Érdekes írások azoknak, akik érdeklődnek a közelebbi és távolabbi múlt iránt

Történelem Mindenkinek

Történelem Mindenkinek

Hogyan történhetett a honfoglalás - a magyar történelem legfontosabb fejezete

Írott források és régészet

2023. május 30. - Szentgáli Zsolt

A korai magyar történelem egyik legbiztosabb pontja Etelköz: olyan kivételes hely, ahol az írott források és a modern régészet adatai megerősítik egymást.

etelkoz.png

A Dnyeper és a Prut folyók közötti területen élt – legkésőbb a IX. század közepétől – a magát magyarnak nevező törzsszövetség – az utóbbi két évtized ukrán, moldáv és magyar ásatásai is ezt erősítik meg. A IX. század végén innen költöztek be a Kárpát-medencébe – ezt az eseménysor hívjuk honfoglalásnak.

prut_es_dnyeper_kozott.jpg

A sztyeppei társadalmak sajátossága, hogy törzsi-nemzetségi elitjük és a harcos középréteg azokat a javakat (pl. értékes textíliák, nemesfémek, rabszolgák), melyeket saját társadalmuk nem tud előállítani kereskedelemmel kombinált rablás útján szerezték be.

viselet_1.jpg

A magyar ősei is ezért folytattak állandóan fosztogató hadjáratokat a környező letelepült népek irányába. Soha nem „vaktában” tették ezt: általában szövetkeztek egy hatalommal (aki gyakran „felbérelte” őket) – természetesen alapos felderítés után.

szvatopluk.jpg

A magyar felderítők – nyugati források szerint – 862-ben és 881-ben már bizonyosan jártak a Kárpát-medencében. Ekkortájt szövetkezhettek a medence északi (és talán középső) területeit uraló morva fejedelemmel, Szvatoplukkal (erre utal a „fehér ló mondája”).

893 körül – Simeon bolgár uralkodó trónra léptével – változás történhetett a szövetségi rendszerekben. A cár háborúba lépett Bizánc ellen – akik így a magyarokkal szövetkeztek. A magyarokat megnyerte szövetségesül Arnulf keleti frank király is – azaz őseink szakítottak a korábbi morva „barátsággal”.

 honfoglalas_szamokkal.jpg

A többlépcsős eseménysor 894-ben „indulhatott be” igazán. (1.) Feltehetően két külön magyar sereg lépett akcióba. Az egyik – melyet vélhetően Álmos fia, Árpád (aki talán ekkor a gyula tisztségét töltötte be) – behatolt a Kárpát-medencébe, lecsapott a morvákra és elvett tőlük területeket. Tudjuk, hogy Szvatopluk ezen év harcaiban esett el. Bár a korábbi történetírás úgy gondolta, hogy Árpádék ekkor is morva szövetségben érkeztek, de Engel Pál logikusan érvel amellett, hogy mégis a magyar-frank összefogás győzte őt le.

Egy másik magyar sereg (1.) – a feltevések szerint ezt Árpád fia, Levente vezette – az Al-Dunánál harcolt Bölcs Leó szövetségében a bolgárok ellen.

 honfoglalas_szamokkal.jpg

Bár őseink sikeresek voltak, de hamarosan fordult a kocka. (2.) Immár 895-ben járunk.

A bolgárok felbéreltek egy másik sztyeppei népet, a besenyőket, akik – egyelőre nem költözködés szándékával – hátba támadták keletről az etelközi magyar szállásokat. Ráadásul az időközben Bizánccal békét kötött bolgárok is nagyobb erőket tudtak felvonultatni a balkáni magyar csapatok ellen. E véres harcokban Levente is meghalhatott, mert nem hallunk róla többet.

A magyar nép beköltözése bizonyan éveken át zajlott a Kárpát-medencébe, de feltehetjük, hogy 895 lehetett a döntő év.

Hosszú vita zajlik a történettudományban: egyesek szerint a besenyők elől menekültek a magyarok mostani hazájukba, mások viszont azt gondolják, hogy ez csak jelentéktelen hatás lehetett és csak az utóvédet érhette.

Legvalószínűbb, hogy a beköltözés tudatos, irányított folyamat lehetett – de Etelköz kiváló életfeltételeket kínált a korabeli magyarság számára, ezért az ott élő köznép átköltözésében bizonyosan lehetett szerepe annak, hogy a harcos középréteg 895-ben éppen nem tudta megvédeni őket a keletről támadókkal szemben.

almos.jpg

895 egy másik kérdése szintén a mai napig foglalkoztatja a történészeket. A későbbi magyar krónika egy mondata szerint maguk a magyarok ölték meg Álmost – aki vélhetően a kende tisztségét töltötte be.

Az egyik elképzelés szerint egyfajta „rituális áldozat” volt – szakrális vezetőként neki kellett „elvinnie a balhét” a besenyőktől elszenvedett vereség miatt. Engel Pál fejtegeti, hogy talán ő köthette meg még 894 előtt a morvákkal a szövetséget – és most, hogy a morvák ellenfelei (és földjeik elfoglalói) lettünk „kényelmetlenné” vált a személye. Vélhetően Árpád lépett helyére a kende posztjára – mert őt 895 után egyetlen forrás sem említi.

 honfoglalas_szamokkal.jpg

899-ig nem sokat hallunk a magyar törzsszövetségről. (3.) Vélhetően évekre szükség volt a 894/895-ös harcokban elszenvedett veszteségek (állatállomány: lovak, szarvasmarhák) valamelyes pótlására.

magyar_harcos.jpg

899 fordulópont a teljes európai történelem számára (4.). „Régi barátunk” Arnulf megint felbérelte harcosainkat – most éppen itáliai ellenfele, Berengár ellen. Noha elitünk és harcos középrétegünk „csak folytatta” jól megszokott sztyeppei működését – de az európai keresztény civilizáció számára mégis rémületes újdonság következett: jól szervezett, lovas-íjász csapatok gyilkos támadásai a civil lakosság (igen gyakran kolostorok) ellen. A XIX. századi magyar történetírás nevezte mindezt el szemérmesen „kalandozásoknak”.

arnulf.jpg

899 végén meghalt Arnulf (4.), őseink pedig úgy érezték, hogy a szövetség csak személyére  - és nem a keleti frank államra – volt érvényes, ezért az Itáliából hazatérő hadak 900-ben birtokba vették a Dunántúlt

honfoglalas_szamokkal.jpg

Szvatopluk 894-es halála után a morva állam – területileg lecsökkenve – létezett még, de fiai „megtették azt a szívességet”, hogy hatalmi harcba bonyolódtak egymással. (5.) Így 902-re a magyarok birtokba tudták venni a Felvidéket is.

A magyar törzsszövetség igen veszedelmes szomszédként vette birtokba a Kárpát-medencét, így a keleti frank államhoz tartozó bajor törzsi hercegség vezetői egy tárgyalás során meggyilkolták a magyarság új gyuláját – azaz hadvezérét – Kurszánt. Fontos megjegyezni, hogy majdnem bizonyosan téves az állítás, mely szerint ez 904-ben történt: a neves régész, Bóna István bizonyítja, hogy erre valójában 902-ben került sor!

pozsonyi_csata.jpg

A honfoglalás záró eseményének a 907-es pozsonyi csatát kell tartanunk. Valójában nagyon keveset tudunk róla: a későbbi magyar történeti tudatból kikopott, a nyugati (német) krónikák pedig leginkább csak veszteséglistákat közölnek. A magyarok bizonyosan győztek - ezzel szilárdították meg uralmukat a Kárpát-medencében.

