Az Egyesült Államok alkotmányát még 1787-ben írták. Azóta természetesen számtalan kiegészítést fűztek hozzá – melyben sokban módosították – de alapelveit tekintve mégiscsak egy XVIII. század végi szöveg alapján kerülnek pozícióba a világ első számú hatalmának vezetői.
A végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt a nép választja – de közvetett módon. A lakosság minden tagállamban „elektorokat” választ (ezek számát a tagállamok közt a lakosság száma szerint osztják szét) és formálisan ezek az elektorok választják csak meg az USA elnökét.
A csavar ott van a történetben, hogy a „győztes mindent visz” (winner takes all) elve érvényesül, azaz ha egy jelölt akárcsak egyetlen vokssal is többet kap pl. Kaliforniában, mint a mint a másik, akkor ő kapja egy adott tagállam összes elektorát. (Azaz a vesztes, akire akár 10 millióan is szavazhattak mondjuk Kaliforniában, egyet sem…). Ezért minden jelölt az egyes tagállamokon belüli „meccsek” megnyerésére törekszik – illetve lehet úgy is elnök valaki, hogy az egész népességben többen (akár milliókkal többen!!!) akarjak őt elnöknek, mint a másikat.
A lakosság mindig kedden adhatja le szavazatát, mégpedig november elején. Levélben persze akár már hetekkel előtte is.
Minden választáson számtalan jelölt-páros indul (azért páros, mert egyszerre választanak elnököt és alelnököt) – de igazi esélye csak a két nagy párt jelötjeinek van. Persze viszonylag erős „harmadik jelöltek” értékes voksokat rabolhatnak el egyik vagy másik fő aspiránstól…
A két nagy pártban általában két „irányból” lehet eljutni az elnökségig: valamely tagállam kormányzójaként (gyakorolva így a kormányzást), illetve szenátorként (gyakorlatot szerezve az USA törvényhozásában).
1948
Amikor 1945-ben meghalt a példátlan módon négy választás nyerő F. D. Roosevelt elnök, akkor aktuális alelnöké, H. S. Truman lépett a helyére. A hagyományok szerint 1948-ban a demokraták természetesen őt jelölték.
A republikánusok ugyanazt a T. Dewey new york-i kormányzót indították, aki már 1944-ben is megpróbálkozott FDR legyőzésével. Az előzetes felmérések az ő biztos győzelmét ígérték – aztán az évszázad egyik leghatalmasabb meglepetése született (ezért mosolyog a képen Truman, a túl hamar kinyomtatott újságon nevetve): a hivatalban lévő elnök több, mint 2 millióval több voksot gyűjtött be – és maradt a Fehér Házban. A republikánusok mögé ekkor elsősorban a gazdag észak-kelet és a farmer közép-nyugat állt, de ez ekkor még kevésnek bizonyult a győzelemhez.
A demokraták északi liberális szárnya már ekkor megpróbálta mind több emberi jogban részesíteni az erősen kirekesztett afro-amerikai lakosságot – de ezt még saját pártjuk déli szárnyában is erősen ellenezték sokat. Ők külön jelöltet is indítottak Dél-Karolina kormányzója (S. Thurmond) személyében. Megnyertek pár államot, de még ezen, párton belüli megosztottság sem vehette el a közép-nyugati. Truman győzelmét.
1952
1933 márciusa óta demokrata elnök ült a Fehér Házban, így a republikánusok most már végre „biztosra akartak menni”. A hidegháború legsötétebb éveiben jártunk: az USA népe vágyott egy megbízható „nagypapára”, aki egyúttal erős kezű vezető, háborút már nyert tábornok. Ez lett D. Eisenhower.
A demokraták a jó szándékú liberálist, Adlai Stevensont jelölték, aki a New Deal-korszakban fontos szerepeket töltött be a szövetségi kormányzatban, 1948 óta pedig Illinois államot kormányozta. Politikus családból származott: nagyapja már alelnök volt.
Esélye sem volt: az egykori ötcsillagos tábornok majdnem 7 millió (!!!) vokssal verte meg. Csak a hagyományosan demokrata délen tudott elektori szavazatokat gyűjteni.
1956
Ugyanaz a két jelölt – még nagyobb különbség. A gazdaság fellendült, Eisenhower biztonságot jelentett a hidegháborús „rettegésben” – és még tisztességes ember is volt. Stevenson is tisztességes ember volt – de ez önmagában kevésnek bizonyult a választók megnyerésére. Most már 9 millió volt köztük a különbség és elbukott két egykori „peremállamot” is (Kentucky, Nyugat-Virginia).
1960
Amikor „a fagyi visszanyal” 😊. 1951-ben – Roosevelt emléke elleni támadásként – a republikánusok keresztülvitték az Alkotmány módosítását: onnantól fogva mindenki legfeljebb csak két cikluson át lehet az USA elnöke. A történészek egyöntetű álláspontja szerint Ike (Eisenhower közkedvelt beceneve) simán győzött volna harmadszor is – de nem indulhatott…
A republikánusoknál így adta magát, hogy az alelnököt indítsák: R. Nixont. A demokratáknál nagy küzdelem alakult ki a jelöltségért: Stevenson ugyan szívesen indult volna harmadszor is, de végül az igen fiatalnak számító (43 éves), ráadásul katolikus J F. Kennedyt jelölték.
