A segesvári csata és Petőfi Sándor halála

1849 tavaszán – az alig egy esztendeje létező – magyar honvédség szinte teljes Magyarországot felszabadította. (Kivételesen jó címet adott középiskolai tankönyv szerzője: „A semmiből teremtett hadsereg helytállása”) Csak néhány erőd (pl. Temesvár) és terület (pl. az erdélyi Érchegység) nem került a honvédcsapatok kezére.

Lehetett tudni, hogy a Habsburg-hatalom (ekkor fő alakjai Schwarzenberg miniszterelnök és az igen ifjú (19 éves) Ferenc József császár) nem törődnek bele a fél birodalom feletti hatalom elvesztésébe.

A történészek természetesen nem szeretik a „mi lett volna” ha típusú kérdéseket , de kivételesen  érdemes kicsit „elmélázni” azon, mi lett volna ha az osztrák hatalom nem kap külföldi segítséget a magyarok ellen. Talán évekig tartó véres háború? Esetleg valamiféle „kiegyezés”, ahol Ausztriát és Magyarországot csak perszonálunió köti össze? Teljesen független Magyarország (esetleg köztársaságként, Európa szívében)? Talán a teljes XIX/XX. százaid európai (és világ-) történelem máshogy alakult volna…

Az osztrákok azonban – a Szent Szövetség rendszerének értelmében – megkapták az orosz birodalom (I. Miklós cár) támogatását, akik 1831-ben már a lengyel szabadságharcot is vérbe fojtották. Az oroszok 200 ezer főnyi sereget küldtek, mely északról (Galíciából) és keletről / dél-keletről (a román fejedelemségek irányból) tört be hazánkba. (Ráadásul egy fontos hadosztály „hozzácsaptak” Haynau osztrák főseregéhez is.

Az Erdélyre törő, jelentős túlerőben lévő csapatokat Lüders cári tábornok vezette. Az orosz birodalom (és hadsereg) vezetésében számtalan németes hangzású családnévvel bíró személyt találunk 1721 után: ahogy egy korábbi posztomban már írtam, ők a balti nemességből jött, fokozatosan eloroszosodott egykori németek.

A fenti térképen jól látható, hogy az orosz csapatok több irányból törtek rá Erdélyre – és viszonylag lassan, szinte „óvakodva” haladtak előre. A magyar csapatok hősiesen védekeztek (pl. ezekben a harcokban vesztette életét – ágyúlövéstől! – a jeles székely ezermester, Gábor Áron is), de a jelentős túlerővel szemben nem sok esélyük volt.

Lüders július második felében elfoglalta a szászok fővárosát, az 1849 téli/ tavaszi harcok egyik fő célpontját jelentő Nagyszebent, majd észak-kelet felé fordult és július 29-én bevonult a szintén szász Segesvárra.

A szabadságharc lengyel hőse, Bem tábornok eközben kis seregével betört Moldvába, abban a reményben, hogy felkelést tud kirobbantani az orosz csapatok hátában. A nyári hajárat fontos sajátossága volt, hogy az magyar csapatok végig szétaprózva, sok kisebb csapattestben tevékenykedtek – Bem soha nem tudott egyszerre nagy erőt szembe állítani az oroszokkal.

 Július végén Székelyföldre, majd kicsiny, 2000-nél alig több gyalogosból, néhány száz huszárból és ugyanannyi tüzérből álló seregével Székelyudvarhelyről Segesvár felé indult.

E város keleti határában, Segesvár és Fehéregyháza között ütközött meg július 31-én a két fővezér. Bár a fenti térkép nem jelezni, de Lüders háromfelé osztotta seregét: csapatai figyeltek észak felé (hátha magyarok támadnak északról, Marosvásárhely felől) és őrizték a nyugat (Medgyes) felé vezető utat is.

Bem valóban számított a Marosvásárhely felől beérkező honvédcsapatokra – de ez a támadás nem következett be. Ennek ellenére alig több, mint 2 ezer gyalogosával (melyeket mintegy 10 ágyú támogatott) bátran rohamozott majdnem egész nap a saját balszárnyán, ahol az orosz jobbszárny legyőzésével kívánt bejutni Segesvárra. A csata elején egy jól irányzott ágyúlövés halálosan megsebesítette Szkarjátyin tábornokot, az ellenség egyik vezérét.

A fordulat 5 óra felé következett be: az orosz balszárnyon addig tétlenkedő orosz lovasság (dzsidával (lándzsával) és karddal felfegyverezve) lerohanta csekély létszámú csapatainkat, akik nem tudván megállítani a rájuk zúduló áradatot, menekülésbe fogtak. A mi ágyúink ekkorra elhallgattak: csövük megrepedt vagy eltalálták őket. Rendezett visszavonulás helyett sajnos szétfutott a sereg, mindenki az életéért futott. Az oroszok nem ismertek irgalmat: kb. 500 honvédet mészároltak le – akiket a helyi lakosok temettek el, zömmel tömegsírban.

Az ellenség áradatát hősiesen fékezte egy ideig 35 szatmári gyalogos, akik hadnagyuk Kozma Dénes vezetésével háromszor verték vissza a lovasrohamot a Sárpatak hídján felborult  magyar ágyúból képzett torlasz mögül védekezve!

A csatában – fegyvertelenül és gyalogosan (mert lovát pár nappal hamarabb eladta) – részt vett Petőfi Sándor (kinek Bem visszaadta őrnagyi rendfokozatát!) is. 5 óra után neki is menekülnie kellett.

