért?

- Miért? Miért? Vodkáért!

Hruscsov meglátogat egy kolhozt. Fénykép készül és megy az utasítást a központi pártlapnak, hogy közölni kell. Igen, de mi legyen az aláírás?

Első javaslat: "Hruscsov elvtárs a disznók között". Elvetik, mert félreérthető.

Második javaslat: "Hruscsov elvtársat körülveszik a disznók." Ez sem jó, túl ellenforradalmi.

Végül másnap megjelenik a kép. Alatta a felirat: "Balról a harmadik - Hruscsov elvtárs".

Mit mondott Kádár Brezsnyev halálakor?

"Pedig hogy tudott csókolni."

1512-1520 között uralkodott I. (Vad) Szelin, az oszmán birodalom egyik legnagyobb hódítója. Mindössze 8 év alatt megduplázta a területeit, meghódítva a Közel-Keletet, Mekkát és Egyiptomot, felvéve a kalifa címet.

1520-ban trónra lépett fia, II. (Törvényhozó) Szulejmán (1520-1566) uralkodása első évei háborúskodással töltötte. Első hadjáratával, 1521. augusztus 29-én (!!!) elfoglalta "Magyarország kulcsát", Nándorfehérvárt.

Bár ő maga személyesen 1522-ben Rodosz szigete ellen indult, de a következő években folytatódott a déli magyar határvédelem felőrlése. Ezt nem tudta érdemben megakadályozni Tomori Pál seregeinek győzelme sem, 1523-ban a szávaszentdemeteri csatában.

 Európát épp ezekben az évtizedekben több konfliktus osztotta meg.: A Habsburg-család hatalmas területeket gyűjtött össze házassággal / örökléssel (Ausztria, Kelet-Burgundia, a gazdag Németalföld, Spanyolország, Dél-Itália).

Ám az óriási hatalom többeket ellenük fordított: a magát bekerítve érző (és Itáliát birtokolni vágyó) Franciaországot, a német protestáns fejedelmeket és az Oszmán Birodalmat.

Hazánkban ekkor II. Lajos (1516-1526) uralkodott, aki felesége, Mária révén a Habsburg szövetségi rendszer tagja volt.

Szulejmán személyesen 1526-ben indult Magyarország ellen. Nándorfehérvártól északra elfoglalta Péterváradot, majd Eszéket és augusztusban átkelt a Dráván.

A magyar sereg lassan gyülekezett és haladt dél felé, augusztus végére Mohácstól délre jutottak el. A fiatal (20 éves) király nem menekült el, hanem seregével tartott.

A magyar sereg már augusztus 29-e délelőttjén felsorakozott. A király személyes jelenléte ellenére Tomori Pál kalocsai érsek, a végvári harcokban járta katona lett a fővezér.

A keresztény (nem csak magyarokból álló!) hadak két, egymást követő harcrendben álltak fel: a szárnyakra került legerősebb, csatadöntőnek szánt fegyvernemünk a páncélos lovasság, Batthyány Ferenc horvát bán és Perényi Péter koronaőr vezetésével. Az első hadrend centrumát zsoldos (profi!) páncélos gyalogság alkotta.

A törökök jelentős túlerőben voltak, de lassan nyomultak előre. 

A ruméliai (tehát balkáni) lovasság talán némi gondba kerülhetett, amikor esetleg egy csúszós lejtőn ereszkedtek lefelé - ezt használhatta ki az 1. magyar harcrend rohama, aki kora délután részleges sikereket is érhettek el.

Időközben beérkezett a török sereg többi eleme (janicsárok, anatóliai (ázsiai) lovasság is - túlerejük így először a magyar lovasságot (1., majd 2. harcrend) őrölte fel, majd a magukra maradt, menekülni nem tudó gyalogságunkkal végeztek.

II. Lajos még el tudott menekülni, de tragikus lovasbalestben életet vesztette.

Az ország szíve nyitva állt a török hódítók előtt.

„Herzl Tivadar tervezte a telefonközpontot.” – Ezek a fránya Tivadarok: egyik megírja a cionizmus alapművét (Herzl), a másik pedig megtervezi a telefonközpontot (Puskás). Már csak Puskás Öcsi hiányzott…

„Galamb József tervezte Benz autóját.” – Ezek a korai autógyártók, hogy hasonlítanak egymásra… A német Benz és az amerikai Henry Forrd. A makói mérnök a Ford T-modellt tervezte…

„Európában két nagyhatalom van: az USA és a Szovjetunió”. – Hát a SZU még csak-csak, de az Európában lévő Amerika?

„Az NSZK volt a nyugati, az NDK pedig a német” – Tehát, aki nyugaton él, az már nem is lehet német? 😊

„Ausztria megígérte, hogy nem csatlakozik a Varsói Szerződéshez” – Pedig már lelki szemeim előtt látom, ahogy a tiroli hegyipásztorok vörös csillaggal tüntetnek a Szovjetunió mellett 😊

„Egyiptom elkezdi államosítani az országot” – Egy egész országot? Mindenestől?

