Mindenki tanulta az iskolában, hogy az I. világháborúban (különösen a nyugati fronton), különböző fegyverek "kombinációjaként" (lövészárok, szögesdrót, géppuska) állóháború alakult ki.

Az évek során különböző ötletek felmerültek a "patthelyzet" feloldására. Ezekből hoztam mára ízelítőt.

1. Tömeges gyalogos roham.

A tábornokok általában konzervatív emberek - nehezen szakadnak el a megszokott gyakorlattól. A nyugati fronton évekig - igazából a háború végéig - erőltették a gyalogság tömeges rohamát (lehetőleg azért szétszórt alakzatban).

A saját lövészárkaikból kimászó katonákat általában "lekaszálta" az ellenség tüze (géppuskák + puskák) - illetve ha el is foglalták az első vonalát, akkor ott volt többi vonal + érkezett a másik fél ellentámadása.

2. Tüzérségi előkészítés.

Már a XIX. században is elterjedt volt a gyalogság / lovasság támadása előtt - akár órákig - ágyúzni, "megpuhítani" az ellenség vonalait (pl. Napóleon Waterloonál).

Az I. világháborúban már nem golyókat, hanem robbanó tölteteket használtak erre a célra. Olyan mennyiségben lőtték ki a gránátokat, hogy az összes I. világháborús veszteség 70%-át (!!!) ágyútűz okozta.

Mégsem értek el vele sokat:

A. egymás után több lövészárok-rendszert ástak ki a védők: ha az egyik védelmi vonal el is pusztult, ott volt még több mögötte.

B. a napokig tartó "előkészítés" felhívta a védekező figyelmét a készülő támadásra: ilyenkor odavitték tartalékaikat és elveszett a meglepetés ereje.

C. Ráadásul a napokig-hetekig tartó ágyúzás hatalmas bombatölcséreket szántott a talajba - melyeket még nehezebbé tették az előrejutást. Ha pedig zuhogott az eső, akkor a két lövészárok közti "senki földje" szörnyű sártengerré vált, amibe beleragadtak a "rohamozó" katonák. Megint csak a mozgóháború lehetetlenült el.

3. Lovasroham

A XIX. században a lovasság többször döntött még el összacsapásokat, kaszaboltak le gyalogosokat. Sok brit tiszt maga is a lovasság soraiból került ki. A nyugat fronton a lovasokat időként a - részben - sikeres gyalogos-roham után vetették be, a támadás remélt "kiszélesítésére" - de a nyílt terepen őket menthetetlenül lekaszálta a géppuskatűz.

4. Testpáncél.

Mivel a lovasság egy része - a vértesek - még a XIX. század közepén is használt testpáncélt, így mindkét fél kipróbálta, hogy a múltat felelevenítve lehetne ilyet adni a gyalogosokra is. Ez azonban olyan nehézzé tette a mozgást, hogy éppen a mozgó hadviselés lehetőség vette el a csapatoktól.

5. Harci gáz.

Elsőként a német vegyipar állt elő a "parádés" lehetőséggel: engedjünk ki mérges gázt az ellenség csapataira (amely halált / vakságot) okoz.

Csakhogy néha megfordult a szél - és visszafújta a mérget a saját csapatokra...

A gáz ellen használt gázálarc olyan légszomjat okozott, ami még nehezebbé tette a mozgást - azaz megint a mozgóháború lehetetlenült el.

Ráadásul még azzal a dilemmával is szembe kellett nézni, hogy sikeres roham esetén a támadó fél pont azt a lövészárkot foglalta el - amelyet ő maga "gázosított el" percekkel korábban...

7. Tank

Az először a britek által bevetett harckocsi (robbanómotor + lánctalp + páncél + hátultöltő ágyú) valóban nagyszerű ötletnek tűnt az ellenséges lövészárkok leküzdésére.

Valójában azonban a gyakorlati alkalmazás hamar feltárta a "gyermekbetegségeket": a lassan "vánszorgó" (8 km/h!!!) járművek igen könnyen meghibásodtak + lövegekkel könnyen meg lehetett állítani őket (különösen, ha a lánctalpat találták el).

8. Rohamosztag

A német tábornokok a háború második felében válogatott, önkéntes katonákból állítottak fel különleges "rohamcsapatokat": ők - jobb ellátás fejében - vállalták, hogy könnyű felszereléssel (főleg kézigránátokkal) a nagy tömegroham előtt haladnak és megpróbálják kiiktatni a különösen veszélyes védelmi gócokat.

Ezzel a taktikával valóban értek el sikereket - de a döntő győzelmet nem tudták kivívni, az 1918 tavaszi / nyári utolsó nagy offenzívák során.

9. Bombázás

A világháború második szakaszában mindkét fél vetett be repülőgépeket: felderítőket, vadászokat és bombázókat is. Okoztak károkat civil létesítményekben és persze bombáztak katonaiakat is - de lassúak (azaz lelőhetők) voltak és csekély bombaterhük nem tudott a hadműveleteket érdemben befolyásoló károkat okozni.

 A sok különféle "ötlet" / próbálkozás mindegyike növelte a katonák szenvedését - de a "patthelyzetet" egyik sem oldotta fel.

Úgy tűnik a világháborút végül az olyan "hagyományosabb" szempontok döntötték el, mint Németország teljes kimerülése (pl. az élelem-hiány az angol blokád következtében) vagy a lelkes, friss amerikai csapatok megérkezése 1918-ban.

Alekszej Navalnij a Korrupcióellenes Alapítvány vezetőjeként küzdött szeretett orosz népe életének jobbá tételéért.

2020 őszén az FSZB (a KGB utódszervezete) megmérgezte - de ekkor még német orvosok megmentették az életét. Sorsát vállalva 2021 januárjában hazatért Oroszországba - ahol még a repülőtéren letartóztatták. Három éven keresztül hurcolták börtönről börtönre - közben egyre abszurdabb vádakkal újabb és újabb ítéleteket "akasztottak" nyakába.

2023. decemberében egy északi sarkkörön túli börtönbe vitték, ahol 2024 februárjában meggyilkolták.

Még 2023. februárjában az Ukrajnát ért orosz agresszió kitörése után egy évvel pontokba szedte álláspontját - melyet ügyvédei hoztak ki a börtönből. Ezekből a pontokból szemlézek most.