Ez volt a keleti frank / bajor erők utolsó próbálkozása, hogy korábban birtokolt őrgrófságukat (a Dunántúl) visszafoglalják.

03_keso_avar_es_korai_magyar_lelohelyek_terkep.jpg

A magyarság megtelepedését a régészeti leletek is bizonyítják. Fontos megjegyezni, hogy a korabeli magyarság sokáig csak azokon az – elsősorban síkvidéki, vízjárta– területeken, hozta létre falvait, ahol folytatta pásztorkodáson és földművelésen alapuló életmódját. Jól látható, hogy elsősorban a Kárpát-medence középső területeiről van szó: kimaradnak belőle a hegyvidékek és – egyelőre – Erdély is.

Különleges fegyverek a történelemben - a torony nélküli harckocsi

A Stridvagn-103

Ahogy korábban részletes posztot is írtam róla, a tank az I. világháború szülötte.

 A háború vége felé „éreztek rá” a tervezők, hogy a legjobb konstrukció, ha a járműtest két oldalán helyezik el a lánctalpakat -és forgó toronyba építik be a fő fegyverzetet (általában löveget).

ft-17.jpg

(Renault Ft-17)

A két világháború között más ötletek is felmerültek – pl. több tornyos változatok, illetve a II. világháborúban is harcolt olyan amerikai jármű, ahol a fő löveget nem a fenti, forgó toronyba helyezték el (M3), de végül az alapkoncepció szilárdult meg.

m3.jpg

(M 3)

Harckocsik esetében több nemzet is fontosnak tartotta, hogy a jármű minél alacsonyabb legyen – így nyújtva minél kisebb célpontot az ellenség számára.

Ez volt a hidegháborús évek szovjet tank-tervezésének egyik legfőbb irányelve is.

Ők ezt elsősorban a lapos, szétterülő „gombakupola” alakú toronnyal oldották meg.

Az 1950/60-as évek fordulóján a svéd hadsereg teljesen más úton közelítette meg a torony sebezhetőségének problémáját – a torony teljes elhagyásával.

stridsvagn_103.jpg

Ez lett a „szűk körben világhírűvé” vált Stridvagn-103: az 1945 utáni évtizedek egyetlen olyan „fő csataharckocsija” (MBT), amely semmiféle toronnyal nem rendelkezik.

strv-103c.jpg

Mivel fő löveg nélkül természetesen nem lenne valódi fegyver, így a svédek a saját gyártású, (Bofors) 105 mm-es ágyúját építették szilárdan bele a jármű testébe. A löveget automata tölti (akárcsak bizonyos szovjet típusokban, így a harckocsi működtetéséhez 3 fős legénység is elegendő.

szemelyzet.jpg

Mellékfegyverzetként 3 db 7,62-es – tehát nem túl nagy kaliberű – géppuskát szereltek rá.

A kérdés jogos: hogyan lehet egy ilyen ágyúval célozni? Nos: menet közben szinte sehogy – de ez nem zavarta a derék skandinávokat, mert ők nem mások lerohanására, hanem kizárólag védelemre készültek (és készülnek)!

esmscurxyaixmsr.jpg

A védelemben történő célzás problémáját pedig megoldották a mérnökök: oldalra egyszerűen a jármű elfordításával, függőlegesen pedig a teljes test előre vagy hátra-billentésével.

strv-103-depression.jpg

Egy ilyen nehéz (39,7 tonna) jármű billentése persze nem egyszerű feladat: ezt hidropneumatikus felfüggesztéssel és állítható magasságú láncfeszítő görgőkkel tudja megoldani.

strv-103-elevation.jpg

 

Ha már ennyire modern – szinte extravagáns lett az S-103-mas, akkor svéd barátaink még „tekertek egyet a biciklin”: a meghajtás sem lett akármilyen.

Két különböző, egymást kiegészítő motort építettek bele: 240 LE-s Rolls-Royce dízelmotort és 300 LE-s Boeing gázturbinát! Ezzel ez lett a világ első – legalább részben – gázturbinával meghajtott tankja!

centurionnal.jpg

(A képen egy legendás brit Centurion tank mellett áll az S-103-mas)

A tank védelme viszonylagos: páncélzata mindössze 40-70 mm közötti – ami nem sok. Viszont homloklemeze erősen döntött, magassága pedig mindössze 214 cm, azaz a védelmet számára elsősorban a rejtőzés jelenti.

 stridsvagn_103_by_attomanen-d6fzoc6.jpg

Egy LE teljesítményre mintegy 73 kg tömeg esik. Ez soknak számít, de kiváló futóművével így is képes volt úton elérni a 60 km/h-s tempót is.

 Ebből a technikai bravúrt jelentő fegyverből a svéd hadsereg megrendelésére 1966-1971 között összesen 300 darab épült. Reménykedtek exportban is – de végül semelyik más hadsereg nem rendszeresítette ezt a „csodabogarat”.

Mára szülőhazájában is leszerelték őket és a svéd szárazföldi erők is Leoprad 2-t használnak.

https://tortenelem-mindenkinek.blog.hu/admin/post/edit/18041798

Német bombázók az angliai légi csatában

Kiket győzött le a RAF?

Az 1940-es angliai légi csata leghíresebb repülőgépének a Spitfire-t tartjuk. (Azért ehhez hozzá kell tenni, a talán kevesek által ismert tényt, hogy a német veszteségek 80%-át (!!!) a talán kicsit „lenézett / elfeledett” Hurricane-ek okozták).

Ebben a posztban ezért nem a két brit repülőtípusról fogok írni, hanem a német bombázókról – akik elhárítására a brit vadászpilóták napról napra a levegőbe emelkedtek, együléses gépeikkel.

Elöljáróban talán annyit, hogy ezen gépek többsége két, légcsavaros hajtóművel rendelkeztek – azaz közepes bombázónak számítottak – és még az 1930-as években fejlesztették ki őket.

heinkel_111.jpg

A kor bombázó „alaptípusa” a Heinkel-111-es volt. Nem volt túl hosszú (kb. 16 méter), amihez képest jelentő szárnyfesztávolsággal (22 m) bírt.

Üresen könnyebb volt 8 tonnánál, feltankolva és megrakva viszont már 12 T fölé nőtt a tömege.

 A fokozatosan fejlesztett motorjai végül elérték az 1200-1300 lóerőt, így az alaptípus 350 km/h-s végsebességét sikerült 400 körülre feltornászni.

heinkel_111_ii.jpg

Mivel még ez lényegesen elmaradt a vadászgépekétől, így igyekeztek jelentősebb védőfegyverzettel ellátni: különböző pontokon összesen 7 (!!!) géppuskával. Ezek kezdetben 7,92 mm-esek voltak, de később szereltek a gépbe ennél nagyobbakat is.

heinkel_111_kabin.jpg

A gépet jellegzetes, körben üvegezett orr-kabinja tette felismerhető, ami eredetileg nyilván a pontos bombavetést segített elő. Teljes terhelés esetén 2 tonnánál is több bombát tudott magával vinni. Általában 5 fős személyzettel repült.

dornier_17_szines.jpg

Talán a legszebb gépek egyike volt, a kifejezetten karcsú törzsű Dornier 17-es, mely „repülő ceruza” néven vált közismertté.

