A XVI. század a magyar történelem egyik leginkább vészterhes időszaka. Az 1390 óta hazánkra nehezedő oszmán nyomás ekkorra végképp elérte hazánk területét, az ország szívéig hatolt, darabokra szakította Magyarországot – és mérhetetlen pusztítás okozott emberi életekben.

          A törökök túlereje nyomasztó volt – de mégis fellelhetünk olyan mozzanatokat, ahol a keresztény oldal vezetőinek hibás döntései is hozzájárultak a bekövetkezett konkrét katasztrófához.

Az alábbi eseményeket mindig a KONKRÉT, abban a pillanatban fennálló helyzetben értelmezem.

Az 1520-ban trónra lépett fiatal, vehemens szultán, II. (Törvényhozó) Szulejmán 1521-ben élete első hadjárata céljául – tétovázás után – Nándorfehérvárt választotta. A Duna és a Száva találkozásánál fekvő várat hívták „Magyarország kulcsának”.

A hosszú évek óta komoly pénzhiánnyal küzdő magyar kormányzat nem csoportosított elegendő erőt a vár védelmére. Alapvető HIBA volt.

 A két „vicebán” (alparancsnok) vezetésével a pár száz védő így is két hónapig kitartott: a vár csak augusztus 29-én esett el. Feltételezhetjük, hogy nagyobb létszámú sereg meg tudta volna tartani a várat – márpedig amíg Nándorfehérvár magyar kézen volt, addig szultáni fősereg nem tudott behatolni Magyarország szívébe.

A sokszor, alaposan elemzett 1526-os szulejmáni hadjárat során a magyarok tőbb HIBÁT is vétettek – ezek elkerülésével talán nem következett volna be a mohácsi katasztrófa.

A. Meg kellett volna erősíteni Pétervárad védelmét. Ez a vár nem volt olyan erős, mint Nándorfehérvár, de hetekig elhúzódó védelme esetén az ellenség talán ebben a hadi idényben nem jutott volna be az ország szívébe.

B. Meg kellett volna próbálni a törököket megállítani a Drávánál vagy a Karasica mocsaras partján, ahol így bajosan tudtak volna átkelni – ezt tervezték is a magyarok.

2. C. Talán kevesen tudják, de a magyarok eredetileg védelmi csatára készültek a mohácsi síkon – így is állt fel a hadrend. ha az ellenség idáig eljutott, akkor ki kellett volna tartani végsőkig a védelem mellett
4. D. Nem lett volna szabad elvezényelni a király mellől a válogatott udvari vitézeket / testőröket: egyszerűen vigyázni kellett volna a király életére! Ha II. Lajos életben marad és vele folytatódik a magyar királyok sora, sok későbbi tragédia elkerülhető lett volna.

Szapolyai János halála után HIBA volt nem betartani a váradi egyezményt. Az egyezmény értelmében Buda várát át 1540-ben (vagy legkésőbb 1541-ben) kellett volna adni Habsburg Ferdinánd seregeinek.

Ha 1540-ben vagy 1541-ben Budára német őrség kerül – akik 1541-ben majdnem el is foglalták a várat a kis János Zsigmond gyámjaitól – akkor nekik esélyük lett volna a megérkező szultáni fősereggel szemben Budát keresztény birtokban tartani.

Itt a döntés felelőssége egyértelműen Fráter Györgyöt terheli, aki „szövetségesként” és „barátként” tekintett Szulejmán megérkező hadaira…

A fentivel ellenkező módon viszont valószínűleg HIBA volt Ferdinánd csupán csekély méretű hadait 1551-ben beengedni Erdélybe. Az 1549-es – éppen Fráter György által létrehozott – nyírbátori egyezmény ugyan az ország egyesítését célozta, csak éppen a Habsburgok ehhez nem biztosítottak elegendő katonai erőt.

Ekkor még a gyermek János Zsigmond „keleti magyar királysága” magában foglalta Erdély mellett a teljes Tiszántúlt!

Az 1551-es Castaldo-féle erdélyi bevonulás váltotta ki a tragikus 1552-es oszmán támadást: ekkor kerültek török kézre és indultak évszázados pusztulásnak a Tiszántúl magyar települései!

A magyar hadtörténelem legfényesebb fejezetei közé tartozik 1849 április havának első hét napja, amikor az alig pár hónapja létező magyar honvédsereg három csatában is diadalmaskodott az osztrák hadak felett - és ezzel komoly lépést tette az ország felszabadítása felé.

Az ellenség főerői bekerítésének tervét Egerben dolgozták ki - Görgey Artúr fővezérlete alatt, Bayer József (al)ezredes és Klapka György tábornok.

A terv szerint a VII. hadtest egyenesen a főváros felé nyomul a Gyöngyös - Pest országúton - ezzel mintegy magára vonja az ellenség figyelmét.

Az I., II. és III. hadtestek jelentették a fő csapásmérő erőt: nekik a Jászság felé kellett kerülniük, majd - valahol Gödöllő környékén - kellett a négy hadtestnek "harapófogóba" szorítani az osztrákokat.

Április 2-án került sor a hatvani csatára. Az előrenyomuló VII. hadtest itt találkozott Schlik tábornok elővédjével. Az ütközetbe bekapcsolódott a III. hadtest egyik hadosztálya is: egyesült erővel - utcai harcban - visszaszorították az osztrákokat, akik Gödöllőig hátráltak

A VII. hadtestet az ütközetben a nemrég kinevezett Gáspár András tábornok vezette. (Később ő lesz majd az, aki azért fog lemondani posztjáról, mert nem ért egyet az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozattal).

