A segesvári csata és Petőfi Sándor halála
1849 tavaszán – az alig egy esztendeje létező – magyar honvédség szinte teljes Magyarországot felszabadította. (Kivételesen jó címet adott középiskolai tankönyv szerzője: „A semmiből teremtett hadsereg helytállása”) Csak néhány erőd (pl. Temesvár) és terület (pl. az erdélyi Érchegység) nem került a honvédcsapatok kezére.
Lehetett tudni, hogy a Habsburg-hatalom (ekkor fő alakjai Schwarzenberg miniszterelnök és az igen ifjú (19 éves) Ferenc József császár) nem törődnek bele a fél birodalom feletti hatalom elvesztésébe.
A történészek természetesen nem szeretik a „mi lett volna” ha típusú kérdéseket , de kivételesen érdemes kicsit „elmélázni” azon, mi lett volna ha az osztrák hatalom nem kap külföldi segítséget a magyarok ellen. Talán évekig tartó véres háború? Esetleg valamiféle „kiegyezés”, ahol Ausztriát és Magyarországot csak perszonálunió köti össze? Teljesen független Magyarország (esetleg köztársaságként, Európa szívében)? Talán a teljes XIX/XX. százaid európai (és világ-) történelem máshogy alakult volna…
Az osztrákok azonban – a Szent Szövetség rendszerének értelmében – megkapták az orosz birodalom (I. Miklós cár) támogatását, akik 1831-ben már a lengyel szabadságharcot is vérbe fojtották. Az oroszok 200 ezer főnyi sereget küldtek, mely északról (Galíciából) és keletről / dél-keletről (a román fejedelemségek irányból) tört be hazánkba. (Ráadásul egy fontos hadosztály „hozzácsaptak” Haynau osztrák főseregéhez is.
Az Erdélyre törő, jelentős túlerőben lévő csapatokat Lüders cári tábornok vezette. Az orosz birodalom (és hadsereg) vezetésében számtalan németes hangzású családnévvel bíró személyt találunk 1721 után: ahogy egy korábbi posztomban már írtam, ők a balti nemességből jött, fokozatosan eloroszosodott egykori németek.
A fenti térképen jól látható, hogy az orosz csapatok több irányból törtek rá Erdélyre – és viszonylag lassan, szinte „óvakodva” haladtak előre. A magyar csapatok hősiesen védekeztek (pl. ezekben a harcokban vesztette életét – ágyúlövéstől! – a jeles székely ezermester, Gábor Áron is), de a jelentős túlerővel szemben nem sok esélyük volt.
Lüders július második felében elfoglalta a szászok fővárosát, az 1849 téli/ tavaszi harcok egyik fő célpontját jelentő Nagyszebent, majd észak-kelet felé fordult és július 29-én bevonult a szintén szász Segesvárra.
A szabadságharc lengyel hőse, Bem tábornok eközben kis seregével betört Moldvába, abban a reményben, hogy felkelést tud kirobbantani az orosz csapatok hátában. A nyári hajárat fontos sajátossága volt, hogy az magyar csapatok végig szétaprózva, sok kisebb csapattestben tevékenykedtek – Bem soha nem tudott egyszerre nagy erőt szembe állítani az oroszokkal.
Július végén Székelyföldre, majd kicsiny, 2000-nél alig több gyalogosból, néhány száz huszárból és ugyanannyi tüzérből álló seregével Székelyudvarhelyről Segesvár felé indult.
E város keleti határában, Segesvár és Fehéregyháza között ütközött meg július 31-én a két fővezér. Bár a fenti térkép nem jelezni, de Lüders háromfelé osztotta seregét: csapatai figyeltek észak felé (hátha magyarok támadnak északról, Marosvásárhely felől) és őrizték a nyugat (Medgyes) felé vezető utat is.
Bem valóban számított a Marosvásárhely felől beérkező honvédcsapatokra – de ez a támadás nem következett be. Ennek ellenére alig több, mint 2 ezer gyalogosával (melyeket mintegy 10 ágyú támogatott) bátran rohamozott majdnem egész nap a saját balszárnyán, ahol az orosz jobbszárny legyőzésével kívánt bejutni Segesvárra. A csata elején egy jól irányzott ágyúlövés halálosan megsebesítette Szkarjátyin tábornokot, az ellenség egyik vezérét.
A fordulat 5 óra felé következett be: az orosz balszárnyon addig tétlenkedő orosz lovasság (dzsidával (lándzsával) és karddal felfegyverezve) lerohanta csekély létszámú csapatainkat, akik nem tudván megállítani a rájuk zúduló áradatot, menekülésbe fogtak. A mi ágyúink ekkorra elhallgattak: csövük megrepedt vagy eltalálták őket. Rendezett visszavonulás helyett sajnos szétfutott a sereg, mindenki az életéért futott. Az oroszok nem ismertek irgalmat: kb. 500 honvédet mészároltak le – akiket a helyi lakosok temettek el, zömmel tömegsírban.
Az ellenség áradatát hősiesen fékezte egy ideig 35 szatmári gyalogos, akik hadnagyuk Kozma Dénes vezetésével háromszor verték vissza a lovasrohamot a Sárpatak hídján felborult magyar ágyúból képzett torlasz mögül védekezve!
A csatában – fegyvertelenül és gyalogosan (mert lovát pár nappal hamarabb eladta) – részt vett Petőfi Sándor (kinek Bem visszaadta őrnagyi rendfokozatát!) is. 5 óra után neki is menekülnie kellett.
A fenti térkép szerint ő is Fehéregyházán keresztül menekült, majd – feltehetőleg – dél felé kanyarodott.
Általában azt szoktuk gondolni, hogy „ismeretlen körülmények között” adta életét a hazáért és a világszabadságért, de úgy tűnik, hogy ez nem igaz.
Egy Kurka Mihály nevű tapasztalt honvédhuszár beszámolt haláláról (még aznap este, Kőhalomba érkezve csapzottan, sebesülten).
. A költő gyalog futott (nem volt túl jó egészségi állapotban), de Kurka aki magányosan menekült megragadta őt, Petőfi pedig felkapaszkodott mellé. Így kapott esélyt a menekülésre, de több orosz lovas utolérte őket: a Nemzeti dal költője kénytelen volt elengedni a kengyelszíjat, amibe kapaszkodott, befutott a kukoricásba, ahol az orosz lovasok utolérték és karddal (nem lándzsával!) több vágással megölték a fegyvertelen menekülőt! Kurka honvéd túlélte, ezért tudta még aznap elmondani a történteket. Petőfit vélhetően ott temették el a falusiak, ahol meghalt, azaz feltehetjük, hogy nem került tömegsírba.
A vereség ellenére Bem folytatta a harcot. Megismételte márciusi legendás hadmozdulatát és az ellenfél főerőit „kicselezve”, augusztus 5-én visszafoglalta Nagyszebent. Ez volt a szabadságharc utolsó győztes csatája!