A fenti térkép szerint ő is Fehéregyházán keresztül menekült, majd – feltehetőleg – dél felé kanyarodott.

Általában azt szoktuk gondolni, hogy „ismeretlen körülmények között” adta életét a hazáért és a világszabadságért, de úgy tűnik, hogy ez nem igaz.

 Egy Kurka Mihály nevű tapasztalt honvédhuszár beszámolt haláláról (még aznap este, Kőhalomba érkezve csapzottan, sebesülten).

. A költő gyalog futott (nem volt túl jó egészségi állapotban), de Kurka aki magányosan menekült megragadta őt, Petőfi pedig felkapaszkodott mellé. Így kapott esélyt a menekülésre, de több orosz lovas utolérte őket: a Nemzeti dal költője kénytelen volt elengedni a kengyelszíjat, amibe kapaszkodott, befutott a kukoricásba, ahol az orosz lovasok utolérték és karddal (nem lándzsával!) több vágással megölték a fegyvertelen menekülőt! Kurka honvéd túlélte, ezért tudta még aznap elmondani a történteket. Petőfit vélhetően ott temették el a falusiak, ahol meghalt, azaz feltehetjük, hogy nem került tömegsírba.

A vereség ellenére Bem folytatta a harcot. Megismételte márciusi legendás hadmozdulatát és az ellenfél főerőit „kicselezve”, augusztus 5-én visszafoglalta Nagyszebent. Ez volt a szabadságharc utolsó győztes csatája!

Azt nagyon sokan tudják, hogy 1541-ben – harc nélkül – Szulejmán szultán birtokba vette Budát, ezzel pedig Magyarország három részre szakadt.

De mi történt a következő években?

1541-ben egyelőre még csak hazánk csekély részre került oszmán uralom alá: a nem teljes Duna-Tisza-köze, azaz a Budához vezető útvonal.

Habsburg Ferdinánd seregei 1542-ben ismét megkísérelték Buda elfoglalását. Ami az előző két évben nem sikerült a Szapolyai-párti hadakkal szemben, arra még kevesebb esélyük volt az oszmán haderő ellenében.

Szulejmán szerette volna a frissen megszerzett magyar fővárost szilárdan birtokolni – ez pedig a hódoltság „kibővítésére”, újabb területek, várak, városok elfoglalására ösztönözte.

Éppen ezért 1543-ban személyesen vezette seregét hazánkba, újabb hadjáratra.

Az oszmán had június közepén kelt át a Száván. Először a Drávától délre lévő kisszámú, még magyar kézen lévő várak egyikét, Valpót ostromolták meg.

A mai Horvátországban található erősség június végén (esetleg július legelején) esett el.

Az immár a Dráván átkelő törökök következő célpontja Siklós volt.

A szép, gótikus kápolnával is rendelkező várat több, mint tíz napi harc után foglalták el.

A hírre Pécs őrsége – Váraljai Szaniszló püspökkel együtt –elfutott.

A neves város, ahol Janus Pannonius is püspökösködött, így harc nélkül lett hosszú időre „török várossá”.

Pécsváradot – melynek bencés kolostor még Szent István király alapította, de ekkor már várként használták – kapitánya felrobbantotta és elhagyta.

A török sereg innentől ellenállás nélkül vonult észak felé. A július végi budai haditanácson Esztergom megtámadása mellett döntöttek.

Géza fejedelem, Szent István, III. Béla, majd az érsekek székhelyének védelme nem tartott sokáig. Salamanca nevű spanyol parancsnoka már augusztus 10-én átadta a várat.

Az esztergomi érsekek innentől fogva (1820-ig!) Nagyszombatból irányították a magyar katolikus egyházat. A hatalmas esztergomi székesegyház is a XIX. században épült.

Esztergom eleste egy másik várunk sorsát is megpecsételte: a hírre a Tasso nevezetű olasz zsoldosvezért feladta Tatát, Zsigmond király kedvenc időtöltési helyét.

A légifelvéetelen jól láthatók a kerek ("spanyol") és a szögletes ("olasz) bástyák.

Az év tragédiái még ezzel sem értek véget. Nyár végén az oszmán sereg középkori koronázóvárosunk és számtalan királyunk temetkezési helye, Székesfehérvár ellen indult.

A fenyegetett vár kapitányává Ferdinánd király Varkocs Györgyöt nevezte ki.

A hős kapitány a hatalmas túlerővel szemben a külvárosokat is megpróbálta megvédeni – más források szerint kitörést hajtott végre. Amikor katonáival igyekezett visszajutni a belvárosba / belső várba, akkor a polgárok bezárták előttük a kapukat (!!!). A kapitány és vitézei hősi halált haltak.

Szeptember elején a bíró vezetésével a polgárság átadta a várat / várost a törököknek.

A magyar királyokat innentől fogva – a XIX. századig – Pozsonyban koronázták. (Az utolsó fehérvár koronázás Ferdinándé volt, még 1527-ben, utoljára pedig – 1540-ben – Szapolyai Jánost temették itt el királyaink közül).

A megszállt várakba / városokba nagy létszámú török őrség került. Ezek a csapatok már a szultáni főerők támadása nélkül is tudtak újabb és újabb várakat elfoglalni – ezzel is tovább növelve a hódoltság területet.

Szulejmán már csak egyszer vezette seregeit személyesen hazánkba – 1566-ban…

A Kárpátok ölelésében fekvő, jól védhet, ásványkincsekben gazdag Erdély sok népnek adott adott a történelem viharaiban.