Április 4-én Klapka tábornok tábornok I. hadteste Jászberényből Tápióbicske irányába nyomult előre. A szabadságharc egyik jellegzetesség volt, hogy mindkét fél elég gyengén tudta felderíteni az ellenséges csapatokat, ezért honvédeink - váratlanul - Jellasics tábornok délről észak felé vonuló horvát határőreibe ütköztek.

A csatában akadtak válságos pillanatok - pl. a Császár-huszárezred megfutamodása - aztán délután megérkezett személyesen Görgey fővezér és Damjanics tábornok. Ők bevetették a III. hadtest egyes alakulatait, így sikerült az osztrákokat visszaszorítani.

A csata döntő pillanata az volt, amikor a 3. és a 9. honvédzászlóaljak együttes rohammal visszafoglalták a Tápió hídját..

Klapka György, aki a későbbiekben majd Komárom parancsnokaként tesz szert örök hírnévre.

A megvalósult hadműveleteket ábrázoló fenti térképen jól látszik, hogy április 6-án Gáspár VII. hadteste Bag faluig ugyan előrenyomult, de ott - harci cselekményekben való részvétel nélkül - megállt.

Ugyanezen a napon, április 6-án (nagypénteken) került sor a döntő, isaszegi csatára!

A kora délutáni órákban Klapka I. és Damjanics III. hadteste hullámzó harcokat vívott Jellasics és Schlik csapataival (ez utóbbiakat Windisch-Graetz fővezér irányította ide). A magyar honvédek egy időre védekezésre kényszerültek.

Délután k körül azonban a helyszínre ért Görgey és 5 óra magasságában megérkezett Aulich Lajos II. hadteste is. A kora esti órákban honvédeink a jobb- és a balszárnyon is elsöprő rohamra indultak.

Az összecsapás magyar sikerrel zárult: Isaszegen túlra, Gödöllőig kergettük az ellenség erőit!

Damjanics János: "a rácok ostora": a szerb származású legendás honvédtábornok, lelkes rohamok hőse - aradi vértanú.

Aulich Lajos - aki fiatalon már a napóleoni háborúkban is részt vett. A honvédség egyik legképzettebb, legtehetségesebb tábornoka. Aradi vértanú

Görgey Artúr: a legendás és bátor hadvezér, a tavaszi hadjárat egyik "motorja".

Április 7-én (nagyszombat ünnepén) a tavaszi hadjárat hős tábornokai személyesen találkoztak Gödöllőn Kossuth Lajossal, az OHB elnökével, hazánk politikai vezetőjével. Tisztelete jeléül itt a jeles politikus tegeződést ajánlott fel a 16 évvel fiatalabb Görgeynek - ami tisztelettel elfogadott.

Ezen a haditanácson vitatták meg a hadműveletek folytatását - melyek nemsokára újabb diadalokhoz és Buda várának, valamint az ország nagy részének felszabadításához vezettek.

Sztálin 1922-ben lett a Szovjenunió Kommunista Pártja Titkárságának vezetője, 1924-ben pedig meghalt Lenin az állam alapítója. A következő fél évtized a párteliten belüli hatalmi harcokkal telt - ezért a lakosság számára viszonylag békésebb időszaknak bizonyult.

Hivatalosan 1929-ben ünnepeltették meg a lakossággal a pártfőtitkár 50. születésnapját (a valóságban 1878-ban született) - ezzel vette kezdetét az a példátlan dicsőítési hullám, amit később "személyi kultusznak" neveztek el.

Amint e plakáton is látható azt igyekeztek a lakosság "fejébe verni", hogy minden elért eredmény a "bölcs vezetőnek" köszönhető. Már ekkor kiemelt figyelmet kapott az ipar, valamint a közlekedés és kicsit a mezőgazdaság gépesítése is.

Amikor 1928/29-ben áttértek a (piaci elemeket is tartalmazó) NEP-ről a "szocialista tervgazdálkodásra", akkor a hangsúlyt elsősorban a nehézipar fejlesztésére helyezték. A képen a hatalmas magnyitogorszki kohászati kombinát látható.

Az erőltetett ütemű iparosításhoz már nem tudtak máshonnan tőkét elvonni, mint a parasztságtól - ezért 1929-ben megkezdődött a kollektivizálás, azaz az egyéni parasztgazdaságok összevonása közös gazdaságokká ("kolhozokká").

A képen városból kirendelt propagandisták győzködik a falusiakat a közös gazdálkodás "előnyeiről". A plakátokon Lenint és Sztálint fedezhetjük fel.

Az erőszakkal létrehozott kolhozoknak be kellett szolgáltatniuk a termést az államnak - akkor is, ha nekik még vetőmagjuk sem maradt. Katonai és belügyi osztagok járták a falvakat és "elrejtett" gabonát kerestek mindenhol.

Mivel a falusiaktól elvették a termést, ezért éhínség következett be. Ezen a borzasztó fotón csonttá soványodott kisgyermekek láthatók - akik nem kaphattak abból a kenyérből, melyhez a búzát a szüleik termelték meg...

Még az előzőnél is kevesebb fotó készült arról, hogy szó szerint éhen haltak emberek.

Mivel a termést elsősorban a legjobb minőségű talajjal rendelkező "feketeföldes" övezetből vitték el, így a mintegy 7 millió (!!!) halott zöme az ukrán nép soraiból került ki. Ezt a sztálini gaztettet hívját ukránul Holodomornak.

A diktatúra lényegéhez tartozott a bűnbak-keresés. Az egyik célcsoportként a "kulákokat" találták meg: azokat a vállalkozóbb szellemű parasztokat, akik 1929-ig tudtak a piacra vinni termésükből -ezzel is hozzájárulva az ország élelmiszer-ellátásához.

Tömegesen deportálták őket - gyakran családostól - elsősorban az országi távoli, elhagyatott vidékeire, ahol nagyon sokan meghaltak közülük.