Kifejezetten karcsú, gyors gépnek szánták: a He-111-hez hasonló 16 méteres hosszához csak 18 méteres szárnyfesztáv járult – és mindössze 5 200 kilós (!!!) önsúly.

dornier_17.jpg

A könnyű gépet a két, 1000-1000 lóerős hajtómű 420 km/h fölé tudta gyorsítani – de a továbbfejlesztett változat is csak 1 tonnányi bombát vihetett magával.dornier_17_orr.jpg

A 4 fős személyzet mindössze 6 – kis kaliberű – géppuskával védekezhetett, így a gyorsabb RAF-vadászok tömegesen rongálták meg és / vagy lőtték le a „repülő ceruzákat”.

junkers_88_szines.jpg

A Junkers cég is elkészítette a maga közepes bombázóját – ez lett a Ju-88-as. A másik két típustól eltérő méretarányokkal rendelkezett: 14,5 méteres hozzához 20 méteres szárnyfesztáv járult.

           Nehezebb volt náluk (üres súly: 9 tonna), viszont 12 hengeres motorjai több, mint 1 300 lóerőt adtak le, amivel 480 km/h-ra tudott gyorsulni – de természetesen még ezzel ez is elmaradt a brit vadászoktól.

ju_88_kabin.jpg

 

Fő kabinjában négy katona – pilóta és lövész – foglalt helyet.

           Mintegy 1 tonnányi bombát vihetett magával, a kezdeti géppuskaszámot (4) pedig folyamatosan növelték.

junkers_88.jpg

A gép látható sajátossága volt, hogy alján külön, üvegezett géppuskaállást alakítottak ki, a lefelé való tüzeléshez.

ju1-junkers-ju-87-stuka-x.jpg

Az utolsó tárgyalt géptípus a többiektől eltérő koncepciót képvisel: egymotoros, a többieknél lényegesen kisebb zuhanóbombázó. A Ju-87 volt ez, a közismert, szirénázó hangjával a katonákra és civilekre rémületet hozó Stuka.

           A kis (11 méter hosszú, 14 méteresnél kisebb szárnyfesztávolságú) gép üresen könnyebb volt 3 tonnánál. 1 200 LE-s motorja 380 km/h-ra tudta gyorsítani és mintegy 500 kilónyi bombát vihetett magával.

ju_87.jpeg

Kabinjában ketten foglaltak helyet: a pilóta és a hátrafelé tüzelő géppuskát kezelő lövész.

A Stukák számára lassúságuk és igen gyenge védőfegyverzetük Angliában különösen veszélyesnek bizonyult: esélyük sem volt a brit vadászok ellen.

lelott_dornier.jpg

Az angliai légi csata bebizonyította, hogy az önmagukban repülő „gyorsbombázók” koncepciója megbukott: a Lutfwaffe csak azon a módon tudta – úgy-ahogy – védelmezni bombázóit, hogy vadászkíséretet adott melléjük. Mivel a német veszteségek így is óriásiak voltak – főleg a bombázóké – így 1940 őszén a német légierő felhagyott a nappali bombázással és az éjszakaira tért át.

A sztálingrádi csata térképeken

A II. világháború egyik fordulópontja

1_deli_tamadas.png

A német hadsereg 1942. júniusának végén indította meg nagy nyári offenzíváját, a keleti front déli szakaszán. Alapvetően a Don és a Donyec közti „folyosóban” nyomultak előre dél-kelet felé.

2_magyarok.jpg

A támadást a 6. német hadsereg, valamint az 1. és a 4. német páncéloshadsereg folytatta. Mivel a Wehrmacht ekkor már jelentős emberhiánnyal küzdött, ezért a Don melletti balszárnyat a „csatlós / szövetséges” országok csapataira bízták: románokra, németekre és magyarokra.

 3_1offenziva.jpg

Hitler két célt tűzött ki: az 1. páncéloshadseregnek a kaukázusi olajmezőket kellett volna elfoglalnia, a másik két magasabbegységnek pedig Sztálingrádot. A Don keleti partjára át is tudtak kelni a németek.

Augusztus végén a várostól északra el is érték a folyót – igaz Sztálingrádhoz közeledve előrenyomulásuk lassabbá vált.

4_a_varos.jpg

A város – melyet eredetileg Cáricinnek, ma pedig Volvográdnak hívnak – a az erőltetett „sztálini” iparosítás egyik „terméke” volt: gyárak tömegével, lakótelepekkel, folyami kikötővel. Különleges földrajzi adottságokkal bírt: nagyon hosszan terült el a Volga nyugati partján, ugyanakkor „keskeny” volt, nyugati pereme sem esett messze a folyótól – ezért nem lehetett bekeríteni.

Jelentős vasútvonal haladt át rajt – melyet a német elzártak, amikor a várostól északra elérték a folyót.

stalingrad_aftermath.jpg

Augusztus végén Hitler parancsára a Luftwaffe porig rombolta a várost -a civil lakosságból sokan meghaltak, mások a folyón túlra menekültek – de akadtak, akik a romok közt igyekeztek túlélni.

 5_szeptember_kozepe.gif

Szeptember közepén Hitler rohamra küldte a gyalogos hadosztályokat a város elfoglalására. Lényegében értelmetlenül, hiszen a gyárakat és a vasútvonalat a bombázás már tönkretette.

Az első időszakban a németek jól haladtak és megközelítették a folyóhoz közel eső városnegyedeket. 

utcai_harcok.jpg

Szeptember végétől november közepéig dühödt, lassú utcai harcok folytak.

 6_szeptember_november.jpg

 A németek már csak igen lassan nyomultak előre – több ponton is elérték a folyót és így kisebb darabokra szabdalták a várost védő szovjet csapatokat.

Novemberre a város (illetve a romok) jó része – 80-90%-a kezükbe került – közben mindkét oldal hatalmas véráldozatokat szenvedett.  

 A szovjetek kezén csak igen keskeny folyóparti sávok maradtak.

7_bekerites.png

Aztán november 18-19-én bekövetkezett a fordulat: a szovjetek a várostól északra és délre ellentámadást (tankokkal és gyalogsággal) indítottak. Pont ott, ahol a németeknél gyengébb román csapatok álltak velük szemben. 

bekerito_tankok.jpg

A szovjetek - túlerejük révén - áttörték a védelmet és gyorsan nyomultak előre.

8_kessel.jpg

Olyan ütemben nyomultak előre, hogy november 23-án már találkozott is a két ék (elsősorban Kalacsnál, a Don partján): a Sztálingrádban és tőle nyugatra állomásozó német csapatokat bekerítették. Tipikusan „katlanba” zárták őket – lemásolva azt, ahogy a németek tették ezt folyamatosan az 1941-es hadjáratuk során.

kaukazusbol.jpg

A novemberi szovjet ellentámadás része volt egy összehangolt tervnek: a szovjetek a Kaukázusból is visszaszorították a Wehrmacht-ot.

9_bezarul_a_gyuru.jpg

A szovjetek először nem voltak tisztában vele, hogy milyen hatalmas erőket (mintegy 300 ezer katonát) zártak katlanba. Megpróbálták őket klasszikus, „öngyilkos” tömegrohamokkal gyorsan megsemmisíteni – de ez egyelőre nem sikerült.