Ez az év döntő újítást hozott: most már TV-vitát is rendeztek a két jelölt között! Ez kedvezett a fiatalabb, jóképűbb Kennedynek – ráadásul Nixon épp megfázással küzdött.
Minden idők legszorosabb eredménye született: Kennedyre csak 170 ezerrel többen szavaztak. Utóbb többem maguknak tulajdonították a demokrata sikert – pl. Chicago polgármestere, de állítólag még egyes alvilági figurák is…
Az elektori voksok azért nagyobb különbséggel alakultak. A demokraták még be tudták húzni hagyományos déli államaik zömét – és egyúttal észak-keletet és a Mississippi mentét is. Ekkor még igaz volt, hogy a demokrata párt az északi liberálisok és a déli konzervatívok koalíciója.
1964
Kennedy elnök 1963 novemberében Dallasban merénylet áldozata lett. (A gyilkosságról ajánlom a Tisztelt Olvasók figyelmébe jelen blogom egy korábbi posztját). Alelnöke, a texasi L. B. Johnson lépett helyére. Neki sikerült elfogadtatnia a Kongresszussal a neves polgárjogi törvényt. Mivel a részvét is szerepet játszik sok szavazó döntésében így mindennél biztosabb volt a demokraták 1964-es győzelme.
A republikánusoknak azonban amúgy is egészen minimális esélyeiket is sikerült teljesen megsemmisíteniük, amikor a polgárjogi törvényt ellenző, a faji elkülönítést (szegrágációt) pártoló B Goldwatert indították. Egy történész – elég keresetlen szavakkal – tömören így jellemezte az ellentmondásos férfiút: „texasi, zsidó, rasszista, cowboy”.
Még csak hasonló sem történt korábban: a hivatalban lévő Johson elnök 16 millióval (!!!) kapott több voksot. A republikánusok 40% alá (!!!) kerültek. Viszont érdekes „átfordulás” történt: az a „Mély Dél”, ahol korábban biztos demokrata elektorok érkeztek most átállt a republikánus táborba. A helyi fehérek közül sokan nem akarták, hogy fekete gyerekek járjanak az ő csemetéikkel egy iskolába…
1968
Talán az USA történetének egyik „legnehezebb” éve volt a XX. században. A lakosságot mélyen megosztotta az egyre nagyobb veszteségeket hozó – és a TV-ben „közvetített” vietnámi háború.
Áprilisban lelőtték a békés fekete polgárjogi vezetőt Martin Luther Kinget.
Villámcsapásként hatott a hír, hogy a hivatalban lévő elnök – bár megtehette volna – nem indult. A demokratáknál hevese küzdelem bontakozott ki a jelöltségért. Ezt valószínűleg az öt évvel hamarabb meggyilkolt elnök öccse, Robert Kennedy nyerte volna el, de júniusban őt is meggyilkolták. Az amerikai nép nagy vesztesége volt ez – a koporsóját szállító vonatnak milliók adták meg a végtisztességet.
A demokraták végül H. Humprey alelnököt indították. A republikánus „trónra”, hosszú évek szívós küzdelme után az 1960-as vesztes, R. Nixon kapaszkodott vissza.
Ritka év az olyan, amikor erős „harmadik jelölt” is akad, a két nagy párté mellett. Ő volt W Wallace, aki korábban demokrata színekben vezette Alabama államot. Kifejezetten szélsőjobboldali, a faji szegregációt mindenáron fenntartani kívánó célokkal indult. Meg is kapta a Mély Dél elektori voksait (országosan majdnem 13%-nyi szavazatot gyűjtött be).
A két nagy jelölt küzdelme igen szorosnak bizonyult: a lakosság inkább a konzervatívabb Niixont támogatta (900 ezres különbséggel), mint a tétova alelnököt. (A vietnámi háborúért is ő „vitte el a balhét”). A demokraták elsősorban csak a gazdag észak-kelet voksait tudták begyűjteni.
1972
Bár Nixont szokás az USA legrosszabb elnökeként számon tartani. (Ő az egyetlen, aki lemondani kényszerült a híres Watergate-botrány miatt) – de mégis ő aratta a leginkább elsöprő győzelmek egyikét.
1968 után elkezdődött a „fiúk” hazahozatala Vietnámból (bár a békére még várni kellett) és az olaj ára is csak 1973-ban „robbant fel.
Vele szemben a demokraták talán minden idők legműveltebb jelöltjét indították: a történészként PhD-fokozattal rendelkező 😊, kifejezetten békepárti G McGovern-t.
McGovern 18 millió (!!!) szavazattal kapott kevesebbet. Liberális programját még a szavazók 38%-a sem támogatta. Az egész ország „vörös” lett (ez a republikánusok színe): csak két ÉK-i álamban és a fővárosban győzött McGovern.
Nemsokára azonban az ország komoly gazdaság nehézségekkel szembesült + a republikánus kormányzaton komoly "morális repedések" mutatkoztak, így a '70-es évek második felében megint fordul majd a politikai szélirány...
