Blogom rendszeres olvasói már sok cikket olvashattak a tankok történetéről (I. és II. világháború, különféle nemzetek fejlesztései stb). A magyar katonák által használt, itthon készült fegyverekről viszont korábban még nem írtam – most pótlom ezt a hiányt.

 Az I. világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege nem használt tankokat.

A trianoni béke ezt meg is tiltotta az összezsugorodott, szegény Magyarország számára. Az 1930-as évek végén azonban a Magyar Honvédség vezérkara már erősen igényelte, hogy mi is rendszeresítsünk páncélosokat és az 1938-as győri program (középiskolai tananyag �) biztosított ehhez anyagi erőforrásokat is.

Érdekes módon a magyar vezetés nem saját modell fejlesztésébe fogott, hanem Svédország, azaz semlegességére kifejezetten ügyelő állam egyik járművének, az L-60-asnak a licencét vásároltuk meg.

A Magyar Honvédség 38 M Toldi I néven rendszeresítette a már itthon gyártott eszközöket. Tömege mindössze 8,5 tonna (!!!) volt, hiszen a benne helyet foglaló, mindössze 3 fős személyzetet többnyire csak 13 mm-es (!!!) páncéllemez óvta. 7 900 köbcentis, nyolchengeres motorja 155 LE-t adott le (azaz 54 kg/LE aránnyal rendelkezett). Így úton az 50 km/h-s tempót tudta elérni.

A szűkös méretek (főleg a toronyé) erősen korlátozták a beépíthető fegyvereket: igazi ágyú helyett csak 20 mm-es nehézgéppuskát kapott, amely mellé egy 8 mm-es géppuskát építettek be párhuzamosan.

Ezekkel a paraméterekkel a Toldi-I mindenképpen csak könnyű harckocsinak számított és legfeljebb felderítésre volt alkalmas – különösen a keleti front ütközeteiben.

A háború megkövetelte a tank modernizálását, így született meg az 1940-es évek elején a Toldi-II (mely Toldi B-40 néven is ismerős lehet). (Toldi-I-eket is építettek át a javított változattá).

Minden tekintetben fejlesztettek rajta: 40 mm-es ágyút és 35 mm-es páncélzatot kapott. A tömeg így viszont természetesen 9 300 kg fölé hízott – de a motor maradt (azaz immár: 60 kg-t „cipelt” minden egyes lóerő).

A változások érdemben nem javították a Toldi túlélő-képességét, így szovjet tankokkal szemben nem voltak igazi esélyei…

A vezérkar számára hamar nyilvánvaló vált, hogy a Toldi nem teljes értékű harckocsi, ezért mindenképp igényt tartottak egy komolyabb járműre is.

Miután 13938-ban (müncheni konferencia), majd 1939-ben (a Wehrmacht bevonulása Prágába) az egykori csehszlovák hadiipar immár német kézbe került, így már az „új urak” voltak, akik 1940-ben egy továbbfejlesztett típust, a Skoda T-21-t kínálták fel a Magyar Honvédség számára.

Az átalakított tankokat mi 40M Turán (Turán-I) néven vettük használatba. Lecserélték az ágyút (47 mm-esről 40 mm-esre) és a Toldiból is ismerős, magyar gyártású 8 mm-es géppuskát tették mellé másodlagos fegyverzetként.

Megnövelték az eredeti változat páncélvédettségét (némely helyeken akár 50 mm-re is) és nagyobb lett (immár 3 személyes) a torony. Így összesen 5 katona kezelte – akárcsak a II. vh többi „komoly” harckocsiját (Sherman stb.).

Következett a „klasszikus probléma”: a védelem növelése tömegnöveléssel jár: 16,5 tonnáról 18 tonna fölé. A helyzeten javítandó a 240 LE-s Skoda motort 260 LE-s hazai, 8 hengeres motorra cserélték. (Arány 70 kg/LE…).

A történelem ismétli önmagát – néha meglehetősen rövid időn belül… A 40 mm-es lövegről kiderült, hogy nem üti át az ellenséges járművek páncélját, ezért megszületett az új változat: 41M Turán (Turán-II).

A vezérkar követelésére komolyabb ágyút építettek bele: 75 mm-est! Ez már „komolyabb hangzik” – de a torony komoly akadályt jelentett a beépíthetőség iránt, így mindössze egy rövid csövű változatot került a tankba. Rövidebb cső à kisebb torkolati sebesség à mégsem elegendő átütőerő…

A tömeg tovább növekedett (immár 19 tonna fölé!!!), ami tovább rontotta a mobilitási arányokat.

A harckocsik legsérülékenyebb része a lánctalpa. Ezek védettségét próbálták a mérnökök megoldani speciális köténylemezekkel. A fotón jól látható a korban „divatos” fegyver-elrendezés: az egyik 8 mm-es géppuskát a torony mellé építették be, a másikat pedig a jármű testébe, a vezető mellé.

Az egyre súlyosbodó harcok közepette a vezérkar igényelte a Turán-III harckocsi kifejlesztését is – de ez csak a prototípusig jutott.

Az alábbi írás egy BBC-n megjelent tudósítás, melyet egy magyar nyelvű híroldalról vettem át - változtatás nélkül.

"Pavel Kuzin, a 206. zászlóalj hadnagya 2023. február 17-én halt hősi halált Bahmutnál. Története megrázó képet fest arról, milyen embertelen szörnyűségek zajlanak az ukrajnai háború eddigi legvéresebb csatájában, milyen árat hajlandók fizetni az oroszok egy stratégiai szempontból jelentéktelen északdonyecki város elfoglalásáért, és milyen áldozatok árán kötnek le jelentős orosz erőket a város kimerült védői.

Bahmut a háború előtt hetvenezres város volt. Magyar viszonylatban nagynak számítana, ám azon a környéken még vagy tucatnyi hasonló település van. Hogy miért lett olyan fontos a megszerzése az oroszoknak, azt tán csak Vlagyimir Putyin tudja. Stratégiai jelentősége nem sok van, ha elesne, az ukrán csapatok hasonlóan kedvező terepre tudnának visszavonulni. Ukrán szempontból is csak annyi jelentősége van a város védelmének, hogy a konfliuktus 2014-es kezdete óta folyamatosan erődített város kiválló terepnek bizonyult arra, hogy a védőknél sokkal jelentősebb orosz erőket kössenek le, hatalmas veszteségeket okozva ezzel az agresszornak.

Pavel Kuzin a szakaszával egy előretolt megfigyelőállást védett a frontvonalban. Február 17-én, nem sokkal szolgálatuk megkezdése után az oroszok erős tűz alá vették farönkökkel megerősített állásukat. Nem a szokványos, kósza aknavetőzés volt ez, egy tank lőtte be hajszálpontosan a bunkerüket. A szakasz két katonája megsérült a tűzben, Pavel őket a bunkerba vezényelte, és küldött egy szanitécet. Amikor az megérkezett, egy bomba telibe találta a bunkert. Az egyik sérült katona életét vesztette, és megsérült a szanitéc is. Kimentésükre az összetört bunkerből két utász érkezett, de ekkor az orosz gyalogság is rohamozni kezdett.

