Azt hiszem, alig akadhat olyan fiú széles e hazában, kinek figyelmét még soha nem keltették fel a modern hadviselést alapvetően átalakító lánctalpas acélszörnyek. Noha az egyes technikai részelemek (robbanómotor, lánctalp, hátultöltő ágyú, modern acéllemez) már legkésőbb a századfordulóra rendelkezésre álltak; de csak az I. világháború áldatlan lövészárok-pokla késztette a katonákat és mérnököket, hogy – elsőként Angliában – ezek kombinálásával új harci eszközt hozzanak létre. A britek és a velük szövetséges franciák több típust is kifejlesztettek rövid idő alatt, értek is el velük sikereket, de – egy híres történész szavaival szólva – az I. világháborút így is „a gyalogság egymásnak zúdított tömegei” döntötték el.

          A két világháború között (különösen a húszas években) a fejlődés mindenütt lelassult, néhol tévutak felé fordultak a fejlesztők (lásd pl. a többtornyos, sokszemélyes csata-monstrumokat), az anyagi forrásokat nem erre a fegyvernemre koncentrálták; ráadásul nem kevés maradi gondolkodású tiszt kifejezetten ellenezte a tankok felhasználását. Aztán – a történelmi törvényszerűségeknek megfelelően – a II. világháború hat éve alatt a haditechnika fejlődése hihetetlenül felgyorsult (gondoljunk pl. az 1939-es hős lengyel lándzsás lovasokra és az 1945-ös amerikai atombombára), ami a tankok példáján különösen jól látható.

          A részletezés előtt néhány szó a megértés elősegítésére. Egy harckocsinak három alapvető követelménynek kell megfelelnie – igazán sikeressé nyilván azok válhatnak, melyek úgy tudják ezeket ötvözni, hogy az egyik irányba tett előrelépés nem okozza egy másik paraméter végzetes meggyengülését.

A három – egymással sokszorosan összefüggő – fő szempont: a védettség, a mozgékonyság és a tűzerő.

Az elsőt sokáig a páncélzat vastagításával kívánták megvalósítani – ez viszont a súly növekedéséhez vezetett. (Napjaink tankjai ezért már rétegelt páncélzattal készülnek, melybe az acélon kívül más anyagokat – pl. kerámiát is – beépítenek.) A súlyt csak bizonyos határig lehet, érdemes növelni (pl. az utak és a hidak teherbíró képessége miatt). A védettséget befolyásolja a harckocsi alakja és sebessége is (a tervezéskor el kell dönteni, hogy kisebb, de fürgébb, vagy nehezebb, de lomhább típust állítsunk-e elő).

A mozgékonyság elsősorban a motor teljesítményének függvénye. Sok nehéz típus azért vált valóságos „céltáblává”, mert igen lassúnak bizonyultak. Az erősebb motorok viszont általában több teret és rengeteg üzemanyagot igényeltek. A civil élettel szemben a hadseregek lelkiismeret-furdalás nélkül pazarolják az üzemanyagot, ezért a fogyasztást sokáig nem vették tekintetbe a tervezés során – a háború vége felé épp azért kellett a németeknek sok (amúgy kiváló) járművűket otthagyni a harcmezőn, mert nem tudták már őket feltankolni. Választani kell a dízel- és benzinmotor között is – ez utóbbi ugyanis találat esetén könnyebben felrobban.

A tűzerő növelése érdekében egyre erősebb (egyre nagyobb űrméretű) lövegekkel szerelték fel a tankokat. Kísérleteztek több ágyúval felszerelt típusokkal is, de ezek nem váltak be. Az is bebizonyosodott, hogy kiegészítő fegyverzettel – géppuskákkal, manapság néha rakétákkal – is el kell látni a tankokat, a gyalogság és a légierő elleni védekezés céljából.

          A három alapvető szemponton kívül természetesen másokat is figyelembe kell venni. Túlzottan bonyolult konstrukciók esetén pl. nő a meghibásodás esélye, nehezedik a javítás, több pótalkatrészre van szükség. Ráadásul olyan háború esetén, melyeket zömmel sorkatonákból álló hadseregek vívnak, lehetőleg egyszerűbben kezelhető járműveket kell készíteni, hogy gyorsan és könnyen ki lehessen képezni a személyzetet (illetve könnyen lehessen pótolni az elesetteket). A modern tankokban egyre nagyobb súlyt helyeznek a jól képzett – ezért értékes – személyzet védettségének, túlélési esélyének növelésére.

          Súlyuk alapján a tankokat alapvetően három típusba szokás sorolni: könnyű-, közepes- és nehézharckocsik. Az egyes kategóriák határai persze nincsenek abszolút számokban meghúzva, ezért előfordulhat, hogy egy bizonyos tömegű harcjármű az egyik hadseregben már nehéznek minősül, míg az ellenfélnél éppen csak közepesnek. A II. világháború (és az azóta eltelt évtizedek) alapvető tendenciája a harckocsik egyre nehezebbé válása: nőttek a méretek, a lövegátmérők, vastagodott a páncélzat. A háború kitörésekor mindegyik fél jelentős számban rendszerben tartott könnyűharckocsikat, de ezek könnyen áldozatul estek az ellenség tüzének, ezért egy idő után ütközetek helyett másfajta feladatokra használták őket (pl. felderítés, ágyúk vontatása). A legfontosabb és legelterjedtebb alább említendő típusok a közepes harckocsik közé tartoznak, ám a két legfontosabb harcoló fél (a németek és a szovjetek) egyaránt felismerték, hogy ezek rohamát erősebb löveggel felszerelt és jobban páncélozott nehézharckocsiknak kell vezetniük. Napjainkban a világ legfontosabb hadseregei általában már nem alkalmaznak külön közepes és nehezebb típusokat, viszont a tankok harcát támogató gyalogság is páncélozott járműveken indul csatába.

          A II. világháborút kirobbantó náci Németország az első esztendőkben hatalmas sikereket ért el – villámháborújuk nem kis részben a páncélos-fegyvernem korszerű, tudatos alkalmazásán alapult. Kézenfekvőnek tűnik a feltételezés, hogy azért győzhették le gyorsan ellenfeleiket, mert ők rendelkeztek a kor (1939/41) legjobb tankjaival. Csakhogy ez nem így van. Az egyes típusok rövid bemutatása előtt el kell mondani, hogy a németek jó darabig nem technikai, hanem taktikai tekintetben múlták felül pl. a franciákat és briteket (sőt a szovjeteket is). Sok járműből álló tankhadosztályokat hoztak létre, ahol az egyes tankok ugyan nem bírtak különösebben nagy tűzerővel, de az ellenfelek apránként, egyszerre mindig csak kis számban bevetett erőivel szemben mindig fölényben voltak. Jól oldották meg az egyes tankok közti együttműködést: ma már természetes, hogy mindegyikben van rádió, a háború kezdetén azonban csak a németeknél volt magas a rádióval felszerelt harcjárművek aránya. Nagy hangsúlyt fektettek a legénység kiképzésére és általában merészen, támadó szellemben léptek fel. Mindezeken felül harckocsi-hadműveleteiket összehangolták a légierő tevékenységével is: a bombázók „megpuhították” az ellenséget, majd a tankok rájuk zúdultak. Az I. világháborús gondolkodásmódot őrző franciáknak és angoloknak esélyük sem volt, még kevésbé az alig gépesített lengyeleknek, jugoszlávoknak és görögöknek.

          A harckocsit „szépen csengő” német szóval „Panzerkampfwagen”-nek mondják. Típusaiknak kezdetben nem adtak külön nevet, hanem egyszerűen számozták őket: így született a Panzer (Pz) I-es, II-es egészen a VI-ig. A sikerültebbeket sokáig gyártották és használták, közben azonban – a tapasztalatok alapján – folyamatosan fejlesztették őket. Így születtek az egyes altípusok, melyeket betűvel jelöltek. Ezáltal pl. kezdetben a Panzer III A gördült le a futószalagról, majd jött a III B, a III C és a többi (egyre erősebb páncélzattal és löveggel). A németek egyik gyengéjét jelentette, hogy egyszerre nagyon sok típust és altípust használtak, ami megnehezítette a karbantartást, az alkatrész-utánpótlást. Ráadásul minden erőfeszítésük ellenére is csak sokkal kevesebb tankot tudtak gyártani (különösen a háború vége felé, a nehezebb típusokból), mint a szovjetek és az amerikaiak.

          A Panzer I és II tipikus könnyűharckocsi volt: az első mindössze öt és fél, de másik is alig tíz tonnás tömeggel, vékony páncélzattal, gyenge fegyverzettel (géppuskák, illetve 20 mm-es gépágyú). Az alig gépesített lengyel hadsereg ellen még sikerrel lehetett bevetni őket, de legkésőbb 1941-re más típusokkal kellett felváltani őket.

Panzer I.

Panzer II.

A II. világháború két német alapharckocsija a közepes súlycsoportba tartozó Panzer III és IV voltak: belőlük gyártották a legtöbbet. Hasonlítottak egymásra, bár a IV-es kicsit magasabb és szélesebb volt. Folyamatos fejlesztés révén harcteljesítményük egyre javult.

