1953 márciusában meghalt Sztálin. A diktátor még holtában is "gyilkolt": a ravatalhoz érkezők közti tolongásban talán több százan is meghaltak...

Sztálint is bebalzsamozták, mint az államot alapító Lenint és testét ugyanabba a vörös márvány mauzóleumba helyezték el. Ám ez csak 1961-ig tartott, amikor - a XXII. pártkongresszus döntése alapján - kihozták és felirat nélküli sírba temették.

Az 1953 utáni hatalmi harcból - évek alatt - a Donyeck-vidéki munkásból pártfőtitkárrá emelkedett Hruscsov került ki győztesen. Beszédei során nem egyszer ragadták el az indulatok...

1961-ben a semleges Bécsben találkozott a két szuperhatalom vezetője. Itt Hruscsov túl fiatalnak és tapasztalatlannak találta Kennedyt - ezért mert a következő évben nukleáris rakétákat telepíteni Kuba szigetére.

Két generáció, két világ, két kontinens találkozása. Amikor a forradalmárok 1959-es hatalomátvétele után egyre ellenségesebbé vált az USA és Kuba viszonya, a kubaiak - mivel a hidegháború időszakában jártunk - a másik pólussal, a Szovjetunióval szövetkeztek.

Hruscsov örült, mert a "világforradalmat" elvihette az "imperialista" Egyesült Államok közelébe - Castro pedig azért, mert támogatást, fegyvereket és kőolajat kapott. Ahogy akkor mondták: "A forradalom megtanult spanyolul".

Talán a legabszurdabb képek egyike a szovjet történelemben: az egyik szuperhatalom vezetője, aki "ujját atomrakéták kilövőgombján tartja" - éppen a kukoricatermesztést reklámozza egy kolhozban.

Hruscsov nem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy éppen az ideológiai alapon létrehozott kolhoz-rendszer bizonyult képtelennek rá, hogy az ország népességét ellássa élelemmel - ezért minduntalan újabb és újabb "megoldási" ötletekkel állt elő. A kukoricatermesztés megnövelése azt a célt szolgálta volna, hogy több hús jusson a szovjet dolgozók asztalára.

A kiváltságait féltő pártelit 1964-ben megbuktatta Hruscsovot - talán az utolsó olyan kommunista vezetőt, aki még hitt saját rendszerében. A vezetés élére helyezett Brezsnyev élvezte a szuperhatalmi státuszt - itt éppen a vietnámi háború, a Watergate-botrány és a kőolaj-válság által megtépázott USA elnökével, Gerard Ford-dal "jópofizik" 1975-ben, Helsinkiben.

Brezsnyev már nem hitt semmilyen eszmében - "bizánci" stílusú, műveletlen, cinikus hatalomtechnikus volt, aki egyszerűen hatalmat, jólétet és kiváltságos életet akart családjának. Itt éppen az "állami" jachton élvezi az életet - karján "imperialista" Rolex-órával...

A kommunista pátelit élvezeteiben is a régi arisztokrácia mintáit követte - egyik kiváltságuk a vadászat volt. Az egyre öregedő és betegeskedő Brezsnyev ezt is "összkomfortos" formában művelte...

Az egyre mélyebb gazdasági válság felé haladó ország gerantokrata elitje végül 1985-ben egy fiatalnak számító "reformert" helyezett az élre: Gorbacsovot. Ő a Szovjetuniót nem megsemmisíteni, hanem működőképessé tenni akarta  Nem jött össze...

Egy kép, amit mindenki ismer. Egy kép, ami akár a rendszer jelképe is lehetne. 1986 április 26-án robbant fel a csernobili atomerőmű egyik blokkja - de május 1-jén még kivezényelték a közeli Kijev lakóit a megszokott parádéra...

A végére egy újabb elhíresült fotó - ilyen, amikor egy nagyhatalom felismeri korlátait és visszavonul. Ezen az 1989-es képen szovjet csapatok vonulnak ki Afganisztánból.

Két évvel később már maga a Szovjetunió sem létezett...

A dualizmus korában hazánkban vagyoni cenzus határozta meg a választójogot, ezért csak a népesség csekély százaléka voksolhatott.

