A XIX. századi romantikus szemléletű történetírásunk alkotta meg a „kalandozások” kifejezést.
Ahogy nemrég írtam, a honfoglalásról szóló, sokak által olvasott posztomban: a kora-középkori sztyeppei társadalmak „normális” működése volt, hogy elitjük és a kíséretüket alkotó harcos középréteg a letelepedett népek kifosztása által jutott olyan vágyott anyagi javakhoz, melyet saját társadalmuk nem tudott előállítani: pl. nemesfémekhez, értékes textíliákhoz.
A magyar elit nagyon tudatos politikát folytatott: felderítették a környező népeket, szövetségeket kötöttek, pénzt fogadtak el, ha „felbérelték” őket – és elsősorban a kőfallal nem védett helyeket támadták. Előszeretettel támadtak kolostorokat – mert ezekben reméltek szerit tenni ötvösművészeti remekekre. (A zsákmányol aranyból és ezüstből saját, kiváló ötövöseik készítettek aztán az urak ízlésének megfelelő tárgyakat).
A harcos középréteg nem foglalkozott termelőmunkával: jól képzett, jól vezetett alakulatok tagjaiként profin bántak az íjjal és a közelharc fegyvereivel (fokos stb.)
Igazából tehát 899-ben nem kezdődött új korszak a magyarság életében: azt folytatták, amit korábban is cselekedtek. Csak éppen most jobban szervezett, a nyugati keresztény kultúrkörbe tartozó népekkel – államokkal kerültek szembe.
Az 1. térkép meglehetősen vázlatos, de jól mutatja az irányokat. Elsősorban Nyugat és délnyugat felé indultak a harcosok. Fő célpontjaik egyike Itália volt (a X. századot nem ok nélkül hívják az olasz történészek „a vas századának”), mely már ekkor sem képezett politikai egységet.
A keleti frank királyság ekkor kezdett átalakulni Németországgá: törzsi hercegségekre tagolódott. Harcosaink időnként messzebb is jutottak: Burgundiába, sőt még Hispániába is.
Mindezen irányoktól eltérően indultak hadjáratok délre a dúsgazdag, vágyott célpont a „bizánci” (magát inkább (kelet-)rómainak hívó) birodalom kifosztására is.
Következő térképünk elsősorban Németországra koncentrál – és már évszámokat is feltüntet.
Itália eseténem olvashatjuk a kulcsfontosságú 899-et: harcosaink első felbukkanása Nyugat-Európában, Arnulf (keleti frank király) hívására. Ekkor történt, hogy a Brenta-folyó mentén – igazi sztyeppei taktikával – „meglepetés-győzelmet” arattunk ah helyi erők felett. (Ez a csata nemrég érettségiben is szerepelt…). Pávia volt a longobárd államból kinőtt „itálaii királyság” székhelye. 947-ben jártak utoljára harcosaink ezen a tájon – de akkor egészen délen is.
Németországban a 926-os évszám jelzi a híres „szent galleni kalandot” jól dokumentált hadjárat ez, a neves bencés kolostor kifosztásával.
Német páncélos lovas
933 kulcsévszám: a – pontosan nem azonosított – „Riade” nevű helyen szenvedhettek csapataink vereséget a szász herceg és német király páncélosaitól.
A távolabbi nyugati betörésre utal a 937-es év, amikor a mai Franciaországba (akkor: Nyugati Frank Királyság) is eljutottak a kincsekre vágyó harcosok.
Harmadik térképünk a legalaposabb. A 933-ban, a Szász Hercegség területén elszenvedett vereséget e térkép „Merseburg” néven tünteti fel. Ez sokaknak ismerős lehet, hiszen így tanítják a középiskolákban is. Bóna István hívta fel a figyelmet rá, hogy a „Riade” lehet a helyesebb elnevezés – és „Merseburg” az a palota, ahol az eseményről valamely festmény készülhetett.
A 955-ös döntős vereség nem kérdőjeles: az Augsburg melletti csatáról egy korábbi posztomban már részletesen írtam. Látszik, hogy a német (keleti frank) királyság területére feltűnően gyakran be-becsaptak a magyarok – szövetségesként.
A nyugati frank (francia) területeken 937-ben hosszú útvonalon haladtak keresztül harcosaink. Az adatok szerint még az Atlanti-óceán partjáig is eljutottak.
Külön felhívnám a figyelmet 942-re: ekkor a magyar csapatok még a Pireneusokon is átkeltek, azaz Hispániába hatoltak, egészen az Ebro-ig.
Ez a térkép mutatja legjobban a Bizánc elleni hadjáratokat. A történészek megfigyelték, hogy vannak olyan évek, amikor egyszerre indult magyar sereg nyugatra és délre: ebből egyesek arra következtetnek, hogy a magyarság – néhány évtizedig – nem állt egységes irányítás alatt.
Bizánci katonák a X. századból
Népünk történetében kulcsfontosságú évszám: 970. Ekkor szenvedett végső vereséget a magyar had Arkadiupolisznál. (Ez vegyes, sztyeppei sereg volt, besenyő harcosok is együtt próbálkoztak a magyarokkal). (Az ekkor uralkodó Taksony fejedelem felesége – azaz Géza édesanyja - is besenyő volt).
Besenyő harcos
Mivel a sztyeppei jellegű, zsákmányszerző hadjáratok többé nem voltak lehetségesek, így a 972-ben trónra lépett Géza meghozta a legalapvetőbb döntést: a magyar nép elindult a nyugati keresztény civilizációhoz vezető csatlakozás útján.