A munkatáborok rendszerét még Lenin kezdte kiépíteni 1918-ban, de Sztálin tette a rendszer egyik "alappillérévé" a modern "rabszolga-munkaerő" alkalmazását.

Emberek millióit hurcolták el a "gulágra" - ahol gyakran értelmetlen munkát végeztettek velük. Milliónyian haltak meg közülük.

Aztán eljött 1934: a kommunista párt XVII. kongresszusa. A plakát egybekapcsolja Lenin 1917-es "forradalmát" a sztálini iparfejlesztés sikereivel.

Csakhogy a kongresszuson "homokszem került a gépezetbe": a Központi Bizottság tagjainak megválasztásakor Sztálin 300 ellenszavazatot kapott, Kirov -a leningrádi párttitkár - pedig csak 3.

Sztálin meghamisította az eredményt, így újra őt "választották" főtitkárrá. Ám a "vezér" levont a taníulságot: a párt még nem eléggé engedelmes...

Aztán - gyanús körülmények között - 1934. december 1-jén meggyilkolták Kirovot - a képen maga Sztálin (aki minden valószínűség szerint kiadta a parancsot a gyilkosságra) viszi gyászos arccal az urnáját.

Az ország népének bejelentették: "az ellenség befurakodott soraink közé" és "mindenki gyanús" (legfőképpen a párttagok és a vezetők)... Kezdetét vette a "Nagy Terror".

A szovjet kommunista pártvezetés már 1918 óta gyilkolta az ország népét - most azonban "újdonságként" saját "elvtársaikra" sújtottak le. Ezen a kivégzése előtti fotón Zinovjev látható, a bolsevik párt korai, legtekintélyesebb vezetőinek egyike. Ő nem csak Lenin munkatársa volt a korai időkben, hanem 1925 körül segített Sztálinnak a hatalmi harcban, hogy "kiiktassák" Trockijt...

A tömeggyilkosságokhoz persze végrehajtók is "szükségeltetnek". Az első fotón még vidáman mosolyog a vezér mellett Jezsov, (a "törpe hóhér"), aki 1936-38 között volt az NKVD vezetője.

Addig gyilkolászta a többieket, mígnem 1938-ban Sztálin a Kaukázusban megtalálta Jezsovnál is alkalmasabb hóhérját: Beriját. Jezsovot a sajátjaival tartóztatta és ölette meg - a képet pedig retusálták, megkísérelvén átírni ezzel a történelmet, a megölteknek még az emlékét is eltüntetni...

Modernkori történelme során Németország 1871-1918 (azaz a "vilmosi" alapítás és az I. világháborús vereség) között volt.

Az országban zömmel németek éltek, de a keleti tartományokban szép számmal lengyelek is.

Az I. világháborúban elszenvedett vereség következtében megkötött 1919 júniusi versailles-i békében többfelé vesztett területeket az időközben köztársasági államformára váltott állam.

A franciák visszakapták az 1871-ben elveszített Elzászt és Lotharingiát.

Kisebb területek kerülten nyugaton Belgiumhoz, északon pedig Dániához.

A legjelentősebb határmódosításra keleten került sor: az újjászületett lengyel államhoz került Nyugat-Poroszország és Posen / Poznan tartomány, illetve Felső-Szilézia keleti része.

 Danzing / Gdansk "szabad város" lett a Népszövetség felügyelete alatt.

Az új német-lengyel határt olyan furcsán húzták meg, hogy Lengyelország egy szűk sávon "kijutott" a tengerhez ("danzingi korridor") - ezzel viszont kettévágták Németországot, mert megszakadt a közvetlen földrajzi összeköttetése Kelet-Poroszországgal (ahonnan egyébként "levágták" a Memel-vidéket).

A kicsiny Saar-vidéket (nyugaton) szintén elcsatolták - de az értékes szénbányákkal rendelkező területet, német lakosságával nem tették Franciaország részévé, hanem 15 évre a Népszövetség felügyelete alá helyezték.

Az 1933-ban hatalomra került Adolf Hitler a gazdaság fellendülésével és a hadsereg megerősítésével párhuzamosan belefogott a határok módosításába.

1938 márciusában csapataival bevonult Ausztriába - ezzel fel is számolta az 1918-1938 között létezett első Osztrák Köztársaságot. azaz végrehajtotta az Anschlusst. 

Következő lépéseként a nagyhatalmakat rávette, hogy az 1938 őszi müncheni konferencián neki adják a németek által lakott Szudéta-vidéket, mely 1918-1938 között Csehszlovákiához tartozott.

Ezekkel a lépésekkel nagyrészt megvalósította a "mindent németet egy államba" programpontját (eltekintve persze pl. Dél-Tiroltól - vagy éppen Svájctól).

Hitler azonban nem állt meg és 1939 márciusában csapataival bevonult Prágába - így Birodalmának részéve tette a Cseh-Morva Protektorátust.

Amikor 1939 őszén - már a II. világháború részeként - legyőzték a lengyel hadsereget, akkor keleten újabb részeket csatolt a "Nagynémet Birodalomhoz". Ekkor hozták létre Lengyelország szívében a "Főkormányzóságot" is.

Aztán bekövetkezett a II. világháborús vereség és 1945-ben alaposan "megkissebbítették" a német állam számára kijelölt területeket.

Újra megalakult Csehszlovákia és Ausztria (ez utóbbi egyelőre négyhatalmi megszállás alatt), illetve az 1871-1918-as törzsterületekből is alaposan levágtak keleten.

Az új német-lengyel határt az Odera folyónál jelölte ki Sztálin.