„Dantont a guillotine alá száműzték” – Egy is fogalmi zavart érzek 😊 A száműzést túl szokta élni az ember (néha évtizedekig), a guillotine-.t általában nem…

„Vásárhelyi Pál levágta a folyók kanyarulatait.” – A derék vízépítő mérnök valóban megtervezte a Tisza szabályozását a Reformkorban, de kötve hiszem, hogy személyesen ragadott volna ásót és lapátot…

Augusztus 20-a legrégibb nemzeti ünnepünk. Sőt: a megfogalmazás nem is teljesen pontos, ugyanis augusztus 20-át, már akkor ünnepelte a magyarság, amikor a „nemzeti ünnep” fogalma egyáltalán nem is létezett. Első királyunk 1038. augusztus 15-én halt meg, Nagyboldogasszony napján, amit a hívők mindenkor különös kegyelemnek tekintettek; néhány évtizeddel később, 1083-ban pedig szentté avatták. Ekkor, több, mint kilenc évszázaddal ezelőtt tették ünnepét augusztus 20-ra.

A nemzeti ünnep, mint fogalom csak a kései XVIII. és a XIX. században született meg a modern, polgári nemzetállamok létrejöttekor. Ez az eredetileg egyházi ünnep majd’ egy ezredév során annyira mélyen meggyökeresedett a magyar nép gondolatvilágában, hogy az 1945 után berendezkedő új hatalom sem merte augusztus 20. napját szürke hétköznappá visszaváltoztatni. Szent Istvánt nem akarták, és nem merték ünnepelni – ez is jelzi történelmi személyiségének súlyát – ezért inkább kitalálták alkotmányunk ünnepét. Generációk nőttek fel így. A történelem egyik nagy tanúsága, hogy az elnyomó rendszerek előbb-utóbb megbuknak, tetteik nyilvánosságra kerülnek, az élet pedig – már amennyire lehet – igyekszik visszatérni a normális kerékvágásba.

           Az ember ritkán szokott elgondolkodni a mindennapi valóságon, azokon a dolgokon, amit természetesnek tekintünk. A példa kedvéért – még ha igen furcsán is hangzik elsőre – a legtermészetesebb tényként könyveljük el, hogy van, létezik Magyarország. Pedig a világtörténelemben – a Kárpát-medence múltjában is – számtalan népet tudunk felsorolni, melyek soha nem tudtak államot létrehozni és megsemmisültek; illetve olyanokat is bőségesen, melyek állama megszűnt, felmorzsolódott az évszázadok viharaiban. A magyar nép és Magyarország azonban (még) létezik.

            István király nevéhez automatikusan csatoljuk az államalapító jelzőt – és ez nagyon is helyénvaló. De bele szoktunk-e gondolni – legalább alkalmanként – abba, hogy mit is jelent ez? A jelen magyarságának egyik nagy kihívása: felzárkózni. Európához. Első királyunk pontosan ezt tette. Átvette az európai intézményeket (modern monarchia, közigazgatás, írott törvények, ezüstpénz stb.), de tisztában volt vele, hogy ez még nem minden. Európa szellemi közösséget is jelentett. Nem véletlen, hogy hosszú évszázadokon át kontinensünk népei önmeghatározásként nem az „Európa”, hanem a kereszténység szót használták. Európa sokkal több volt, mint holmi földrajzi egység, Európa jelentette a középkorban az egész a keresztény civilizációt, egységes normákkal, gondolkodásmóddal. A magyar nép kereszténnyé tétele természetesen már István király előtt elkezdődött. A nyugati civilizáció mellett is Géza nagyfejedelem döntött. Szent Istvánnál azonban mindez külső kényszerítő tényezőből belső meggyőződéssé vált. Szent István óta minden felelősen gondolkodó magyarnak tisztában kell vele lennie, hogy hazánk az európai, a nyugati civilizáció része – ez pedig az anyagi valóságon túlmutató elkötelezettséget is kell, hogy jelentsen (pl. az emberi személy méltóságának tiszteletét). A mi feladatunk is az, hogy vegyünk részt a kontinensünk lelki és fizikai építésében.

           Talán a honfoglalás, de legkésőbb a kalandozások kudarca óta örök kihívásunk, hogy egyszerre legyünk európaiak és magyarok. Ez volt a kérdés ezer éve, és ez most is. Magyarságunkat ma sem szabad az európaisággal szemben álló valóságként megélni

Első királyunk örömmel vette át azokat a mintákat és értékeket, amelyek népünk javára szolgáltak. Még közvetlen rokonai sem értették meg, hogy népünk igaz túlélésének egyetlen esélyét az európaiság és magyarság együttes megélése biztosíthatja: Vazul elvetett mindent, ami nyugati (és a múlt felelevenítéséről álmodozott), Orseolo Péter pedig úgy akart itt mindent nyugatosítani, hogy nem volt tisztában az itteni viszonyokkal. Velük szemben – csak a példa kedvéért – érdemes olyan költőink példáján elgondolkodnunk, mint Petőfi és Ady. Mindketten a nyugati eszmékhez, mintákhoz mérték magukat, nemzetüket – és felemelni igyekeztek azt.

           Hajlamosak vagyunk – nem is jogtalanul – tragikusnak tekinteni történelmünket. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után erre minden okunk megvan. De mindezek mellett észre kell vennünk annak csodáját, hogy egyáltalán még itt vagyunk, és fel kell ismernünk a múltban kapott nagy adományainkat. Nem a legkisebb ezek közül, hogy állami létünk kezdetén egy valóságos géniusz áll, akinek ráadásul négy évtized adatott a trónon, hogy olyan államot teremtsen, amely egy évezrede dacol a megsemmisülés gyakori fenyegetésével.

           Szent István példa, remény és erő forrása lehet mindnyájunk számára.