"2. Ennek a háborúnak az igazi okai az Oroszországon belüli politikai és gazdasági problémák, Putyinnak az a vágya, hogy mindenáron megőrizze hatalmát. (...) Úgy akar bekerülni a történelembe, mint "a hódító cár".

 3. Ártatlan ukránok tízezreit ölték meg és további milliók osztályrésze lett fájdalom és szenvedés.

Háborús bűnöket követtek el. Pusztító csapásokat mértek Ukrajna városaira és infrastruktúrájára.

4. Sok tízezer orosz katonák áldoztak fel szükségtelenül. (...)

Az agresszív hadviselés, a korrupció, az ostoba tábornokok, a gyenge gazdaságunk, illetve a védekező ukrán erők hősiessége és nagyfokú motiváltsága egyetemesen csak azt eredményezheti, hogy Oroszország vereséget szenved.

5. Mik Ukrajna határai Oroszországgal? Ugyanazok, mint Oroszország határai Ukrajnával; ezeket nemzetközileg elismerték és lefektették 1991-ben.

Ezen nincs mit megvitatni.

 6. Oroszországnak békén kell hagynia Ukrajnát; hadd fejlődjön úgy, ahogy a népe akarja.

Be kell fejeznie az agressziót, véget kell vetnie a háborúnak és ki kell vonnia minden csapatát Ukrajnából.

8. A harci cselekmények során elkövetett háborús bűnöket nemzetközi intézményekkel együttműködve ki kell vizsgálni.

11. Oroszország számára ennek a háborúnak az öröksége komplex és eső látásra szinte megoldhatatlannak tetsző problémák kuszasága lesz.

12. A háború után kártalanítanunk kell Ukrajnát mindazért a pusztításért, amelyet Putyin agressziója okozott.

13. Le kell bontanunk a Putyin-rezsimet és a diktatúráját; ideális esteben szabad választások és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása útján.

14. Parlamentáris köztársaságot kell létrehoznunk, amelynek alapjai az igazságos választásokon keresztül történő hatalomváltás, a független bíróságok, a föderalizmus, a helyi önkormányzás, a teljes gazdasági szabadság és a társadalmi igazságosság.

15. Elismerve történelmünket és hagyományainkat, Európa része kell, hogy legyünk, és a fejlődés európai útját kell követnünk. Nincs más választásunk és nincs is szükségünk másra."

Robert Kennedy az amerikai történelem be nem váltott reményeinek legmélyebb szimbóluma. Ír, katolikus, jómódú családban nőtt fel, Hitét komolyan élte: hűséges házasságából 11 gyermeke született.

Idősebb bátyja Joseph hősi halált halt a II. világháborúban.

Fiatalabbik bátyja, John elnökké választása után meghívta kormányába, így 1961-1964 között "Bobby" az Egyesült Államok igazságügyi minisztere volt. Ebben a minőségében elszánt küzdelmet folytatott a szervezett bűnözés ellen (lásd: Jimmy Hoffa).

Lyndon B. Johson kormányában már nem akrt szerepet vállalni - így aztán 1964-ben (még csak 39 éves volt) szenátorrá választották.

1964 után egyre jobban eltávolodott pártja irányvonalától (mely belevitte az országot a vietnámi háborúba), ezért 1968-ban elnökválasztási kampányt indított.

1968 nyarára úgy tűnt, hogy sikeres előválasztási küzdelmek nyomán megszerzi a Demokrata Párt hivatalos jelöltségét - így komoly esélye nyílt volna rá, hogy őt válasszák meg az USA következő elnökévé.

Valakik ezt mindenképpen meg akarták akadályozni, így bátyjához hasonlóan vele is merénylet végzett - meglehetősen ellentmondásos, a mai napig tisztázatlan körülmények között gyilkolták meg, 1968 júniusának elején, Los Angelesben.

A Kennedyek keleti partiak -a család pedig úgy döntött, hogy a koporsóba helyezett holttestet nem repülőgéppel, hanem vonattal vitték haza Kaliforniából.

Ekkor következett az Egyesült Államok történetének legfelkavaróbb vasúti utazása: az emberek százezrei, talán milliói álltak a sínek mellett, hogy búcsúzzanak Bobbytól, akik oly sokuk számára a reményt jelentette.

Az ekkor készült képekből válogattam most.

Mindenki a maga módján köszöntötte a szerelvényt. A fekete férfiak integetnek, a fehér úriember - talán egykori katona - tiszteleg.

Itt egy nagyvárosi peront láthatunk: érdeklődés, kétségbeesés, rendfenntartók, a zömmel fekete lakosok közt itt-ott egy fehér amerikai is feltűnik.

Ez a kép talán egy nagyváros peremén készülhetett: érdeklődők, fotózók, felnőttek és gyerekek együtt.

Bobby sokat tett a szegényekért, a feketék polgári jogaiért - talán ezért is érezték közülük sokan személyes veszteségüknek a halálát.

Ez a kép már a keleti parton készülhetett (Maryland keleti állam). A búcsúzó fekete család a nagy zászlóval azt akarta kifejezni: ők is vannak "olyan jó amerikaiak", mint a többségi társadalom tagjai.

Ez a - zömmel fehérekből álló - tömeg integetéssel búcsúzott a jelölttől. Ő lett volna az USA második katolikus elnöke, hite közismert volt - ezért is láthatunk apácákat a képen.

Ez a nagyvárosi fotón azt sejthetjük, hogy talán egy egész rendház kivonult Bobby tiszteletére.

 A vonat az út nagy részt természetesen városok között tette meg - így sokszor családok, egészen kicsi közösségek álltak ki vidéken a sínek mellé.

A rendőr magányos tisztelgése talán az egykori igazságügyminiszternek szól - de az is lehet, hogy "egyszerűen" csak az áldozatnak. Nem parancsra jött - ezt érezte helyesnek.

Ezek a tűzoltók szívükre helyezett tányérsapkájukkal adták meg a tiszteletet (ez tipikus amerikai gesztus). Úgy tűnik, távolabb lakók is eljöttek ezért - erre utalnak a háttérben álló autók.

Néhányan még táblákkal is ki akarták fejezni búcsújukat. A gyerekek néha még kicsik hozzá, hogy ott és akkor átérezzék egy esemény súlyát.