Most egy rövid "villantást" hoztam: kik laktak itt a XIII. században, amikor e szép táj a középkori Magyar Királyság része volt.

A magyarság különleges csoportját alkotó, határőrködő székelyek részben a Kárpát-medence más tájairól érkeztek. A XII. században elsősorban Dél-Erdélyben éltek.

II. Géza uralkodása (1141-1162) idején azonban jelentős változás kezdődött: a túlnépesedő, földszűkében szenvedő Németországból telepesek érkeztek. Őket - kiinduló hercegségük alapján - szászoknak nevezzük.

Székelyföldi táj

Amint a térkép piros nyilai jól mutatják ők a székelyek által korábban lakott területekre érkeznek (ezt jelzi pl. Szászkézd település neve is Dél-Erdélyben) - ezért a székelyek (mint határőrök!) keletre költöznek. Azokra a - korábban lakatlan - vidékekre, ahol a mai Székelyföld van. A XIII. századra már létrejöttek az első központok (pl. Sepsistentgyörgy, Csíkszereda).

Barcaföldvár

A XIII. század első felében (1211-1225 között) DK-Erdélyben (Barcaság) tevékenykedett a Német Lovagrend. Rövid itt-tartózkodásuk szinte urbanizációs robbanást okozott a szászoknál. Bár II. András 1225-ben elűzte a lovagokat, de előző évi oklevele (a híres Andreanum) már számtalan, városiasodó szász települést tudott említeni. Az összefüggő területet innentől nevezik Királyföldnek. A szászok egészen a XIX. századig önkormányzattal rendelkeztek itt.

A XII. század legvégén kezdenek a ritka oklevelek említeni vlach havasi pásztorokat, akik a Balkán felől keltek át a Kárpátokon nyájaikkal. Elsősorban a magasabb hegyekben lehetett őket fellelni - és kevéssé érintkeztek a több itt élő néppel. Vallásilag is elkülönültek tőlük, ortodoxok lévén.

Doboka vára

Elsősorban Erdély nyugati határán létezhettek már a század végén olyan várak, melyek a tatárok újabb támadása ellen épülhettek - immár kőből (pl. Hunyad, Küküllő).

A kommunista diktatúra – különösen annak első időszaka, az 1940/50-es évek fordulójától nagyjából az 1950-es évek végéig finoman szólva sem tartozott a magyar történelem „legvidámabb” időszakai közé. A nyomor és elnyomás közepette, a sajtószabadság legteljesebb hiányában, többek között a humor jelentett némi vigaszt az embereknek.

Persze ekkoriban még a humor sem volt veszélytelen, hiszen az ÁVH tartóztatott le embereket akár csak viccmesélésért is….

A következőkben igyekszem pár jellegzetes viccel bemutatni a korszakot.

Illegális jelmondat a Május 1-jei felvonuláson

„AKI SOKAT MARXOL – KEVESET FOG”

Három ember ül a börtönben (1949-ben). Arról beszélgetnek, ki miért került be.

• Én szidtam Rajk Lászlót.
• Én dicsértem Rajk Lászlót.
• Én vagyok Rajk László.

Kik az igazi pesszimisták?

„A jól informált optimisták…”

Két kutya találkozik a magyar-jugoszláv határon.

„Láncos kutya” – vicsorog a magyar eb.

„Irigy kutya” – ugat vissza a másik…

„Miért olyan nagy a húshiány Magyarországon?

Mert a pártban benne van minden barom , az ökrök az ötéves tervért dolgoznak – és a kormány tagjai a legnagyobb disznók”

Azt mondják a legerősebb vicceken már nem is nevet az ember – annyira mélyen elmondanak valamit a valóságról. Jöjjön ebből kettő:

„Kohn és Grün találkoznak a Nagykörúton.

• Mond, mi lesz itt?
• Hogy mi lesz, azt tudom – de, hogy addig mi lesz…”

A pokol kapuján kopogtatnak. Kint el egy elgyötört férfi, kezében két bőrönddel.

Kiszól az ügyeletes ördög:

• Ki az és mit keres itt?

A válasz:

• Társbérlő vagyok Budapesten, jöttem két hétre kikapcsolódni…”

Hogy hívják a békepapok intézményét?

„Rákosi Mátyás Fohászati Művek”

• Tudod melyik lenne a legjobb karóra?

Talán valami svájci márka?

Nem: „Rákosit karóra.”

Milyen az élet mostanság Budapesten?

Olyan, mint a trolin. Az egyik fele ül, a másik fele reszket”

Parasztember feljön Budapestre ügyintézni. Megpróbál tájékozódni.

Kérem, hol van a Király utca? – Az már nem Király, hanem Majakovkij utca.

Merre van a Teréz körút? – Az már Lenin-körút.

Hol találom az Andrássy utat? – Az kérem, már Sztálin út!

Így megy egész nap. Este fáradtan leül a rakparton.

A rendőr gyanakodva megkérdezi: - Maga meg mit akar itt?

• Én kérem csak azt nézem, hogyan folyik itt a Volga…

„Mi a szovjet mezőgazdaság eredményességének négy legfőbb akadálya?

A tavasz, a nyár, az ősz és a tél….”