Ezzel Lengyelországhoz került teljes Szilézia, Nyugat-Poroszország, Poznan. Ezen kívül a németeket elűzték Kelet-Poroszországból is: ennek déli részét Lengyelország - északiét viszont a Szovjetunió kapta meg (így lett Königsbergből - Kalinyingrád).

Érdemes megfigyelni, hogy a Saar-vidéket megint lecsatolták - egyfajta francia "protektorátus" alá került.

Igazából 1945-ben nem is létezett "Németország" nevű állam, mert a győztesek négy megszállási zónára osztották.

A későbbiekben izgalmas hidegháborús gócponttá vélt, hogy a földrajzilag a szovjet zóna közepében lévő Berlint is négy zónára osztották - azaz nyugati katonák érkezhettek az egykori fővárosi nyugati kerületeibe.

A nyugati hatalmak egy idő után nem akarták már külön igazgatni a megszállásuk alá került területeket, így 1946-ban egyesítették a brit és az amerikai zónát, majd 1948-ben "hozzácsapták" a francia igazgatású területeket is (de a Saar-vidéket még nem!). Az egyesítések Berlinben is megtörténtek.

Aztán 1949-ben két német állam alakul: nyugaton a Német Szövetségi Köztársaság - demokráciával és lassan beinduló "gazdasági csodával" - keleten pedig a szürke és nyomorgó Német Demokratikus Köztársaság.

Berlin kettéosztott város maradt - amit súlyosbított, hogy 1961 augusztusában az NDK kommunista vezetői Falat építettek.

Aztán 1990-ben a megosztottság véget ért: az NDK megszűnt létezni, tartományai pedig egyesültek a nyugati tartományokkal - így létrejött a mai is létező Németország.

A magát magyarnak nevező törzsszövetség 895 körüli Kárpát-medencébe érkezése biztos támpont.

Azt is megalapozottan állíthatjuk, hogy őseink Etelközből költöztek be.

Az is egyértelműnek tűnik, hogy a nyomok visszamutatnak egészen a Volgán túlra.

A nép egyes összetevőinek távolabbi eredete, az uráli (finnugor) és török nyelvi elemek keveredésének mikéntje és még számtalan más kérdés további kutatások tárgya. Jelen írásomban térképeket mutatok be, különböző elméletekkel.

Első térképünk a hagyományosnak nevezhető elméletek alapján készült.

E szerint őseink az Urál túlsó oldaláról érkeztek, szállásterületük volt Magna Hungaria (a Volga és a Káma folyók által körülölelt terület), innen átköltöztek Levédiába (ahol a Kazár Birodalom alattvalóiként éltek), majd tovább vándoroltak a Dnyepertől nyugatra Etelközbe és jött a honfoglalás (a térkép jelzi - eltérő színekkel - a híres besenyő támadásokat is).

Ilyesmivel találkozhatott sok olvasóm a középiskolában.

Következő térképünk többféle elméletre is utal.

Felveti, hogy az őshaza talán a Volga-Káma vidékén lehetett és azt is, hogy esetleg Levédia nem önálló szállásterület volt, hanem talán csak Etelköz egy (itt: nyugati) része.

Láthatunk itt egy másik elméletet is: a Donyec menti Levédiából (ami így akkor önálló szállásterületnek tekinthető) a magyarok egy része 700 körül délre vándorolhatott, a Kaukázus vidékére: ők lennének a szavárdok.

E térkép érdeme, hogy mutatja (külön színnel) a besenyők támadásait, melyek - több kutató feltételezése szerint - a magyarság elmozdulásainak elindító okai lehettek.

3. számú térképünk szintén egyszerre próbál mutatni több elméletet - színekkel elkülönítve őket.

A két elmélet egyet ért abban, hogy az "őshaza" az Uráltól keletre lehetett, mert feltételezi, hogy az obi-ugorok - mint "őseurópai" nép jóval korábban keleti irányba keltek át ezen a hegységen.

A piros nyilak szerint a magyar vándorlása nem a sztyeppén, hanem az erdős és ligetes sztyepp határvidékén történt, ezért Etelköz is egészen északon terült el.

A kék nyilak utalnak a Kaukázusba (sőt azon túl!) költözőkre, akiknek itt is "szavárd" a nevük.

Levédia ezek szerint valahol a Donyec mentént terült volna el és innek csak egészen későn (870!) vándoroltak volna át őseink Etelközbe.

4. térképünk is "többelméletes":

750 körülire teszi (és viszonylag nyugatra tolja) Levédiát,

Jelentős érdeme, hogy utal az alánokkal való kapcsolatra (ők iráni eredetű nép voltak, akárcsak a jászok)

Felvetődik az északi, kései és gyors költözés lehetőségét: 850 körül, a sztyeppe peremén, kérdőjelessé téve Levédia létét.

(A magyar őshaza itt egyértelműen Nyugat-Szibériába került lokalizálásra).

Következő térképünk felettébb izgalmas.

Az őshazát - más elméletektől eltérően - az Uráltól nyugatra és délre (nem pedig keletre) teszi.

Feltételezése szerint a magyarság már a Kr. u. V. században a Kaukázus északi előterében éltek (ahová az Urál déli lejtőiről költöztek, ez lett volna a "Don-Kubáni őshaza",) az etelközi tartózkodás pedig sokkal hosszabb lett volna, mint mások feltételezték.

A 680-as dátum nyilván az onogurok Kárpát-medencébe költözésére utalhat, áttételesen így a "kettős honfoglalás" elméletére (hiszen László Gyula azt feltételezte, hogy ők már magyarul beszéltek).

 Levédia itt is Etelköz részeként szerepel.

Felvetődik - szaggatott nyíllal jelölve - az "északi útvonal" lehetősége; de (más, "északi útvonal párti" elméletekkel ellentétben) viszonylag korai időpontra, már a VIII. századra téve. Levédia itt is "mellékes" jelentőségű, csupán Etelköz (keleti) része.