Ez a vidéki család is el akart búcsúzni.

Több képen is érezhető, hogy a szegények közelebb állónak érezték magukhoz a szociálisan érzékeny Bobbyt, mint sokan a középosztályból. Ezek a férfiak a tisztelgés hagyományos mozdulatával búcsúznak.

Szándékosan hagytam a végére ezt a fotót: számomra nem csak Robert Kennedy búcsúztatásának, hanem az egész amerikai történelem egyik leginkább felkavaró képe ez.

Szegény, vidéki, sokgyermekes család. úgy érzik, hogy ezzel a néma vigyáz-állással tartoznak "Bobbynak", a jómódban felnőtt keleti parti, sokgyermekes családapának - aki talán az Egyesült Államok legjobb elnöke lett volna...

December hónapban alkalmam nyílt középszintű történelem próbaérettségik javítására.

A tesztben kedvenc osztályom diákjai a válaszok során pár igazi „gyöngyszemet” „helyeztek el” a válaszok között. Ezekből hoztam most válogatást.

(Az itt szereplő képek nem a próbaérettségiből valók, hanem illusztráció gyanánt válogattam őket)

1. Középkori festmény Jézus születésének ábrázolásával (jászol, kisded, Mária, háromkirályok pásztorok). Mi a helyszín?
"Golgota"

(A helyes válasz természetesen: Betlehem)

2. Árpád-kori püspökségek térképe: mi volt az erdélyi püspökségek székhelye?
Temesvár

(Valójában Gyulafehérvár, hiszen Temesvár nem is Erdélyben található)

 3. Részlet volt olvasható Mária Terézia úrbéri rendeletéből (a jobbágyok adóterheiről szól).

Kérdés: Melyik rendeletből származik a szövegrészlet?

Jobbágyfelszabadítás (ami 80 évvel később valósult meg...)
Úriszék (ami egy középkor óta létező jogi intézmény)

4. XIX. század eszméi: 1848-ból származó idézet (a szöveg a magántulajdon eltörléséről szól):

Kérdés: Ki írta?

Petőfi Sándor
Kossuth Lajos

(A helyes válasz természetesen Karl Marx és Friedrich Engels volt)

 5. A magyar reformellenzék (tehát_ Kossuth, Deák, Eötvös) milyen eszmét vallott még magáénak az 1840-es években a liberalizmuson kívül?

Reformáció (Amit Luther Márton indított el 1517-ben...)
Szocializmus

(A helyes válasz: nacionalizmus)

6. Ki volt a két világháború közti magyar oktatási miniszter?
Bethlen István (ő volt a miniszterelnök)

(A helyes válasz: Klebelsberg Kunó)

7. Magyarország fontos külpolitikai eszméje a két világháború között?
Népszuverenitás

(A helyes válasz: területi revízió)

8. A Szovjetunió felbomlása melyik pártfőtitkár idején történt?

Hruscsov (akit 1964-ben leváltottak)
Brezsnyev (aki 1982-ben halt meg)

Mivel a SZU 1991-ben szűnt meg így a helyes válasz: Gorbacsov)

 9. Mit akart eltitkolni a kommunista sajtó a Kádár-rendszerben a nyugati világgal kapcsolatban? (forrás-idézet segítette itt is a diákokat)

A magántulajdon létezését

(Valójában azt, hogy Nyugaton még a munkások is jobban élnek, mint nálunk)

10. A pannonhalmi kolostor építésének megkezdése melyik magyar uralkodóhoz köthető?

Attila (aki hun fejedelem volt, pogány és 453-ban meghalt)

(A helyes válasz Szent István édesapja, Géza, 996-ban)

11. Erdőn túl lakó német vendégeink kik voltak az Árpád-korban?

Buda
Zágráb

("Erdőn túl", azaz Trans-sylvania, vagyis az erdélyi szászokról van szó)

12. Szép forrást lehetett olvasni róla, hogy „A tatárok átkeltek egy gázlón”.

Melyik csatáról szól a leírás?

Mohács
Kalocsa
Székesfehérvár

(Nyilván: Muhi)

Melyik uralkodóról szól a szöveg?
I. Ulászló (aki a várnai csatában a törökökkel csatázott)
Nagy Lajos

(A helyes válasz: IV. Béla)

Mi történt az uralkodóval a csata után?

Megfulladt (ez II. Lajossal történt, 300 évvel később...)
Leváltották

(IV. Béla a csata után elmenekült - Dalmáciába)

13. Mi volt a királykoronázás székhelye a középkori Magyarországon?
Veszprém

(Természetesen: Székesfehérvár)

A négy évtizedes magyarországi kommunista diktatúra központi ünnepnapja április 4-e volt: hivatalosan 1945-ben ezen a napon fejezte be a szovjet hadsereg hazánk "felszabadítását". (Persze már a dátum sem volt igaz - és a "felszabadulás" kifejezés is csak a megszállás szóval együtt említve használható).

Az '50-es évektől minden évben új plakátokkal rukkoltak elő a rendszer grafikusai - ezekből hoztam most válogatást.

Ez a kép 1952-ben - Rákosi Mátyás hatalmának tetőpontján - készült.

Az üzenet egyértelmű: mindenki mosolyog, boldog, Munkáscsalád masnis kislánnyal, a háttérben katona és újabb öntudatos (ipari!) munkás. A kislány kezében még egy-egy nemzeti szinű és vörös zászlócsska van - de a háttérben a vörös zászlók erdejében már szinte elvész a piros-fehér-zöld.

Ugyancsak a Szabadság-szobor a központi motívuma ennek a szintén Rákosi-korabeli plakátnak. A korszak beazonosítható a nemzeti lobogókra festett címerből, melyet 1949 és 1956 között használtak.

Ünnepi szónokot nem látunk, a "sokadalomban" zömmel munkások (kantáros munkásnadrágban menve az ünnepségre!!!), egy paraszti pár. egyenruhások - és talán egy értelmiségi...

A cserkészet egyfajta "koppintásaként" működött a felső tagozatosok számára kitalált úttörő-mozgalom. A nyakkendő színe természetesen csak vörös lehet, lobogóból itt csak egy van (és az is háromszínű!) - de a Szabadság-szobrot itt sem "felejtette el" odafesteni a művész.