A népszámláló megkérdezi az asszonykát:

• Van-e valami testi fogyatékossága?
• Hát, van.
• És micsoda?
• Az uram. Lassan ide – s tova egy éve eltűnt…

• Hát Te miért kerültél ide – kérdik a cellában a könyvesboltost.
• Mert kitettem a kirakatba Sztálin és Rákosi fényképeit.
• És ezért miért kerültél börtönbe?
• Mert elfelejtettem közülük kivenni a „Nyomorultak” című regényt…

A pártvezetés tanácskozik. Április 4-e alkalmából kellene valami ajándék a népnek. Igen ám, de olyasmi kellene, ami olcsó, kellően meglepő – és mindenki örül neki. Végül – név nélküli borítékban – megérkezik egy pályamű:

„Kössük fel Rákosit a Lánchídra! Olcsó, meglepő – és garantáltan mindenki örül neki…”

A XIX. századi romantikus szemléletű történetírásunk alkotta meg a „kalandozások” kifejezést.

Ahogy nemrég írtam, a honfoglalásról szóló, sokak által olvasott posztomban: a kora-középkori sztyeppei társadalmak „normális” működése volt, hogy elitjük és a kíséretüket alkotó harcos középréteg a letelepedett népek kifosztása által jutott olyan vágyott anyagi javakhoz, melyet saját társadalmuk nem tudott előállítani: pl. nemesfémekhez, értékes textíliákhoz.

A magyar elit nagyon tudatos politikát folytatott: felderítették a környező népeket, szövetségeket kötöttek, pénzt fogadtak el, ha „felbérelték” őket – és elsősorban a kőfallal nem védett helyeket támadták. Előszeretettel támadtak kolostorokat – mert ezekben reméltek szerit tenni ötvösművészeti remekekre. (A zsákmányol aranyból és ezüstből saját, kiváló ötövöseik készítettek aztán az urak ízlésének megfelelő tárgyakat).

A harcos középréteg nem foglalkozott termelőmunkával: jól képzett, jól vezetett alakulatok tagjaiként profin bántak az íjjal és a közelharc fegyvereivel (fokos stb.)

Igazából tehát 899-ben nem kezdődött új korszak a magyarság életében: azt folytatták, amit korábban is cselekedtek. Csak éppen most jobban szervezett, a nyugati keresztény kultúrkörbe tartozó népekkel – államokkal kerültek szembe.

Az 1. térkép meglehetősen vázlatos, de jól mutatja az irányokat. Elsősorban Nyugat és délnyugat felé indultak a harcosok. Fő célpontjaik egyike Itália volt (a X. századot nem ok nélkül hívják az olasz történészek „a vas századának”), mely már ekkor sem képezett politikai egységet.

 A keleti frank királyság ekkor kezdett átalakulni Németországgá: törzsi hercegségekre tagolódott. Harcosaink időnként messzebb is jutottak: Burgundiába, sőt még Hispániába is.

Mindezen irányoktól eltérően indultak hadjáratok délre a dúsgazdag, vágyott célpont a „bizánci” (magát inkább (kelet-)rómainak hívó) birodalom kifosztására is.

Következő térképünk elsősorban Németországra koncentrál – és már évszámokat is feltüntet.

Itália eseténem olvashatjuk a kulcsfontosságú 899-et: harcosaink első felbukkanása Nyugat-Európában, Arnulf (keleti frank király) hívására. Ekkor történt, hogy a Brenta-folyó mentén – igazi sztyeppei taktikával – „meglepetés-győzelmet” arattunk ah helyi erők felett. (Ez a csata nemrég érettségiben is szerepelt…). Pávia volt a longobárd államból kinőtt „itálaii királyság” székhelye. 947-ben jártak utoljára harcosaink ezen a tájon – de akkor egészen délen is.

           Németországban a 926-os évszám jelzi a híres „szent galleni kalandot” jól dokumentált hadjárat ez, a neves bencés kolostor kifosztásával.

Német páncélos lovas

933 kulcsévszám: a – pontosan nem azonosított – „Riade” nevű helyen szenvedhettek csapataink vereséget a szász herceg és német király páncélosaitól.

A távolabbi nyugati betörésre utal a 937-es év, amikor a mai Franciaországba (akkor: Nyugati Frank Királyság) is eljutottak a kincsekre vágyó harcosok.

Harmadik térképünk a legalaposabb. A 933-ban, a Szász Hercegség területén elszenvedett vereséget e térkép „Merseburg” néven tünteti fel. Ez sokaknak ismerős lehet, hiszen így tanítják a középiskolákban is. Bóna István hívta fel a figyelmet rá, hogy a „Riade” lehet a helyesebb elnevezés – és „Merseburg” az a palota, ahol az eseményről valamely festmény készülhetett.

A 955-ös döntős vereség nem kérdőjeles: az Augsburg melletti csatáról egy korábbi posztomban már részletesen írtam. Látszik, hogy a német (keleti frank) királyság területére feltűnően gyakran be-becsaptak a magyarok – szövetségesként.

A nyugati frank (francia) területeken 937-ben hosszú útvonalon haladtak keresztül harcosaink. Az adatok szerint még az Atlanti-óceán partjáig is eljutottak.

Külön felhívnám a figyelmet 942-re: ekkor a magyar csapatok még a Pireneusokon is átkeltek, azaz Hispániába hatoltak, egészen az Ebro-ig.

Ez a térkép mutatja legjobban a Bizánc elleni hadjáratokat. A történészek megfigyelték, hogy vannak olyan évek, amikor egyszerre indult magyar sereg nyugatra és délre: ebből egyesek arra következtetnek, hogy a magyarság – néhány évtizedig – nem állt egységes irányítás alatt.

Bizánci katonák a X. századból

Népünk történetében kulcsfontosságú évszám: 970. Ekkor szenvedett végső vereséget a magyar had Arkadiupolisznál. (Ez vegyes, sztyeppei sereg volt, besenyő harcosok is együtt próbálkoztak a magyarokkal). (Az ekkor uralkodó Taksony fejedelem felesége – azaz Géza édesanyja - is besenyő volt).