Pavel Kuzin ekkor fogta magát, kiugrott a lövészárokból, és odafutott Browning géppuskájához, hogy feltartóztassa a rohamot.

Az oroszok, mintha mi sem történt volna, tovább rohamoztak. Pavel folyamatosan kaszálta le őket a géppuskájával, de ez se törte meg az oroszok lendületét. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy az orosz hadseregben újra alkalmazzák azokat a záró osztagokat, amiket a második világháborúban is bevetettek. Ezeknek a záró osztagoknak egy feladatuk van: a rohamozók mögött haladva lelőni bárkit, aki menekülőre fogná.

Hiába hullottak sorban a rohamozó oroszok, világos volt, hogy nem adják fel. Hogy Pavel Kuzinnak és szakaszának csak addig van esélye, amíg kitart a lőszerük. Végül kitartott addig, amíg egy pszh-val meg nem érkezett a mentőalakulat, hogy elszállítsa Kuzin sérült bajtársait. Mire mindenkit bepakoltak, Kuzin géppuskája elhallgatott. A hadnagyot egy srapnel fejbetalálta, azonnal életét vesztette.

Holttestéért végül pár nappal később egy másik ukrán alakulat hozta ki a lövészárokból, pár órával azelőtt, hogy a terület végleg orosz kézre került volna. A harcok hevességére jellemző, hogy bár csak egy kilométernyire voltak a saját állásaiktól, a Kuzin holttestéért küldött katonák hat óra alatt tudtak csak visszakúszni Kuzin maradványaival az állásaikba. Mire visszaértek, már éjfél is elmúlt, de mégis az egész zászlóalj összegyűlt leróni tiszteletét Kuzin előtt, aki nejét és lányát hagyta hátra."

Героям слава!

Слава Україні!

A korai magyar történelem egyik legbiztosabb pontja Etelköz: olyan kivételes hely, ahol az írott források és a modern régészet adatai megerősítik egymást.

A Dnyeper és a Prut folyók közötti területen élt – legkésőbb a IX. század közepétől – a magát magyarnak nevező törzsszövetség – az utóbbi két évtized ukrán, moldáv és magyar ásatásai is ezt erősítik meg. A IX. század végén innen költöztek be a Kárpát-medencébe – ezt az eseménysor hívjuk honfoglalásnak.

A sztyeppei társadalmak sajátossága, hogy törzsi-nemzetségi elitjük és a harcos középréteg azokat a javakat (pl. értékes textíliák, nemesfémek, rabszolgák), melyeket saját társadalmuk nem tud előállítani kereskedelemmel kombinált rablás útján szerezték be.

A magyar ősei is ezért folytattak állandóan fosztogató hadjáratokat a környező letelepült népek irányába. Soha nem „vaktában” tették ezt: általában szövetkeztek egy hatalommal (aki gyakran „felbérelte” őket) – természetesen alapos felderítés után.

A magyar felderítők – nyugati források szerint – 862-ben és 881-ben már bizonyosan jártak a Kárpát-medencében. Ekkortájt szövetkezhettek a medence északi (és talán középső) területeit uraló morva fejedelemmel, Szvatoplukkal (erre utal a „fehér ló mondája”).

893 körül – Simeon bolgár uralkodó trónra léptével – változás történhetett a szövetségi rendszerekben. A cár háborúba lépett Bizánc ellen – akik így a magyarokkal szövetkeztek. A magyarokat megnyerte szövetségesül Arnulf keleti frank király is – azaz őseink szakítottak a korábbi morva „barátsággal”.

A többlépcsős eseménysor 894-ben „indulhatott be” igazán. (1.) Feltehetően két külön magyar sereg lépett akcióba. Az egyik – melyet vélhetően Álmos fia, Árpád (aki talán ekkor a gyula tisztségét töltötte be) – behatolt a Kárpát-medencébe, lecsapott a morvákra és elvett tőlük területeket. Tudjuk, hogy Szvatopluk ezen év harcaiban esett el. Bár a korábbi történetírás úgy gondolta, hogy Árpádék ekkor is morva szövetségben érkeztek, de Engel Pál logikusan érvel amellett, hogy mégis a magyar-frank összefogás győzte őt le.

Egy másik magyar sereg (1.) – a feltevések szerint ezt Árpád fia, Levente vezette – az Al-Dunánál harcolt Bölcs Leó szövetségében a bolgárok ellen.

Bár őseink sikeresek voltak, de hamarosan fordult a kocka. (2.) Immár 895-ben járunk.

A bolgárok felbéreltek egy másik sztyeppei népet, a besenyőket, akik – egyelőre nem költözködés szándékával – hátba támadták keletről az etelközi magyar szállásokat. Ráadásul az időközben Bizánccal békét kötött bolgárok is nagyobb erőket tudtak felvonultatni a balkáni magyar csapatok ellen. E véres harcokban Levente is meghalhatott, mert nem hallunk róla többet.

A magyar nép beköltözése bizonyan éveken át zajlott a Kárpát-medencébe, de feltehetjük, hogy 895 lehetett a döntő év.

Hosszú vita zajlik a történettudományban: egyesek szerint a besenyők elől menekültek a magyarok mostani hazájukba, mások viszont azt gondolják, hogy ez csak jelentéktelen hatás lehetett és csak az utóvédet érhette.

Legvalószínűbb, hogy a beköltözés tudatos, irányított folyamat lehetett – de Etelköz kiváló életfeltételeket kínált a korabeli magyarság számára, ezért az ott élő köznép átköltözésében bizonyosan lehetett szerepe annak, hogy a harcos középréteg 895-ben éppen nem tudta megvédeni őket a keletről támadókkal szemben.

895 egy másik kérdése szintén a mai napig foglalkoztatja a történészeket. A későbbi magyar krónika egy mondata szerint maguk a magyarok ölték meg Álmost – aki vélhetően a kende tisztségét töltötte be.

Az egyik elképzelés szerint egyfajta „rituális áldozat” volt – szakrális vezetőként neki kellett „elvinnie a balhét” a besenyőktől elszenvedett vereség miatt. Engel Pál fejtegeti, hogy talán ő köthette meg még 894 előtt a morvákkal a szövetséget – és most, hogy a morvák ellenfelei (és földjeik elfoglalói) lettünk „kényelmetlenné” vált a személye. Vélhetően Árpád lépett helyére a kende posztjára – mert őt 895 után egyetlen forrás sem említi.

899-ig nem sokat hallunk a magyar törzsszövetségről. (3.) Vélhetően évekre szükség volt a 894/895-ös harcokban elszenvedett veszteségek (állatállomány: lovak, szarvasmarhák) valamelyes pótlására.