A Panzer III-at 1939-től 1943-ig gyártották (összesen mintegy 5 500-at). Kezdetben mindössze 37 mm-es löveget építettek bele, de a nyugati fronton szerzett harci tapasztalatok hatására ezt a III F altípustól 50 mm-esre, majd a III N-nél 75-ösre cserélték ki. Fokozatosan növelték páncélzata vastagságát is (a III N már 22 tonnát nyomott), ám a motorteljesítmény változatlansága miatt ez a végsebesség fokozatos csökkenésével járt (kb. 40 km/h-ra).

Panzer III.

A Panzer IV is nagyjából azt az életutat járta be mint a III-as, de valamivel mindig erősebb volt, mint az és jóval több (8 500) is készült belőle. A kezdetektől 75 mm-es löveget építettek bele, mellyel nyugati ellenfeleiket gond nélkül ki tudták lőni. A szovjetek elleni harcban érdekes megoldást választották: az ágyú űrmérete maradt, de a cső egyre hosszabb lett (ez megnövelte a lövedék torkolati sebességét). Későbbi változatai már viszonylag robosztus látványt nyújtottak, de 25 tonnás tömegűket alig 38 km/h-val tudták megmozdítani.

Panzer IV.

A Szovjetunió megtámadása után igen hamar nyilvánvaló vált, hogy az ellenfél minőségi fölényben van, ezért a német hadseregnek teljesen új típusokra, nehézharckocsikra van szüksége. Egymással párhuzamosan több fejlesztés is folyt, így két új típus is született: a II. világháború két legjobb német tankja. Ők a típusszám mellé külön nevet is kaptak, mégpedig nagymacskák után. Mindkettő 1943-ban lépett használatba. A próbák során (és még inkább az első bevetések alkalmával) több műszaki probléma is napvilágra került (pl. a futóműnél), de nem igen nyílt idő ezek kiküszöbölésére, mert az antifasiszta koalíció seregei közben megfordították a háború menetét. Így viszont e tankok nem nyújtották azt a teljesítményt, ami elvben „benne volt” a konstrukcióban.

          Lehetséges, hogy a Panzer V Panther (Párduc) volt az egész háború legjobb tankja – valamennyi harcoló felet figyelembe véve. Tekintetbe véve ehhez még az 5 500 elkészült példányt, megállapíthatjuk, hogy meghatározó fontosságú fegyverről beszélhetünk. A parancsnokság eredetileg max. 30-35 tonnás járművet akart, de az elkészült példányok 45 tonnásak lettek. Nem véletlenül. A homlokpáncél minden eddiginél vastagabb lett (a kései változatoknál 100 mm). Szemből lényegében nem lehetett kilőni, tornya és teste pedig döntött volt, ezért a nem pontos találatok lecsúsztak róla. A 75 mm-es lövegből még hosszabbat kapott, mint a Panzer IV-es. A fő fegyvert három 7,92 mm-es géppuska egészítette ki: egyik a homlokpáncélzatban, másik az ágyú mellé a toronyba építve, a harmadik pedig a torony tetején, légvédelmi céllal.

Néhány adat a méretek érzékeltetésére, a korábbi típusokkal összevetve: hosszúság (csővel együtt): 8,9 m (Panzer IV: 7 m), szélesség: 3,4 m (Panzer III: 2,9 m), magasság: 3,1 m (Panzer IV: 2,7 m). A korábbi típusok 300 LE-s motorja természetesen teljesen alkalmatlan lett volna e monstrum megmozdítására. Az új, 700 LE-s erőművel is csak 46 km/h-ig tudott gyorsulni, a fogyasztás viszont jelentősen megnőtt – márpedig a németek a háború vége felé egyre komolyabb üzemanyaghiánnyal küzdöttek. A típus kiválóságának bizonyítéka, hogy a háború után a győztes francia hadsereg zsákmányként sokat átvett és hosszú ideig használt közülük.

Panzer V. (Párduc)

A világháború leghíresebb német tankjának minden bizonnyal a Panzer VI Tiger-t (Tigris) tekinthetjük. Koncepciója némileg eltért a Párducétól. Teste és tornya egyaránt szögletes volt (mintha két téglát helyeztek volna egymásra), bár 100 mm-es homlokpáncélja miatt szemből a másik „nagymacskához” hasonlóan majdnem sebezhetetlen volt. A német tankok közül egyedüliként megkapta a kiváló 88 mm-es löveget, amivel lényegében bármely ellenséges páncélozott járművet ki tudott lőni – akár messziről is. 55 tonnát nyomott, bonyolult szerkezete miatt gyártása és karbantartása is körülményesnek bizonyult.

Motorja valósággal „zabálta” a benzint és így sem tudott 38 km/h-nál többet elérni. Lánctalpának görgői közé gyakran sár került (különösen az orosz front szó szerint „fagyos” viszonyai között), ezért néha kritikus helyzetben vált mozdíthatatlanná. Problémái ellenére 1:1 elleni küzdelemben felülkerekedett nyugati vagy keleti ellenfelein, de összesen 1 450 darabot tudtak gyártani belőle, ami elenyésző számnak bizonyult a szovjet és amerikai tankok végeláthatatlan tömegeivel szemben.

Tigris I.

A háború utolsó évére a németek elkészítettek egy minden korábbinál hatalmasabb tankszörnyeteget: a Tigris II-t (másképpen: Königstiger (Királytigris)). Neve ellenére mégis inkább a Párduc továbbfejlesztésének tekinthetjük: döntött lemezekből álló testet és tornyot kapott. Páncélzata a kritikus helyeken elérte a 150 mm-t (és még oldalt is a 100-at) és ő is megkapta a 88 mm-es páncéltörő löveget. Harcban szinte nem lehetett elbánni vele, ám súlya elérte az egészen „brutális” 70 tonnát, így sárba ragadás, vagy a benzin elfogyta miatt személyzetének nem egyszer el kellett hagynia. Mivel két elődjének motorját kapta, így legfeljebb 35 km/h-val tudott „száguldani”, ráadásul alig 500-at tudtak belőle gyártani.

Tigris II. (Királytigris)

A „Vörös Hadsereg” és a „tank” szavakat egy mondatba helyezve a legtöbb embernek egyetlen kifejezés jut eszébe: T-34. E kombináció a II. világháború legdöntőbb fegyverét takarja. Németországgal szemben a Szovjetuniót nem sújtotta fegyverzet-korlátozás a két világháború között, így számtalan típust fejleszthettek és próbálhattak ki, a mindössze két katona által kezelt, tíz tonna alatti könnyű-harckocsiktól a több toronnyal felszerelt, sok fegyverrel ellátott monstrumokig. Természetesen a II. világháború alatt (főleg az első szakaszban) is bevetettek ilyeneket – igen gyakran katasztrofális „eredménnyel”. 1940-ben viszont megszületett az egyszerűségében zseniális T-34. Fokozatosan tudták csak ellátni vele a Vörös Hadsereg alakulatait, de már 1941-ben meglepték vele a németeket. Jobbnak bizonyult a Panzer III-nál és IV-nél is, ám a német hadvezetés minőségi fölénye, katonáik jobb kiképzettsége, kiérlelt taktikájuk így is Moszkva kapujába és Sztálingrádig vezette a Wehrmachtot.

          A szovjet mérnökök által tervezett T-34 sok szempontból kiváló konstrukciónak bizonyult. Hengeres és döntött formájú tornyát – melyről könnyen lecsúsztak a lövedékek (ezt másolta a Párduc) – egy darabból öntötték: ezáltal hiányoztak róla a gyenge szegecselési pontok. 76 mm-es ágyúja gond nélkül átütötte a korai német típusukat, 1943-ben pedig ezt a még jobb 85 mm-essel váltották fel. A szovjet terepviszonyok között (az aszfaltozott utakat itt a sártenger „helyettesítette”) döntő tényezővé vált a német tankokénak lényegesen szélesebb lánctalpa (ezáltal a jármű súlya nagyobb felületen oszlik el) és kiváló futóműve. Olyan terepen is lehetett vele haladni – és harcolni – ahol az ellenfél elakadt.

Páncélvastagsága 60 mm-ig terjedt, így 26 tonnát nyomott. E súlyt az 500 LE-s dízelmotor (mely találat esetén kevésbé robbanásveszélyes, mint a német benzinmotorok) 55 km/h-ig tudta felgyorsítani, ami akkortájt szép sebességnek számított. Ilyen tempó mellett, alig 6 m-es hosszával és 2,4 m-es magasságával nem volt könnyű eltalálni, még kevésbé megsemmisíteni. A T-34 igazi szovjet termék volt: kivitelezésben igénytelen, kényelmetlen, a benne harcolók számára szűk – és brutálisan sikeres. Ráadásul hihetetlen számban gyártották: a fejlettebb T-34/85-ből mintegy 22 ezer, a T-34/76-ból pedig vélhetően még ennél is több készült.

T-34

A többtornyos tankok kudarca ellenére a szovjetek nem tettek le a nehézharckocsik alkalmazásáról. A T-34-el párhuzamosan alkalmazták a KV-1-t nevét Kliment Vorosilov marsallról kapta). A „kistestvérhez” hasonlóan ezt a típust is kezdetben 76 később pedig 85 mm-es ágyúval szerelték fel (ez utóbbit hívták KV-85-nek), de minden tekintetben robosztusabb volt (hosszabb, szélesebb és magasabb is). Tágasabb tornyot kapott (igaz 4 helyett 5 katona harcolt benne) és erősebb páncélzatot. Érdemes megfigyelni, hogy 43 tonnájával valamivel még a Párducnál is könnyebb volt, nem is beszélve a két Tigrisről. Mivel csak 600 LE-s motorral látták el, ezért mindössze 35 km/h-val tudott vánszorogni.