Besenyő harcos

Mivel a sztyeppei jellegű, zsákmányszerző hadjáratok többé nem voltak lehetségesek, így a 972-ben trónra lépett Géza meghozta a legalapvetőbb döntést: a magyar nép elindult a nyugati keresztény civilizációhoz vezető csatlakozás útján.

Idén két sotzályt érettségiztettem történelemből - de közben igyekleztem odafigyelni a más tárgyakból (főleg irodalomból) elhangzottakra is.

A tavalyi évhez hasonlóan ezennel is átnyújtok egy válogatást kedves, időnként mosolygára késztető mondatokból...

Irodalom:

„Csokonai egyértelműen a kelet-magyarországi vajdasági részhez köthető.”

Egy félresikerült memoriter a nagy költőtől: "Te lehetsz újra sebemnek”

„Csokonai Sárospatakon ját egyetemre.”

XX. századi líránkból:

„Szabó Lőrinc Tücsökzene című novellafüzére.”

„Kosztolányi izében is írt”

„A költő, élete végén sajnos gégerákban meghalt.”

Középkor:

Mi az a kódex? „Írásos emlék, képpel díszítve.”

Mi jellemzi a kódexet? „Vastag”

Két szép mondat hittanból:

„Jézus is ebben a műfajban alkotott”.

 „Egyistenhívő, tehát monetista”.

Biológia:

„A nem kívánt terhesség érdekében”

Következzék a történelem:

Periklész bevezette a közös ügyeket”.

Az iszlám egyik alappillére: „Elemózsiát kell adni a szegényeknek.”

„Nem etikai alapon húzták meg a határokat”

„Diesel feltalálta az Otto-motort.”

„Aradon október 6-án fegyverletétel történt.”

„Az elnök max. kétszer lehet ciklusos.” (De mi van, ha az elnök férfi...)

„Sztálin megfúrta Trockijt”

„Sztálin alatt extrém iparfejlesztés zajlott.”

„Sztálin célja a vörös Föld, hogy az egész Földön kommunizmus legyen.”

„Sztálin idején a TV-ben jellemző volt a cenzúra”.

„Sztálin idején minden ország nyitott az IT-szektorban”.

„Orseolo Péter Szent István feleségének a fia volt.”

„A királyi tanácsban a püspökségek és a főpapság tartozik.”

„Géza fejedelem volt a Magyar Királyságban”.

Szent Istvánt 1000-ben koronázták meg Visegrádon”.

„Szent István királyi városokat alapított.”

„Szent István aranykoronát hozott létre.”

A céh: érdekvédelmi szakszervezet”

Herzl Tivadar eszmét alapított a zsidó állam megalapítására: cisszizmus”. (???)

„Darwin javasolta a fajok közti osztályharcot.”

„Rákóczi volt a szabadságharc alakja”

„A dualizmus idején malomgyárak épültek.” (???)

A XX. század csodái:

„Ratkó Anna egészségügyi miniszterelnök volt.”

„Rajk Lászlót ártalmatlannak nyilvánították.”

A beszolgáltatást fel akarták vizsgálni.”

„1956-ban folytak a harcok: gyerekek, nők – mindenki beszállt.”

„Rákosit elmegyógyintézetbe zárták.”

„Az 1956-os felkelők fegyvereket szereztek a Csendőrségtől.”

„1956-ban megostromolták a Nemzeti Színházat”.

A II. világháború után Németországot kezdetben 4 megszállási övezetre osztották. Az ország keleti tartományait levágták és Lengyelországhoz, illetve a Szovjetunióhoz csatolták.

 1948-ra a három nyugati zóna (angol, amerikai, francia) egyesült.

1949-ben a megszállók engedélyezték szabad választások megtartását, így úgy ország alakulhatott: a Német Szövetségi Köztársaság.

A választásokon természetesen csak a demokráciát, az emberi jogokat elfogadó szervezetek indulhattak – nácik és más szélsőjobboldaliak nem.

Az egykori Katolikus Centrum, majd Centrum folytatásaként alakult meg a CDU (Kereszténydemokrata Unió). Megtalálták a megfelelő embert: Konrad Adenauert. A 73 éves politikus már 1917 és 1933 között (!!!) Köln polgármestere volt, Rajna-vidéki katolikus politikus. A nácik hatalomra kerülésekor leváltották. A Harmadik Birodalom éveiben teljes passzivitásba húzódott, így azon kevés vezető német politikus közé tartozott, akik erkölcsileg makulátlanul vészelték át a náci korszakot. Mivel nem volt baloldali, így az amerikaiak számára is megfelelő volt a háború után…

A plakát – és a CDU-kampánya – egyértelműen rá épített: „Adenauerrel a békéért, szabadságért és Németország egységéért – ezért CDU).”

A másik CDU-plakát már tágabbra nyitja a horizontot: a vörös alak egyértelműen a Szovjetuniót, a kommunista veszélyt jelenti – amely elől csak a frissen magalakult Bundesrepublik nyugati integrációja jelenthet védelmet.

A német demokrácia több évtizedes letéteményese volt a Szociáldemokrata Párt (SPD). Ekkor elvben marxista és felvállaltan a munkásosztály pártja!

