Augusztus 20-a legrégibb nemzeti ünnepünk. Sőt: a megfogalmazás nem is teljesen pontos, ugyanis augusztus 20-át, már akkor ünnepelte a magyarság, amikor a „nemzeti ünnep” fogalma egyáltalán nem is létezett. Első királyunk 1038. augusztus 15-én halt meg, Nagyboldogasszony napján, amit a hívők mindenkor különös kegyelemnek tekintettek; néhány évtizeddel később, 1083-ban pedig szentté avatták. Ekkor, több, mint kilenc évszázaddal ezelőtt tették ünnepét augusztus 20-ra.
A nemzeti ünnep, mint fogalom csak a kései XVIII. és a XIX. században született meg a modern, polgári nemzetállamok létrejöttekor. Ez az eredetileg egyházi ünnep majd’ egy ezredév során annyira mélyen meggyökeresedett a magyar nép gondolatvilágában, hogy az 1945 után berendezkedő új hatalom sem merte augusztus 20. napját szürke hétköznappá visszaváltoztatni. Szent Istvánt nem akarták, és nem merték ünnepelni – ez is jelzi történelmi személyiségének súlyát – ezért inkább kitalálták alkotmányunk ünnepét. Generációk nőttek fel így. A történelem egyik nagy tanúsága, hogy az elnyomó rendszerek előbb-utóbb megbuknak, tetteik nyilvánosságra kerülnek, az élet pedig – már amennyire lehet – igyekszik visszatérni a normális kerékvágásba.
Az ember ritkán szokott elgondolkodni a mindennapi valóságon, azokon a dolgokon, amit természetesnek tekintünk. A példa kedvéért – még ha igen furcsán is hangzik elsőre – a legtermészetesebb tényként könyveljük el, hogy van, létezik Magyarország. Pedig a világtörténelemben – a Kárpát-medence múltjában is – számtalan népet tudunk felsorolni, melyek soha nem tudtak államot létrehozni és megsemmisültek; illetve olyanokat is bőségesen, melyek állama megszűnt, felmorzsolódott az évszázadok viharaiban. A magyar nép és Magyarország azonban (még) létezik.
István király nevéhez automatikusan csatoljuk az államalapító jelzőt – és ez nagyon is helyénvaló. De bele szoktunk-e gondolni – legalább alkalmanként – abba, hogy mit is jelent ez? A jelen magyarságának egyik nagy kihívása: felzárkózni. Európához. Első királyunk pontosan ezt tette. Átvette az európai intézményeket (modern monarchia, közigazgatás, írott törvények, ezüstpénz stb.), de tisztában volt vele, hogy ez még nem minden. Európa szellemi közösséget is jelentett. Nem véletlen, hogy hosszú évszázadokon át kontinensünk népei önmeghatározásként nem az „Európa”, hanem a kereszténység szót használták. Európa sokkal több volt, mint holmi földrajzi egység, Európa jelentette a középkorban az egész a keresztény civilizációt, egységes normákkal, gondolkodásmóddal. A magyar nép kereszténnyé tétele természetesen már István király előtt elkezdődött. A nyugati civilizáció mellett is Géza nagyfejedelem döntött. Szent Istvánnál azonban mindez külső kényszerítő tényezőből belső meggyőződéssé vált. Szent István óta minden felelősen gondolkodó magyarnak tisztában kell vele lennie, hogy hazánk az európai, a nyugati civilizáció része – ez pedig az anyagi valóságon túlmutató elkötelezettséget is kell, hogy jelentsen (pl. az emberi személy méltóságának tiszteletét). A mi feladatunk is az, hogy vegyünk részt a kontinensünk lelki és fizikai építésében.
Talán a honfoglalás, de legkésőbb a kalandozások kudarca óta örök kihívásunk, hogy egyszerre legyünk európaiak és magyarok. Ez volt a kérdés ezer éve, és ez most is. Magyarságunkat ma sem szabad az európaisággal szemben álló valóságként megélni
Első királyunk örömmel vette át azokat a mintákat és értékeket, amelyek népünk javára szolgáltak. Még közvetlen rokonai sem értették meg, hogy népünk igaz túlélésének egyetlen esélyét az európaiság és magyarság együttes megélése biztosíthatja: Vazul elvetett mindent, ami nyugati (és a múlt felelevenítéséről álmodozott), Orseolo Péter pedig úgy akart itt mindent nyugatosítani, hogy nem volt tisztában az itteni viszonyokkal. Velük szemben – csak a példa kedvéért – érdemes olyan költőink példáján elgondolkodnunk, mint Petőfi és Ady. Mindketten a nyugati eszmékhez, mintákhoz mérték magukat, nemzetüket – és felemelni igyekeztek azt.
Hajlamosak vagyunk – nem is jogtalanul – tragikusnak tekinteni történelmünket. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után erre minden okunk megvan. De mindezek mellett észre kell vennünk annak csodáját, hogy egyáltalán még itt vagyunk, és fel kell ismernünk a múltban kapott nagy adományainkat. Nem a legkisebb ezek közül, hogy állami létünk kezdetén egy valóságos géniusz áll, akinek ráadásul négy évtized adatott a trónon, hogy olyan államot teremtsen, amely egy évezrede dacol a megsemmisülés gyakori fenyegetésével.
Szent István példa, remény és erő forrása lehet mindnyájunk számára.