899 fordulópont a teljes európai történelem számára (4.). „Régi barátunk” Arnulf megint felbérelte harcosainkat – most éppen itáliai ellenfele, Berengár ellen. Noha elitünk és harcos középrétegünk „csak folytatta” jól megszokott sztyeppei működését – de az európai keresztény civilizáció számára mégis rémületes újdonság következett: jól szervezett, lovas-íjász csapatok gyilkos támadásai a civil lakosság (igen gyakran kolostorok) ellen. A XIX. századi magyar történetírás nevezte mindezt el szemérmesen „kalandozásoknak”.

899 végén meghalt Arnulf (4.), őseink pedig úgy érezték, hogy a szövetség csak személyére  - és nem a keleti frank államra – volt érvényes, ezért az Itáliából hazatérő hadak 900-ben birtokba vették a Dunántúlt…

Szvatopluk 894-es halála után a morva állam – területileg lecsökkenve – létezett még, de fiai „megtették azt a szívességet”, hogy hatalmi harcba bonyolódtak egymással. (5.) Így 902-re a magyarok birtokba tudták venni a Felvidéket is.

A magyar törzsszövetség igen veszedelmes szomszédként vette birtokba a Kárpát-medencét, így a keleti frank államhoz tartozó bajor törzsi hercegség vezetői egy tárgyalás során meggyilkolták a magyarság új gyuláját – azaz hadvezérét – Kurszánt. Fontos megjegyezni, hogy majdnem bizonyosan téves az állítás, mely szerint ez 904-ben történt: a neves régész, Bóna István bizonyítja, hogy erre valójában 902-ben került sor!

A honfoglalás záró eseményének a 907-es pozsonyi csatát kell tartanunk. Valójában nagyon keveset tudunk róla: a későbbi magyar történeti tudatból kikopott, a nyugati (német) krónikák pedig leginkább csak veszteséglistákat közölnek. A magyarok bizonyosan győztek - ezzel szilárdították meg uralmukat a Kárpát-medencében.

Ez volt a keleti frank / bajor erők utolsó próbálkozása, hogy korábban birtokolt őrgrófságukat (a Dunántúl) visszafoglalják.

A magyarság megtelepedését a régészeti leletek is bizonyítják. Fontos megjegyezni, hogy a korabeli magyarság sokáig csak azokon az – elsősorban síkvidéki, vízjárta– területeken, hozta létre falvait, ahol folytatta pásztorkodáson és földművelésen alapuló életmódját. Jól látható, hogy elsősorban a Kárpát-medence középső területeiről van szó: kimaradnak belőle a hegyvidékek és – egyelőre – Erdély is.

Ahogy korábban részletes posztot is írtam róla, a tank az I. világháború szülötte.

 A háború vége felé „éreztek rá” a tervezők, hogy a legjobb konstrukció, ha a járműtest két oldalán helyezik el a lánctalpakat -és forgó toronyba építik be a fő fegyverzetet (általában löveget).

(Renault Ft-17)

A két világháború között más ötletek is felmerültek – pl. több tornyos változatok, illetve a II. világháborúban is harcolt olyan amerikai jármű, ahol a fő löveget nem a fenti, forgó toronyba helyezték el (M3), de végül az alapkoncepció szilárdult meg.

(M 3)

Harckocsik esetében több nemzet is fontosnak tartotta, hogy a jármű minél alacsonyabb legyen – így nyújtva minél kisebb célpontot az ellenség számára.

Ez volt a hidegháborús évek szovjet tank-tervezésének egyik legfőbb irányelve is.

Ők ezt elsősorban a lapos, szétterülő „gombakupola” alakú toronnyal oldották meg.

Az 1950/60-as évek fordulóján a svéd hadsereg teljesen más úton közelítette meg a torony sebezhetőségének problémáját – a torony teljes elhagyásával.

Ez lett a „szűk körben világhírűvé” vált Stridvagn-103: az 1945 utáni évtizedek egyetlen olyan „fő csataharckocsija” (MBT), amely semmiféle toronnyal nem rendelkezik.

Mivel fő löveg nélkül természetesen nem lenne valódi fegyver, így a svédek a saját gyártású, (Bofors) 105 mm-es ágyúját építették szilárdan bele a jármű testébe. A löveget automata tölti (akárcsak bizonyos szovjet típusokban, így a harckocsi működtetéséhez 3 fős legénység is elegendő.

Mellékfegyverzetként 3 db 7,62-es – tehát nem túl nagy kaliberű – géppuskát szereltek rá.

A kérdés jogos: hogyan lehet egy ilyen ágyúval célozni? Nos: menet közben szinte sehogy – de ez nem zavarta a derék skandinávokat, mert ők nem mások lerohanására, hanem kizárólag védelemre készültek (és készülnek)!

A védelemben történő célzás problémáját pedig megoldották a mérnökök: oldalra egyszerűen a jármű elfordításával, függőlegesen pedig a teljes test előre vagy hátra-billentésével.

Egy ilyen nehéz (39,7 tonna) jármű billentése persze nem egyszerű feladat: ezt hidropneumatikus felfüggesztéssel és állítható magasságú láncfeszítő görgőkkel tudja megoldani.

Ha már ennyire modern – szinte extravagáns lett az S-103-mas, akkor svéd barátaink még „tekertek egyet a biciklin”: a meghajtás sem lett akármilyen.

Két különböző, egymást kiegészítő motort építettek bele: 240 LE-s Rolls-Royce dízelmotort és 300 LE-s Boeing gázturbinát! Ezzel ez lett a világ első – legalább részben – gázturbinával meghajtott tankja!

(A képen egy legendás brit Centurion tank mellett áll az S-103-mas)

A tank védelme viszonylagos: páncélzata mindössze 40-70 mm közötti – ami nem sok. Viszont homloklemeze erősen döntött, magassága pedig mindössze 214 cm, azaz a védelmet számára elsősorban a rejtőzés jelenti.

Egy LE teljesítményre mintegy 73 kg tömeg esik. Ez soknak számít, de kiváló futóművével így is képes volt úton elérni a 60 km/h-s tempót is.

 Ebből a technikai bravúrt jelentő fegyverből a svéd hadsereg megrendelésére 1966-1971 között összesen 300 darab épült. Reménykedtek exportban is – de végül semelyik más hadsereg nem rendszeresítette ezt a „csodabogarat”.

Mára szülőhazájában is leszerelték őket és a svéd szárazföldi erők is Leoprad 2-t használnak.

https://tortenelem-mindenkinek.blog.hu/admin/post/edit/18041798

Az 1940-es angliai légi csata leghíresebb repülőgépének a Spitfire-t tartjuk. (Azért ehhez hozzá kell tenni, a talán kevesek által ismert tényt, hogy a német veszteségek 80%-át (!!!) a talán kicsit „lenézett / elfeledett” Hurricane-ek okozták).

Ebben a posztban ezért nem a két brit repülőtípusról fogok írni, hanem a német bombázókról – akik elhárítására a brit vadászpilóták napról napra a levegőbe emelkedtek, együléses gépeikkel.