A Kádár-rendszer évtizedeiben teljesen másfajta plakátok készültek. A hivatalos ideológia változatlan maradt - de a hatalom egyre kevésbé várta el a néptől az ideológiai azonosulást - és ez sok mindenben kifejeződött.

A "felszabadulás" köré szőtt mesterséges "mitológia" egyik figurája volt Osztyapenko kapitány, a Budapest ostromának kezdő napjaiban (1944. decemberében), tisztázatlan körülmények között elhunyt szovjet parlamenter. Az őt, heroikus pózban ábrázoló szobor évtizedekig állt az M 7 autópálya fővárosi kivezető szakaszánál.

A plakát ezt a szobrot mintázza - a háttérszín pedig mi más lenne, mint a vörös...

Itt az alkotó "bravúrosnak" érezhette a modern művészi kifejezőeszközök az ideológiai mondanivaló együttes érvényesítését. Hatalmas vörös folt, kicsit nehezen észrevehető vörös csillaggal, a "4"-es számot körülfonva keskeny nemzeti színnel.

A "felszabadulás" szó már nem is szerepel - hiszen mindenkinek automatikusan ez "ugrott be" az április 4-i dátumról.

Lassan megérkezünk grafikailag az általános iskola szintjére. "Bravúrosan kombinálva" a vörös csillag, a 4-es szám és a nemzeti színek.

Új színként feltűnik a kék. A rajzoló itt újítani akart - ezért a 4-es számot kicsit "girbe-gurbán" formázta meg...

A hazafias piros-fehér-zöld itt is elengedhetetlen....

A végére egy '80-as évekből származó darabot hoztam. A korszak ("kis hidegháború" fő üzenetét hordozza: "célunk a béke".:

Már rég nem említ "felszabadulást", a galamb ábrázolása igen kevéssé kidolgozott és a zöld már majdnem annyira hangsúlyos, mint a piros.

A Római Birodalom hadserege Krisztus születése táján hódították meg Pannoniát. A Duna alkalmasnak bizonyult természetes határnak + jó szállítási útvonalnak. Ráadásul így a borostyánút újabb szakasza is római fennhatóság alá került.

Itt, akkor különféle kelta törzsek éltek - akik életében a 400 éves római uralom idején bizonyosan bekövetezett valamilyen fokú romanizáció (pl. a latin nyelv megismerése).

Erdélyt - főleg az aranybányák megszerzése céljából - 104-107 között hódította meg Traianus császár. Az itt élő népről a provinciát Daciának keresztelték. Az állandó germán és szarmata támadások miatt a római uralom itt viharos és rövid volt - ezért a dákok körében nem került sor romanizációra.

A római uralom alá nem került területeken - elsősorban a Duna-Tisza közén különféle szarmata népek éltek - pl. a jazigok.

A különféle germán népek (elsősorban a gótok) folyamatosan támadták - elsősorban keleti irányból - Daciát. A Kárpátok láncai ellenére a rómaiak nem tudták megvédeni. Az aranybányák termelése ezért akadozott / szünetelt - ezt belátva Aurelianus császár 271-ben a maradék római népességet is visszavonta a Dunától délre és feladta Daciát.

A lovasnomád hunok 375 körül érkeztek Ázsiából a Fekete-tengertől északra található sztyeppére. A keleti gótokat uralmuk alá hajtották, a nyugati gótok pedig bemenekültek előlük a Római Birodalomba.

400 körül a hun sereg nyugatabbra indult: birtokukba vették a Kárpát-medencét: ekkor szűnt meg a római fennhatóság Pannoniában. Feltehető azonba, hogy a korábbi Kárpát-medencei lakosság (legalább egy része) a helyén maradt és így hun alattvalóvá vált.-

Történelmi távlatban "röpke" ideig, mintegy fél évszázadra a Kárpát-medence lett a hun birodalom központi magterülete. A korábbi germán és szarmata lakosság mellé a hunok "hozták magukkal" saját germán törzseiket.

A hunok régészeti hagyatékának leginkább megfogható elemei azok az áldozati üstök, melyeket az előkelők búcsúztatásakor használtak.

A fenti térképen is jól látható, hogy a Dunántúlon a (keleti) gótok tűnnek fel, a Tiszántúl és Erdély irányába pedig a gepidák kezdtek beköltözni.

453-ben meghalt Attila, a hunok híres királya - a hun harcosok pedig rövidesen keletre, vissza a sztyeppére költöztek. Így az egykori alávetett germánok saját államokat hozhattak létre.

Ezek egyike volt a Gepida királyság, amely az V. század második felében és a VI. század első felében uralma alatt tartotta Erdélyt és a Tiszántúlt.

A gepida királyok központja talán Szilágysomlyón lehetett - legalábbis a régészek itt tárták fel a korai középkor legpazarabb aranykincsét.

Attila halálakor és a hunok elvonulásakor a keleti gótok is "szabaddá váltak" és ők is saját királyságot hoztak létre az V. század közepén - Pannonia központtal.

Rövid időre a keleti gótok állam jelentősre nőtt, mert nagy királyuk, Teoderik vezetésével a Dunántúlról kiindulva Itáliát is elfoglalték az V/VI. század fordulóján.

Theoderik mauzóleuma Ravennában - a római építészet hagyományait követve.

Uralmuk rövid életű volt, mert a VI. század közepén Justinianus bizánci hadai megsemmisítették őket - és visszafoglalták a birodalomnak Itáliát.

Miközben a Tiszától keletre folyamatosan létezett a Gepida Királyság, addig a VI. században - észak felől - egy újabb germán nép telepedett a Dunántúlra: ők voltak a longobárdok.

Mivel a longobárdok és a gepidák "nem szívelték" egymást, így feltehető, hogy a Duna-Tisza-közét meghagyták egyfajta "ütközősávnak".

Aztán 568-ban a dolgok alaposan megváltoztak. Erős és harcias lovasnomád nép érkezett kelet felől: az avarok. Felmérték a Kárpát-medencében aktuális "erőviszonyokat", majd a longobárdokkal összefogva, valamikor Húsvét táján, Baján kagán vezetésével véres csatában legyőzték és megsemmisítették a gepida államot (melynek népessége vélhetően helyben maradt).