A jelmondat: „Az SPD-vel a szabad, szociális és egyesült Németországért”. Ma ezt a plakátot szinte már „nacionalistának” mondanánk. A térképen pirossal jelölték a létező Nyugat-Németországot, szürkével pedig az 1939-es határok óta elveszített részeket – mégpedig nem téve különbséget a Lengyelországhoz került és a szovjet zónaként működő „kelet-német” területek (a majdani NDK) között. Látszik, hogy 1949 németjei számára a keleti részek megszállása volt az egyik legfontosabb kérdés – annál is inkább, mert milliókat űztek el onnan.

A másik plakát nem tartalmaz képet, csak nagy, fekete, figyelemfelkeltő betűket – és egyfajta nyelvi leleményt –„Az összes milliomos a CDU-FDP-t választja – az összes többi német pedig az SPD-t”. Klasszikus baloldali üzenet: a jobboldal a nagytőke pártja, a lakosságé pedig a baloldal.

A harmadik erőt a liberálisok jelentették. Erős megszólítást írták ki – kép nélkül.

„Idős polgárok” – „Menekültek” „Ne egymás ellen – inkább együtt!” „Egy egységben, igazságban és szabadságban lévő Németországért – válasszuk az FDP-t!”

Aktuális kérdések: még a gazdasági csoda előtt járunk: az állam rendelkezésére egyelőre szűkös erőforrások álltak csak – és ebből szerettek volna az idősek magasabb nyugdíjat, a sok millió menetült pedig több támogatást.

A liberálisok tipikusan középen állnak az 1945 utáni német politikában – küzdöttek is a jobb- és baloldal szembenállása ellen.

Megfigyelhető, hogy a három jelentős politikai erő kiemelt egy közös értéket: SZABADSÁG. 12 évi náci zsarnokság alatt az emberek igencsak megtapasztalták a szabadság hiányát – és ennek értékét!

A nagy pártok versenye igen szorosnak bizonyult: a CDU önmagában csak 2%-al győzte le az SPD-t. Az FDP ekkor kifejezetten inkább jobbra fordult (ahogy erre utalt is már az SPD-plakát), ezért mérsékelt jobboldali koalíciós kormány alakult és Konrad Adenauer lett az NSZK alapító kancellárja.

Zárásként érdemes még megnézni, hogy milyen hatalmas földrajzi eltérések mutatkoztak a pártok szavazótáborában. A CDU-ra nagyon sokan szavaztak a katolikus Rajna-vidéken és a szintén katolikus Baden-Württembergben – míg a baloldalra inkább Közép-Németországban.

A II. világháború során a hadviselő felek nem csak hagyományos értelemben vett „tankot” (lánctalp + forgó lövegtorony) használtak, hanem számtalan másfajta, páncéllal védett járművet is.

A lánctalpnál egyszerűbb, könnyebb – és olcsóbb – ha egy jármű futóműveit hagyományos, gumival ellátott abronccsal építik. (Persze így jobban rá van utalva az utak használatára…)

Straussler Miklós magyar mérnök az 1930-as években, több változatban is elkészítette egy páncélgépkocsi terveit. A honvédség végül 1939-ben rendelte meg a gyártást a Weiss Manfréd Gyártól: ez le a 39 M Csaba.

A négyfős személyzetet csak 9 mm-es páncélzat védte: ez ugyan roppant kevésnek tűnik, de itt is beigazolódik, hogy a test döntött kialakítása (erre látunk számtalan példát a T-34-től a Párducig) mégis jelentősen javítja a katonák túlélési esélyeit találat esetén.

Páncélautó létére egészen jól felfegyverezték: 20 mm-es gépágyú, 8 mm-es géppuska és 8 mm-es golyószóró!

          A majdnem 6 tonnás járművet 3 600 köbcentis, 8 hengeres, 90 LE-s, Ford eredetű motor hajtotta. Így egy lóerőre kb. 60 kg tömeg esett, de a gumikerekes futómű révén így is leérte országúton a 65 km/h-s tempót. A motor mindkét tengelyt mag tudta hajtani – a jobb terepjárás érdekében.

A jármű különlegessége volt, hogy két vezetőállást építettek bele: egyet-egyet előre és hátra, így igazából nem „tolatott”, hanem bármely irányban egyformán tudott haladni. A kormánymű(vek) mindkét tengely kormányozták! Négy harcos foglalt benne helyet.

A modern háborúban számtalan feladattal meg kell birkózni a hadseregeknek – ezek egyike a légvédelem. A svédek úgy gondolták, hogy olyan járművet terveznek, amely egyszerre alkalmas a repülőgépek ellen harcra – és egyúttal ellenséges páncélosok kilövésére. Átalakították az elő cikkemben már említett L-60-as tank futóművét, elhagyták a tornyát, más felépítményt tettek rá – és elkészült az L-62-es.

A magyarok ezt a licenszet is megvásárolták és a MÁVAG – némi áttervezés után – el is kezdte gyártani 40 M Nimród néven.

Különleges jármű volt: a vezetőn kívül négy harcos kezelte a 40 mm-es (egyszerre légvédelmi és „páncéloselhárító) löveget, akik nyitott küzdőtérben foglaltak helyet. Mivel a jármű elérte a 2,8 méteres magasságot, így nagy célfelületet nyújtott! Mivel páncélzata csak 6-13 mm „vastag” volt, így komoly fegyverek ellen nem nyújtott védelmet…

A 10,5 tonnás járműbe mindössze 155 LE-s motor építettek (68 kg/LE), így műúton a 45 km/h-s sebességet tudta elérni. Összességében elmondható, hogy páncélosok ellen harcban a 40 mm-es ágyú nem vált be a keleti fronton, így a háború vége felé inkább légvédelmi célra próbálták meg használni).