Elöljáróban talán annyit, hogy ezen gépek többsége két, légcsavaros hajtóművel rendelkeztek – azaz közepes bombázónak számítottak – és még az 1930-as években fejlesztették ki őket.

A kor bombázó „alaptípusa” a Heinkel-111-es volt. Nem volt túl hosszú (kb. 16 méter), amihez képest jelentő szárnyfesztávolsággal (22 m) bírt.

Üresen könnyebb volt 8 tonnánál, feltankolva és megrakva viszont már 12 T fölé nőtt a tömege.

 A fokozatosan fejlesztett motorjai végül elérték az 1200-1300 lóerőt, így az alaptípus 350 km/h-s végsebességét sikerült 400 körülre feltornászni.

Mivel még ez lényegesen elmaradt a vadászgépekétől, így igyekeztek jelentősebb védőfegyverzettel ellátni: különböző pontokon összesen 7 (!!!) géppuskával. Ezek kezdetben 7,92 mm-esek voltak, de később szereltek a gépbe ennél nagyobbakat is.

A gépet jellegzetes, körben üvegezett orr-kabinja tette felismerhető, ami eredetileg nyilván a pontos bombavetést segített elő. Teljes terhelés esetén 2 tonnánál is több bombát tudott magával vinni. Általában 5 fős személyzettel repült.

Talán a legszebb gépek egyike volt, a kifejezetten karcsú törzsű Dornier 17-es, mely „repülő ceruza” néven vált közismertté.

Kifejezetten karcsú, gyors gépnek szánták: a He-111-hez hasonló 16 méteres hosszához csak 18 méteres szárnyfesztáv járult – és mindössze 5 200 kilós (!!!) önsúly.

A könnyű gépet a két, 1000-1000 lóerős hajtómű 420 km/h fölé tudta gyorsítani – de a továbbfejlesztett változat is csak 1 tonnányi bombát vihetett magával.

A 4 fős személyzet mindössze 6 – kis kaliberű – géppuskával védekezhetett, így a gyorsabb RAF-vadászok tömegesen rongálták meg és / vagy lőtték le a „repülő ceruzákat”.

A Junkers cég is elkészítette a maga közepes bombázóját – ez lett a Ju-88-as. A másik két típustól eltérő méretarányokkal rendelkezett: 14,5 méteres hozzához 20 méteres szárnyfesztáv járult.

           Nehezebb volt náluk (üres súly: 9 tonna), viszont 12 hengeres motorjai több, mint 1 300 lóerőt adtak le, amivel 480 km/h-ra tudott gyorsulni – de természetesen még ezzel ez is elmaradt a brit vadászoktól.

Fő kabinjában négy katona – pilóta és lövész – foglalt helyet.

           Mintegy 1 tonnányi bombát vihetett magával, a kezdeti géppuskaszámot (4) pedig folyamatosan növelték.

A gép látható sajátossága volt, hogy alján külön, üvegezett géppuskaállást alakítottak ki, a lefelé való tüzeléshez.

Az utolsó tárgyalt géptípus a többiektől eltérő koncepciót képvisel: egymotoros, a többieknél lényegesen kisebb zuhanóbombázó. A Ju-87 volt ez, a közismert, szirénázó hangjával a katonákra és civilekre rémületet hozó Stuka.

           A kis (11 méter hosszú, 14 méteresnél kisebb szárnyfesztávolságú) gép üresen könnyebb volt 3 tonnánál. 1 200 LE-s motorja 380 km/h-ra tudta gyorsítani és mintegy 500 kilónyi bombát vihetett magával.

Kabinjában ketten foglaltak helyet: a pilóta és a hátrafelé tüzelő géppuskát kezelő lövész.

A Stukák számára lassúságuk és igen gyenge védőfegyverzetük Angliában különösen veszélyesnek bizonyult: esélyük sem volt a brit vadászok ellen.

Az angliai légi csata bebizonyította, hogy az önmagukban repülő „gyorsbombázók” koncepciója megbukott: a Lutfwaffe csak azon a módon tudta – úgy-ahogy – védelmezni bombázóit, hogy vadászkíséretet adott melléjük. Mivel a német veszteségek így is óriásiak voltak – főleg a bombázóké – így 1940 őszén a német légierő felhagyott a nappali bombázással és az éjszakaira tért át.

A német hadsereg 1942. júniusának végén indította meg nagy nyári offenzíváját, a keleti front déli szakaszán. Alapvetően a Don és a Donyec közti „folyosóban” nyomultak előre dél-kelet felé.

A támadást a 6. német hadsereg, valamint az 1. és a 4. német páncéloshadsereg folytatta. Mivel a Wehrmacht ekkor már jelentős emberhiánnyal küzdött, ezért a Don melletti balszárnyat a „csatlós / szövetséges” országok csapataira bízták: románokra, németekre és magyarokra.

Hitler két célt tűzött ki: az 1. páncéloshadseregnek a kaukázusi olajmezőket kellett volna elfoglalnia, a másik két magasabbegységnek pedig Sztálingrádot. A Don keleti partjára át is tudtak kelni a németek.

Augusztus végén a várostól északra el is érték a folyót – igaz Sztálingrádhoz közeledve előrenyomulásuk lassabbá vált.

A város – melyet eredetileg Cáricinnek, ma pedig Volvográdnak hívnak – a az erőltetett „sztálini” iparosítás egyik „terméke” volt: gyárak tömegével, lakótelepekkel, folyami kikötővel. Különleges földrajzi adottságokkal bírt: nagyon hosszan terült el a Volga nyugati partján, ugyanakkor „keskeny” volt, nyugati pereme sem esett messze a folyótól – ezért nem lehetett bekeríteni.

Jelentős vasútvonal haladt át rajt – melyet a német elzártak, amikor a várostól északra elérték a folyót.

Augusztus végén Hitler parancsára a Luftwaffe porig rombolta a várost -a civil lakosságból sokan meghaltak, mások a folyón túlra menekültek – de akadtak, akik a romok közt igyekeztek túlélni.

Szeptember közepén Hitler rohamra küldte a gyalogos hadosztályokat a város elfoglalására. Lényegében értelmetlenül, hiszen a gyárakat és a vasútvonalat a bombázás már tönkretette.

Az első időszakban a németek jól haladtak és megközelítették a folyóhoz közel eső városnegyedeket. 

Szeptember végétől november közepéig dühödt, lassú utcai harcok folytak.

 A németek már csak igen lassan nyomultak előre – több ponton is elérték a folyót és így kisebb darabokra szabdalták a várost védő szovjet csapatokat.

Novemberre a város (illetve a romok) jó része – 80-90%-a kezükbe került – közben mindkét oldal hatalmas véráldozatokat szenvedett.  

 A szovjetek kezén csak igen keskeny folyóparti sávok maradtak.