KV-I.

A szovjetek maguk sem voltam megelégedve ezzel a típussal, ezért egész nehéz-harckocsi családot fejlesztettek ki, melyet – nyilván nem véletlenül –a diktátorról, Joszif Sztálinról neveztek is. A fronton az ellenfél először 1944-ben találkozhatott az ISZ 2-el. Bizonyos szempontból mérnöki csúcsteljesítménynek tekinthetjük, hisz brutális 122 mm-es lövege és a torony elején alkalmazott 230 mm-es páncélja, valamint 10 m-es hossza ellenére, alig nyomott 46 tonnát (ezt megint érdemes összevetni a Tigrisekkel). Motorja ugyan csak 37 km/h-ra tudta gyorsítani, de félelmetes adottságai ellenére kilőni még ilyen lassú tempónál sem nagyon lehetett. A háború végére kialakult a szovjet támadó harckocsi-taktika: élén a rohamot vezető ISZ 2-ekkel, mögöttük pedig a T-34-esek végeláthatatlan tömegeivel.

JSZ-2

A szovjetek harckocsi-tervezésről még két dolgot kell megjegyeznünk. Egyrészt lényegesen alacsonyabbak voltak német társaiknál (még a nehezebb típusok is csak 2,7 m magasságúak); másrész pedig kevesebb (és egyszerűbb) típust használtak, ami megkönnyítette a karbantartást és a javítást. A német katonák jobb kiképzése miatt természetesen érzékeny veszteségeket szenvedtek egyik-másik ütközetben, ám ők ezeket mindig tudták pótolni – a másik oldal viszont egyre kevésbé.

          Az Egyesült Államok az I. világháború idején nem épített saját harckocsit – hisz csak az utolsó évre szálltak be – és a két világháború között sem jeleskedtek ezen a téren (sokkal inkább a légierő és a hadiflotta fejlesztésével törődtek). Az amerikaiak a II. világháborúban a mennyiségi szemlélet révén diadalmaskodtak: mindent (tankokat, repülőket, hajókat) hihetetlen mennyiségben gyártottak, seregük összlétszámát pedig 1945-re 12 millió főre duzzasztották (ez a teljes világtörténelem valaha létezett legnagyobb hadi gépezete). Az amerikai gyárakból kikerülő harci eszközök nem kis hányadát a szovjet és a brit hadsereg kapta, így az ő katonáik is megtapasztalhatták ezen fegyverek előnyeit és hátrányait. Többféle tankkal próbálkoztak, de ezek közül mindössze két típus érdemel komolyabb figyelmet.

          Az M3-at már a német villámháborús tapasztalatok figyelembe vételével tervezték. Ez volt az egyetlen olyan tank, melyet nem a gyártó ország hadereje vetett be elsőként, hanem a britek (még 1942-ben Észak-Afrikában). A britek – némi átalakítás után – General Lee néven emlegették, az eredeti változathoz ragaszkodó amerikaiak viszont General Grant-ként, ami némiképp azért mulatságos, mert a két jeles amerikai hadvezér annak idején – a polgárháborúban – egymás ellen harcolt.

          Az M3 jó példája annak, hogy alapvetően jó ötletek kombinációja is eredményezhet olyan „készterméket”, amely – jobb tank híján – segít ugyan alkalmazóinak, de mégiscsak a fejlődés egyik mellékága. A mind sikeresebb harc érdekében ugyanis három tűzfegyvert is beépítettek – méghozzá egymás fölé.

Bármely fényképen azonnal könnyen felismerhető, ugyanis 75 mm-es lövegét a harckocsi testébe építették be, elől, ám a középvonaltól jobbra – azaz a világ kevés aszimmetrikus felépítésű tankjának egyike. Fő tornyába 37 mm-es ágyú került, az erre helyezett legfelső toronyba pedig egy 7,62 mm-es géppuska. 75 mm-es ágyúja ugyan le tudta küzdeni még a Panzer IV-et is (ezzel nagymértékben hozzájárult az El-Alameinnél kivívott diadalhoz), de elhelyezése okán csak korlátozottan lehetett vele célozni. A toronyba lévő 37 mm-essel bármerre lehetett lőni – akár menet közben is – de ez, ekkor már csak az olasz tankok ellen ért valamit. A külön géppuskatorony miatt pedig az összmagasság 3,1 méterre nőtt, ami sebezhetővé tette. Páncélzata csak 38 mm-ig terjedt, ennek köszönhetően viszont súlyát sikerült 27 tonnán tartani. 350 LE-s motorja 42 km/h-ra tudta gyorsítani. Hátrányai ellenére kezelői szerették és a belőle készült 6 300 példány nagy szolgálatot tett az angolszász seregeknek.

M3

Az amerikaiak II. világháborús „nagy dobása” a legendássá vált, hihetetlen számban (50 ezer körül!) gyártott Sherman volt. (Úgy tűnik, míg az elnevezésben a németek a nagymacskákhoz, a szovjetek vezéreikhez ragaszkodtak, addig az amerikaiak a polgárháborús tábornokokhoz). A hivatalosan M4-nek nevezett tankból elképesztően sok változat készült (ezek jelölése: M4A1, M4A2 stb.), ezért e helyen csak vázlatosan írhatunk róla. Az amerikaiak felismerték, hogy a fő löveget csakis a toronyba helyezhetik el: a többség 75 vagy 76 mm-es ágyút kapott, ami a legtöbb harci feladatra megfelelt, de Párducok és Tigrisek szemből történő kilövésére nem.

E problémára két megoldás is született – és mindkettő bevált. Az 1944-es (pl. normandiai tapasztalatokon alapuló) mondás szerint: „egy Tigris leküzdéséhez legalább öt Sherman kell: négyen lekötik, az ötödik pedig mellé, vagy mögé kerül”. (A Tigris – akárcsak a többi tank – legsebezhetőbb pontja a lánctalpa volt és hátsó páncélja sem vetekedett a homloklemez vastagságával). Bár a mondás elsőre elképesztőnek tűnhet, de a helyzet az, hogy tényleg jutott minden Tigrisre (és még Párducra is) ilyen sok amerikai tank – nézzük meg a gyártási adatokat. A britek a saját példányaik egy részében az amerikai ágyút, hazai, 17 fontos (ez azt jelenti, hogy mintegy 7 kg súlyú lövedéket kilövő) páncéltörőre cserélték ki, amellyel az így létrejött Sherman Firefly („Tűzlégy”) lett az egyetlen világháborús nyugati tank, amely szemből le tudta küzdeni a német nehézharckocsikat.

          A Sherman felismerését egy háborús fotón megkönnyíti, hogy a szovjet és a német tankoknál is lényegesen keskenyebb volt (mindössze 2,6 m), viszont magassága elérte azokat (igaz ez altípusonként jelentősen eltérhetett), így egy viszonylag „karcsú” járművet kell magunk elé képzelnünk. Döntött homlokpáncélt és hengeres tornyot kapott, melyek növelték védettségét, amire viszonylagos magassága és a németeknél valamivel vékonyabb páncélzata miatt szüksége is volt. Az egyes altípusok 31-32 tonnát nyomtak, így még nem túl széles lánctalpukkal is szinte minden talajon elboldogultak. Számtalan motortípussal készült, és elérte a 47 km/h-t. Érdekes, hogy míg a légierőnél az amerikaiak többféle négymotros nehézbombázót is kifejlesztettek és hatalmas számban építettek, addig tankok terén beérték a tipikus közepes harckocsinak számító Sherman-nel.

Sherman

Talán furcsának tűnhet, hogy a harckocsi őshazájának tekinthető Nagy-Britannia csak negyedikként került sorra e cikkben. Az ok egyszerű: a két világháború között az angolok – gazdasági nehézségeik és a tisztikar jelentős részének maradi szemlélete miatt – alaposan lemaradtak a fejlesztésben. Leginkább csak kicsiny, vékony lemezből készült, néhány katona által kezelt és mindössze géppuskával felfegyverzett járműveket építettek.

A II. világháború során talán Britanniában fejlesztették ki a legtöbb típust, ezt azonban, ebben az esetben egyértelműen negatív jelnek tekinthetjük, hisz azt mutatja, hogy mindegyikük olyan hiányosságokkal küzdött, amiért át kellett tervezni. (Az a tény, hogy a brit katonák szívesebben ültek be az amerikai Sherman-ekbe, mint a hazai típusokba is jelzi a problémákat). Katonáik – és mérnökeik – szemlélete eltért a németekétől: a harckocsikat kezdetben a gyalogság támogatására és nem tömeges rohamokra szánták. (A németekkel szemben az egyes altípusokat nem betűvel, hanem számmal jelölték: így következett egymás után a Cromwell I, II, III stb.).

          A brit szárazföldi csapatok első, 1940-es bevetésükkor leginkább a Matilda II-re lehettek büszkék. A hagyományos felépítésű jármű páncélzata (a homloknál 78 mm) akkor ellenállt a német tankok lövegeinek, saját 2 fontos ágyúja pedig közelről át tudta ütni a korai Panzer III-at. (Érdemes ezt az adatot összevetni azzal a fent említett ténnyel, mely szerint a háború végső szakaszában a britek 17 fontos löveget építettek saját Sherman-jeikbe…). A védettség árát meg kellett fizetni: gyenge motorjának köszönhetően a 27 tonnás Matilda II alig 24 km/h-val tudott vánszorogni. Amikor pedig a németek bevetették 88 mm-es páncéltörő (eredetileg egyébként légelhárítónak szánt) lövegüket, akkor a britek súlyos veszteségeket szenvedtek.