A II. világháború során bebizonyosodott, hogy a forgó lövegtoronnyal ellátott – tehát bonyolultabb (és ezért drágább) felépítésű tankok – mellett más fegyverek is kiválóan alkalmasak lehetnek az ellenséges harcjárművek kilövésére. Ezek lettek a páncélvadászok, ahol az ágyút általában fixen építettek be a jármű homlokpáncéljába.

A németek sikeresen alkalmaztak ilyen típusokat, ezért a magyar hadvezetés is megrendet ilyet a hazai gyáraktól. Párhuzamosan két típust terveztek: Zrínyi I és II.

A 43 M Zrínyi (II.) rohamlöveget csak 1943-ban kezdték gyártani. Talán a világháború legkiválóbb magyar fegyvere volt: 105 mm-es (!!!) tarackot építettek bele (ezzel T-34-eseket is ki lehetett lőni!). Mindössze 1,9 méteres (!!!) magasságával viszonylag kis célpontot nyújtott, ráadásul homlokzati páncélja 75 mm vastag volt.

Összegezve: magyar viszonylatban a legerősebb ágyú párosítása a legerősebb védelemmel!

 A tervezés / gyártás egyszerűsítése céljából a Turán tank futóművét és 260 LE-s motorját kapta meg. A megnövelt védelem és az erős löveg 21 600 Kg-ra növelte a súlyt (ez meglehetősen gyenge 83 kg/LE arányhoz vezetett)… Azért országúton elvben így is elérhetett a 40-es „tempót”…

A másik változat a hosszú csövű, 75 mm-es ágyúval ellátott 44M Zrínyi I. lett volna. A programot végül azt akasztotta meg, hogy a magyar ipar nem tudta időben és kellően jó minőségben elkészíteni a 43 M mintájú modern 75 mm-es páncéltörő löveget – amit a Zrínyi I-be építettek volna…

A Zrínyi sorozat „pályafutásának” végül az amerikai légierő vetett véget, amikor 1944-ben lebombázták a csepeli Weiss Manfréd gyárat…

Blogom rendszeres olvasói már sok cikket olvashattak a tankok történetéről (I. és II. világháború, különféle nemzetek fejlesztései stb). A magyar katonák által használt, itthon készült fegyverekről viszont korábban még nem írtam – most pótlom ezt a hiányt.

 Az I. világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege nem használt tankokat.

A trianoni béke ezt meg is tiltotta az összezsugorodott, szegény Magyarország számára. Az 1930-as évek végén azonban a Magyar Honvédség vezérkara már erősen igényelte, hogy mi is rendszeresítsünk páncélosokat és az 1938-as győri program (középiskolai tananyag �) biztosított ehhez anyagi erőforrásokat is.

Érdekes módon a magyar vezetés nem saját modell fejlesztésébe fogott, hanem Svédország, azaz semlegességére kifejezetten ügyelő állam egyik járművének, az L-60-asnak a licencét vásároltuk meg.

A Magyar Honvédség 38 M Toldi I néven rendszeresítette a már itthon gyártott eszközöket. Tömege mindössze 8,5 tonna (!!!) volt, hiszen a benne helyet foglaló, mindössze 3 fős személyzetet többnyire csak 13 mm-es (!!!) páncéllemez óvta. 7 900 köbcentis, nyolchengeres motorja 155 LE-t adott le (azaz 54 kg/LE aránnyal rendelkezett). Így úton az 50 km/h-s tempót tudta elérni.

A szűkös méretek (főleg a toronyé) erősen korlátozták a beépíthető fegyvereket: igazi ágyú helyett csak 20 mm-es nehézgéppuskát kapott, amely mellé egy 8 mm-es géppuskát építettek be párhuzamosan.

Ezekkel a paraméterekkel a Toldi-I mindenképpen csak könnyű harckocsinak számított és legfeljebb felderítésre volt alkalmas – különösen a keleti front ütközeteiben.

A háború megkövetelte a tank modernizálását, így született meg az 1940-es évek elején a Toldi-II (mely Toldi B-40 néven is ismerős lehet). (Toldi-I-eket is építettek át a javított változattá).

Minden tekintetben fejlesztettek rajta: 40 mm-es ágyút és 35 mm-es páncélzatot kapott. A tömeg így viszont természetesen 9 300 kg fölé hízott – de a motor maradt (azaz immár: 60 kg-t „cipelt” minden egyes lóerő).

A változások érdemben nem javították a Toldi túlélő-képességét, így szovjet tankokkal szemben nem voltak igazi esélyei…

A vezérkar számára hamar nyilvánvaló vált, hogy a Toldi nem teljes értékű harckocsi, ezért mindenképp igényt tartottak egy komolyabb járműre is.

Miután 13938-ban (müncheni konferencia), majd 1939-ben (a Wehrmacht bevonulása Prágába) az egykori csehszlovák hadiipar immár német kézbe került, így már az „új urak” voltak, akik 1940-ben egy továbbfejlesztett típust, a Skoda T-21-t kínálták fel a Magyar Honvédség számára.

Az átalakított tankokat mi 40M Turán (Turán-I) néven vettük használatba. Lecserélték az ágyút (47 mm-esről 40 mm-esre) és a Toldiból is ismerős, magyar gyártású 8 mm-es géppuskát tették mellé másodlagos fegyverzetként.