Aztán november 18-19-én bekövetkezett a fordulat: a szovjetek a várostól északra és délre ellentámadást (tankokkal és gyalogsággal) indítottak. Pont ott, ahol a németeknél gyengébb román csapatok álltak velük szemben. 

A szovjetek - túlerejük révén - áttörték a védelmet és gyorsan nyomultak előre.

Olyan ütemben nyomultak előre, hogy november 23-án már találkozott is a két ék (elsősorban Kalacsnál, a Don partján): a Sztálingrádban és tőle nyugatra állomásozó német csapatokat bekerítették. Tipikusan „katlanba” zárták őket – lemásolva azt, ahogy a németek tették ezt folyamatosan az 1941-es hadjáratuk során.

A novemberi szovjet ellentámadás része volt egy összehangolt tervnek: a szovjetek a Kaukázusból is visszaszorították a Wehrmacht-ot.

A szovjetek először nem voltak tisztában vele, hogy milyen hatalmas erőket (mintegy 300 ezer katonát) zártak katlanba. Megpróbálták őket klasszikus, „öngyilkos” tömegrohamokkal gyorsan megsemmisíteni – de ez egyelőre nem sikerült.

A németek – a legkeményebb téli fagyban és hóban – „légihidat” kíséreltek meg létrehozni: repülőkkel vittek be élelmet / lőszert / üzemanyagot a katlanba zártaknak. Göring nagyhangú ígérgetése ellenére természetesen lehetetlen volt ennyi embert így ellátni – de legalább a sebesültek egy részét ki tudták így menekíteni.

A folyamatos szovjet támadások miatt a túlélő németek végül a város romjai közé húzódtak vissza, ahol csak 1943. február 2-án értek véget a harcok kapitulációval. Ekkor már csak 90 ezer német katona volt életben a katlanban. Közülük - sok évvel a háború után - mindössze 5 ezren tértek valaha haza Németországba vagy Ausztriába.

Sok történész állítása szerint ez volt a II. világháború fordulópontja

Németország 1919-1933 közti időszakát "weimari köztársaságnak" hívjuk, mert 1919-ben ebben a kisvárosban fogadták el az alkotmányt.

Parlamentáris demokrácia volt, ahol a nép által választott "birodalmi elnök" erős hatalmi jogosítványokkal rendelkezett.

A rendszer stabilitását politikai értelemben alapvetően a mérséklet pártok (szociáldemokraták, Katolikus Centrum, liberálisok) együttműködése jelentette.

Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság alapjaiban rendítette meg a rendszert: a német népre munkanélküliség és nyomor zuhant rá - ami egyre többeket fordított a szélsőséges pártok irányába.

A modern tömegkommunikáció fontos elemét jelentette a színes, harsány plakátok felhasználása.

"Szabadság és kenyér" --> "válaszd a nemzetiszocialistákat!"  klasszikus szociális ígéret, vizuálisan is megfogalmazva - egy búzamező képével. Itt már feltűnik a párt jelképe, a horogkereszt.

"Munka és Kenyér": a plakát a német lakosság legalapvetőbb hiányérzeteire tapint rá. Fontos megfigyelni, hogy a plakát színe vörös - akárcsak a náci zászlóé - és a szimbolika is erősen idézi a marxista pártokét.

A politikai paletta balszélén a kommunisták helyezkedtek el. Természetesen az ő plakátjuk alapszíne is a vörös. A mondanivaló egyértelmű: “Legyen vége ennek a rendszernek”!

A “rendszer” amit a cilinderes “törpék” jelképeznek egyszerre jelenti a weimari köztársaságot és a magántulajdonon alapuló kapitalizmust. A fekete ruhás figurák, akikre az elkeseredett és dühös munkás lesújt tőkések, polgári politikusok és katonák (acélsisakban). Ott ül köztük Hitler – aki ekkor még csak egy ellenzéki párt vezetője volt – a kommunisták felfogásában “a nagytőke embere”.

A ‘weimai koalíció” fontos pártja volt a Katolikus Centrum -a későbbi kereszténydemokraták felekezetibb jellegű, konzervatívabb elődje.

Kérdésük így szól: “Ki védi meg a családot, a hazát és a munkát?” A plakát alján szerepel a válasz: ‘A Centrum” – de a családfő pajzsán szereplő kereszt is egyértelművé teszi a választ.

A családfő nem olyan agresszív, mint a kommunista munkás, az anyuka sem olyan depresszíiós, mint a náci plakát arcai. Vörös szín nincs a képen – de a szóhasználatból kiderül, hogy a munkanélküliség volt a korszak kulcskérdése.

A következő plakát is a Centrumé: ez a korszakban általánosan használt gótbetűs írást használja. A munkában megfáradt, szántó parasztember mögött feltűnik egy Rajna-híd és a kölni dóm sziluettje.

“Áldozattal és munkával a szabadságért”. Az áldozatvállalás a keresztény tanítás központi eleme – a Rajna talán utalhat az 1919-es wersailles-I békében kijelölt demilitarizált övezetre, arra, hogy Németország nem tarthatott katonákat saját területe nyugati határán.

A harmadik Centrum-plakát harciasabb az előzőknél. Brüning centrumpárti kancellár az a bástya, melyen megtörik a két szélsőség, a nácik és a kommunisták rohama. A mondanivaló: “Brüning a szabadság és a rend utolsó bástyája”. (A jobb alsós sarokban – erősen karikírozva – itt is feltűnik Hitler, mint aki rohamra küldi a náci rohamcsapatokat).

Jellegzetes kereszténydemokrata gondolat: a szabadság és a rend nem ellentétes fogalmak, hanem egymást feltételezik, csak együtt lehetségesek.

Alul a három kulcsszó: “Igazság, szabadság, jog”. Azaz: csak a törvény és a jog uralma teremt szabadságot – az igazságtalanság és a diktatúra sohasem!

A weimari köztársaság valaha legerősebb pártja a szociáldemokraták voltak – elsősorban a munkásság szavazataival. A plakát vörös. Kifejezetten harcias – nyilak sújtanak le a nevesített ellenfelekre.

A három nevesített elenfél: von Papen (Centrum), Hitler (nácik) és Thalmann (kommunisták). Érdekes, hogy a Centrumot itt egy korona jelöli – utalva rá, hogy ők konzervatívok és a monarchia örökösei.

A waimari demokrácia bukását részben az okozta, hogy a mérsékelt pártok egymással marakodtak és nem fogtak össze a szélsőségek ellen.

Az utolsó – szinté szociáldemokrata – plakát kicsit emlékeztet a bástyás Centrum-pártira: “Ezek (iit) a demokrácia ellenségei”. A három rémületes, agresszív fej nincs nevesítve – de a kortársak pontosan tudták, melyik melyik mozgalomra utal: a baloldali a kommunistákra, a középső a nácikra, az acélsisakos koponya pedig a szélsőséges nacionalistákra.

Az üzenet egyértelmű: “El velük” – “ezért szavazz a szociáldemokratákra!”