 E térkép jelentős pozitívuma más népek eltérő színekkel való jelölése, pl. a kazároké és az avaroké kékkel.

A 6. térkép Türk Attila, a jelen egyik vezető magyar régészének kutatásain alapul, illetve kifejezetten a régészeti leletekre támaszkodik.

E szerint a korai magyarság régészeti hagyatéka egyértelműen az Ural- és a Volga-Káma vidékén lelhető fel.

A Volgán átkelve őseink megkerülték a Kazár Birodalmat (írott forrás is utal mindössze három évig tartó intenzív kapcsolatokra), a füves és az erdős sztyepp határán haladtak és 850 körül (azaz viszonylag későn!) érkezhettek Etelközbe.

A modern ukrán régészet számtalan ekkori leletet tárt fel a Dnyeper mentén.

Itt nem esik szó "Levédiáról" és az esetleges Kaukázusba költözőkről sem (Türk Attila kevéssé lelt itt "magyargyanús" leleteket.

Biztos vagyok benne, hogy újabb régészeti leletek feltárása és esetleg az írott és más (pl. helyneves) források újabb elemzése közelebb vihet a korai magyar történelem rejtélyeinek megfejtéséhez.

Korábbi posztom nem törekedett a teljességre. A világháborúba bevetésre kerültek olyan tankok is, melyekről ott nem írtam – vagy csak nevüket említettem meg. Közülük hozok most egy kisebb „csokorra” valót.

A franciák tankjaikat elsősorban a gyalogság támogatására szánták. A 30-as években több típust is kifejlesztetek és hadrendbe állítottak.

Ezek egyike volt a Hotchkiss H-39. Úgy tűnik a két világháború közti tervezők elsősorban kisebb méretekben gondolkodtak. A H-39-es személyzetét mindössze két katona alkotta összsúlya is csak 12 tonnát nyomott. Tervezésekor elegendőnek gondolhatták a 37 mm-es löveget, de az 1940-es harcokban ez már nem vált be.

Hasonló tervezési megfontolások „szülték” a Renault R-35-t. Még a H-39-nél is könnyebb volt (csak 10 tonna) és ugyanazt a 37 mm-es ágyút kapta, ami kevéssé bizonyult alkalmasnak a német tankok kilövésére.

(A Panzer III-as 20 tonnánál is nehezebb volt, azaz lényegesen erősebb páncélzat védte). Motorja csak 82 LE-s volt (manapság a személyautók lényegében 100 LE-nél „kezdődnek”), így közúton is csak 20 km/h-val tudott „száguldani”. Az R-35-ből sokat vetett be a francia hadsereg 1940-ben – de csak a történelem „epizódszereplőjének” bizonyulhatott.

A franciák is tisztában voltak vele, hogy csupán könnyűharckocsikkal nem lehet háborút nyerni. Ezért jelent meg 1937-ben a Char B-1. Ezt néhol 60 mm-nél is erősebb páncélzattal látták el, így súlya az akkoriban tekintélyes 30 tonna fölé emelkedett. -

Fegyverzetelrendezése a korábban ismertetett amerikai M3-asra emlékeztet: egy valóban komoly (75 mm-es!) löveg a törzsbe építve és egy kisebb (45 mm-es, azaz a két könnyűtanknál még ezzel is ütőképesebb) ágyú a forgó toronyba.

A B-1-es lassú volt (úton is legfeljebb a 28 km/h-t tudta elérni), a legénység nehezen tudta kezelni – bonyolult szerkezete pedig könnyen meghibásodott. Harcban egyik sem előnyös tulajdonság…

A végére hagytam egy „kedvencemet”: a Fiat L6/40 önmagában mutatja az olasz fasizmus minden abszurditását, teljes alkalmatlanságát és dilettantizmusát. Ez a „tankocska” csak 7 tonnát nyomott, egy 70 (!) LE-s motor mozgatta és egy 20 mm-es gépágyú volt a fő fegyverzete.

A benen szolgáló két katona aligha érezhette magát biztonságban az ellenség tüzétől – és azt sem gondolhatták, hogy ütőképes harceszközt irányítanak…

Oroszországban 1613 óta a Romanov-dinasztia uralkodott. A képen II. Miklós cár (1894-1917) látható családjával. A négy lány után született a várva várt trónörökös, Alekszej cárevics - aki azonban súlyos vérzékenységben szenvedett. Betegségét kihasználva tudott a cári családra erős befolyást gyakorolni Raszputyin...

Az I. világháború súlyos szenvedést hozott a birodalom lakóinak. A katonák a fronton sebesültek és haltak meg - az otthoniakat pedig az élelmiszerhiány sújtotta leginkább. 1917 februárjára egyre erősebb tiltakozásokban mutatkozott meg az elégedetlenség. A képen a híres Putyilov-gyár munkásai tüntetnek.

II. Miklós cár lemondatták - Oroszország esélyt kapott a demokráciára. Mindenfelé tanácsok ("szovjetek") alakultak, mint a katonák, munkások, parasztok önigazgatási szervei. A képen Petrográdi Szovjet ülése látható.

A cári hatalom helyére lépő Ideiglenes Kormány óriási hibát követett el, amikor folytatta a népszerűtlen háborút. A kudarcos Kerenszkij-offenzíva után 1917 júliusában nagy tüntetés zajlott Petrográdon, melyet a bolsevikok hatalomátvételre szerettek volna kihasználni - egyelőre sikertelenül...

A bolsevik párt saját fegyveres erőt hozott létre - elsősorban matrózokból. Ez lett a Vörös Gárda.