A németek – a legkeményebb téli fagyban és hóban – „légihidat” kíséreltek meg létrehozni: repülőkkel vittek be élelmet / lőszert / üzemanyagot a katlanba zártaknak. Göring nagyhangú ígérgetése ellenére természetesen lehetetlen volt ennyi embert így ellátni – de legalább a sebesültek egy részét ki tudták így menekíteni.

A folyamatos szovjet támadások miatt a túlélő németek végül a város romjai közé húzódtak vissza, ahol csak 1943. február 2-án értek véget a harcok kapitulációval. Ekkor már csak 90 ezer német katona volt életben a katlanban. Közülük - sok évvel a háború után - mindössze 5 ezren tértek valaha haza Németországba vagy Ausztriába.

Sok történész állítása szerint ez volt a II. világháború fordulópontja

Az utolsó demokratikus választás Németországban 1949-ig - plakátok 1932-ből

Talán most nem akadályozza meg technikai hiba a közlést

Németország 1919-1933 közti időszakát "weimari köztársaságnak" hívjuk, mert 1919-ben ebben a kisvárosban fogadták el az alkotmányt.

Parlamentáris demokrácia volt, ahol a nép által választott "birodalmi elnök" erős hatalmi jogosítványokkal rendelkezett.

A rendszer stabilitását politikai értelemben alapvetően a mérséklet pártok (szociáldemokraták, Katolikus Centrum, liberálisok) együttműködése jelentette.

Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság alapjaiban rendítette meg a rendszert: a német népre munkanélküliség és nyomor zuhant rá - ami egyre többeket fordított a szélsőséges pártok irányába.

A modern tömegkommunikáció fontos elemét jelentette a színes, harsány plakátok felhasználása.

 ab3e4f8dd80a9ff643070e7be84691a2.jpg

"Szabadság és kenyér" --> "válaszd a nemzetiszocialistákat!"  klasszikus szociális ígéret, vizuálisan is megfogalmazva - egy búzamező képével. Itt már feltűnik a párt jelképe, a horogkereszt.

 46dd00bca07ac278f0c510ced8909635.jpg

"Munka és Kenyér": a plakát a német lakosság legalapvetőbb hiányérzeteire tapint rá. Fontos megfigyelni, hogy a plakát színe vörös - akárcsak a náci zászlóé - és a szimbolika is erősen idézi a marxista pártokét.

 b59f733b2f9a33ab37b10a95c6e7876e.jpg

A politikai paletta balszélén a kommunisták helyezkedtek el. Természetesen az ő plakátjuk alapszíne is a vörös. A mondanivaló egyértelmű: “Legyen vége ennek a rendszernek”!

A “rendszer” amit a cilinderes “törpék” jelképeznek egyszerre jelenti a weimari köztársaságot és a magántulajdonon alapuló kapitalizmust. A fekete ruhás figurák, akikre az elkeseredett és dühös munkás lesújt tőkések, polgári politikusok és katonák (acélsisakban). Ott ül köztük Hitler – aki ekkor még csak egy ellenzéki párt vezetője volt – a kommunisták felfogásában “a nagytőke embere”.

 d1e1f2534599fcdef7f58073e2eefb3e.jpg

A ‘weimai koalíció” fontos pártja volt a Katolikus Centrum -a későbbi kereszténydemokraták felekezetibb jellegű, konzervatívabb elődje.

Kérdésük így szól: “Ki védi meg a családot, a hazát és a munkát?” A plakát alján szerepel a válasz: ‘A Centrum” – de a családfő pajzsán szereplő kereszt is egyértelművé teszi a választ.

A családfő nem olyan agresszív, mint a kommunista munkás, az anyuka sem olyan depresszíiós, mint a náci plakát arcai. Vörös szín nincs a képen – de a szóhasználatból kiderül, hogy a munkanélküliség volt a korszak kulcskérdése.

 16ee3d657b2e9a99ff472abc53aef73e.jpg

A következő plakát is a Centrumé: ez a korszakban általánosan használt gótbetűs írást használja. A munkában megfáradt, szántó parasztember mögött feltűnik egy Rajna-híd és a kölni dóm sziluettje.

Áldozattal és munkával a szabadságért”. Az áldozatvállalás a keresztény tanítás központi eleme – a Rajna talán utalhat az 1919-es wersailles-I békében kijelölt demilitarizált övezetre, arra, hogy Németország nem tarthatott katonákat saját területe nyugati határán.

 5d80d0fa0b730aeb94f74d0ea89fadb5.jpg

A harmadik Centrum-plakát harciasabb az előzőknél. Brüning centrumpárti kancellár az a bástya, melyen megtörik a két szélsőség, a nácik és a kommunisták rohama. A mondanivaló: “Brüning a szabadság és a rend utolsó bástyája”. (A jobb alsós sarokban – erősen karikírozva – itt is feltűnik Hitler, mint aki rohamra küldi a náci rohamcsapatokat).

Jellegzetes kereszténydemokrata gondolat: a szabadság és a rend nem ellentétes fogalmak, hanem egymást feltételezik, csak együtt lehetségesek.

Alul a három kulcsszó: “Igazság, szabadság, jog”. Azaz: csak a törvény és a jog uralma teremt szabadságot – az igazságtalanság és a diktatúra sohasem!

 6ecbd58274909b106079f837f57b2826.jpg

A weimari köztársaság valaha legerősebb pártja a szociáldemokraták voltak – elsősorban a munkásság szavazataival. A plakát vörös. Kifejezetten harcias – nyilak sújtanak le a nevesített ellenfelekre.

A három nevesített elenfél: von Papen (Centrum), Hitler (nácik) és Thalmann (kommunisták). Érdekes, hogy a Centrumot itt egy korona jelöli – utalva rá, hogy ők konzervatívok és a monarchia örökösei.

A waimari demokrácia bukását részben az okozta, hogy a mérsékelt pártok egymással marakodtak és nem fogtak össze a szélsőségek ellen.

 69844b259f97f6ab93f137d4c58c7685.jpg

Az utolsó – szinté szociáldemokrata – plakát kicsit emlékeztet a bástyás Centrum-pártira: “Ezek (iit) a demokrácia ellenségei”. A három rémületes, agresszív fej nincs nevesítve – de a kortársak pontosan tudták, melyik melyik mozgalomra utal: a baloldali a kommunistákra, a középső a nácikra, az acélsisakos koponya pedig a szélsőséges nacionalistákra.

Az üzenet egyértelmű: “El velük” – “ezért szavazz a szociáldemokratákra!”

Ami érdekes, mindkét szociáldemokrata plakát inkább negatív értelemben, valakik ellen buzdít – és nem esik szó rajtuk munkahelyekről és megélhetésről….

Amit sugallnak az igaz (hisz a nácik és a kommunisták a demokrácia felszámolására törtek) – de 1932-ben, a válság mélypontján ez már csak a legelkötelezettebb szocdem szavazókat érintette meg. A nácik, hatalmas fölénnyel nyerték meg az 1932 júliusi választásokat….

 

Trianon alternatívái - Magyarország mint "keleti Svájc"

Magyar tervek és javaslatok 1918-ban és 1920-ban

Az 1910-ess népszámlálás szerint a magyar állampolgárok 54%-ának volt magyar az anyanyelve.

 60f94e11d3ae02639fbcd2b8a60c3f60.jpg

A térképen jól látszik, hogy bár számtalan területen vegyesen éltek a különféle népek, de azért hatalmas etnikai tömbök is kialakultak.