Ami érdekes, mindkét szociáldemokrata plakát inkább negatív értelemben, valakik ellen buzdít – és nem esik szó rajtuk munkahelyekről és megélhetésről….

Amit sugallnak az igaz (hisz a nácik és a kommunisták a demokrácia felszámolására törtek) – de 1932-ben, a válság mélypontján ez már csak a legelkötelezettebb szocdem szavazókat érintette meg. A nácik, hatalmas fölénnyel nyerték meg az 1932 júliusi választásokat….

Az 1910-ess népszámlálás szerint a magyar állampolgárok 54%-ának volt magyar az anyanyelve.

A térképen jól látszik, hogy bár számtalan területen vegyesen éltek a különféle népek, de azért hatalmas etnikai tömbök is kialakultak.

A magyarság is két nagy tömbre szakadt szét: központi területek + Székelyföld, melyeket egyre „ritkásabban” kötött össze Észak-Erdély vidéke (Szilágy és Kolozs megyékben).

Az I. világháború vége felé haladva egyre erősebbé váltak a Magyarországon (és általában a Monarchiában) élő népek önállósulási / elszakadási törekvései (pl. a szerbek és a románok egyesülési törekvése anyanemzetükkel) – de a magyar elit (és általában a magyar lakosság „behunyta a szemét”).

Az őszrózsás forradalom első heteiben, 1918 őszén a polgári radikális politikus, Jászi Oszkár vezetésével elkészített tervezet megpróbálta kantonokra osztani hazánkat – ezért is kapta a „Keleti Svájc” elnevezést.

           Noha csak két kanton lett volna „tisztán magyar” az ország közepét magába foglaló (XII.) és a Dunántúl egy (főleg déli) részére kiterjedő (XIV.) – de a Dunántúl északi és nyugati része (XIII.), a Dél-Alföld (X.) és az Észak-Alföld (XI.) „magyar vezetésű” kantonná vált volna – elismerve az itteni nemzeti kisebbségek (németek, illetve románok) jogait. A valóban erőtelesen magyar nyelvű Székelyföld egy kanton lett volna Közép-Erdéllyel (pl. Kalotaszeggel) (VI.) – garantálva a két magyar etnikai tömb – központi és keleti – összeköttetését.

           Létrejött volna tisztán szlovák kanton – Nyugati-Felvidék (II.), valamint több területi egység, nemzetiségi vezetéssel / jelleggel, ahol más népek (pl. magyarok) is éltek.

           Ez a javaslat – ha megvalósult volna – kedvező lett volna a magyarság javára.

(Még érdekesebb kérdés: ha a magyar elit – még 1914 előtt – jobb belátásra jut és a „magyar szupremácia” álmának kergetése helyett alakítja át hazánkat kantonok szövetségévé – akkor vajon elkerülhető lett volna a hazai népek „kifelé garvitálása” és kiszakadása a történelmi Magyarországból?)

Ugyanezekben a hetekben egy Stróbl Miksa nevű honfitársunk is hasonló, kantonális tervezetet javasolt.

           Ez már sokkal hívebben követi a nyelvhatárokat. Egészen jól látszik rajta a magyarság szétszakadása a két etnikai tömbe. A központi – nem székelyföldi – magyar kantonok határai eléggé hasonlítanak a „trianoni” határokra, de természetesen igazságosabbak azoknál – illetve mindez egy országon (Magyarországon!) belül tartott volna természetesen minden magyart. Látható még, hogy a „nagyra növesztett” városi kantonok is a magyarság javát szolgálták volna.

Amint tudjuk, a kantonális tervekből semmi nem valósult meg: 1918/19 fordulóján Magyarország területe számtalan államra esett szét.

           Az 1920-ban aláírt békével megvalósuló határokat az 1919 januárja óta ülésező párizsi békekonferencia lényegében 1919 júniusára elkészítette – ezek küldték el a Kun Béla-féle vezetésnek ekkor.

           Az 1920-ban kiutazó magyar delegáció (Apponyi Albert, Teleki Pál stb.) ellenjavaslatokkal állt el. Alapvetően Nagy-Magyarország területének egyben tartását szerették volna elérni, de ez irreális cél volt.

 A „trianoni” határokkal szemben így háromféle fő ellenjavaslatuk volt:

1. etnikai határvonalat szerettek volna, azaz a központi magyar tömb megtartását.
2. Népszavazást javasoltak jelentős német lakossággal bíró területeken (Nyugat-Magyarország, Temesvár és környéke), ahol bíztak a helyi lakosság szimpátiájában a közös magyar haza iránt.
3. „Gazdasági alapon” kérték nekünk ítélni a Keleti-Felvidéket és Kárpátalját – egyúttal abban is bízva, hogy az itteni „zipszerek” (szászok) és a ruszin parasztság inkább akar továbbra is a magyar állam keretei között élni, mint „csehszlovákká” válni.

Amint tudjuk, a konferencia nem változtatott 1919-es döntésén, így 1920 júniusában az akkor megállapított határokat írta alá a magyar delegáció két tagja.

Az 1948 tájától kiépülő magyarországi kommunista diktatúra – melynek 1956-ig tartó időszakát szoktuk Rákosi-rendszernek hívni – különösen erősen sújtotta az agrárnépességet.

           A rendszer végső célja parasztságnak a földtől / magántulajdontól való megfosztása volt – azaz a kollektivizálás. Másfelől kitüntetetten törekedtek a nehézipar fejlesztésére, ehhez pedig a tőkét, a munkásság élelmezésére szolgáló mezőgazdasági termékeket erőszakkal vonták el a parasztoktól – akik egyelőre zömmel még saját földjüket művelték.

           Erre szolgált a beszolgáltatás / begyűjtés – amikor az állam nevetségesen alacsony összegért – lényegében ingyen – vette el a parasztok által megtermelt javakat. Mégpedig nem arányosan (azaz mintegy adóként), hanem fejenként előírva a beadandó mennyiséget. Olyan magasan állapították meg ezeket a számokat, hogy sok családtól a teljes termésüket elvették. Aki nem teljesítette beadási kötelezettségét, azt bűnözőként kezelték. Sokan kerültek bíróság elé “közellátási bűncselekmény” címén.

           A rendszer sajátosságából fakadt, hogy a nyers kényszeren kívül propagandával is igyekeztek rávenni a parasztságot a terményei beadására. Erre szolgáltak a plakátok – ezekből nyújtok most át egy válogatást. (Megfigyelhető közös jellemzőjük: rajtuk mindenki mosolyog és jókedvű.)

A kép összekapcsolja a beadást az ipar fejlesztésével – az indok pedig: “a béke védelme”. Ezzel az ürüggyel Sztálin a 3. világháborúra készült – mégpedig erőltetett hadseregfejlesztéssel…

A fenti plakát konkrétan jelzi a béke ellenségeit: az öntudatos paraszt „gonosz” amerikai katonákon tapos. A felszólítás egyértelmű: ne is vigye haza termését az érte dolgozó szántó-vető: egyből adja az államnak.