Matilda II.

A gyalogság támogatására szánt tankokkal párhuzamosan a britek fejlesztettek ki „cirkáló” harckocsikat is. Az elsőként 1941-ben, Észak-Afrikában bevetett Mark VI Crusader („Keresztes”) 44 km/h-ás sebességével kétségtelenül megfelelt az e téren támasztott elvárásoknak, de alig 20 tonnás súlya is jelzi, hogy mindössze 40 mm-es páncélzattal látták el, ami sebezhetővé tette. Több altípusban gyártották – összesen 5300 példányban – melynek során egyre erősebb löveget építettek bele (pl. hatfontos, 57 mm-est). Bár El-Alemeinnél még megfelelően szerepelt, de Sherman-ek tömeges beérkezésével gyorsan lecserélték.

Crusader

Még a Crusadernél is több – 9000 – készült 1940 és 1944 között a kompromisszumos megoldásnak tekinthető Valentine-ból. 24 km/h-ás sebességével „cirkálónak” aligha tekinthetjük, páncélzata viszont vékonyabb volt (max. 65 mm) mint a Matilda II-é, és alig 17 tonnát nyomott. Kezdeti kétfontos lövegének helyére idővel itt is hatfontos, sőt végül 75 mm-es került. Nagy számán kívül egyedüli pozitívumának megbízhatóságát tekinthetjük.

Valentine

A II. világháború kitörésekor a britek számításba vették az előző világégés megismétlődésének lehetőségét, és igényt tartottak olyan nehézharckocsira is, mely képes áthatolni a lövészárkokon és kellően védett a páncéltörő lövedékekkel szemben. Az egyenként kiváló részelemekből épített, de összességében komoly műszaki problémákkal küzdő – ezért folyamatosan fejlesztett – tankot élő személyről, magáról Winston Churchill miniszterelnökről nevezték el. Ez volt egyszerre a legnehezebb (40 tonna) és a leglassabb (20 km/h) világháborús brit harckocsi. Erős páncélzatot kapott: pl. utolsó, VII. altípusának homloklemeze elérte a 150 mm-et, ami több, mint a Tigrisé. Hatfontos, majd 75 mm-es löveget építettek bele. Fényképen könnyen felismerhető, mert – szemben szinte az összes többi II. világháborús harckocsival – futóművét (melyen a lánctalp fut) nem néhány nagy, hanem sok apró kerék alkotta. Másik külső ismertetőjegyének ágyúját tekinthetjük: a német, szovjet és amerikai típusokkal szemben a rövid csőhossz és a jármű hosszú teste miatt ez nem nyúlt túl előre a harckocsi homlokzatán. A Churchill jelentőségét 5600-as példányszámán kívül az adta, hogy számtalan különleges változat épült belőle, melyeknek különösen a normandiai partraszállás során látták hasznát a szövetségesek: lángszórós, aknaszedő, szőnyegfektető, akadály-romboló stb. - ahogy egy korábbi posztomban erről sok képet láthattok.

Churchill

A háború utolsó szakaszára – sok hazai és külföldi tapasztalat felhasználásával – a briteknek végre sikerült elfogadható tankot gyártaniuk, bár a legjobb német, szovjet, amerikai típusokkal ez sem ért fel. Tervezőitől a Cromwell nevet kapta, 1943-ban jelent meg, jelentősebb szerepet 1944-től játszott. 75 mm-es lövege és homlokzatában 76 mm-es páncélja mellett javára vált megbízhatósága és 570 LE-s motorja, mellyel a 28 tonnás jármű az akkortájt elképesztő 60 km/h-t is elérhette. Jó szolgálatot tett a brit harckocsizók kiképzése során is.

Cromwell

A négy nagy nemzeten kívül természetesen mások is gyártottak tankokat – e típusok azonban az eddig említetteknél lényegesen kisebb hatást gyakoroltak a háború menetére.

A francia hadsereg tényleges hadműveletekben alig hat héten keresztül vett részt (1940 májusában és júniusában) és gyors vereséget szenvedett a németektől. Az 1930-as években kifejlesztett tankjaik (Char B1, Somua S-35, Renault R-35, Hotchkiss H-39) között a német típusokkal egyenrangúakat is találunk, ám taktikailag hibás bevetésük (kis csoportokban, a gyalogság támogatására) miatt esélyük sem lehetett a győzelemre. A fegyverszünet után ezek a német hadsereg kezébe kerültek, amely egy részüket felhasználta (pl. kiképzésre vagy partizánok ellen). A szövetségesek oldalán a későbbiekben feltűnő – De Gaulle tábornok nevéhez köthető – Szabad Franciaország csapatai elsősorban Sherman-eket kaptak.

Somua S-35

Az olasz tankok (FIAT L6/40, FIAT M 13/40) az észak-afrikai harcokban szerepeltek 1940 és 1943 között – siralmasan. Kicsik és zsúfoltak voltak alig (7 illetve 14 tonna), gyengék (70 és 125 LE-s motor, 6-tól 40 mm-ig terjedő páncélzat), rosszul felfegyverzettek (20 és 47 mm-es ágyú), megbízhatatlanok és elavultak. Ráadásul a kettőből együtt alig készült több 1000-nél.

Fiat 13/40

A japánok Kínát könnyen győzték le – részben akkor megfelelő minőségű tankjaik (elsősorban a Type 95, más néven Ke-Go) segítségével – az 1930-as évek végén; ám a küzdelem a Csendes-óceánon dőlt el, ahol az amerikaiakkal szemben olyan háborút vívtak (a tengereken, a levegőben és a szigetek dzsungeleiben), melyben harckocsiknak nem sok szerep jutott. Ahol pedig mégis szembe kerültek a Sherman-ekkel, ott az alig páncélozott (14 mm) és hatástalan (37 mm-es) ágyúval felszerelt harckocsi semmiféle segítséget nem nyújtott a szamurájok utódainak.

Type-95

A II. világháború harcmezőin nagy számban tűntek fel a tankokon kívül más páncélozott harcjárművek is (rohamlövegek, páncélvadászok, páncélautók). Ezek bemutatása talán egy következő cikk tárgya lesz majd.

Aki az iskolai atlaszban a középkori Európa térképet böngészi, találhat egy érdekes nevet - mely földrajzi fogalomként valóban különleges: "Német Lovagend".

Erről az államalakultról hoztam most pár térképet. 

A XIII. század elején a Balti-tenger partján éltek Európa utolsó olyan törzsei, melyek még nem vették fel a keresztény hitet. Közülük többen is (pl. a litvánok) rendszeresen harcba keveredtek szomszéd - már Krisztus-hitű - népekkel, pl a lengyelekkel.

A pogány népek elleni harcra (és reménybeli megtérítésükre) már 1200 körül fegyveres alakulatot alapított a rigai (német) püspök: ez volt a Kardtestvérek Rendje.

Amint a fenti térképen - pirossal jelölve - jól látható, ők elsősorban a térség északi részén, a mai Észtország és Lettország területén hódítottak.

A katonai jellegű német terjeszkedés akkor lett még sikeresebb, amikor Európába érkezett a Német Lovagrend. Ők kezdetben (a XII. század vége felé) a Szentföldön betegápolóként tevékenykedtek, de Európában tevékenységük hangsúlya más irányba tolódott el.

1211-1225 között Erdély dél-keleti sarkából, a Barcaságból kiindulva a kunok megtérítésén munkálkodtak - de alig másfél évtized után kiűzte őket II. András magyar király, mert saját államot akartak létrehozni.

Így nagyon is kapóra jött nekik Mazóvia Konrád lengyel részfejedelem üzenete, aki 1226-ban a Balti-tenger vidékére hívta őket, az itteni pogány törzsek elleni küzdelemre.

A Balti-tenger déli partján élő porosz nép ellen vívtak évtizedes küzdelmet. A poroszok többször fel is lázadtak a lovagok ellen - de elbuktak.

Közben a Kardtestvérek is csatlakoztak a náluk sikeresebb és erősebb testvér-rendhez - így együtt már meg tudták valósítani régóta dédelgetett álmukat: önálló államot alapítottak.

A XIII. század végi állapotok jól mutatják, hogy a litvánokkal ugyan nem bírtak, de - egyházi / püspöki birtokokkal osztozkodva - nagy területeket tudtak birtokba venni.

Mindezzel párhuzamosan egy olyan folyamat is zajlott, mely évszázadokra meghatározta Közép-Európa arculatát. Németország földje ekkortájt nem tudta eltartani egyre gyarapodó népességét - keletebbre (Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon) viszont hatalmas területek vártak benépesítésre.

A megoldás: hosszú időn át tartó vándormozgalom, melynek során a német telepesek (parasztok és polgárok) hozták magukkal jogaikat, fejlettebb mezőgazdasági technikáikat - és növelték az őket befogadó uralkodók bevételeit. E folyamat neve: "Drang nach Osten".

Nos: a Német Lovagrend tagjai tárt karokkal fogadták honfitársaikat: a folyton lázongó, egykori porosz parasztok közé (és helyükbe) német földművesek érkeztek. A "porosz" név jelentése pedig megváltozott: most már a Balti-tenger déli partján élő németeket hívták így.