A magyarság is két nagy tömbre szakadt szét: központi területek + Székelyföld, melyeket egyre „ritkásabban” kötött össze Észak-Erdély vidéke (Szilágy és Kolozs megyékben).

Az I. világháború vége felé haladva egyre erősebbé váltak a Magyarországon (és általában a Monarchiában) élő népek önállósulási / elszakadási törekvései (pl. a szerbek és a románok egyesülési törekvése anyanemzetükkel) – de a magyar elit (és általában a magyar lakosság „behunyta a szemét”).

 keleti_svajc.png

Az őszrózsás forradalom első heteiben, 1918 őszén a polgári radikális politikus, Jászi Oszkár vezetésével elkészített tervezet megpróbálta kantonokra osztani hazánkat – ezért is kapta a „Keleti Svájc” elnevezést.

           Noha csak két kanton lett volna „tisztán magyar” az ország közepét magába foglaló (XII.) és a Dunántúl egy (főleg déli) részére kiterjedő (XIV.) – de a Dunántúl északi és nyugati része (XIII.), a Dél-Alföld (X.) és az Észak-Alföld (XI.) „magyar vezetésű” kantonná vált volna – elismerve az itteni nemzeti kisebbségek (németek, illetve románok) jogait. A valóban erőtelesen magyar nyelvű Székelyföld egy kanton lett volna Közép-Erdéllyel (pl. Kalotaszeggel) (VI.) – garantálva a két magyar etnikai tömb – központi és keleti – összeköttetését.

           Létrejött volna tisztán szlovák kanton – Nyugati-Felvidék (II.), valamint több területi egység, nemzetiségi vezetéssel / jelleggel, ahol más népek (pl. magyarok) is éltek.

           Ez a javaslat – ha megvalósult volna – kedvező lett volna a magyarság javára.

(Még érdekesebb kérdés: ha a magyar elit – még 1914 előtt – jobb belátásra jut és a „magyar szupremácia” álmának kergetése helyett alakítja át hazánkat kantonok szövetségévé – akkor vajon elkerülhető lett volna a hazai népek „kifelé garvitálása” és kiszakadása a történelmi Magyarországból?)

 29597af452e940da1dc888701bafcd94.jpg

Ugyanezekben a hetekben egy Stróbl Miksa nevű honfitársunk is hasonló, kantonális tervezetet javasolt.

           Ez már sokkal hívebben követi a nyelvhatárokat. Egészen jól látszik rajta a magyarság szétszakadása a két etnikai tömbe. A központi – nem székelyföldi – magyar kantonok határai eléggé hasonlítanak a „trianoni” határokra, de természetesen igazságosabbak azoknál – illetve mindez egy országon (Magyarországon!) belül tartott volna természetesen minden magyart. Látható még, hogy a „nagyra növesztett” városi kantonok is a magyarság javát szolgálták volna.

 bekedelegacio.png

Amint tudjuk, a kantonális tervekből semmi nem valósult meg: 1918/19 fordulóján Magyarország területe számtalan államra esett szét.

           Az 1920-ban aláírt békével megvalósuló határokat az 1919 januárja óta ülésező párizsi békekonferencia lényegében 1919 júniusára elkészítette – ezek küldték el a Kun Béla-féle vezetésnek ekkor.

           Az 1920-ban kiutazó magyar delegáció (Apponyi Albert, Teleki Pál stb.) ellenjavaslatokkal állt el. Alapvetően Nagy-Magyarország területének egyben tartását szerették volna elérni, de ez irreális cél volt.

 A „trianoni” határokkal szemben így háromféle fő ellenjavaslatuk volt:

  1. etnikai határvonalat szerettek volna, azaz a központi magyar tömb megtartását.
  2. Népszavazást javasoltak jelentős német lakossággal bíró területeken (Nyugat-Magyarország, Temesvár és környéke), ahol bíztak a helyi lakosság szimpátiájában a közös magyar haza iránt.
  3. Gazdasági alapon” kérték nekünk ítélni a Keleti-Felvidéket és Kárpátalját – egyúttal abban is bízva, hogy az itteni „zipszerek” (szászok) és a ruszin parasztság inkább akar továbbra is a magyar állam keretei között élni, mint „csehszlovákká” válni.

Amint tudjuk, a konferencia nem változtatott 1919-es döntésén, így 1920 júniusában az akkor megállapított határokat írta alá a magyar delegáció két tagja.

"Mosolygó elnyomás" - begyűjtési plakátok az 1950-es évekből

Az 1948 tájától kiépülő magyarországi kommunista diktatúra – melynek 1956-ig tartó időszakát szoktuk Rákosi-rendszernek hívni – különösen erősen sújtotta az agrárnépességet.

           A rendszer végső célja parasztságnak a földtől / magántulajdontól való megfosztása volt – azaz a kollektivizálás. Másfelől kitüntetetten törekedtek a nehézipar fejlesztésére, ehhez pedig a tőkét, a munkásság élelmezésére szolgáló mezőgazdasági termékeket erőszakkal vonták el a parasztoktól – akik egyelőre zömmel még saját földjüket művelték.

           Erre szolgált a beszolgáltatás / begyűjtés – amikor az állam nevetségesen alacsony összegért – lényegében ingyen – vette el a parasztok által megtermelt javakat. Mégpedig nem arányosan (azaz mintegy adóként), hanem fejenként előírva a beadandó mennyiséget. Olyan magasan állapították meg ezeket a számokat, hogy sok családtól a teljes termésüket elvették. Aki nem teljesítette beadási kötelezettségét, azt bűnözőként kezelték. Sokan kerültek bíróság elé “közellátási bűncselekmény” címén.

           A rendszer sajátosságából fakadt, hogy a nyers kényszeren kívül propagandával is igyekeztek rávenni a parasztságot a terményei beadására. Erre szolgáltak a plakátok – ezekből nyújtok most át egy válogatást. (Megfigyelhető közös jellemzőjük: rajtuk mindenki mosolyog és jókedvű.)

 734c9ed1de58059e1db908586a62a736.jpg

A kép összekapcsolja a beadást az ipar fejlesztésével – az indok pedig: “a béke védelme”. Ezzel az ürüggyel Sztálin a 3. világháborúra készült – mégpedig erőltetett hadseregfejlesztéssel

 c13229fe1619e94c44c5ba3f85fb7b22.jpg

A fenti plakát konkrétan jelzi a béke ellenségeit: az öntudatos paraszt „gonosz” amerikai katonákon tapos. A felszólítás egyértelmű: ne is vigye haza termését az érte dolgozó szántó-vető: egyből adja az államnak.

 2884d8880bfe3e30349e60a2d627e18e.jpg

Az előzővel összecsengő mondanivaló – de itt már némi biztatás is akad: „a felesleget viheted a piacra”. Ha marad…

 661ceac4625ace91da51eab662f17bfc.jpg

A következő plakátok konkrét termények gyors beadására buzdítanak. A kukoricát régen nem géppel aratták, hanem kézzel törték. (Személyes észrevétel: gyermekként én is törtem kukoricát a ’80-as években nagyapám 1 hold földecskéjén).