Október 24/25-én a Vörös Gárda átvette a hatalmat a fővárosban - az Ideiglenes Kormány érdemi ellenállás nélkül bukott meg.

A sokszor megfestett jeleneten az estére előkerült Lenin -a bolsevik párt vezetője - látható, amint a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusán szónokol. Önmagát nyilvánította az új kormány ("Népbiztosok Tanácsa" fejének).

1918-ban véres polgárháború tört ki a "vörösök" és a "fehérek" között. A Vörös Hadsereg élére a bolsevik Trockij került. Ő nem rendelkezett semmilyen katonai képzettséggel - viszont számtalan jó tisztet vettek fel a Vörös Hadseregbe.

A polgárháború (1918-1921) nagy kegyetlenséggel folyt. Mindkét oldal követett el atrocitásokat. A legtöbbet természetesen a civilek (főleg a parasztok) szenvedtek.

Ez az 1922-ben készült kép már a "jelen" és a "jövő" összekapcsolása.

Lenin egyszerre volt a bolsevik párt és a szovjet állam vezetője. Ebben az évben agyvérzést kapott - ez lehet az utolsó, még tiszta állapotában készült kép róla. Mellette közeli munkatársa, a nála 9 évvel fiatalabb Sztálin látható - aki pont 1922-ben lett a párt Titkárságának vezetője.

Lenin 1924 januárjában meghalt, az évtized során pedig Sztálin legyűrte vetélytársait és az ország új diktátorává emelkedett...

Franciaországot - ezen a néven - talán 987-től számíthatjuk, amikor a Capeting-dinasztia került az egykori Nyugati Frank Királyság trónjára. Amint látható, csak az államterület igen kicsiny része (Párizs és közvetlen környéke, Ile-de France) állt közvetlen uralmuk alatt.

A többi területen nagyhatalmú urak (hercegek, grófok) akarata érvényesült - akiket pusztán a hűbéri eskü kapcsolt a királyhoz (aza gyakran pusztán formális kapcsolat). Hívhatjuk ezt a korszakot a hűbéri állam korának.

A korszak jeles figurája volt a XIII. században élt IX. Lajos (az egyetlen szentté avatott francia király!), aki sokat tett az ország egyesítéséért. Mélyen hívő ember volt, ennek egyik elemeként kétszer is elment keresztes hadjáratba.

Aztán 1302-ben IV. (Szép) Fülöp király - egyes tartományokban már működő gyűlések nyomán - összehívta az Általános rendi gyűlést - ezzel másfajta kormányzási rendszer irányába mozdult el (meglehetősen lassan!) az ország: ez lett a rendi monarrchia. 

Szép Fülöp, amúgy hírhedten kapzsi ember volt: konfliktusba került VIII. Bonifác pápával és elérte a templomos lovagrend felszámolását - vélhetően azért, hogy rátehesse a kezén vagyontárgyaikra...

Az évszázadok során annyira megerősödött a királyi hatalom, hogy 1614-től (175 évig!) nem is tartották rendi gyűléseket. Beköszöntött az abszolutizmus időszaka. Ennek egyik fontos megalapozója volt, a regényekből, filmekből is ismerős Richelieu bíboros, első miniszter, a XVII. század első felében.

A leghíresebb abszolút uralkodó XIV. Lajos volt - immár a Bourbon-dinasztiából - aki Napkirálynak címeztette magát...

Aztán - az államcsőd okán - 1789-ben még egyszer összehívták a rendi gyűlést. Ez azonban forradalomba torkollott. Az ország alkotmányos monarchiává alakult át.

Szegény XVI. Lajos nem tudott megbékélni az új kormányzási rendszerrel, tetteivel maga is hozzájárult annak bukásához.

1792-ben a párizsiak megrohamozták és elfoglalták a királyi palotát, rövidesen pedig kikiáltották az (Első) Köztársaságot. XVI. Lajost és feleségét 1793-ban lefejezték.

Az újdonsült köztársaság nemsokára igen véres diktatúraként működött: 1793/94-ben Franciaországot a jakobinus párt vezetője, Robespierre irányította. Sokakat lefejeztetett - és végül ez történt vele is...

1799-ben egy Bonaparte Napóleon nevű korzikai származású tábornok átvette a hatalmat - de egyelőre megtartotta a köztársasági formát.

Aztán 1804-ben váltott: megalapította az (Első) Császárságot -a lényeg persze maradt katonai diktatúra.

A koalciós seregek 1814-ben (majd 1815-ben még egyszer) legyőzték Napóleont. Bekövetkezett a restauráció, az ország államformája újra királyság lett, a trónra a kivégzett király öccse, XVIII. Lajos került. Nem vezetett be korlátlan abszolutizmust, kiadta az Alkotmányos Chartát és működött a Nemzetgyűlés.

1830-ban zajlott le a híres júliusi forradalom. A felkelők néhány nap alatt megbuktatták XVIII.Lajos öccsét X. Károlyt, aki Nemzetgyűlés nélkül akart kormányozni.

Az ország most már valóban alkotmányos monarchia lett - a trónra pedig a család Orléans-i ágába tartozó Lajos Fülöp került.

Lajos Fülöp lett az a francia király - egyéként az utolsó a történelemben! - akit forradalom juttatott hatalomra - és forradalom is buktatott meg.

1848 februárjában ugyanis egy újabb sikeres felkelés hatására elmenekült, Lamartine (a híres romantikus költő) pedig kikáltotta a (Második) Köztársaságot.

A Második Köztársaság története meglehetősen véresen folytatódott, hiszen 1848 júniusában a párizsi munkások újra felkeltek - de a hadsereg most leverte őket -(ágyúval lőve szét barikádjaikat).