Az előzővel összecsengő mondanivaló – de itt már némi biztatás is akad: „a felesleget viheted a piacra”. Ha marad…

A következő plakátok konkrét termények gyors beadására buzdítanak. A kukoricát régen nem géppel aratták, hanem kézzel törték. (Személyes észrevétel: gyermekként én is törtem kukoricát a ’80-as években nagyapám 1 hold földecskéjén).

Továbbra is a sebesség a lényeg – és itt is a piac a kecsegtető ösztönző.

Itt már nincs ösztönzés csak kemény felszólítás – ráadásul igen szűkre szabott határidőkkel.

Ez nem színes plakát, hanem vélhetően egyszerű „szórólap”-szerűség, amit vélhetően úgy osztogattak a parasztoknak. Feltűnik az 1989-ig használt szó a kelet-európai kommunista országokra: „béketábor”.

Új termék: a tej. Nem elég a kötelezőt beadni: „illett” túlteljesíteni. Biztosan a valóságban is így örült neki a tehéntartó gazdasszony…

Ez a plakát 1953 környékén készülhetett, mert Nagy Imre kormánya csökkentette a parasztságra nehezedő terheket. Pozitív ösztönzés: „gondolj a gyermekekre!”.

Itt már alapos, részletes előírást olvashatunk arról, milyen is legyen a beadott baromfi. A széles mosoly garantált…

Újabb termék: tojás. Itt kivételesen nem szerepel ember a képen: maga a kakas szólítja fel a tyúkokat a beadásra. Nem éppen klasszikus népmese…

Mivel ösztönözzük a mosolygó dolgozót: ötéves terv + kicsivel több pénz! Persze felmerül a kérdés, hogy a tojás beadásától vajon hogyan lesz a falu élete „boldogabb”?

Kombinált ösztönző rendszer: sertés + kukorica. Kivételesen nem festmény, hanem fénykép szerepel a plakáton.

A bor sem maradhatott ki az állam által igényelt javakból. A határidő itt is sürgető lehetett.

Nem csak a kész bort kellett ám beadni, hanem magát a szőlőt és a mustot is! A pontosság vonatkozhat időre és mennyiségre is….

Újabb plakát emberek nélkül – csak a termékre koncentrál!

Újabb termék: napraforgó. A kommunista vezetők megtalálták az ösztönzés „igazi módját”: kedvezményes szappan! Elvárás: a kötelezően elvárt mennyiségén felül – esetlegesen – megmaradó termények is az állam kezébe jussanak…

A végére egy „gyöngyszem”. Ez nem plakát, hanem oklevél: egyfajta „mezőgazdasági sztahanovistáé”, aki túlteljesítette a tervet.

Kérdés: nem történt-e valami trükk az elszámolásnál. Az aljas húzás: Ha X Y tudott ennyit beadni, akkor rá hivatkozva a többiek kötelezettségét is fel lehet emelni jövőre…

Az. I. világháború okozta szenvedéseket megelégelve a német nép 1918 őszén elzavarta II. Vilmos császárt és november 9-én kikiáltották a köztársaságot.

Pár hónappal később, 1919. januárjában Alkotmányozó Nemzetgyűlési választásokat tartottak. Ezen a mérsékelt, a köztársaságot támogató pártok hatalmas győzelmet arattak.

 A Szociáldemokrata Párt – akik a forradalom révén, már 1918 novemberében kormányre kerültek -, a német munkásosztály pártja kapta a legtöbb szavazatot (38%). Ők szavakban marxisták voltak, de a gyakorlatban elfogadták a magántulajdont.

Szövetségesüknek bizonyult a Centrum (majdnem 20%). Ők a császárság korában Katolikus Centrum néven működtek és a katolikus társadalom érdekeit védték az erősen protestáns állammal szemben. A két világháború között már inkább „Német Centrum” volt a nevük és a keresztény értékekért álltak ki.

A Német Demokratikus Párt (DDP) a liberális eszmerendszer balra hajló szárnyát képviselte.

Ők hárman együtt képviselték a mérsékelt erőket, az úgynevezett „weimari koalíciót”. 76%-os többségük kezdetben jelentős stabilitást adott-adhatott a kormányzatnak – noha köztük értelemszerűen jelentős világnézeti különbségek voltak. (Az SPD a munkásságot, a másik két párt inkább a polgárságot képviselte).

A baloldali ellenzéket a Független Szociáldemokrata Párt (USPD) képviselte, akik még 1917-ben váltak ki a közös munkáspárti táborból.

Jól látható, hogy az I. világháború, a szenvedések sokkjának hónapjaiban a jobboldal igen gyenge támogatottságot tudott csak elérni. A Német Néppárt (DVP) konzervatív-liberális tömörülés volt, a a császárkori nemzeti liberális párt örököse – viszont ide tartozott a korszak nemsokára legjelentősebb politikusává váló  Gustav Stresemann.

A paletta jobbszélén ekkor a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) nevű, nemzeti-konzervatív (nacionalista) monarchista tömörülés állt. Mindössze 10%-ot kaptak…

1919. júniusában Németország kénytelen volt aláírni a teljes lakosság által igazságtalannak tartott versailles-i békeszerződést, ráadásul az országban egyre mélyült a politikai és gazdasági válság, gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények.

Az ebben a légkörben tartott 1920-as parlamenti választás jelentős átrendeződést hozott. A szocdemek szinte összezuhantak (38 --> 21,6),  csalódott szavazóik vélhetően balra mozdultak. Megerősödtek a Független Szociáldemokraták (7,6 --> 17,9), sőt megljeent egy tőlük is balra álló erő, az önálló kommunista párt.

A mérsékelt polgári pártoktól is tömegesen fordultak el szavazóik: Centrum 19,7--> 13,6, illetve demokraták: 18,5--> 8,3.

A jobboldal kezdett „visszakapaszkodni”: a mérsékeltebb konzervatív-liberálisok (DVP) majdnem 10%-ot javítottak, a nacionalisták (DNVP) pedig 5-t, így együtt már majdnem 30%-ot szereztek.

1923-ban a mérsékeltnek számító, fentebb már említett Stresemann lett a kancellár (haláláig, 1929-ig) és a gazdasági helyzet is javulni kezdett (Dawes-terv). Ebben a légkörben tartották meg az 1924. májusi választásokat.

A baloldal szélén jelentős átrendeződés zajlott: az USPD felmorzsolódott, helyüket a kommunisták vették át (12,6%). A szocdemek maradtak 20% körül…

A Centrum megőrizte (vélhetően elkötelezett) szavazóit, de mindkét liberális jellegű párt gyengült: a balra állók (DDP) mér csak alig kaptak 5%-ot és jobbra állók (DVP) is „benéztek” 10% alá.