A XIV. századra a terjeszkedés kora véget ért: A felkeléseket leverték, az állam -a Kardtestvérek bevonása által is - megszilárdult.

A Német Lovagrend olyan fenyegetést jelentett, hogy ennek kivédésére 1386-ban Litvánia és Lengyelország - uralkodóik házassága révén - szövetségre lépett (a litvánok pedig megkeresztelkedtek).

1410-ben az igen híres grünwaldni (tannenbergi) csatában le is győztek az elit német lovagokat. Egy újabb háborút követően a Lovagrend 1466-ban a Lengyel Királyság vazallusává vált - a korábbinál jelentősebb kisebb területeket birtokolva.

A végső nagy fordulatra a XVI. század elején került sor.

Az utolsó nagymester, a Hohenzollern-dinasztiába tartozó Brandenburgi Albert 1525-ben csatlakozott Luther Márton hitújításához, az államot pedig világi fejedelemséggé alakította - Porosz Hercegség néven.

A "Német Lovagrend" elnevezés így eltűnt a térképről - viszont egy olyan államalakulat magja kezdett kibontakozni, mely a későbbi századokban jelentős szerepet játszott egész Európa sorsának alakításában...

A brit légierő (Royal Air Force) már a '30-as évek közepétől "sejtette", hogy előbb-utóbb konfliktusra kerül sor a felemelkedő Harmadik Birodalommal. Ezért fejlesztési megbízást adtak ki vadászgépekre és bombázókra egyaránt. A következőkben néhány - itthon kevéssé ismert - bombázó típust szeretnék bemutatni - elsősorban a korai évekből.

 A Fairey Battle-t akkor tervezték, amikor még azt hitték, hogy komoly szerepet játszhatnak a háborúban az egymotoros, könnyű bombázók is - de nem így alakult.

Kicsi - és lényegében használhatatlan - gép volt. 1000 LE körüli Merlin motor hajtotta (ami persze önmagában nem volt rossz ötlet), három fős személyzet repült vele - akik 2 géppuskával próbálták meg felvenni a harcot az ellenséggel és mindössze 450 kg bombaterhet vihettek magukkal.

A 390 km/h órás maximális sebesség már papíron sem mutatott túl jól - de a valóságban ezt sem tudta elérni...

1940 májusában, a Franciaország elleni német támadáskor olyan súlyos veszteségeket szenvedtek el a légelhárító ágyúk és a vadászgépek tüzében, hogy a háború további részében a csatáktól messzebb vezényelték, illetve kiképzési célokra használták őket. Így is építettek belőle több, mint 3 000 (!!!) darabot - zömüket teljesen feleslegesen...

Azért már a '30-as évek közepén felsejlett, hogy a kétmotoros, közepes bombázók hatékonyabbak lehetnek. Ekkor gyártották a Bristol Blenheim-eket.

Nevük eredete érdekes - és magyar vonatkozással is bír. 1704-ban, a spanyol örökösödési háború során az egyesült brit-osztrák seregek, egy, a Duna mentén vívott csatában állították meg a Bécs felé előretörni szándékozó francia hadakat. Ezt a csatát az osztrák vezért (Savoyai Jenő!) Höchstadt faluról nevezte el - a brit vezér (John Churchil!!!), viszont Blenheim-ről. A győzelem tiszteletére kapott is egy óriási kastély, melyet "Blenheim Palace"-nak neveztek el. Ebben a kastélyban született a nagy hadvezér dédunokája - egy bizonyos Winston Churchill...

Noha a Blenheim gyártását befejezték 1939-ben, de értelemszerűen sok példány állt rendelkezésre a háború első szakaszában, ezért be is vetették őket. Lehet, hogy nem kellett volna...

A háromfős személyzettel repülő gépbe 2 db 850-900 LE körüli Mercury motort építettek. Alig tudott 400 km/h-s tempó fölé "kapaszkodni" - a repülősök pedig összesen 2 géppuskával próálhatták megvédeni magukat (feltéve, hogy a hátsó lövész nem lőtte szét saját hátsó vezérsíkját...). Legfeljebb 450 kg bombaterhet próbálhatott meg célba juttatni... Az oldalról jövő támadások ellen védtelen volt - akárcsak más brit géptípusok...

Minden probléma ellenére több, mint 5000 példányt (!!!) gyártottak belőle - egy részüket akkor, amikor már kiderült, hogy túl sok sikert nem lehet elérni vele...

Az egykori legendás brit hadvezérről (aki 1815-ban a waterloo-i csatában legyőzte Napóleont) elnevezett Wickers Wellington már komolyabb "alkotás" volt. A folyamatos fejlesztések során két Pegasus motorjának teljesítménye 1000-ről 1 300 LE környékére növekedett.

Nagyobb gép volt: hatan repültek vele, kapott farok- és orr-lövészállásokat (összesen 6 géppuskával), akár 2 000 kg bombát is felpakolhattak rá, amivel el tudott repülni, akár 4 000 km-re is.

Látszólagos előnyei mellett azonban csak a 380 km/h-s tempót tudta elérni - és oldalvédelemmel őt sem látták el...

A brit tervezők nem szűkölködtek az ötletekben. A Handley Page Hampden különleges külsejű gép volt - kettős függőleges vezérsíkjával. (Ez aerodinamikai előnyök mellett nyilván segítette a toronylövész védelmi munkáját is a hátulról támadó vadászgépekkel szemben).

Két 1000 LE körüli motorja a "szokásos" 420 km/h sebességre tudta gyorsítani - amivel persze sokkal lassabb volt a korszak vadászainál.

A másik problémát a különlegesen karcsú - bár kétségkívül látványos - törzs jelentette. Csak négyen repülhettek vele , akik nehezen tudtak egymással kommunikálni. (Pedig elvileg erősen védettnek szánták, hiszen 6 géppuskája tüzelt előre, felül hátra és alul is (sok gépet támadtak alulról a vadászok).

1800 kg bombaterhet tudott elvinni legfeljebb 3000 km-re - ha addíg nem lőtték le...

Egy olyan kétmotros hagytam a végére, amelyik majdnem jó lett - de a típus elmondhatja magáról, hogy egy későbbi, valóban fontos gép fejlesztésének alapja lett.

A szakértők elmondása szerint az Avro Manchester igazi problémáját az jelentette, hogy csak két motort építettek bele, melyek összességében gyengének bizonyultak.

Az 1940-42 között bevetett géppel folyamatosan "kísérleteztek" a mérnökök - építették kettő- és három (!!!) függőleges vezérsíkkal is.

A 2 db 1 800 LE-s Vulture motorra 3 600 kg bombaterhet "bíztak" - melyet elvben 2 600 km-re tudott eljuttatni, de csak legfeljebb 426 km/h-s tempóval.

A korábbiaknál erősebb védelemmel próbálkoztak: 7 fős személyzete 8 (!!!) géppuskát kapott önmaga megvédésére: a "klasszikus" orr- és faroklövész mellett, elvben meg tudta védeni magát a törzs tetején és alján elhelyezett ikerfegyverekkel is.

Összességében elmondható, hogy a brit vezetők nem mindig a legésszerűbben használták fel erőforrásaikat, hiszen sokszor erőltették olyan gépek építését (és használatát) melyek túlzottan sebezhetők voltak és kevéssé tudtak hozzájárulni a valós harci sikerekhez...

Az I. évezred utolsó századaiban szláv törzsek vándoroltak folyamatosan a feltételezett őshazából nyugat felé.

Némely csoportjukat "poljánoknak", azaz "síkságlakóknak" nevezték.

A X. században északról, a Balti-tengeren át viking (svéd) harcosok érkeztek, akik erődített településeket emeltek a síkság közepén - ahonnan igyekeztek adóztatni / uralmuk alá hajtani a földművelő szlávokat.

E központok egyike volt Gniezno vára.

960 körül történhetett, hogy egy Mieszko nevű viking harcos / fejedelem harcosaival uralma alatt tudta egyesíteni a síkság jelentős területeit. Innentől számoljuk a lengyel állam létét.

966-ban vette fel a nyugati keresztény hitet.

Fia, Vitéz Boleszláv - a mi Szent Istvánunk kortársa - igyekezett országa független államiságát elismertetni a nyugati szomszéd Németország és a keleti szomszéd Kijevi Rusz között.

1000-ben elérte, hogy Gniezno érseki székhely lehessen, élete vége felé (1024-ben) pedig királlyá koronáztatta magát.

A fenti térkép természetesen pontatlan, hisz az ezredforduló környékén a Felvidéken nem létezett "szlovák" állam - legfeljebb igen ritka szláv lakosság, a Magyar Királyság részeként.

1138-as halálakor III. Boleszláv fejedelem részfejedelmségekre osztotta országát. Ez olyan keleti szláv hagyományt követett, melyet a Kijevi Rusz esetében is láthatunk (ott persze sokkal erősebb volt ez a folyamat) - de Magyarországon nem.

A térképen szereplő Német Lovagrend nevű állam nem ekkor, hanem 1226 körül alakult meg, amikor Mazóviai Konrád részfejedelem hívására német lovagok érkeztek a Balti-tenger partjára. Őket elvben a pogány litvánok támadásai ellen hívtak be - és éppen a mi II. Andrásunk űzte el őket a Barcaságból.

Erdélyben nem tudtak önálló államot alapítani - itt viszont sikerült.