Az őszirózsás forradalom során született 1918. évi I. néptörvény bevezette az általános (nőkre is kiterjedő!) választójogot. Károlyi Mihály kormánya 1919 áprilisára tűzte ki a választásokat, de a március 21-i kommunista hatalomátvétel miatt ez meghiúsult.

 A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi Friedrich-kormány 1919 novemberében új választójogi rendeletet adott ki - amely lényegét tekintve jóváhagyta az általános választójogot, sőt azt az igen fontos alapelvet is, melynek értelmében a voksolás nyíltból titkossá vált!

1920 januárjában így megtartották a magyar történelem első, általános választójoggon alapuló, titkos választását.

Amint látható, még a meghúzott "trianoni" határokon belül  fekvő területek egy része is idegen katonai megszállás alatt volt még (Baranya: szerb, Tiszántúl: román) - ugyanakkor a Nyugat-Dunántúl (a későbbi Burgenland) még a magyar kormány fennhatósága alatt állt.

Az ország egyik jelentős politikai ereje, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem indult - tiltakozáképpen a különítményesek fehérterrorja ellen.

A térképen is látható, hogy az ország legerősebb politikai ereje az "Országos Kisgazdapárt" volt. Nagyatádi Szabó István még 1919 körül szervezte meg a Kisgazdapártot, amibe aztán 1919 őszén már középbirtokos elemek is "beáramlottak". Őket támogatta a Dél- és Közép-Dunántúl, a Duna-Tisza-közének zóme, Abaúj és Zemplén is. A fővárosban értelemszerűen nem igazán voltak jelen.

A különféle (jobboldali) csoportokat egyesítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jól szerepelt az erősen katolikus Nyugat-Magyarországon, valamint Heves, Nógrád és Borsod jelentős részén - és persze Budapesten.

A budapesti zsidó polgárság a Nemzeti Demokrata Párt (Vázsonyi Vilmos pártja) mellett tette le a voksát - így ők is bejutottak a két nagy mellett.

Az 1921 áprilisában miniszterelnöké kinevezett Bethlen István 1922 januárjában a Kisgazdapártból megalkotta "Egységes Pártját" - de tartott tőle, hogy ha 1920-hoz hasonlóan, meglehetően demokratikus feltételek mellett tartják meg a következő választásokat, akkor nem biztos, hogy többséget szerez.

A következő "megoldást" választotta: 1922 tavaszán új választójogi rendeletet bocsátott ki, amely jelentős visszalépést jelentett, több tekintetben is. Megszűntetve az általános választójogot, műveltségi cenzust vezetett be (férfiak 4 elemi, nők 6 elemi), ezzel a legszegényebbeket fosztotta meg a voksolás jogától. Ráadásul az ország nagy részén (Budapesten kívül szinte mindenhol) az 1918 előtti nyílt szavazást állította vissza - ami széles lehetőséget teremtett a kormányzati hatalom (az "urak világa") számára a nyomásgyakorlásra.

A térképen látható, hogy a "nyílt szavazás" "meghozta gyümölcseit": a legtöbb falusi választókerületben az Egységes Párt jelöltje nyert el a mandátumot (245 helyből legalább 140-et szerezve kényelmes többséget szerzett).

Bethlen megengedte magának azt a luxust, hogy Budapesten - ahol az emberek továbbra is titkosan voksolhattak - el sem indult (!) az Egységes Párt. Az ország második legerősebb parlamenti ereje a munkásosztály Szociáldemokrata Pártja lett: jól szerepeltek Budapesten, a főváros környékén valamint több bányavidéken is (Dorog, Tatabánya, Salgótarján, Miskolc).

A különféle "keresztény" jelszóval induló csoportok sokfelé szakadtak: némelyek beállnak majd a parlamentben Bethlen kormánya mögött, mások (pl. a legitimisták) szembe fordultak vele.

1926-ra politikai és gazdasági tekintetben is előre haladt a bethleni konszolidáció. A pártszerkezet egyszerűbbé, áttekinthetőbbé vált.

Az Egységes Párt majdnem teljesen "birtokba vette" a vidéki Magyarországot + most már a fővárban is indultak, így jelentősen megnövelték mandátumaik számát.