A jobboldal egyre erősödött: a nacionalisták már majdnem 20%-ig jutottak, sőt – most először – náluk is szélsőségesebb erők is parlamentbe jutottak: a nemzetiszocialisták és szabadcsapatok erői.

Kormányzótöbbség hiányában decemberben új választásra került sor. Kicsit „tisztult a kép”.

A szélsőbal 10% alá esett vissza, így a szocdemek 26%-ot kaptak – ez a legjobb eredményük volt 1919 után. A Centrum-tábor továbbra is „fix” maradt, de polgári szövetségeseik (DDP, DVP) hajszálnyit visszaerősödtek a tavaszi „majdnem összeomlás” után. Kormánytöbbséget már csak a még tovább erősödő nacionalista-monarchistákkal (DNVP) együtt tudtak összehozni, akik most először kaptak 20%-nál több szavazatot. Ők ekkor érték el növekedésük csúcsát.

Hitler náci pártja (NSDAP) nem tudott érdemben tömegeket megszólítani: 3%.

Az 1924-29 közti éveket fellendülés jellemezte Európa-szerte. Ebben a viszonylag optimista légkörben került sor az 1928-as (utolsó „békés”) választásokra.

A baloldal határozottan erősödött. A kommunisták – akik az egész rendszert szerették volna megdönteni, így a konstruktív magatartás a legkevésbé sem jellemezte őket – nagyjából a helyükön maradtak, ám a szocdemek kezdték visszanyerni a lakosság szimpátiáját: messze a legerősebb párt lettek (majdnem 30%-os eredménnyel).

A három polgári középpárt (DDP, Centrum, DVP) mérsékelten gyengültek – így most újra a szocdemekkel léptek koalícióra.

A „kellemesebb politikai klíma” közepette a nacionalisták könyvelhették a legjelentősebb visszaesést, a nácik (2,6%) pedig megmaradtak – sajnos csak egyelőre – a paletta szinte értelmezhetetlen szélsőségeseinek.

Aztán 1929 őszén összeomlott a new yorki-tőzsde és a magántulajdonon és szabad piacon alapuló gazdasági rendszerre minden eddiginél mélyebb válság zuhant. Németországot egyre fojtogatóbb nyomor és munkanélküliség árasztotta el.

A veszekedő középpárti politikusok a kiutat előrehozott választásokba látták 1930-ban. Utólag nézve történelmi léptékű hibát követtek el ezzel.

A mérsékelt pártok – némi túlzással – a megszűnés szélére sodródtak (konzervatívok és liberálisok is 5% alatt, a Centrum is kezdett „szétporlani”).

A szociáldemokraták (24,5%) – meggyengülve – ugyan a legerősebb csoport maradtak, de szavazóik egy része kezdett „átszivárogni” a kommunistákhoz (13%).

Az igazi áttörést ekkor érték el a nácik: a válság miatt az elkeseredett emberek tömegei szavaztak rájuk (2,6% à 18,3%). Szavazóik többsége vélhetően a nacionalistáktól (DNVP) érkezett: a nácik egyszerűen jobbról „túllicitálták” őket. A beszámolók szerint Hitler ezután az eredmény után már biztosra vette, hogy előbb-utóbb hatalomra fog kerülni.

Kormánytöbbséget senkinek sem sikerült összehozni, így a rendeleti kormányzás időszaka következett. A demokrácia egyre hanyatlott…

A gazdasági válság egyre súlyosbodott (növekvő csődök, munkanélküliség és nyomor) – így került sor a következő – szintén előrehozott – választásokra 1932 nyarán. Éppen a válság mélypontján…

A nácik nyertek. 37%-ukkal majdnem elérték a teljes „weimari” időszak rekordját, a szociáldemokraták 1919. januári 37,9%-át. Milyen nagyon fordult a világ 14 év alatt…

A baloldali szavazók is egyre elkeseredettebbekké váltak: a szocdemek tovább gyengültek (24,5 --> 21,6), a kommunisták – enyhén – tovább erősödtek (13,1 --> 14,3)

Az elemzők szerint mivel a demokráciát nyíltan eltörölni szándékozók két szél (NSDAP + KPD) együtt átlépte az 50%-ot, így a demokrácia formálisan is meghalt….

A liberális és konzervatív pártok szinte már nem is léteztek a szavazók számára – akárcsak a hagyományosabb nacionalisták.

Szemmel láthatóan a Centrum szavazói aránya „leng ki” a legkevésbé – de folyamatos 11-12%-uk igencsak kevés volt a demokrácia megvédéséhez.

A német politikai elit érezte, hogy a nácik kezébe adni a kormányzást végzetes lépés, így tettek egy utolsó próbát – 1932. novemberében, a gazdasági válság csekély enyhülése közepette – még egyszer az urnákhoz hívták a német népet.

Mivel nyáron nem következett be várt hatalomra kerülés – Hitler egyre türelmetlenebbé is vált – így szavazóik egy része vélhetően „visszatalált” a hagyományosabb nacionalistákhoz (NSDAP: 37 --> 33, DNVP: 5,9 --> 8,3). Azért továbbra is nácik alkották a Reichstag legnagyobb frakcióját.

A szociáldemokraták zuhanása sajnos megállíthatatlannak bizonyult (20%-uk történelmi mélypont a korszakban) – a kommunisták  - folyamatos erősödéssel – most kerültek legközelebb hozzájuk (17%!).

A mérsékelt polgári erők nem tudtak megerősödni, így a demokrácia nem kapott újabb, igazi esélyt a német néptől.

 1933.január 30-án Hindenburg birodalmi elnök végül kinevezte kancellárrá Hitler. Első kormánya – rövid ideig – koalíciós volt: a régi nacionalistákat (DNVP) vette be saját pártja mellé. 1933.február 26/27-én leégett a Reichstag – Hitler követelésére pedig Hindenburg elnök rendeletben vonta meg a német nép alapvető szabadságjogait. A hatóságot elkezdték börtönbe zárni a kommunista párt vezetőit, aktivistáit.

Március elején – még egyszer utoljára – szavazni hívták a német népet. Immár a terror és a mindennél harsányabb propaganda légkörében.

A nácik győzelme nem lehetett kérdéses – de nem kaptak többséget (44%). A DNVP-szavazók nem változtattak állápontjukon (8%) – így a koalíció formálisan is többségbe került – bár ezt Hitlert komolyan már nem érdekelte.

A szocdemek tovább gyengültek – szavazói vélhetően kezdtek beletörődni az éppen zajló eseményekbe – a kommunisták pedig úgy is kaptak 12%-ot, hogy képviselőik már be sem ülhettek a parlamenti patkóba.

Március végén a Potsdamban összeülő Reicstag megszavazta Hitlernek a felhatalmazási törvényt, azaz a parlament aláírta saját „halálos ítéletét”. A jelenlévők közül csak a szociáldemokraták szavaztak nemmel a nyilvánvaló diktatúrára – példát mutatva ezzel az erkölcsi kiállás fontosságáról.