 2893fa1e551954a9af25cfa9a89cf1b4.jpg

Továbbra is a sebesség a lényeg – és itt is a piac a kecsegtető ösztönző.

 d853417e78a278284cbf4c884148cf5f.jpg

Itt már nincs ösztönzés csak kemény felszólítás – ráadásul igen szűkre szabott határidőkkel.

 fc7e313fcf2828e4a7cc01feeb1f0743.jpg

Ez nem színes plakát, hanem vélhetően egyszerű „szórólap”-szerűség, amit vélhetően úgy osztogattak a parasztoknak. Feltűnik az 1989-ig használt szó a kelet-európai kommunista országokra: „béketábor”.

 2c7d712d237df0b667da08ac56b81fa7.jpg

Új termék: a tej. Nem elég a kötelezőt beadni: „illett” túlteljesíteni. Biztosan a valóságban is így örült neki a tehéntartó gazdasszony…

 

 c5c0b8e9a3f53e6a1a80f780a087d3d3.jpg

Ez a plakát 1953 környékén készülhetett, mert Nagy Imre kormánya csökkentette a parasztságra nehezedő terheket. Pozitív ösztönzés: „gondolj a gyermekekre!”.

 4ddc88aecbf5a3984e6a5e54a9073454.jpg

Itt már alapos, részletes előírást olvashatunk arról, milyen is legyen a beadott baromfi. A széles mosoly garantált…

 11_tojasbeadas_ii.jpg

Újabb termék: tojás. Itt kivételesen nem szerepel ember a képen: maga a kakas szólítja fel a tyúkokat a beadásra. Nem éppen klasszikus népmese…

 419faea2bd9b2c620cc88a89d84239ac.jpg

Mivel ösztönözzük a mosolygó dolgozót: ötéves terv + kicsivel több pénz! Persze felmerül a kérdés, hogy a tojás beadásától vajon hogyan lesz a falu élete „boldogabb”?

 5525968b284f037ab00a017f47e3d52f.jpg

Kombinált ösztönző rendszer: sertés + kukorica. Kivételesen nem festmény, hanem fénykép szerepel a plakáton.

 14_borbeadas.jpg

A bor sem maradhatott ki az állam által igényelt javakból. A határidő itt is sürgető lehetett.

 15_borbeadas_ii.jpg

Nem csak a kész bort kellett ám beadni, hanem magát a szőlőt és a mustot is! A pontosság vonatkozhat időre és mennyiségre is….

 c23734ff1ada2c0d2345d298d6cb9d78.jpg

Újabb plakát emberek nélkül – csak a termékre koncentrál!

 2f0eecaaee8356e2b6621efd864d5fdc.jpg

Újabb termék: napraforgó. A kommunista vezetők megtalálták az ösztönzés „igazi módját”: kedvezményes szappan! Elvárás: a kötelezően elvárt mennyiségén felül – esetlegesen – megmaradó termények is az állam kezébe jussanak…

 

 eeb03ee42e996573a771acafc30fad32.jpg

A végére egy „gyöngyszem”. Ez nem plakát, hanem oklevél: egyfajta „mezőgazdasági sztahanovistáé”, aki túlteljesítette a tervet.

Kérdés: nem történt-e valami trükk az elszámolásnál. Az aljas húzás: Ha X Y tudott ennyit beadni, akkor rá hivatkozva a többiek kötelezettségét is fel lehet emelni jövőre…

Út demokráciából diktatúrába - választások a weimari köztársaság idején (1919-1933)

Németország viharos történelme

Az. I. világháború okozta szenvedéseket megelégelve a német nép 1918 őszén elzavarta II. Vilmos császárt és november 9-én kikiáltották a köztársaságot.

 

Pár hónappal később, 1919. januárjában Alkotmányozó Nemzetgyűlési választásokat tartottak. Ezen a mérsékelt, a köztársaságot támogató pártok hatalmas győzelmet arattak.

 A Szociáldemokrata Párt – akik a forradalom révén, már 1918 novemberében kormányre kerültek -, a német munkásosztály pártja kapta a legtöbb szavazatot (38%). Ők szavakban marxisták voltak, de a gyakorlatban elfogadták a magántulajdont.

Szövetségesüknek bizonyult a Centrum (majdnem 20%). Ők a császárság korában Katolikus Centrum néven működtek és a katolikus társadalom érdekeit védték az erősen protestáns állammal szemben. A két világháború között már inkább „Német Centrum” volt a nevük és a keresztény értékekért álltak ki.

A Német Demokratikus Párt (DDP) a liberális eszmerendszer balra hajló szárnyát képviselte.

Ők hárman együtt képviselték a mérsékelt erőket, az úgynevezett „weimari koalíciót”. 76%-os többségük kezdetben jelentős stabilitást adott-adhatott a kormányzatnak – noha köztük értelemszerűen jelentős világnézeti különbségek voltak. (Az SPD a munkásságot, a másik két párt inkább a polgárságot képviselte).

A baloldali ellenzéket a Független Szociáldemokrata Párt (USPD) képviselte, akik még 1917-ben váltak ki a közös munkáspárti táborból.

Jól látható, hogy az I. világháború, a szenvedések sokkjának hónapjaiban a jobboldal igen gyenge támogatottságot tudott csak elérni. A Német Néppárt (DVP) konzervatív-liberális tömörülés volt, a a császárkori nemzeti liberális párt örököse – viszont ide tartozott a korszak nemsokára legjelentősebb politikusává váló  Gustav Stresemann.

A paletta jobbszélén ekkor a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) nevű, nemzeti-konzervatív (nacionalista) monarchista tömörülés állt. Mindössze 10%-ot kaptak…

  1. júniusában Németország kénytelen volt aláírni a teljes lakosság által igazságtalannak tartott versailles-i békeszerződést, ráadásul az országban egyre mélyült a politikai és gazdasági válság, gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények.

Az ebben a légkörben tartott 1920-as parlamenti választás jelentős átrendeződést hozott. A szocdemek szinte összezuhantak (38 --> 21,6),  csalódott szavazóik vélhetően balra mozdultak. Megerősödtek a Független Szociáldemokraták (7,6 --> 17,9), sőt megljeent egy tőlük is balra álló erő, az önálló kommunista párt.

A mérsékelt polgári pártoktól is tömegesen fordultak el szavazóik: Centrum 19,7--> 13,6, illetve demokraták: 18,5--> 8,3.

A jobboldal kezdett „visszakapaszkodni”: a mérsékeltebb konzervatív-liberálisok (DVP) majdnem 10%-ot javítottak, a nacionalisták (DNVP) pedig 5-t, így együtt már majdnem 30%-ot szereztek.

 

1923-ban a mérsékeltnek számító, fentebb már említett Stresemann lett a kancellár (haláláig, 1929-ig) és a gazdasági helyzet is javulni kezdett (Dawes-terv). Ebben a légkörben tartották meg az 1924. májusi választásokat.

A baloldal szélén jelentős átrendeződés zajlott: az USPD felmorzsolódott, helyüket a kommunisták vették át (12,6%). A szocdemek maradtak 20% körül…

A Centrum megőrizte (vélhetően elkötelezett) szavazóit, de mindkét liberális jellegű párt gyengült: a balra állók (DDP) mér csak alig kaptak 5%-ot és jobbra állók (DVP) is „benéztek” 10% alá.

 

A jobboldal egyre erősödött: a nacionalisták már majdnem 20%-ig jutottak, sőt – most először – náluk is szélsőségesebb erők is parlamentbe jutottak: a nemzetiszocialisták és szabadcsapatok erői.

Kormányzótöbbség hiányában decemberben új választásra került sor. Kicsit „tisztult a kép”.