"Szegény" Második Köztársaság csak négy esztendőt "bírt ki". Az 1848 decemberében köztársasági elnökké megválasztott Louis Bonaparte - a "nagy" Napóleon unokaöccse - már 1851-ben diktatúrát vezetett be, majd 1852-ben III. Napóleon néven uralkodónak nyilvánította magát: megszületett a Második Császárság.

Párizs népe körében nem volt népszerű III. Napóleon uralma - ezért amikor 1870-ben az uralkodó a poroszok fogságába esett, gyorsan ki is kiáltották a (Harmadik) Köztársaságot!

A "vérfürdő" most sem maradt el. A párizsi nemzetőrök megtagadták az engedelmességet az 1871-ben megválasztott kormánynak: a városban néhány hétre a Kommün (városi tanács) vette át a hatalmat. Májusban egy hétig tartó, minden eddiginél véresebb barikádharcok során buktak el.

A Harmadik Köztársaság hetven éven át létezett (1870-1940). A korszak egyik jellegzetes figurája volt az I. világháborút 1918-ban miniszterelnökként megnyerő, de bennünk magyarokban nem túl kellemes emlékeket ébresztő Clemenceau. becenevén: a Tigris...

1940 júniusában a németektől elszenvedett vereség pillanatában a franciák egy "nyugdíjas" hadvezért, Pétain marsallt vették elő. Ő - további ellenállás helyett - fegyverszünetet kötött, kormányát a kellemes üdülővárosba, a következő rendszernek nevet adó Vichy-be költöztette és a Nemzetgyűléssel megszavaztatta a demokrácia felszámolását. Hivatalosan megszületett a Francia Állam.

A Vichy-rendszer hivatalosan "nemzeti forradalmat" hirdetett, megtagadta a Harmadik Köztársaságot - és kollaborált a megszálló németekkel (pl. francia zsidók egy részének deportálásában).

1944-ben újra fordult a történelem kereke: a szövetséges (elsősorban amerikai) csapatok felszabadították Párizst, az ellenállás pártjai pedig De Gaulle tábornok vezetésével helyreállították a demokráciát: megszületett a Negyedik Köztársaság.

1958-ban -az algériai háború hatására - Franciaország mély válságba, a polgáháború széléra sodródott. Ekkor visszahívták a nyugdíjból De Gaulle tábornokot, akit új alkotmányt dolgozott ki, mely az erős elnöki hatalomra épült (przidenciális rendszer). Megszületett az Ötödik Köztársaság.

A francia nép természetesen hű maradt hagyományaihoz. 1968 májusában újra emelkedtek Párizsban "barikádok" - de ezeket a rendőrség már vérfürdő és véres harcok nélkül fel tudta számolni. Ahogy egy éles szemű megfigyelő mondta: a demokráciában a diákok "forradalmat játszottak"...

A XX. század német történelme nem szűkölködött az elképesztő (drámai, tragikus, néhol tragikomikus, máskor felemelő) pillanatokban. A modern technika ezek közül számosat már dokumentált is. Közülük válogattam néhányat.

1918 novemberében a németek végleg megcsömörlöttek a háborútól - és a császári kormányzattól. November 9-én a forradalom Berlinbe is elért. A munkások fegyvert ragadtak - és csak reménykedhettek, hogy a hadsereg nem fogja nyers erőszakkal megvédeni a császár hatalmát. Ezért szól a felirat: "Testvérek! Ne lőjetek!"

II. Vilmos császár még aznap lemondott és kikiáltották a Köztársaságot.

Az 1929-es gazdasági válság romba döntötte a weimari köztársaságot. Az emberek, nyomorát elkeseredését a náci párt használta ki. Ikonikus plakátjuk is hozzájárult az 1932-es választási győzelemhez: "Utolsó reményünk: Hitler."

Hindenburg, birodalmi elnök (öreg császári tábornok) végül beadta derekát - és 1933. január 30-án kinevezte kancellárrá - egyelőre koalíciós kormány élén - Hitlert. Azért a kézfogáshoz felhúzta kesztyűjét - ezzel is kifejezve lenézését az alulról jött "osztrák káplárral" szemben.

Egy hónappal később, február 26/27-ének éjszakának leégett a Reichstag, a Birodalmi gyűlés épülete - mégpedig gyújtogatás következtében. Hitler azonnal lecsapott a lehetőségre és Hindenburggal olyan rendeletet adatott ki, mely megfosztotta a német népet alapvető szabadságjogaitól.

Hitler belevitte a német népet és a világot az emberiség történetének legtöbb áldozattal járó világháborújába - melyet elvesztett. Berlini bunkeréből még egyszer - 56. születésnapján, 1945. április 20-án - feljött, hogy halálba küldött német gyerekekkel fogjon kezet. 10 nappal később öngyilkos lett...

Hitler azt ígérte 1933-ban, hogy alaposan megváltoztatja a történelmet - és ez sikerült is neki...

A halálát követő napokban, május elején a szovjet hadsereg végleg legyőzte a Wehrmacht-ot és kitűzte a vörös zászlót a Reichstag-ra. Ezzel Európa Kelet-Közép-Európa és a Balkán jelentős része hosszú évtizedekre szovjet uralom alá került...

A felosztott Németország szovjet zónájából 1949-ben megalakították az NDK-t. Ebből az államból - nevével ellentétben - éppen a demokrácia hiányzott a legjobban. A szegénységben is élő kelet-berlini munkások bátor tüntetésre indultak 1953. júniusában - de a szovjet tankok agresszív fellépése 5 nap alatt vérbe fojtotta próbálkozásukat.