A longobárdok nem akartak a vad, harcias és erős nép szomszédságában élni - így mindnyájan felkerekedtek és még 568-ban átköltöztek Észak-Itáliába (ezért ezt róluk azóta is Lombardiának nevezik). Szép lassan majdnem egész Itáliát birtokukba vették - visszaszorítva ezzel ott a római/bizánci uralmat.

Az avarok, Kárpát-medencei központtal tehát 568-ban nagy és sikeres államot alapítottak. "Fénykoruk" 626-ig tartott (ekkor vallottak kudarcot Konstantinápoly ostromával). Ebben az időszakban a bizánciak kénytelenek voltak egyfajta "védelmi pénzként" több tonnányi aranyat kifizetni a kagánoknak.

A 626-os vereség után a Kazár Kaganátus a Kárpát-medencébe szorult vissza. Amint a térképen is látható, a sztyeppéről folyamatosan vándoroltak nép / törzsek avar fennhatóság alá. 680 körül újabb, jelentős hullám érkezett.

680 körül ugyanis jelentős változás történt a sztyeppén Kovrat kán halálával felbomlott a Bolgár Birodalom (ezek a bolgárok török nyelvet beszéltek).

Kovrat öt fia szétvándorolt. A leghíresebb - és legjobban dokumentált - Aszparuch lett, aki harcosaival a Balkánra vándorolt, uralma alá hajtotta az ott élő földműves szlávokat és megalapította azt az első Bolgár Államot, melynek a mai Bulgária szerves folytatása!

A második fiú, Kuber a Kárpát-medencébe vándorolt - és itt népével az avar kagán alattvalója lett. (Lehet, hogy Kuber később továbbállt, de feltehető, hogy a vele érkezetteknek legalább egy része a Kárpár-medencében maradt. Több tudós véleménye szerint "Kuber népe" az onogurok voltak (a szó jelentése "tíz törzs"), azaz ők érkeztek ide 680-ban és ők lettek a "késői avarok". A dolog azért is érdekes, mert a magyar nép elnevezése a nyugati nyelvekben (Hungarian, Ungarisch stb.) az onogurból származik - azaz a középkori források minket valamiért az onogurokkal azonosítottak...

A régészeti leletek egyértelműen mutatják, hogy a "késői avarok" (onogurok?) elsősorban a Kárpát-medence alacsonyabban fekvő, alföldi jellegű régióit lakták be.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy fennhatóságuk nagyobb területre terjedt ki, mint letelepedési területük - ez pedig azt jelenti, hogy az avaroktól / onoguroktól eltérő etnikumú népekre is kiterjesztették uralmukat. A Kárpát-medenceezen peremvidékein elsősorban szláv betelepülőkkel számolhatunk (nyugat felé pedig germánokkal).

A következő nagy változást a VIII./IX. század fordulója hozta. Nagy Károly frank seregei a 790-es években több hadjáratban megsemmisítették az 568 óta fennálló Avar Kaganátust (a bukásban a kitört polgárháború is szerepet játszott). Az avar aranykincsek jelentős részét vélhetően elvitték és beolvasztották.

A római hagyományokat (és a Karoling közigazgatás rendszerét) követve Mosaburg (Zalavár) központta őrgrófságot szerveztek. Érkeztek betelepülők és keresztény térítés kezdődött (pl. templomok épültek).

A frank hódítás azonban a Kárpát-medence nagy részére nem terjedt ki - és bizonyosan nem járt népírtással.

A IX. század végi Kárpát-medencéről - ahová Árpád magyarjai megérkeztek - hézagos ismereteink vannak.

A nyugat-dunántúli frank őrgrófság területére részben szláv betelepülők érkeztek - erre utal több helységnév is (pl. Tapolca).

A Dunától északra, Nyitra központtal, nevét a Morava folyóról kapva létezett egy "Karoling-peremállam". Morva Fejedelemségnek vagy Nyitrai Fejedelemségnek hívhatjuk. Népessége vegyesen lehetett frank és részben talán késői avar. Ők állandóan a Keleti Frank állam ellen küzdöttek, mert az vazallusként tekintett rájuk.

Erdély és a Tiszántúl déli részét az ekkor regionális hatalomként létező - ekkorra már teljesen szláv jellegű - Első Bolgár Állam vette birtokában - vélhetően az arany- és sóbányák miatt.

 Feltételezhetjük, hogy a Kárpát-medence nagy részében, az a népesség élt tovább, melyben "egymásra rakodtak" a korábbi korok szarmata, gepida, korai avar és onogur örökségével. Az Alföldön vélhetően sok kisebb helyi hatalom alakult ki - melyek az írott forrásokban kevésbé hagytak nyomot.

Az 1940-es évek végétől a Rákosi Mátyás által uralt Magyarország - szovjet parancsra - a nehézipar erőltetett fejlesztésébe fogott. A tőkét ehhez a lakosságtól vonták el. A fizetések alacsonyak voltak - és még ebből is vissza kellett adni az államnak sokat. A lakosságot erőszakos kényszerítették "békekölcsön" jegyzésére. Ez egyfajta "államkötvény" / "kincstárjegy" volt. A lakossági jövedelmek ilyetén megcsapolása még egy célt szolgált: a vásárlóerő mesterséges korlátozását - hiszen a könnyűipar olyan kevés árut termelt, ami - még így is - állandó hiányt eredményezett...

A korszak gyakorlatának megfelelően számtalan különféle plakáttal is igyekeztek ösztönözni a dolgozókat a fizetésük egy részének visszaadására.

A fent olvasható három beruházás közül a "Sztálin-hidat" (Árpád-híd néven :)) ma i használjuk, akárcsak a csepeli HÉV-et. A metrót - óriási anyagi ráfordítással - valóban elkezdték építeni, de ezt az építkezést 1954-ben leállították és csak Kádárék folytatták újra...

A "Ludas Matyi" elvileg "szatíiikus hetilap" volt - de az '50-es években még ez az újság is a propaganda szolgálatában állt. A fent látható címlapot sem nevezném igazán "humorosnak". Különösebben "cizellált" érvelést nem láthatunk rajta - inkább keményen "lecsapó" "munkásöklöt". A háttérben kohó és családanya gyermekével - az ellenség pedig egy nehezen beazonosítható "ördögfióka".

A szöveg itt összekapcsolja a közösség és az egyén javát - az "érvelés luxusát" megtartva magának...