A Piast-dinasztiába tartozó "Lokietek" Ulászlónak a XIV. század elején sikerült újraegyesítenie Lengyelországot. Ezt azzal is kifejezte, hogy 1320-ban az egész ország királyává koronáztatta magát.

Ekkor már a Visztula partján fekvő Krakkó volt a főváros.

Az ország középkori fénykorának III. Kázmér - az utolsó Piast - XIV. század közepi uralkodását szokás tartani. A nyugati civilizációhoz való tartozás jegyében ő már országgyűlést hívott össze és egyetemet is alapított Krakkóban.

Megfigyelhető, hogy Lengyelországnak ekkor nem volt tengerpartja - mert fent, északon terült el a Német Lovagrend állama.

III. Kázmér 1370-as halálával kihalt a Piast-dinasztia. A trónt unokaöccse a mi Nagy Lajos királyunk örökölte - így egy időre perszonálunió jött létre a két ország között.

1382 után a két ország történelme kettévált: Lengyelországot a fiatalabbik lány Szent Hedvig kapta. Neki feleséget a lengyel urak választottak.

Mivel Lengyelország számára a legnagyobb fenyegetést ekkor a Német Lovagrend jelentett, ezért Litvánia mellett döntöttek. Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem lett Szent Hedvig férje - és Lengyelország királya. A litván nép - Európában utolsóként - 1386-ban keresztelkedett meg. Hedvig fontos szerepet játszott a litván nép megtérésében. Lengyelország és Litvánia között perszonálunió jött létre.

 Az ekkori Litvánia területének zömén nem a litván nép tagjai éltek. A Kijevi Rusz területét még a XII. században hajtották uralmuk alá a mongolok. A mongolok XIV-XV. századi gyengülésekor nem minden egykori "kijevi" (azaz keleti szláv keresztények által lakott)  részfejedelemség került moszkvai uralom alá - sokuk a litvánok alattvalója lett

Az immár egy uralkodó alá tartozó, egymással szövetkező lengyel és litván hadak hatalmas sikert arattak, amikor 1410-ben a grünwaldi (tannenbergi) csatában legyőzték a Német Lovagrendet.

Hohenzollern Albert nagymester 1525-ben szekularizálta a Német Lovagrendet - a létrejött Porosz Hercegség pedig a lengyelek alávetett / vazallus állama lett.

A Jagelló-dinasztia 1572-ben "Öreg" Zsigmond királlyal kihalt a Jagelló-dinasztia. Erre mintegy "felkészülve" még 1569-ben, Lublin városában a lengyel és litván rendek kimondták az egyesülést / reáluniót. Az egyesült állam - melyet Európában leginkább csak Lengyelország néven emlegettek - ekkor valóban Európa leghatalmasabb területű állama lett.

Mivel ebben a hatalmasra nőtt államban Krakkó városa földrajzilag már nagyon a "peremre" került, ezért 1596-ban - a szintén a Visztula partján fekvő - Varsót tették meg fővárosnak.

Azt remélhetőleg mára már mindenki tudja, hogy a vikingek NEM viseltek szarvakat a sisakjukon :).

Alapvetően három skandináv (északi germán) népről beszélünk, akik keresztény hitre térésük előtt, hozzávetőleg a IX-X. században hatalmas területeket jártak be hajóikkal. Raboltak - kereskedtek - letelepedtek, azaz igen szerteágazó tevékenységet folytattak.

Láthatjuk, hogy körbehajózták Európa partjait. Az Északi- és a Balti-tenger után átmerészkedtek az Atlanti-óceánra, a Földközi-tengerre és a Jeges-tengerre is.

Fontos, hogy a folyók révén be tudtak hatolni a szárazföld belsejébe is.

Hajóikat különféle méretekben ácsolták: szél és evezősök hajtották őket.

A kisebbeket ki tudták húzni a partra - és így folyóról-folyóra haladva egészen hosszú távokat is meg tudtak tenni.

A három nép természetesen eltérő útvonalakat választott, hiszen más-más tengerpartokról indultak.

Ezt a térképek érdemes alaposan végigböngészni.

A norvégok elsősorban az Északi-tengeren haladtak nyugat felé. A Brit-szigeteket (főleg a mai Skóciát és Írországot) célozták meg - majd továbbhaladva Izlandot.

A dánok főleg dél-nyugat felé haladtak: Angliában és Észak-Franciaországban le is telepedtek.

A svédek a Balti-tengeren keltek át és a nagy kelet-európai síkságon áthaladva a későbbi Oroszország megalapítói lettek.

"Ráközelítve" jól láthatjuk, hogy skandináv otthonukból kiindulva, az Északi-tengeren át nem is kellett túl sokat hajózniuk a Brit-szigetek eléréséhez.

A viking támadások korszakát 793-től számoljuk, amikor az észak-angliai partoknál lévő LIndisfarne szigetének derék szerzeteseit támadták meg a tengeri rablók.

 Egységen angol királyság akkor még nem létezett, így a IX. században az egyre ismétlődő - és egyre véresebb - normann (elsősorban dán) támadások az angolszász államok közül elsősorban Northumbirát, Merciát és Kele-Angliát érték.

A dán lakosok közül sokan le is telepedtek itt - azaz a mai angol népnek részben ők az ősei.

A IX. század végén Nagy Alfréd (871-899) Wessex legendás királya tudta őket megállítani - részben várak építésével.

Egy időre szabályosan kettéosztották a mai Angliát: az észak-keleti részén a "dán törvények" érvényesültek.

A kelta írek földjén norvég vikingek telepedtek le - ők alapították Dublin városát is!

A dánok - részben már Angliából érkezve - az észak-francia partok felé is továbbhaladtak. (Ez akkor elvben a Nyugati Frank Királyság része volt).

911-ben egy vegyes rablócsapat élén álló, Rolló nevű vezér megkeresztelkedett és megkapta a terület hercegi méltóságát - megalapítva ezzel Normandiát ("nord man = északi ember"). Hamarosan átvették a helyi lakosság francia nyelvét.

A legbátrabb norvég vikingek elvetődtek Izlandra is - ahol le is telepedtek.

Aztán - valamikor a X. század vége felé -  egy Vörös Erik nevű különös alak a társaival még nyugatabbra vetődött. A hatalmas földdarabnak akkor még más volt az éghajlata, ezért el is nevezték "zöld földnek" - ez lett Grönland.

Aztán, az ezredforduló vidékén - Erik fia még tovább merészkedett és olyan vidékre ért, ahol mér a szőlő is megtermett akkortájt. Ez lett Vinland ("a szőlő / bor földje") - azaz a vikingek valóban felfedezték Amerikát.

A helyi indián törzsekkel hamar konfliktusba kerültek - így az itteni letelepedésük nem vált tartóssá.

 Miközben északi társaik inkább nyugat felé fordultak, addig a svédek átkeltek a Balti-tengeren, majd végighajóztak a nagy kelet-európai síkság folyóin (pl. a Dnyeperen és a Volgán):

Az erdőben lakó finnugor népek őket nevezték "ruszoknak" (Svédország a mai finn nyelven: "Ruotsi"). Ezt a rusz kifejezést vették át tőlük az erdőben lakó szlávok.

Ezek a ruszok / svédek / varégok folyamatosan adóztatták, uralmuk alá hajtották az erdőben lakó szláv népeket. Elsősorban mézet, prémet és rabszolgákat szedtek tőlük adóba - melyeket főleg Bizáncba és az araboknak adtak tovább jó pénzért.

A IX. század vége felé az adószedés olyan rendszeressé vált, hogy már az államszervezés jellegét öltötte. Így szervezte meg a svéd / rusz Rurik-család ezt a korai szláv államot - melynek neve (központja alapján) Kijevi Rusz lett. A kisszámú svéd harcos / kereskedő elszlávosodott - az erdőben lakó szlávokra pedig átterjedt a "rusz" elnevezés.

Az ezredforduló környékén / után a három északi germán nép is megkeresztelkedett, támadásaik / áttelepülésük lassan véget ért.

Európa arculata ma alapvetően más lenne nélkülük.

Ha megkérdeznénk, hogy az EU jelenlegi 27 tagállama közül melyik állam tartozik a legrégebben jelenlegi néven létezők közé - persze megszakításokkal - akkor talán kevesen gondolnának Bulgáriára.

Pedig...

680/681-ben történt, hogy a sztyeppéről bolgár nevet viselő, törökös nyelvet beszélő, nomád harcosok érkeztek - Aszparuch nevű uralkodójuk vezetésével - akik uralmuk alá hajtották a Balkánra nemrég betelepült szlávok egy részét.

Ezt a mozzanatot tekintjük az Első Bolgár Állam megalapításának.

A következő évtizedekben a nomád kisebbség beolvadt a földművelő többségben és átvette annak szláv nyelvét - viszont ők adták az ország (és az ott élő nép) nevét.

A következő évtizedek folyamatos terjeszkedéssel teltek. A Balkán keleti felének állammá szervezésével párhuzamosan kiterjesztették befolyási övezetüket Erdélyre (vagy legalábbis annak déli részére) is, elsősorban az ott található arany- és sóbányák miatt.

E folyamat egyik fontos szereplője volt Krum nevű uralkodójuk 803 után.

Ez a térkép jól mutatja, hogy a IX. század második felében - amikor a magyar törzsek többnyire Etelközben tartózkodtak - Bulgária igazi nagyhatalom volt. Legfőbb riválisának - és egyúttal kulturális mintaadójának - Bizánc számított.

