Jelen posztom a nemrég kitette, 1948 és 1972 közötti elnökválasztásokról szóló írásom folytatása.
1976
Nagyot változott a világ az 1972 novemberi elsöprő republikánus győzelem óta. Gazdasági nehézségek (olajár-robbanás, „stagfláció” (gazdasági növekedés nélküli infláció) mellett más is történt. A republikánus kormányzatban előbb az alelnöknek kellett lemondani 1973-ban (adócsalás miatt), majd 1974-ben (példátlan módon!!!) Nixon elnöknek is (Watergate-botrány). A Fehér Házba így – nem a nép által választva – Gerald Ford került, aki évtizedeket töltött képviselőként a Kongersszusban.
A demokrata jelöltséget James (de inkább: Jimmy) Carter szerezte meg. A mélyen hívő déli férfiú volt mérnök, termesztett mogyorót (!!!) és vezette Georgia államot. Erősen küzdött a feketék szegregációja ellen.
Szoros küzdelemben, mintegy másfél millióval többen szavaztak rá, mint a megtépázott republikánusokra. Meg tudta hódítani Délt és észak-kelet egy részét, de a Mississippitől nyugatra fekvő Amerika republikánus maradt.
1980
A világ megint fordult egyet. A ’70-es évek második fele masszív szovjet előretörést hozott: Kuba-barát forradalom Nicaraguában (az amerikai kontinensen!), majd 1979-ben Afganisztán megszállása! Sőt: 1979-ben kifejezetten Amerika-ellenes iszlám forradalom tört ki Iránban, a helyiek pedig még azt is megcselekedték, hogy túszul ejtették hosszú időre a teheráni USA-nagykövetség munkatársait. Az otthoni gazdaság is tovább gyengélkedett.
A demokraták természetesen Carter elnöki munkájának folytatásához kérték a nép bizalmát – kevés sikerrel.
A republikánusok olyasvalakit jelöltek, aki „minden amerikai személyes ismerőse” volt: R. Reagan-t, az egykori hollywoody szinészt, régi cowboy-filmek sztárját. (Ő fiatal korában mind a négyszer a demokrata Roosevelt-re szavazott, de később republikánus politikus lett, 1967-1975 között Kalifornia kormányzója).
Ő „neokonzervatív” fordulatot ígért: erős Amerikát, fellendülést, sikereket. Több, mint 8,5 millió szavazattal kapott többet, Carter csak néhány tagállamban tudott többséget szerezni.
1984
Bebizonyosodott, hogy Amerika szereti újraválasztani elnökeit. A „kis hidegháború” időszakában (1980-85) az USA keményen lépett fel a szovjet fenyegetéssel szemben (pl. rakétavédelmi tervek) és a fegyverkezésbe öntött pénz – melyet állami hitelfelvételből fedeztek – felpörgette a gazdaságot! Persze az adócsökkentésekért – vagyis azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, lásd neoliberális gazdaságpolitika – és az őrületes katonai költségvetéséért megkurtították a szegényeket segítő szociális kiadásokat, de úgy tűnik, a szavazók zömét nem ez érdekelte.
A demokraták – logikus módon – Carter egykori alelmökét W Mondale-t jelölték. Talán érezhették, hogy esélyeik csekélyek, ezért – először a történelem folyamán – női politikust jelöltek alelnöknek: Geraldine Ferraro-t, a Képviselőház tagját. Ő nemcsak nőként, hanem olasz-amerikaiként is elsőként jutott ilyen magas posztra.
Megsemmisítő vereséget szenvedtek: Reagan 17 millióval (!!!) kapott több szavazatot; a demokraták csak hajszállal lépték túl a 40%-os lélektani küszöböt.
1988
Reagan második ciklusa is letelt, így nem indulhatott. A hidegháború még nem ért véget, de Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével a világ békésebbé vált (csúcstalálkozók és egyezmények követték egymást).
A republikánusok számára nem volt a nehéz a döntés: a „győztes csapaton ne változtass” elv alapján az alelnököt, G H W Bush-t indították. Texasiként foglalkozott olaj-üzlettel, volt kongresszusi képviselő (a szenátorságig nem tudott eljutni) és vezette a CIA-t is egy ideig.