A szélsőbal 10% alá esett vissza, így a szocdemek 26%-ot kaptak – ez a legjobb eredményük volt 1919 után. A Centrum-tábor továbbra is „fix” maradt, de polgári szövetségeseik (DDP, DVP) hajszálnyit visszaerősödtek a tavaszi „majdnem összeomlás” után. Kormánytöbbséget már csak a még tovább erősödő nacionalista-monarchistákkal (DNVP) együtt tudtak összehozni, akik most először kaptak 20%-nál több szavazatot. Ők ekkor érték el növekedésük csúcsát.

Hitler náci pártja (NSDAP) nem tudott érdemben tömegeket megszólítani: 3%.

Az 1924-29 közti éveket fellendülés jellemezte Európa-szerte. Ebben a viszonylag optimista légkörben került sor az 1928-as (utolsó „békés”) választásokra.

A baloldal határozottan erősödött. A kommunisták – akik az egész rendszert szerették volna megdönteni, így a konstruktív magatartás a legkevésbé sem jellemezte őket – nagyjából a helyükön maradtak, ám a szocdemek kezdték visszanyerni a lakosság szimpátiáját: messze a legerősebb párt lettek (majdnem 30%-os eredménnyel).

A három polgári középpárt (DDP, Centrum, DVP) mérsékelten gyengültek – így most újra a szocdemekkel léptek koalícióra.

A „kellemesebb politikai klíma” közepette a nacionalisták könyvelhették a legjelentősebb visszaesést, a nácik (2,6%) pedig megmaradtak – sajnos csak egyelőre – a paletta szinte értelmezhetetlen szélsőségeseinek.

 

Aztán 1929 őszén összeomlott a new yorki-tőzsde és a magántulajdonon és szabad piacon alapuló gazdasági rendszerre minden eddiginél mélyebb válság zuhant. Németországot egyre fojtogatóbb nyomor és munkanélküliség árasztotta el.

A veszekedő középpárti politikusok a kiutat előrehozott választásokba látták 1930-ban. Utólag nézve történelmi léptékű hibát követtek el ezzel.

A mérsékelt pártok – némi túlzással – a megszűnés szélére sodródtak (konzervatívok és liberálisok is 5% alatt, a Centrum is kezdett „szétporlani”).

A szociáldemokraták (24,5%) – meggyengülve – ugyan a legerősebb csoport maradtak, de szavazóik egy része kezdett „átszivárogni” a kommunistákhoz (13%).

Az igazi áttörést ekkor érték el a nácik: a válság miatt az elkeseredett emberek tömegei szavaztak rájuk (2,6% à 18,3%). Szavazóik többsége vélhetően a nacionalistáktól (DNVP) érkezett: a nácik egyszerűen jobbról „túllicitálták” őket. A beszámolók szerint Hitler ezután az eredmény után már biztosra vette, hogy előbb-utóbb hatalomra fog kerülni.

Kormánytöbbséget senkinek sem sikerült összehozni, így a rendeleti kormányzás időszaka következett. A demokrácia egyre hanyatlott…

A gazdasági válság egyre súlyosbodott (növekvő csődök, munkanélküliség és nyomor) – így került sor a következő – szintén előrehozott – választásokra 1932 nyarán. Éppen a válság mélypontján…

A nácik nyertek. 37%-ukkal majdnem elérték a teljes „weimari” időszak rekordját, a szociáldemokraták 1919. januári 37,9%-át. Milyen nagyon fordult a világ 14 év alatt…

A baloldali szavazók is egyre elkeseredettebbekké váltak: a szocdemek tovább gyengültek (24,5 --> 21,6), a kommunisták – enyhén – tovább erősödtek (13,1 --> 14,3)

Az elemzők szerint mivel a demokráciát nyíltan eltörölni szándékozók két szél (NSDAP + KPD) együtt átlépte az 50%-ot, így a demokrácia formálisan is meghalt….

A liberális és konzervatív pártok szinte már nem is léteztek a szavazók számára – akárcsak a hagyományosabb nacionalisták.

Szemmel láthatóan a Centrum szavazói aránya „leng ki” a legkevésbé – de folyamatos 11-12%-uk igencsak kevés volt a demokrácia megvédéséhez.

A német politikai elit érezte, hogy a nácik kezébe adni a kormányzást végzetes lépés, így tettek egy utolsó próbát – 1932. novemberében, a gazdasági válság csekély enyhülése közepette – még egyszer az urnákhoz hívták a német népet.

Mivel nyáron nem következett be várt hatalomra kerülés – Hitler egyre türelmetlenebbé is vált – így szavazóik egy része vélhetően „visszatalált” a hagyományosabb nacionalistákhoz (NSDAP: 37 --> 33, DNVP: 5,9 --> 8,3). Azért továbbra is nácik alkották a Reichstag legnagyobb frakcióját.

A szociáldemokraták zuhanása sajnos megállíthatatlannak bizonyult (20%-uk történelmi mélypont a korszakban) – a kommunisták  - folyamatos erősödéssel – most kerültek legközelebb hozzájuk (17%!).

A mérsékelt polgári erők nem tudtak megerősödni, így a demokrácia nem kapott újabb, igazi esélyt a német néptől.

 1933.január 30-án Hindenburg birodalmi elnök végül kinevezte kancellárrá Hitler. Első kormánya – rövid ideig – koalíciós volt: a régi nacionalistákat (DNVP) vette be saját pártja mellé. 1933.február 26/27-én leégett a Reichstag – Hitler követelésére pedig Hindenburg elnök rendeletben vonta meg a német nép alapvető szabadságjogait. A hatóságot elkezdték börtönbe zárni a kommunista párt vezetőit, aktivistáit.

 

Március elején – még egyszer utoljára – szavazni hívták a német népet. Immár a terror és a mindennél harsányabb propaganda légkörében.

A nácik győzelme nem lehetett kérdéses – de nem kaptak többséget (44%). A DNVP-szavazók nem változtattak állápontjukon (8%) – így a koalíció formálisan is többségbe került – bár ezt Hitlert komolyan már nem érdekelte.

A szocdemek tovább gyengültek – szavazói vélhetően kezdtek beletörődni az éppen zajló eseményekbe – a kommunisták pedig úgy is kaptak 12%-ot, hogy képviselőik már be sem ülhettek a parlamenti patkóba.

Március végén a Potsdamban összeülő Reicstag megszavazta Hitlernek a felhatalmazási törvényt, azaz a parlament aláírta saját „halálos ítéletét”. A jelenlévők közül csak a szociáldemokraták szavaztak nemmel a nyilvánvaló diktatúrára – példát mutatva ezzel az erkölcsi kiállás fontosságáról.

Hogyan jutottak el a németek Moszkváig 1941-ben?

Hosszútávú világtörténelmi következményeit tekintve a II. világháború vélhetően legfontosabb eseménye a Szovjetunió elleni német támadás volt 1941 júniusában – hiszen így került évekkel később hosszú évtizedekre Kelet-Közép-Európa orosz/szovjet uralom alá.

7b2ef39bebf1dede77fc1788c4f9d94d.png

 A híres Barbarossa-terv széttartó irányú támadásokkal számolt: az északi célpont Leningrád (a korábbi és mai Szentpétervár), a középső Moszkva, a déli pedig Kijev és egész Ukrajna volt.

 ed4d7c62b1b932a01a1afcdebdc4d417.jpg

A náci hadviselés – amit a köznyelv gyakran „villámháborúnak” (Blitzkrieg) nevez – bombázásokra épül, melyet a harckocsi-hadosztályok rohama követ, akik visszakanyarodva katlanokat hoznak létre és az őket követő gyalogsággal együtt így kényszerítik megadásra az ellenfelet.