Megnövelték az eredeti változat páncélvédettségét (némely helyeken akár 50 mm-re is) és nagyobb lett (immár 3 személyes) a torony. Így összesen 5 katona kezelte – akárcsak a II. vh többi „komoly” harckocsiját (Sherman stb.).

Következett a „klasszikus probléma”: a védelem növelése tömegnöveléssel jár: 16,5 tonnáról 18 tonna fölé. A helyzeten javítandó a 240 LE-s Skoda motort 260 LE-s hazai, 8 hengeres motorra cserélték. (Arány 70 kg/LE…).

A történelem ismétli önmagát – néha meglehetősen rövid időn belül… A 40 mm-es lövegről kiderült, hogy nem üti át az ellenséges járművek páncélját, ezért megszületett az új változat: 41M Turán (Turán-II).

A vezérkar követelésére komolyabb ágyút építettek bele: 75 mm-est! Ez már „komolyabb hangzik” – de a torony komoly akadályt jelentett a beépíthetőség iránt, így mindössze egy rövid csövű változatot került a tankba. Rövidebb cső à kisebb torkolati sebesség à mégsem elegendő átütőerő…

A tömeg tovább növekedett (immár 19 tonna fölé!!!), ami tovább rontotta a mobilitási arányokat.

A harckocsik legsérülékenyebb része a lánctalpa. Ezek védettségét próbálták a mérnökök megoldani speciális köténylemezekkel. A fotón jól látható a korban „divatos” fegyver-elrendezés: az egyik 8 mm-es géppuskát a torony mellé építették be, a másikat pedig a jármű testébe, a vezető mellé.

Az egyre súlyosbodó harcok közepette a vezérkar igényelte a Turán-III harckocsi kifejlesztését is – de ez csak a prototípusig jutott.

Az alábbi írás egy BBC-n megjelent tudósítás, melyet egy magyar nyelvű híroldalról vettem át - változtatás nélkül.

"Pavel Kuzin, a 206. zászlóalj hadnagya 2023. február 17-én halt hősi halált Bahmutnál. Története megrázó képet fest arról, milyen embertelen szörnyűségek zajlanak az ukrajnai háború eddigi legvéresebb csatájában, milyen árat hajlandók fizetni az oroszok egy stratégiai szempontból jelentéktelen északdonyecki város elfoglalásáért, és milyen áldozatok árán kötnek le jelentős orosz erőket a város kimerült védői.

Bahmut a háború előtt hetvenezres város volt. Magyar viszonylatban nagynak számítana, ám azon a környéken még vagy tucatnyi hasonló település van. Hogy miért lett olyan fontos a megszerzése az oroszoknak, azt tán csak Vlagyimir Putyin tudja. Stratégiai jelentősége nem sok van, ha elesne, az ukrán csapatok hasonlóan kedvező terepre tudnának visszavonulni. Ukrán szempontból is csak annyi jelentősége van a város védelmének, hogy a konfliuktus 2014-es kezdete óta folyamatosan erődített város kiválló terepnek bizonyult arra, hogy a védőknél sokkal jelentősebb orosz erőket kössenek le, hatalmas veszteségeket okozva ezzel az agresszornak.

Pavel Kuzin a szakaszával egy előretolt megfigyelőállást védett a frontvonalban. Február 17-én, nem sokkal szolgálatuk megkezdése után az oroszok erős tűz alá vették farönkökkel megerősített állásukat. Nem a szokványos, kósza aknavetőzés volt ez, egy tank lőtte be hajszálpontosan a bunkerüket. A szakasz két katonája megsérült a tűzben, Pavel őket a bunkerba vezényelte, és küldött egy szanitécet. Amikor az megérkezett, egy bomba telibe találta a bunkert. Az egyik sérült katona életét vesztette, és megsérült a szanitéc is. Kimentésükre az összetört bunkerből két utász érkezett, de ekkor az orosz gyalogság is rohamozni kezdett.

Pavel Kuzin ekkor fogta magát, kiugrott a lövészárokból, és odafutott Browning géppuskájához, hogy feltartóztassa a rohamot.

Az oroszok, mintha mi sem történt volna, tovább rohamoztak. Pavel folyamatosan kaszálta le őket a géppuskájával, de ez se törte meg az oroszok lendületét. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy az orosz hadseregben újra alkalmazzák azokat a záró osztagokat, amiket a második világháborúban is bevetettek. Ezeknek a záró osztagoknak egy feladatuk van: a rohamozók mögött haladva lelőni bárkit, aki menekülőre fogná.

Hiába hullottak sorban a rohamozó oroszok, világos volt, hogy nem adják fel. Hogy Pavel Kuzinnak és szakaszának csak addig van esélye, amíg kitart a lőszerük. Végül kitartott addig, amíg egy pszh-val meg nem érkezett a mentőalakulat, hogy elszállítsa Kuzin sérült bajtársait. Mire mindenkit bepakoltak, Kuzin géppuskája elhallgatott. A hadnagyot egy srapnel fejbetalálta, azonnal életét vesztette.

Holttestéért végül pár nappal később egy másik ukrán alakulat hozta ki a lövészárokból, pár órával azelőtt, hogy a terület végleg orosz kézre került volna. A harcok hevességére jellemző, hogy bár csak egy kilométernyire voltak a saját állásaiktól, a Kuzin holttestéért küldött katonák hat óra alatt tudtak csak visszakúszni Kuzin maradványaival az állásaikba. Mire visszaértek, már éjfél is elmúlt, de mégis az egész zászlóalj összegyűlt leróni tiszteletét Kuzin előtt, aki nejét és lányát hagyta hátra."

Героям слава!

Слава Україні!