A II. világháborúban a németek elsősorban közepes bombázókat vetettek be - egy korábbi posztomban írtam is már ezekről (az angliai légi csata kapcsán).

Az angolszász légierők azonban olyan gépekkel is rendelkeztek, melyekkel sokkal nagyobb bombaterhelést voltak képesek eljuttatni, sokkal nagyobb távokra. Ráadásul ezekből többet is tudtak gyártani, mint Németország. Sommás megállapítás szerint az USA ipara döntötte el a világháborút.

A vílághírű Boeing cég a '30-as évek közepén fejlesztette ki a B-17-et. Az amerikai légierő kívánságainak megfelelően maximális felszálló tömege elérte a 29 tonnát (ebből összesen 8 tonnányi (!!!) bombaterhet tudott magával hordozni.

Ekkora tömeg "röptetését" négy motorral tudták megoldani, ezek mindegyike 1 200 LE teljesítményt adott le. Csúcssebessége így is csak 460 km/h volt, hatótávja viszont 3 200 km.

A bombázótiszt a gép orrában kapott "munkahelyet", körbeüvegezett kabinban, a pilótaállás előtt és alatt.

Az általában zárt alakzatban, a vezérgépet követve repülő "Repülő Erődök" egyik ellensége a légvédelmi zárótűz volt. A németek részben erre a célra használták a kiváló minőségű 88 mm-es ágyúikat.

Valószínűleg ennél is több kép  - és amerikai hajózó - veszett oda, amikor a német légtér védelmét ellátó vadászgépek támadtak rájuk.

Az USA légiereje azzal próbált védekezni, hogy rengeteg 12,7 mm-es géppuskával (két oldalt, alul, felül, elől) szerelte fel a B-17-eseket és olyan alakzatban "röptették" őket, hogy géppuskáik tüze átfogó fedezetet alkosson.

A típust folyamatosan fejlesztették. Az összesen megépített több, mint 12 ezer (!!!) példányból a legsikeresebb a G-széria (8 600 darab) volt, melyet már hátsó géppuskával és hozzá tartozó "faroklövész" állással is elláttak.

Az USA hadvezetése nem volt mindenben megelégedve a Repülő Erődökkel, ezért a Consolidated céget felkérték egy másik típus megalkotására. Ez lett a B-24-es. Könnyen fel lehetett ismerni különleges alakjáról: csónak alakú test, kettős függőleges vezérsíkkal. Rövidebb, de robosztusabb, erősebb gép volt, mint a B-17-es.

32 tonnás felszállótömegéből 5 800 kg lehetett a hasznos bombateher. A négy  1200 LE-s motor 467 km/h-ig tudta felgyorsítani.

A különbségek ellenére a kialakítás alapkoncepciója megegyezett a Boeing típusáéval: a bombázótiszt itt is az orr-fülkében kezelte célzó-berendezését.

A faroklövész szintén tiszta üvegezett kabinjából irányozta ikergéppuskáit.

A Liberator ("Felszabadító") legalább tíz fős személyzettel repült: két pilóta, fedélzeti mérnök, navigátor (térképpel és nem GPS-sel!!!), rádiós (aki lövész is), bombázótiszt és több olyan lövész, aki fegyvereivel "sündisznóvá" változtatták a gépet.

A megépült 18 ezer példányból a D- és a J-szériákból készült a legtöbb.

Háborús időkben mindig felgyorsulnak a fejlesztések. A két fenti típusnál sokkal modernebb és nagyobb B-29-es 1942-ben emelkedett először a levegőbe - és 1943-ban már szolgálatba is állt.

Teljesen új megoldásként túlnyomásos fülkével repült, azaz a személyzetnek nem kellett kitennie magát a fagyos szélnek és a dermesztő hidegnek. A géppuskákat is teljesen máshogy építették már be - ahogy a fotókon ez jól látszik.

Más volt a gép egész alakja is kiképzése is: nagy, üvegezett kabinból, a gép orrából vezette a két pilóta - immár közös "munkahelyen" dolgozva a bombázótiszttel.

A Superfortress felszálló tömege már  63 (!!!) tonna volt, a motorjai egyenként 2 200 LE-t adtak le. Ezzel 570 km/h fölé tudott gyorsulni és elérhette a döbbenetes 6 600 km-es hatótávot. Elsősorban a Csendes-óceán vidékén, Japán ellen vetették be őket. 4 tonnányi bombát vihetett magával. 4 000 darab készült belőle és az USA nem adta át használatra egyik szövetségesének sem.

Ezzel a géppel elérték fejlesztési csúcsukat a légcsavaros bombázók - most már a sugárhajtásúak korszaka következett.