864-ben a bolgárok el is kezdték a - keleti rítusú - kereszténység felvételét.

A fenti - valószínűleg nem teljesen pontos - térkép jelzi, hogy az állam törzsterülete lényegesen kisebb volt, mint az a fajta befolyási övezete, melyet szövetségeseik révén tartottak uralmuk alatt.

Az Első Bolgár Állam egyik legnagyobb személyisége Simeon cár volt. A magyar honfoglalás 894/895 környékén éppen annak az eseménysornak a része volt, ahová Simeon és Bizánc háborúja is tartozott.

Jól látható, hogy ekkorra már a Balkán nyugati része is jelentős részben a Bolgár Állam része volt.

Jól látható, hogy Simeon 927-es halálakor a Kárpát-medence már kiesett a bolgár befolyási övezetből.

A X. század közepén a Balkán feletti hatalomért két igazi nagyhatalom küzdött: Bulgária és Bizánc. Látható, hogy az Első Bolgár Állam a szűkebben értelmezett "bolgár" nép tagjain kívül sok más szláv (és nem szláv) törzseit is magában foglalt.

Az ezredfordulón - Sámuel cár uralkodása idején - szinte a végsőkig éleződött a feszültség a két nagyhatalom között.

Aztán - 1014-1018 körül - a bizánciak végső csapást mérve megsemmisítették az Első Bolgár Államot. Látható, hogy előbb az állam keleti törzsterületeit hajtották uralmuk alá, majd csapást mérve a Nyugat-Balkánra, azt is uralmuk alá hajtották.

Nem véletlen, hogy II. Baszileosz bizánci császár a történelemtől a "Bolgárölő" melléknevet kapta...

II. Basziloesz 1025-ös halálakor az egész Balkán feletti uralmat utódaira hagyta. A Bolgár Állam ekkor nem létezett, hazánk pedig így hosszú szakaszon Bizánc szomszédjává vált.

A Balkán lakói azonban nem törődtek bele a bizánci uralomba.

1185-ben egy testvérpár, Péter és Aszen vezetésével a bolgár (és velük szövetséges vlach) törzsek sikeresen fellázadtak és létrehozták a Második Bolgár Államot.

A Balkánon a határok sohasem voltak szilárdak - és nem igazán etnikai alapon húzták meg őket - így amikor egy állam megerősödött, mindig igyekezett terjeszkedni.

A XIV. század eleji bolgár államterület több-kevésbé emlékeztet a jelenlegire.

A Második Bolgár Állam megalakulásával párhuzamosan - még 1200 körül - a szerb nép is kivívta függetlenségét.

A XIV. század közepén ez a két állam uralta a Balkán keleti, illetve nyugati felét. Bizánc ekkor már létének végső hanyatló korszakába lépett.

A XIV. század közepén sokasodni kezdtek a gondok. A Második Bolgár Állam nem tudta megtartani egységét - és kezdett darabokra hullani.

Ráadásul 1354-ben az oszmán csapatok Gallipolinál átkeltek Európába és azonnal a Balkán meghódításába kezdtek.

Aztán bekövetkezett a katasztrófa és a bukás.

1371-ben a Marica-folyó mentén az oszmán-törökök legyőzték a bolgár csapatokat, majd a következő években fokozatosan hajtották uralma alá a különböző főurak által uralt "cárságokat".

Az utolsó bolgár terület 1396-ban került oszmán uralom alá.

A Második Bolgár Állam ezzel végleg megszűnt létezni. Az oszmánok kiűzésére törekvő magyar király, Luxemburgi Zsigmond ugyanebben az évben szenvedett vereséget a Duna déli partján fekvő Nikápolynál...

Az emberiség már hosszú ideje tudja, hogy a dohányzás károsítja az emberi testet. A cigarettában található anyagok (nikotin, kátrány stb.) ártanak a légzőszerveknek és a keringési rendszernek.

Ennek ellenére hosszú évtizedeken át reklámozhatták a gyártók mégis termékeiket - és az államok csak az utóbbi időben tiltották meg ezt.

A magyar XX. század cigaretta-reklámjaiból hoztam egy válogatást.

A Modiano gyártó igyekezett "felvenni a modern világ ritmusát": e plakát grafikusa 1934-ben Art Deco stílusban alkotta meg plakátját. A szándékosan egyszerű grafika tudatosan "magyaros" karaktert mutat: bajszos férfi, kicsit "parasztos" kalapban - melyet nemzeti színű szalag díszít.

Teljesen más stílusban, de hasonló "mondanivalót sugall ez az 1935-ös alkotás. A Fecske márka ismerős lehet azoknak is, akik már éltek az 1970/80-as években. Alföldi csikóst látunk (egy fiatal fiút!), aki látható élvezettel szív.

A termék ekkor még nem a kész cigaretta volt, hanem inkább cigarettapapírt - hiszen a többség ekkor még saját maga töltötte cigarettáját.

Úgy tűnik, a korabelli reklámozók számára a vidéki férfiak jelentették a fő célközönséget - vagy éppen az alföldi pásztort tekintették a jellegzetes magyar karakternek, aki különösen alkalmas "reklámhordozónak".

Hasonló grafikát - a mosolygós férfiarccal - láttunk már korabeli sörreklámban is. "Pörge" kalap, rajta a háromszínű szalaggal - és a piros-fehér-zöld még az ingujján is feltűnik.

A fenti plakát egyik érdekessége, hogy nem konkrét terméket (márkát) reklámoz. A hagyományos üzleti szemléletben ennek így persze semmi értelme - ezért sejthetjük, hogy az 1945 utáni világban készült.

Egészségi ártalmakról persze szó sincs - ez nem más, mint egyfajta öncélú ösztönzés - nyilván az állami ipar (azaz az állami bevételek) támogatására.

Persze ez a középkorú pár is mosolyog - ez is klasszikus marketing-fogás: a terméke fogyasztását összekötni a kellemes érzéssel.

Macskássy Gyula grafikáján is hasonló a gondolatmenet: nem konkrét márkát reklámozunk, hanem a cigarettázást "csak úgy", önmagában.

A mosoly persze itt is elmaradhatatlan... A szöveg persze rímel - de azért ez nem Petőfi...

A magyar cigarettagyártás - és legfőképpen a dohány-marketing - különös fejezete volt a Nikotex. A két világháború között találték, ki, hogy csökkentik termékeik nikotin-tartalmát (erre utal a név is) - és erre hivatkozva azt állították, hogy ez a cigaretta "egészséges". Tehát: nem azt mondták, hogy "kevésbé károsító". Holott - értelemszerűen - a Nikotex nikotin-tartalma is mérgezte a fogyasztót + kátrányból még csak kevesebb sem tartalmazott...

Itt éppen nem az "egészség" a fő üzenet a "gondok elkergetése". Nyilván a két világháború között készült, hisz a "hitelezés" és a "házbér" nem azok problémák, melyek az '50-es évek magyarjait sújtották (volt akkor egyéb gond bőven...

Az aktuális marketinges itt a rímelést választotta - és olyan dolgokat kapcsolt össze, melyeknek vajmi kevés közük van egymáshoz.

Ennél nagyobb ellentmondást nehéz elképzelni: a sport maga az egészség (ráadásul a rajz élsportolóra utal) - aki dohányzik. Képzeljünk el egy atlétát - aki épp csökkenti vitálkapacitását...

Még egy sportoló - bár ő legalább amatőr kikapcsolódónak tűnik. Ismét egy klasszikus markentinges toposzt látunk: a nézőre mosolygó - szinte már kihívó - szőke nőt.

A "Nikotex" felirat hatalmas betűkkel íródott - és pirossal!

Maradnak a hatalmas piros betűk - és marad a csábító női karakter.

Kiderül, hogy a "Nikotex" nem is egyetlen termék márkaneve, hanem egy egész termékcsaládé.

A sport itt már eltűnt: marad a szimpla csábítás és a szerelem - csak épp nem, mint "költői ihletforrás"

A késői középkorban a Balkán északi részén két állam-kezdemény jött létre, melyeket elsősorban román havasi pásztorok laktak (más népekkel közösen).

Az egyik Havasalföld volt, mely hozzávetőleg a Déli-Kárpátok és a Duna közti területre terjedt ki.

A Kárpátoktól keletre (hozzávetőleg a Dnyeszterig terjedő területen) pedig Moldvát hozták létre.

A XIV-XV. században változó függés jellemezte a két vajdaság sorsát (magyar, oszmán, Moldva esetében lengyel is) - aztán a XVI. századtól (1878-ig!) tartósan oszmán vazallusokká váltak.

Ebben az időszakban történt, hogy az 1806-1812-es orosz-török háború lezárásaként a régi, nagy Moldvai Fejedelemség keleti részét (a Dnyeszter és a Prut közti területet) az Orosz Birodalomhoz csatolták. Ezt, az oroszok által megszervezett, de elsősorban románok által lakott területet hívták Besszarábiának.

A XIX. században a tájat is elérte a nacionalizmus. 1859-ben Moldvában és Havasalföldön is Alexandru Cuzát választották fejedelemmé, aki a perszonáluniót három év alatt reálunióvá alakította.

Így 1862-ben, Moldva és Havasalföld egyesüléséből új állam született Románia.

1878-ban véget ért egy újabb orosz-török háború. Ez Románia szempontjából két sikert is hozott: az államhoz csatolták a Fekete-tenger partján fekvő Dobrudzsát, illetve végre elnyerték a függetlenséget, azaz megszabadultak az oszmán uralom alól.