Az etnikailag végtelenül sokszínű országban a demokraták egy görög származású férfit (édesapja Anatóliából költözött be!) indítottak, M Dukakis-t, aki Massachusetts kormányzójaként valóságos „gazdasági csodát” hajtott végre szűkeb pátriájában.
Bár a ’80-as évek republikánus korszakként íródik be az amerikai történelembe, de Dukakis veresége ellenére is javítani tudott pártja korábbi eredményein. Ő már „csak” 7 millió vokssal kapott ki és 45% fölé tudott kerülni, de a legtöbb tagállamban még nem volt esélye a „vörös” színű tábor fölé kerekedni.
A részletesebb térkép jelzi, hogy a demokraták néhány földrajzi területen tudtak erősödni: a Csendes-óceán partján, a Felső-tó vidékén és egy érdekes, hosszú „csíkban” a nagy amerikai folyam, a Mississippi partján és Nyugat-Virginiában.
1992
Idősebb Bush kormányzata alatt nagyot fordult a világ: 1989-nem Kelet-Európa felszabadult a szovjet-orosz elnyomás alól (ahogy II. (Szent) János Pál pápa írta: „annus mirabilis”); 1991-ben újra győztes háborút vívott az amerikai hadsereg (Kuvait felszabadítása) – ráadásul minimális áldozatok árán („Öböl-háború”). A republikánus párton belül természetesen nem akadt kihívója.
A demokraták olyannyira őt tartották esélyesnek, hogy a párt „nagyágyúi” el sem indultak a jelöltségért! Jött azonban egy fiatalember – Bill Clinton -, aki már a háború után született (miközben Bush harcolt a II. vh-ban) és kormányzóként egy szegény, elkerült déli államot, Arkansas-t vezette. Esélytelennek induló kampánya (pl. szaxofonos fellépései) egy idő után szimpatikussá tette sok szavazó szemében.
Az 1992-es választás legnagyobb érdekességét minden idők egyik legsikeresebb „harmadik jelöltje”, R. Perot jelentette. Az IT-szektorban vált milliárdossá, majd „Reform Párt” néven belépett a politikába. Ideológiailag mérsékelt, szabadpiaci kampányt folytatott – de a felmérések azt mutatják, hogy szavai inkább a konzervatívabb szavazóknál „rezonáltak.”
Mivel inkább republikánus szavazók voksoltak rá, ezért – vélhetően akaratlanul – indulásával Bill Clintont segítette győzelemhez.
Perot elképszető sikert ért el: majdnem 20 millió (!!!) voksot gyűjtött be, amivel kis híján 19%-ig jutott. Clinton így „kisebbségi elnök” lett, hiszen a leadott voksok alig 43%-ával be tudta gyűjteni az elektorok többségét – mert Perot egyetlen tagállamban sem nyert.
A demokraták „begyűjtötték” észak-keletet, a Mississippi mentét és a Csendes-óceán partvidékét is. (Sőt nyertek államokat a „régi délen” is (pl. Georgiában).
1996
Clinton első elnöki ciklusa érdekesen alakult: a gazdaság szépen „terjeszkedett”, de – elsősorban a „fehér középosztály” elégedetlen szavazataival – 1994-ben a republikánusok hatalmas sikert értek el: az 1950-es évek óta először (!!!) megszerezték a Kongresszusban a többséget!
A demokratáknál még ezen kudarc ellenére sem volt kérdéses, hogy az elnököt indítsák-e újra. (Abban az évben az olimpiát is Amerikában rendezték – a Coca-Cola „fővárosában”, Atlantában).
A republikánusok a majdnem két és fél évtizeddel idősebb Bob Dole-t jelölték, az amerikai politika „nagy öregét” (27 éven át volt Kansas szenátora) és többek között ő akadályozta meg Clinton egészségügyi terveit. Dole fiatalon harcolt a II. világháborúban és egyszer már az elnökség közelébe került, mert 1976-ban ő volt Ford alelnök-jelöltje…
Most sem sikerült győznie. Perot megint indult: már „csak” 8 millióan szavaztak rá, ami így is 8% feletti eredmény. Clinton növelni tudta táborát (45 helyett már 47 millióan szavaztak rá) és bár 48%-ával megint „kisebbségi elnök” lett 8 milliót „vert” a republikánus jelöltre.
A választási térkép „kisimult”: a „régi Unió” (lásd: 1861) és a nyugati part demokrata, a „régi Dél” és a Közép-Nyugat republikánus.