A nyomorgó keletről 1949 és 1961 között több, mint 2,5 milliónyian költöztek át a gazdasági csodát átélő nyugatra. Az NDK vezetésének ez már akkora munkaerő- és presztizs-veszteséget jelentett, hogy 1961. augusztus 13-án (szovjet engedéllyel) lezáratták az átjárást Kelet- és Nyugat-Berlin között, majd pár nap alatt felépült a Fal is.

Német politikus nevéhez fűződik a XX. század talán legfelemelőbb közéleti / emberi gesztusa. Willy Brandt, az NSZK szociáldemokrata kancellárja 1970-ben Lengyelországba látogatott. Varsóban koszorút helyezett el a II. világháborús gettó emlékművénél, majd - saját későbbi szavaival: "a német történelem mélypontjával szembesülve és a meggyilkoltak millióinak súlya alatt" - letérdelt. 

Az NDK volt egy időben a világ egyik legkisebb presztizsű országa - hiszen fallal zárta be saját állampolgárait, nehogy mind elmenjenek...

A kommunista vezérek ezt találták ki, hogy látványos sportsikerekkel javítják meg országuk hírnevét. Hogyan mentek "biztosra"? Állami doppinglaborokban férfihormont adtak női atlétáiknak és úszóiknak. A kelet-német női sportolók számtalan világcsúcsot és bajnoki címet elértek - de a férfi atlétáik egyet sem. Nahát...

A német - és az európai - történelem talán legnagyszerűbb XX. századi pillanata 1989. november 9-én érkezett el, amikor az NDK határőrei már nem nyitottak tüzet a nyugati honfitársaikhoz igyekvő kelet-berliniekre. A TV-ben az egész világ láthatta aznap este, hogy ledőlt a Fal, véget ért a hidegháború és a német nép (és Európa) esélyt kapott egy szebb jövőre.

A XVI-XVII. században az Atlanti-óceán partján 13 angol gyarmat jött létre (igaz, nem mindegyiket alapították angol nyelvű telepesek).

1763-ban véget ért a hétéves háború. Ennek során a britek a franciák összes észak-amerikai gyarmatát elfoglalták (Kanadát, Louisiánát). A háború végeztével III. György király megtiltotta a telepeseknek, hogy az általa kijelölt vonaltól nyugatra terjeszkedjenek. Így kívánta megőrizni a békességet az ott élő indián törzsekkel.

Az 1775-1783 között vívott függetlenségi háborút - francia segítséggel - megnyerték az egykori gyarmatok. Az 1776-ban alakult Egyesült Államok határait az 1783-as versailles-i békében jelölték ki. Az USA nyugati határa ekkor a Mississippi lett, azaz az új állam jóval nagyobb területet kapott, mint a 13 gyarmat eredeti területe.

A következő évtizedekben két lépcsőben gyarapodott a tagállamok száma (13 --> 50). Első lépésként - kellő számú telepes odaköltözésekor - önkormányzattal rendelkező "területet" (Territory") hozhattak létre. Ha ennél magasabb (törvényben előírt) népességszámot értek el, akkor alakulhattak tagállammá ("State") és nyerhettek felvételt az Unióba.

1800-ban Napóleon visszaszerezte Spanyolországtól az 1763-ban elvesztett Louisiana nevű egykori gyarmatot - majd 1803-ban (15 millió akkori dollárért!) eladta az Egyesült Államoknak.

Az USA ezzel megduplázta területét, hiszen az ekkor megnevezett Louisiana a nagy folyótól egészen a Sziklás-hegységig ért.

A következő gyarapodás Florida lett. A szintén indián törzsek által lakott, mocsaras területet 1819-ben adta át Spanyolország a jenkiknek - némi nyomásgyakorlás után...

Közben jelentősen előrehaladt a népesség nyugatra vándorlása - és ezzel újabb "területek", majd államok szerveződése. Ezzel kiéleződött a vita a déli rabszolgatartók és az északi, szabad államok között.

Ezt a vitát - egyelőre - 1820-ban kompromisszummal zárták le. A nemrég megvásárolt Louisiana területén húztak egy vonalat: az ettől északra belépők a tervek szerint szabad államok lesznek, a vonaltól délre csatlakozók viszont tarthatnak rabszolgákat. (A rabszolgákat főleg gyapot-termesztő ültetvényeken dolgoztatták - a gyapot pedig melegégövi növény).

1836-ban az egykori hatalmas Mexikó északi részének angol nyelvű farmerei elszakadtak a spanyol nyelvű államtól és Texas néven független államot hoztak létre.

Texas független állami léte mindössze 9 évig tartott, mert 1845-ben csatlakoztak az Egyesült Államokhoz. A határ az USA és Mexikó között vitatottá vált.

Időközben a távoli észak-nyugaton is kiéleződött a helyzet, mert a hatalmas Oregon területét igényelte (a brit gyarmat) Kanada és amerikai telepesek is.

A két állam 1846-ban kötött egyezményt: a 49. szélességi fok mentén meghosszabbított nyugatra az eddigi kanadai-amerikai határt, de a végén tettek egy kis "kanyart", hogy Vancouver kanadai terület maradhasson.

Ezen eseményekkel párhuzamosan, 1846-48 között háború zajlott az Egyesül Államok és Mexikó között. A jenkik győztek, az 1848-ban megkötött békében hatalmas területet került át az USA-hoz.

Az 1846-os Oregon-egyezménnyel és az 1848-as békekötéssel így az USA eljutott a Csendes-óceán partjára.

1849-ben Kaliforniában aranyat találtak - a hírre olyan hatalmas embertömeg vándorolt ide rohamtempóban, hogy 1850-ben tagállammá tudtak szerveződni. Az ország közepén elterülő hatalmas prérin és a hegyekben egyelőre főleg indián törzsek éltek.

Ezen a térképen összefoglalva láthatjuk a terjeszkedés fent ismertetett főbb eseményeit.