Több kisebb-nagyobb keresztény-jobboldali csoport egyesüléséből létrejött a kormánytámogató Keresztény Gazdasági és Szociális Párt. Ők - a politikai katolicizmus hagyományához méltón - Nyugat-Magyarországon voltak a legerősebbek. A hozzájuk tartozó Keresztény Községi Párt ("Wolff-párt") a fővárosban is sikeresen szerepelt.

A szociáldemokraták - szemben 1922-vel - egyéni mandátumot már nem, csak listásokat tudtak szerezni.

A különféle liberális erők továbbra is elsősorban a fővárosban remélhettek támogatást és - szemben a későbbi korszakokkal - tudtak egyéni mandátumokat "begyűjteni", helyi szintén "beágyazott" pártonkívüli képviselők is.

Az 1929-ben "megérkező" gazdasági világválság alaposan felforgatja majd a politikai viszonyokat - de ez már a '30-as évek "története".

A hivatalos meghatározás szerint: "a teljes termékenységi arányszám (TFR, total fertility rate) a szülőképes korú (15-49) nőkre számított hipotetikus gyermekszám, amelyet egy nő szülne élete folyamán, ha az adott életévében akkora eséllyel szülne gyereket, mint amekkora eséllyel egy azonos korú nő szült gyereket a vizsgált évben."

Európával már korábban foglalkoztam (és világ összehasonlító demográfiával is) – most jöjjenek Európán kívüli kontinensek.

2024-es világtárkép grafikailag jól, könnyen értelmezhető. Szembetűnő, hogy a világ országainak zöme már a “kék” tartományba került, azaz 2,1-nál alacsonyabb fertilitással a természetes fogyás állapotába.

Úgy tűnik az, hogy a világ népessége továbbra is nő, elsősorban Afrikának köszönhető. A “fekete kontinens” annyira eltérő demográfiai mintát mutat, hogy a bolygó népességében egyre nagyobb és nagyobb az afrikaiak aránya.

Afrika közepén, a Szaharától a dzsungel irányába húzódik egy észak-déli övezet, ahol a nők még jelen pillanatban is átlagosan hat (!!!) vagy annál több gyermeknek adnak életet.

Ide tartozik pl. Niger, Csád. a Közép Afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság (régi nevén: Zaire). Ehhez a zónához “csatlakozik” még nyugat felé a szaharai Mali és Mauritánia, dél felé pedig Angola.

Nagyon sok gyermek születik még “Afrika szarván”, Szomáliában is – ahol évtizedek óta még igazából működő államhatalom sincs.

Igazából cask a kontinens két “sarka” követ eltérő mintákat: az arabok (muzulmánok!!!) által lakott Líbia, Marokkó és Tunázia (itt már nem érik el a 2,1-es határt!!!), délen pedig az iparosodottabb és jelentős európai eredetű népességgel rendelkező Dél-Afrika.

Egy időben Ázsia volt a népességrobbanás “motorja” – de itt már sokszínűbbé vált a kép.

Néhány szegényebb nemzet továbbra is erősen gyarapszik (a női egyenjogúságot hírből sem ismerő) Afganisztán mellett a szintén muzulmán Pakisztán, Irak és Jemen is.

Ezt a mintát követik az egykori Szovjetunió belső-ázsiai 8szintén muzulmán) nemzetei is.

Más – vallásilag egymástól eltérő – nemzeteket már elért a modernizáció: ők épp a stagnálás küszöbén “billegnek”. Ide tartozik pl. a muzulmán (siíta) Irán és a szintén muzulmán Indonézia, a buddhista Nepál, Bhután és Mianmar (régi nevén: Burma), valamint a kommunista politikai rendszerben élő, buddhista és katolikus hitű Vietnám is.

Már átbillent a fogyásba a gazdag, erősen iparosdott Japán, a “világgazdaság motorja”, Kína és a buddhista Thaiföld is.

Egészen extrém az erősen iparosodott Dél-Korea, ahol a női termékenység 1 alá (!!!) esett, ezzel negatív világrekordot állítva be.