Figyeljük meg, hogy a festőművész olyan kezet "alkotott", amely a valóságban biztosan nem létezik...

Ugyanaz a szlogen - más képpel. A fiatal munkás ruhája kifejezetten koszos (1945 előtt ilyen plakát aligha jelenhetett volna meg), keze érdes - de mosolya kicsit "huncut"...

Ez az egyik "kedvenc" '50-es évekbeli plakátom - mely a valósággal még mérsékelten sem "érintkezik".

Az első képen három parasztember (köztük egy férfias arcú asszony) dühös, mert a "gonosz amerikaiak" háborút robbantottak ki a Koreai-félszigeten. (Valójában 1950-ben a kommunista Észak támadta meg Délt).

Szerencsére ők tudják az ellenszert: mosolyogva mondanak le kevéske pénzük maradékáról, hogy abból a "a jó Rákosi elvtárs" gyárat építhessen és a hadsereget fejleszthesse - természetesen csakis a békéért...

Természetesen az '50-es évek vezetősége is tudta, hogy a lakosság ösztönzésére a plakátokon - és az állandó munkahelyi nyomásgyakorláson - kívül más módszerek hatékonyabbak lehetnek. Ezért vezették be a nyereménysorsolást (ne feledjük, a lottót csak a lakosságot lecsendesíteni kívánó kádári hatalom hozta vissza, 1957-ben).

A gyermekek mindkét képen - nyilván teljesen "spontán" módon úttörő-egyenruhában vannak (fehér ing - piros nyakkendő). A felnőtt férfi csak munkás lehet - a mosolygó kisfiú "érvelése" pedig ha lehet, még messzebb áll a valóságtól, hiszen mekkora "nyereségként" élhette meg a lakosság, hogy lett egy új vasolvasztója Diósgyőrben...

Fontos észrevennünk, hogy a plakátokon mindig, mindenki mosolyog, boldog. Az ideológia szerinti három klasszikus társadalmi réteget láthatjuk: munkás - paraszt - értelmiségi.

Ha valamilyen ipari üzemet ábrázolnak a grafikusok, az elsősorban mindig vasolvasztó - és legfeljebb ehhez kapcsolódó létesítmények.

A végére különlegességet hoztam két szempontból is. Egyfelől a hagyományosabb, színes grafika helyett most már a modernebb fotót alkalmazta az alkotó - másfelől pedig olyan családot láthatunk, akik névvel vállalták a rendszer reklámozását. Kérdés, hogy mennyire tették az önkéntesen? Vannak bennem kérdőjelek...

A XX. század második felében egyre nagyobb problémát jelentett hazánkban a tömegessé váló alkohol-függés. (Egy korábbi posztomban hoztam is róla statisztikákat)

A Kádár-rendszer döntéshozói is érzékelték a problémát - és a maguk módját tenni is próbáltak ellene. Az erőszakos kényszer-elvonókúrák mellett próbálkoztak a meggyőzés szelídebb módszereivel is. Ilyenek voltak a korabeli plakátok.Ezekből hoztam most egy csokorra valót!

 (Hozzá kell tenni, hogy az egész helyzet végtelen ellentmondásokat hordozott magában, hiszen a kommersz, égetett szeszek eladása hatalmas bevételt hozott az államkasszának...)

Ez az 1958-as, még "szelíd", humorosnak is szánt plakát egyszerre propagálja az egészséges életmódot (a tejivást!) - és próbál lebeszélni az alkoholizálásról! Grafikailag nem túl bonyolult...

A probléma az 1960-as években kezdett igazán súlyosbodni (a kollektivizálás befejezése, tömeges életforma-váltás, egyre depressziósabbá váló társadalom stb.).

1966-ban a rajzoló már kerülte a vidámkodó üzenetet: kifejezetten erős szavakkal (konkrét egészség-károsodások felsorolásával) hívja fel a figyelmet!

Persze a képen is érződik az ellentmondás, hisz a vendéglátóhelyeknek éppen az állt érekében, hogy az emberek betérjenek és igyanak...

1971-re az üzenet - és a képi világ - még "ütősebbé" vált. Egyetlen rövid mondat, felkiáltójellel + a klasszikus koponya a lábszárcsontokkal.

Az előző plakát párja szintén 1971-ben készült. A rendszer próbálkozott egészségügyi megközelítéssel is: a szöveges mondanivalót ügyesen igyekezett "leképezni" a rajzoló, amikor a röviditalos poharat kombinálta a kórházi betegággyal....

Egy diktatúrától szokatlanul, a a rendszer propagandistái néha egészen "emberi hangot" ütöttek meg.

Az üzenet egyértelmű: a részegeskedő / túlfogyasztó honfitársunk nem bűnös, hanem inkább áldozat, aki segítségre szorul.

A következő falragasz még tovább megy: a korszak "közkedvelt", kifejezetten orvosi felügyelettel zajló intézményét, az elvonókúrát reklámozza.

A szöveg és a kép arra utal, hogy a már kialakult függőségen / betegségen is lehet segíteni. A valóságban persze azért a diktatúra itt sem hazudtolta meg magát: sok ember nem önként ment elvonóra, hanem úgy kényszerítették őket erre.

A korszak másik sajátossága volt, hogy néha megpróbálták a problémákat "elvicceskedni".

Itt nincs szó elvonóról, egészségkárosodásról - inkább elriasztani próbál.

Megfigyelhetjük, hogy a képeken mindig férfi alkoholistákat látunk. Valóban közöttük volt magasabb a túlfogyasztók aránya, de pontosan tudjuk, hogy sok háziasszony sem vetette meg a "kis édeset"..

Egy kommunista pártvezető számára a legfontosabb fogalmak mindig is olyanok voltak, mint "gyár", "(nehéz)ipar", "termelés" stb.. Pontosan tudjuk, hogy a Kádár-kori magyar ipar egyik legfőbb problémája - és export-akadálya - éppen a szörnyen alacsony gyártási minőség volt.

A kép - kicsit humorizálva - valós problémát tükröz: a munkások valóban rengeteget ittak (főleg töményet) - és ilyenkor valóban kevéssé tudtak koncentrálni.

A magyar ipar mélyebb, szervesebb problémáira persze a rajzoló nem tért, nem térhetett ki...