Ezt kihasználva a fejedelemség 1881-ben királysággá alakult.

 Az I. világháború kitörésekor Románia egyelőre semleges maradt (királya a Hohenzollern német császári család egyik mellékágához tartozott), de nagyon szerette volna megszerezni Erdélyt, így hamarosan az antanttal szövetkezett.

Noha az 1916-18 közti harcokban a román csapatok nem szerepeltek "túl fényesen" - erről korábbi posztomban írtam is - de az I. világháború után mégis hatalmas területi gyarapodás következett: megszületett Nagy-Románia.

Kihasználva a nagy birodalmak bukását az Osztrák-Magyar Monarchiától megszerezték Kelet-Magyarországot (nem csak Ertdélyt!) az Orosz Birodalomtól pedig Besszarábiát.

Látható, hogy a nagyra nőtt állam meglehetősen heterogén régiókból állt össze. Magyarországtól megszerezték Erdélyt, Partiumot és a Bánát keleti felét.

Szintén a Monarchiától vették birtokba a középkori Moldvai Fejedelemség északi régióját, Bukovinát, melyet még Mária Terézia csapatai foglaltak el 1774-ben. 

A hatalmasra nőtt államban persze korántsem csak románok éltek. Ide került sok magyar (Erdélyben, a Partiumban és Bánátban), szászok Erdélyben, svábok a Bánátban és a Partiumban, valamint Európa legnagyobb cigány közössége.

1940-ben aztán jelentősen "megkisebbedett" Románia. Júniusban Sztálin (mint a cárok "örököse") visszakövetelte (és vissza is kapta). Besszarábiát, az augusztus végi második bécsi döntéssel pedig hazánk visszakapta Észak-Erdélyt és Székelyföldet.

Amikor Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, akkor Románia szövetségesként azonnal bekapcsolódott - ás kapott is területeket. Talán ekkor volt a legkülönlegesebb alakja az országnak. 

A román csapatok nem csak Besszarábiát foglalták vissza, hanem kiterjesztették uralmukat a Dnesztertől keletre ("Transznisztriára") is.

Az etnikai viszonyokat feltüntető térképen jól látható, hogy "Transziisztria" megszerzését aligha tekinthetjük igazságosnak, hiszen itt lényegében a teljes lakosság ukrán. 

A II. világháború végén megint csak Sztálin húzta meg Románia - azóta is érvényben lévő - határait.

A románok elveszetették Besszarábiát (akkor a Szovjetunió része lett, ma pedig Moldova néven önálló állam); Dél-Dobrudzsát (melyet még a második Balkán háborúban, 1913-ban szereztek meg) vissza kellett adniuk Bulgáriának - cserébe viszont (és az 1944-es átállás jutalmaként) újra övék lett egész Erdély és a Partium.

Az első Csehszlovák Köztársaság a létét két cseh nacionalista politikusnak (T. Masaryk, E. Benes) köszönhetik, akik az I. világháború előtt és alatt megalkották a "csehszlovákizmus" eszméjét.

Az állam maga 1918 októberében alakult meg - az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Határai sokáig tisztázatlanok voltak: ezeket végül az 1919-es saint germain-i és az 1920-as trianoni békék húzták meg - így magában foglalta a jelentős részben magyarok által lakott Felvidéket is.

Cseh vezetésű, demokratikusan működő, soknemzetiségű állam volt: éltek benne az "államalkotó" cseheken és szlovákokon kívül németek (3 milliónyian!), magyarok (legalább 600 ezren), ruszinok (Kárpátalján) és lengyelek is.

1928-38 között a fenti négy fő közigazgatási egységre oszlott - de azért Prágából irányítva.

1938 nyarán, az Anschluss után Hitler követelte a fenti térképen látható, német lakosságú Szudéta-vidék Németországhoz csatollását.

A nagyhatalmak - elsősorban Anglia - mindenképpen el akarták kerülni az újabb világháborút, ezért a szeptember 29-i müncheni konferencián Németországhoz csatolták a területet.

Hitler sikerét kihasználva - annak későbbi áldozata - Lengyelország is akcióba lépett és október elején birtokba vette Teschen-t.

Az ország felbomlása tovább folytatódott: októberben - régi követelést megvalósítva - önálló szlovák és kárpátaljai autonóm kormányok alakultak -egyelőre még a megkisebbedett Cseh-Szlovákián belül.

Hosszas magyar-szlovák tárgyalások után 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés:hazánk visszakapta a Felvédék déli, magyarok által lakott sávját.

A Cseh-Szlovák állam nem sokkal élte túl ezt: 1939. márciusában a Wehrmacht bevonult Prágába: a cseh nép által lakott területek a Német Birodalom "védelme" alá kerültek.

Ez a terület lett az ún. Cseh-Morva Protektorátus, amely 1945-ig a Harmadik Birodalom része volt és német helytartó működött Prágában.

 Hitler akcióját kihasználva, ugyancsak 1939 márciusának közepén megalakult az "önálló" Szlovákia - valójában Hitler bábja és "szövetségese" majd a II. világháborúban. E néven most először alakult meg állam a történelemben.

 Ez a Szlovákia (1939-45 között létezett) természetesen kisebb volt a mainál. Mintegy 50-60 ezer magyar anyanyelvű lakos maradt keretei között.

Kárpátalja viszont nem vált önálló (ruszin) állammá - bár voltak erre irányuló helyi törekvések. Ide a magyar honvédség vonult be 1939 márciusában, így újra Magyarország része lett.

Aztán a II. világháború vége felé megint módosultak a határok.

Újra (másodjára) megalakult Csehszlovákia - és majdnem visszakapta 1918-as határait. Visszakerült a Szudéta-vidék és a Felvidék magyarok által lakott déli sávja is. Sztálin viszont a Szovjetunióhoz csatolta Kárpátalját.

A második Csehszlovák köztársaság végül jóval tovább "bírta", mint az első. 1993-ban szűnt meg, amikor - békés úton, harcok nélkül - kettévált és újra megalakult az önálló Szlovákia.

Kuba, a Karib-tenger legnagyobb szigete - meglehetős közelségben az Egyesült Államokhoz.

 1959 januárjában a Fidel Castro által vezetett felkelők vették át az hatalmat az elűzött diktátor  (Battista) helyett - ám demokrácia helyett másfajta diktatúrát vezettek be.

Miután egyre erősebb konfrontáció kerültek északi szomszédjukkal, így a másik hidegháborús szuperhatalommal, a Szovjetunióval "bútoroztak össze".

A SZU vezetője, Hruscsov ezt a lehetőséget arra használta ki, hogy 1962 őszén atomfegyvereket telepített a szigetre. Ezek közül a legveszélyesebbek a nukleáris töltet hordozására is képes középhatótávolságú rakéták (MRBM és IRBM) voltak.

A különféle hordozók hatótávolsága eltérő volt.

Az ügy azért volt különösen veszélyes, mert egy szovjet területről indított (interkontinentális ballisztikus rakéta) kb. 30 perc alatt érhette volna el amerikai célpontját, addig a Kubába telepített fegyverek indításuk után 7 perccel elhamvaszthattak olyan városokat, mint New York vagy Washington ("Az egy falu" - mondta Hruscsov).

Október folyamán amerikai. fegyvertelen U 2-es felderítő gépeknek sikerült egyértelmű fotókat készíteniük a rohamtempóban épülő bázisokról és arról, hogy a rakéták nemsokára bevethető állapotba kerülnek.

Bár a katonai vezetés támadást javasolt, Kennedy elnök - aki a veszélyt az ország népének tudomására hozta TV-beszédében - egyelőre mérsékeltebb megoldást választott: az USA hadiflottája blokádot vont Kuba szigete "köré", hogy ne érkezhessenek újabb rakéták a szigetre.

Szovjet - és más kelet-európai hajók folyamatosan haladtak Kuba felé (szovjet tengeralattjárók is kísérték őket), így egyre jobban fenyegetett a fegyveres összecsapás veszélye.

A blokád többszörös "vonalat" jelentett: amerikai repülők járőröztek már kint messze az Atlanti-óceánon, harcra kész csapatok állomásozták Floridában, más hajók pedig valósággal "körülvették" Kubát.

.

A Kubába telepített nukleáris fegyvereket szovjet katonák kezelték. Az amerikai támadás szovjet katonák halált okozta volna. Ha a SZU erre atomtámadással reagál, akkor talán Kennedy is ilyen "megtorló" parancsot adott volna ki....

A világ a nukleáris háború szélére érkezett - a két vezető napokig "üzengetett" egymásnak (a szovjetek persze kezdetben mindent tagadtak - bár az USA már fényképes bizonyítékokat is mutatott be az ENSZ Biztonsági Tanácsában)..

Végül "visszatáncoltak" a szakadék pereméről. Sikerült alkut kötni: a szovjetek kivonták rakétáikat, az USA pedig megígérte, hogy nem támadja meg Kubát és eltűri az ottani kommunista rezsimet. (Kicsit később az USA Törökországból is kivonta - elavult - középhatótávolságú rakétáit).

Ez az eseménysor volt a hidegháború "mélypontja" - vagy éppen "legforróbb" 13 napja. 

Figyelmetekbe ajánlom Kevin Costner filmjét: a címe - nem véletlenül: "Tizenhárom nap."