 9bf5005953f8038bdf9ec54bafd3af7a.jpg

 

Az 1941. június 22-én indult támadás igen gyors sikereket hozott a Wehrmacht számára: a szovjet légierőt megsemmisítettek és a szárazföldi csapatok sem voltak képesek egy ideig érdemi ellenállás tanúsítani.

          A fenti térképen júl látható, hogy már július közepéig (azaz alig kélt-három hét alatt!!!) milyen hatalmas területek német megszállás alá.

 smolensk_1941_diagram.jpg

Július elején a németek jelentős szovjet erőket zártak katlanba Szmolenszknél és a hónap közepén el is foglalták a várost. A hónap végén befejeződött az itteni csata – márpedig ezt a települést a közgondolkodás „Moszkva kapujának” szokta tartani.

 ef1dee9fa76406c16d05a9d75716a366.jpg

Július 30-án Hitler parancsában elvonta a páncélos-erőket a Közép-Hadseregcsoporttól, így a Moszkva felé folyó támadás egyelőre leállt.

          Szeptemberben a németek erők vélhetően a II. világháború – és a talán a teljes emberi történelem – legnagyobb bekerítő hadműveletét hajtották végre: az 1. és a 2. páncélos-csoportok bezárták a gyűrűt Kijev körül. A szovjet hadsereg akkori talán legjobb csapatai kerültek katlanba: Sztálin nem engedélyezte az időben végrehajtott visszavonulást, így 650 ezernél több (!!!) szovjet katona esett fogságba.

 841ebf1752dc010cd15aec40c59edb86.png

 

A Wehrmacht erőinek újabb átcsoportosítása után szeptember 30-án indult meg a Közép-Hadseregcsoport támadása Moszkva ellen – a visszakapott páncélosokkal. Két újabb hatalmas katlant sikerült létrehozni.

 vjazma.png

Az északabbi katlan Vjazma városa előtt zárult be – márpedig itt már közvetlenül Moszkva megközelítési útvonaláról van szó.

 brjanszk.png

Mintegy 240 km-el délebbre Brjanszk előtt két külön katlan is létrehoztak a támadók – és mindkettőben sikerült is megadásra bírni a szovjet erőket.

A két csatában – melyeket néha említenek összevonva Vjazma-Brajnszki ütközet néven is – október első felében a szovjet hadsereg soraiból újabb 600 ezer (!!!) fegyveres esett ki.

 moszkvaig.png

A németek egyre közeledtek Moszkva felé és – ahogy a térkép jól jelzi – különösen a déli irányon tűnt úgy, hogy a szovjet hadvezetés nem tud már csapatokat állítani velük szemben.

Sztálin azonban hadosztályokat hozatott át Szibériából – titkosszolgálati információk jelezték, hogy a Japánok inkább az USA-t támadják meg és nem a Szovjetuniót. Ráadásul egyértelmű volt, hogy a németek célpontja Moszkva – azaz kénytelenek voltak összetartó irányú, frontális támadásokat indítani, így nem volt lehetőségük újabb katlanok létrehozására.

 taifun.jpg

A végső támadásra november közepén indultak: kemény fagyban és nagy hóban. Bár a fővárostól északra sikerült a külvárosokig hatolni, de végül megállították őket.

Amikor a Wehrmacht legyőzte a nyugati szövetségeseket - 1940 májusa térképeken

Ahogy mindenki tanulta, a II. világháború hivatalosan 1939. szeptember 1-jén tört ki, amikor a náci Németország megtámadta Lengyelországot.

           Mivel a nyugati demokráciák, Anglia és Franciaország 1939 nyarán garanciát ígértek Lengyelországnak, így – kénytelen-kelletlen – szeptember 3-án hadat üzentek Németországnak.

           A lengyelek óriási csalódására a nagyhatalmak ténylegesen nem támadták meg Németországot, hanem a határos „békésen álldogáltak” – így zajlott a „furcsa háború” 1939 ősze és 1940 tavasza közt a nyugati fronton.

Közben természetesen mindkét fél készített haditerveket.

A demokráciák azt hitték, hogy a németek az I. világháborús Schlieffen-tervet veszik elő újra és megint egy Belgiumon keresztülhaladó „kanyarral” indulnak Párizs felé. Épp ezért azt tervezték, hogy a francia csapatok és Brit Expedíciós Erő (BEF) benyomulnak Belgiumba, a belga hadsereg visszavonul nyugat felé és valahol az ország közepén megállítják a németeket.

Hitler kezdetben valóban hajlott a Schlieffen-terv megismétlésére – aztán mégis elfogadta egyik tábornoka javaslatát: ez lett a híres „Sarlóvágás”. E szerint a gyengébb „B” hadseregcsoport valóban megtámadja „frontálisan” Hollandiát és Belgiumot – de a fő csapást tőle délre az „A” hadseregcsoport méri. Ők – a páncélos hadosztályok zömével – átkelnek az Ardenneken és „elvágtatnak” a tengerig, bekerítve a Belgiumban tartózkodó nyugati csapatokat.

           A Wehrmacht támadása végül május 10-én indult meg (különösképp ugyanaznap lett Britannia miniszerelnöke Winston Churchill)

           A térképen látszik, hogy a német páncélosok május 13-ra Sedan térségében átkeltek a Meuse (Hollandiában: Maas) folyón és tőlük északabbra is sikeresen haladt a támadás.

Május 20-ra (azaz alig 10 nap alatt) a német tankok (a bombázók hathatós támogatásával) rohamtempóban elérték a tengert.

 

Május 24-re a belga, francia és velük szövetséges brit csapatok egyre szűkebb területre szorultak vissza – Belgium nyugati részén és Franciaország északi „csücskében”. A térképen is látszik, hogy a német páncélosoknak nem okozott gondot az Ardenneken való áthaladás – amit a franciák eredetileg nem gondoltak lehetségesnek…

Május 24-26 között – Hitler parancsára – a német hadosztályok megálltak kicsit, hogy a légierő „puhítsa” az egyre szűkebb területre összeszoruló szövetségeseket, majd 26-án – a páncélos-hadosztályok elsősorban délről – újra támadásba lendültek.

           Mivel Calais hamarosan elesett, így Dunkerque / Dunkirk maradt az egyetlen kikötő, ahonnan a brit (és francia) csapatokat evakuálni lehetett, hogy ne essenek német fogságba.

A brit flottának és brit önkéntes civil hajósoknak egy hét alatt (május 27- június 4.) sikerült is 300 ezernél több katonát biztonságban elszállítaniuk. Nehézfegyverzetük azonban odaveszett és a RAF (Brit Királyi Légierő) is sok gépet vesztett ezekben a napokban.

A Brit Expedíciós Erők elűzése, Hollandia és Belgium fegyverletétel után június első felében a Wehrmacht különösebb erőfeszítés nélkül győzte le a megmaradt francia seregeket. A Maginot-vonal végül nem védte meg Franciaországot – kikerülték…

           Franciaország északi része 4, déli része pedig két (1942-44) évre német megszállás alá került.

süti beállítások módosítása