A végére egy 1985-ös plakátot hoztam. Két fontos kérdésben is újdonságot jelent.

Amíg korábban - főleg a 60-as években - elsősorban a felnőtt férfiak italozása jelentett problémát, úgy az ifjúsággal foglalkozók egyre inkább azzal szembesültek, hogy az italozás szokása egyre fiatalabbakat is elért.

Másrészt pedig a 80-as években - persze még korántsem annyira, mint a rendszerváltás után - megjelent nálunk is a kábítószer-fogyasztás. Mégpedig egy tipikusan ,nyomorúságos kelet-európai  / filléres változat: a szipuzás, ragasztó (a régi Technokol Rapid) illóanyagainak nejlozacsókóból történő belélegzése.

Mai első térképünk Európa régióinak népességszám-változását mutatja, a XXI. század első évtizedében - azez egy viszonylag békésebb / nyugodtabb időszakban.

Pirossal láthatjuk a fogyó népességű területeket.

A legdurvább zuhanást az egykori Szovjetunió volt tagállamaiban láthatjuk: Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Litvániában és Lettországban. Vélhetően alacsony születésszám és jelentős kivándorlás okozhatta ezt.

A kelet-európai kommunizmus (és már társadalmi problémák) messzire nyúló romboló hatását láthatjuk a szintén "kiürülő" Bulgáriában, Kelet-Szerbiában, a horvát agrár-vidékeken, ÉK-Magyarországon, Ó-Románia bizonyos részein és a "szépen" kirajzolódó egykori NDK-ban is!

További agrár-vidékek, melyek szintén csekély népesség-megtartó erővel rendelkeznek még: Anatólia és Kelet-Portugália.

A kép tíz évvel később, a COVID előtti években sem változott sokat.

A Balkán továbbra sem nevezhető Európa "sikertörténetének" Az egykori Havasaföld, Észak-Bulgária, a Belgrádon kívüli Szerbia, Dél-Albánia, Kelet-Horvátország folytatják az elnéptelenedést.

Ebben a mintába csatlakozik bele a magyar Alföld jelentős része is.

Tovább fogyott Litvánia és Lettország - de Szicília,, Szardínia és Dél-Portugália is.

Az igazi "sikertörténeteket" északon találjuk: Izland, Írország, Közép-Svédország. Hozzájuk hasonlóan erősen vonzotta még a vándorlókat Katalónia is.

Hihetetlenül érdekesen fordult meg Kelet-Törökország: itt valóságos népesség-robbanás zajlott ezekben az években.

A népesedés egyik legfontosabb mérőszáma a fertilitás (női termékenység). Ez az elméleti szám azt mutatja, hogy egy adott területen és időpontban egy nő átlagosan hány gyermeket fog szülni életében. A határszám itt a 2,1 - hiszen ha egy házaspárnak éppen két gyermek van, akkor önmagukat "reprodukálták", azaz ha egy országban ennyi a fertililási mutató, akkor ott stagnál a népesség.

Látható, hogy jelenleg Európa egyetlen országa sem éri el a 2-es fertilitást - azaz Európa a "természetesen fogyás" állapotában van.

Látható, hogy Dél-Európa nemzetei állnak a leggyengébben: a máltaiak, olaszok és spanyolok. Ez azért különösen érdekes, mert eredendően katolikus hitű népekről beszélünk - márpedig a katolikus hit kifejezetten gyermekvállalás-párti.

Tovább fokozza az "izgalmakat", hogy a szintén katolikus hitű Lengyelország és Litvánia is ugyanezzel a problémával küzd.

A 2-es "álomértéket" egymástól igen különböző nemzetek tudják - messziről - megközelíteni: a franciák, a románok és a bolgárok. 

Nagyon érdekes a két balkáni ország helyzete, ahol egyszerre van jelen a viszonylag még kedvezőbb női termékenység - és a jelentős népesség-zuhanás. Ezt az összetett jelenséges az igen jelentős, Nyugat- és Dél-Európába irányuló kivándorlás (munkavállalás) magyarázhatja. Ne felejtsük: a román újlatin nyelv!

A Mediterráneumban még egy érdekességre hívnám fel a figyelmet: a muszlim hitű törököknél lényegesen több gyermek születik, mint az ortodox görögöknél. Ugyanakkor mindkettőnél rosszabb az albán születési adat: ahol muzulmán többség él együtt ortodox és katolikus kisebbséggel!

Az előző térképpen majdnem azonos idősávból (2022 - 2019) találtam térképen a fertilitás régiónkénti számairól.

Így talán még érdekesebb megnézni, hiszen az egyes országon belül így elképesztő regionális különbségeket vehetünk észre.

Látható, hogy akad Európán belül - igen kevés - terület, ahol legalább megközelítik a "csodás" 2,1-t: Észak-Kelet-Románia (azaz Észak-Moldva és Dél-Bukovina), illetve Franciaországban Marseille és Párizs régiója. Egyes demográfusok azt feltételezik, hogy ennek talán lehet némi etnikai meghatározottsága is: Ó-Romániában talán a cigánysághoz, Franciaországban pedig talán a muszlim hitű, arab gyökerű népességhez tartozó vállalhatnak több gyermeket.

 Talán szintén a cigány etnikumra utalnak Kelet-Románia és ÉK-Magyarország kedvezőbb számai is.

A másik oldalról nézve, jól látható a "gyermekszülési kedv" elapadása Spanyolország, Olaszország, Portugália és Görögország majdnem teljes területén

A biológia tudománya szerint a nők alapvetően 16-46 éves koruk között "termékenyek". Logikus módon a házasodási életkor alapvetően befolyásolja a megszületett gyermekek számát, hiszen minél később házasodnak a fiatalok, annál kevesebb évet tudnak kihasználni a biológiailag lehetséges évekből.

Ebben a kérdésben alapvető kelet-nyugat "szakadást" láthatunk. Minél keletebbre megyünk (pl. Fehéroroszországba és Ukrajnába), annál inkább őrzik a hagyományos mintát, a korai házasodást.

A tengely másik végén a skandinávokat és a latin népeket (franciák, spanyolok, olaszok), akik a végsőkig kitolják az önálló családalapítást (sokat lehet olvasni a kényelmes olasz fiatal férfiak "mamahotelben" maradásáról. Azt se feledjük, hogy - különösen Nyugat-Európában - egyre elterjedtebb a házasságon kívüli együttélés: vagyis eljönnek ugyan a "mamahotelből" - de későn kötelezik el magukat és így kevés gyermeket vállalnak.

Nyilvánvalóan az elképesztően alacsony spanyol női termékenységben meghatározó szerepe van annak, hogy a spanyol "fiatalok" majdnem 35 évesen (!!!) kötnek csak házasságot. Ugyanakkor - érdekes módon - Svédországban nem ilyen direkt az összefüggés - hiszen Európa legkésőbbi házasodási számai mellett is egészen "tűrhető" termékenységi arányszámmal állnak. Egyesek ezt azzal kötik össze, hogy a svéd gyermekvállalási adatokban jobban jelentkezik a bevándorlók jelenléte, mint a spanyolokban.

A népesedési - különösen a vándorlási - folyamatokat mindig más adatokkal együtt érdemes vizsgálnunk.

Jól látható, hogy Európán belül elképesztően nagy különbségek mutatkoznak az egy főre eső GDP tekintetében. Kirajzolódik egy széles "gazdag kifli": a tengerparti Hollandiától és Belgiumtól, a nyugati (és különösen a déli!) német tartományokon és Ausztrián át egészen Lombardiáig! 28 évvel az egyesítés után is fennáll a jóléti szakadék az egykori NSZK és NDK között - immár egy országon belül.

Vegyük észre, hogy az Ír Köztársaság 2018 körül egyszerre mutatott fel jelentős üzleti sikereket és népességnövekedést (lásd a 2. térképet)!

A legszegényebb EU-régiók egy széles sávon húzódnak keresztül Kelet-Európán Lengyelországtól (Varsó kivételével!) Szlovákián és Magyarországon át le a Balkánra. Itt egymásra rétegződik a távoli (agrár-)múlt öröksége a kommunizmussal.

Nyilván komoly összefüggést fedezhetünk fel a szegény Kelet-Európa "kiürülése" és a gazdagabb Nyugat népességnövekedése között: Európában - most már évtizedek óta igen komoly "népvándorlás" zajlik keletről nyugatra a jobb élet reményében.

Spanyolországban egyszerre láthatjuk a jólétben élő Katalóniát (Barcelona!) és Baszkföldet a már szinte kelet-európain szegény Andalúziával.

A Baltikumban élő törzsek a korai középkor vége felé és az ezredforduló táján szerveződtek népekké. A litvánokat először 1000 körül említi nyugati forrás - ekkor a nagy kiterjedésű Kijevi Ruszhoz tartoztak.

Érdekes módon a litvánok évszázadokig ellenálltak a keresztény térítésnek - ezért szoktuk őket tartani "Európa utolsó pogány népének". 

A XIII. század közepén élt Mindaugas (nagy)fejedelem meghatározó szerepet játszott az állam történeti fejlődésében, mert uralma alá hajtotta a nép által lakott földeket.

Ezen a térképen nem csak Mindaugas terjeszkedését figyelhetjük meg, hanem azt az egészen példátlan sikertörténetet, amit a litván uralkodók (pl. Gediminas és Algirdas) a XIII. század második felében és a XIV. században Európa leghatalmasabb területű államát kovácsolták össze!

Amint jól látható messze-messze túlhaladták a litván nép által lakott földeket: a Kijevi Rusznak a tatár uralom következtébe bekövetkezett megsemmisülését kihasználva vonták uralmuk alá a keleti szláv, ortodox földművelők által lakott földeket. Azokat a területeket, ahol most elsősorban Fehéroroszországot és Ukrajnát találjuk!

Amikor a XIV. század végén a lengyel urak férjet kerestek fiatal királynőjük Szent Hedvig (a mi Nagy Lajosunk lánya!) számára, akkor számításba vették, hogy mindkét államot közös ellenség, a Német Lovagrend fenyegeti.

Így történt, hogy 1386-ban Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem megkeresztelkedett, elvette feleségül Hedviget és perszonálunióban kapcsolta össze a két államot.

Ez az év egyúttal a litván nép kereszténnyé válásának is kezdete, melyben hatalmas érdemeket szerzett Hedvig királynő!

Az egymással szövetkező "gigantikus" Litvánia és a kisebb, de nyugatosabb Lengyelország 1410-ben Grünwaldnál hatalmas diadalt aratott a német lovagok felett.

 Litvánia a XV. század elején érte el területi növekedésének csúcsát - az állam ekkor már a Balti-tengertől a Fekete-tengerig ért!

1569-ben a lengyel és a litván nemesség Lublinban kimondta a két állam valódi egyesítését (reálunió!). Így aztán valóban Európa leghatalmasabb állama jött létre!

 A következő évszázadokban azonban Lengyelország végzetesen meggyöngült, így a XVIII. század végén, három lépésben (1772, 1793, 1795) szomszédai felosztották az államot. Az egykori hatalmas Litvánia így a cári orosz birodalom uralma alá került.

Az I. világháború teremtett újra a lehetőségét, hogy a litván nép visszakaphassa önállóságát. 1918-ban sikerült kikiáltani a Litván Köztársaságot.

Az újjáalakult Litvánia nem tudta magába foglalni a litván nép által lakott összes területet, mert a fővárosnak tekintett Vilniust Lengyelország szerezte meg. Így a két világháború között Kaunas szolgált ideiglenes fővárosként.

1923-ban viszont sikert könyvelhettek el: csapataik bevonultak a Balti-tenger partján fekvő (korábban német kézen lő) Klaipéda régióba.

Aztán 1939/40-ben alapvetően megváltozott a litván nép élete.

Még  1939 tavaszán Hitler ultimátumban visszaszerezte Klaipédát (német: Memel-vidék).

Ennél sokkal súlyosabb - és tartósabb - következményekkel járt, hogy az 1939 augusztusi Molotov-Ribbentrop-paktumot követően 1939/40-ben szovjet csapatok vonultak be, megdöntötték a törvényes kormányt, majd 1940 nyarán a sztálini Szovjetunió bekebelezte Litvániát!

Litvánia végül 1991-ben a Szovjetunió felbomlásakor nyerhette vissza függetlenségét - 2004-ben (hazánkkal együtt!) az Európai Unió tagja lett.