A világ legnépesebb országa címét nemrég India átvette Kínától. Itt valóban népességrobbanás zajlott – de mintha ez most éppen megállni látszanék. Érdekes, hogy a kontinensnyi országban milyen komoly regionális különbségek vannak: a legtöbb szövetségi államban 2020-ra már a reprodukciós 2,1 alá esett a termékenység, de az ÉK-i Bihar államban ez még nem következett be (talán a muzulmán lakosság magasabb arányával összefüggésben).

Bevándorlás nélkül már az Egyesült Államok népesség és fogyásnak indult volna. Itt talán még hatalmasabbak a regionális különbségek, mint Indiában.

A legkevesebb gyermek a kifejezetten jómódú ÉK-en születik (pl. Maine-ben és Vermontban) – a legtöbb pdig egy É-D tengely mentén, a hagyományosabb agrár-övezetben, a Nagy Síkság nyugati részén (a két Dakotában és Nebraskában). Utah-ban talán a mormon vallás is hozzájárul, a “szinten maradáshoz”.

Latin-Amerika érdekes történet.Francia-Guyana szinte már Afrikát idézi (3,4!); két szegény, indián lakosságú államban (Bolíviában és Peruban) 2022-ben még 2,4 fölött volt a fertilitás – ezzel szemben az inkább kreol lakosságú Chilében és Uruguay-ban(1,5) már szinte európai szintre zuhant.

A francia történelem bővelkedik felkelésekben, az éppen regnáló hatalom elleni népi megmozdulásokban. 

Párizs városa sokáig megőrizte középkori szerkezetét - így a mindenkori felkelők számára leginkább az nyújtott lehetőséget a reguláris csapatokkal való eredményes küzdelemre, ha eltorlaszolták a szűk utcákat / sikátorokat és ezek mögül vették fel a harcot a túlerővel.

Napóleon kétszeri bukásakor (1814-ben és 1815-ben) a győztesek a Bourbon-dinasztiát helyezték vissza az ország trónjára. Az 1824-ben trónra lépő X. Károly erősen kedvezett az "ultraroyalistáknak", ezért 1830-ban felkelés tört ki ellene - ez lett a "júliusi forradalom".

Ezen az utólag színezett metszeten azt láthatjuk, amint Párizs népe a legkülönfélébb tárgyakat hordja össze, hogy ezekben utcai torlaszt építsen.

Ezen a másik rajzon láthatjuk, hogyan védekeznek a szimbólumként a trikolórt használó civil harcosok a támadó katonasággal szemben.

A felkelés sikerrel járt - X. Károly elmenekült és a család Orléans-i ágából származó Lajos Fülöp lett az ország (utolsó) királya.

 Lajos Fülöp (1830-1848) népszerűsége korántsem volt "töretlen" a főváros lakóinak körében. 1832. júniusában egy kisebb "rebellió" ki is tört ellene - de ezt a hadsereg két nap alatt leverte.

Aztán elközelgett a számunkra oly emlékezetes 1848 - a Népek Tavasza. Februárban Párizs népe először tüntetett a király ellen, majd amikor a hadsereg tüze hallos áldozatokat követelt újra utcai torlaszokat emeltek.

A fenti grafika kicsit túlzónak tűnik - a valódi barikádok nem lehettek ennyire magasak.

A felkelők - akárcsak 1830-ban - néhány nap alatt diadalt arattak: így Lajos Fülöp lett az, aki elmondhatta magáról, hogy barikádok juttatták hatalomra - és barikádok is buktatták meg.

1848. február 25-én kikiáltották a Második Köztársaságot. 

A megszülető köztársaságot szociális feszültségek terhelték, így amikor az összeülő új - konzervatív többségű - Nemzetgyűlés feloszlatta a "nemzeti műhelyeket", az ismét munkanélkülivé lett munkások júniusban újra fellázadtak.

A művészi festmény azt a pillanatot ábrázolja, amikor a magukat vörös zászlóval meghatározó munkások barikádjába betör a náluk sokkal nagyobb erőt képviselő reguláris haderő.

Ezt a felkelést ("éhséglázadást") leverték.

Állítólag az ekkor már emigrációban élő, februárban megbukott Lajos Fülöp király így kommentálta az eseményeket: "Könnyű a köztársaságnak - ők megtehetik, hogy lövetnek a népre."

A technika fejlődése páratlan lehetőségeket hozott: ezen az - utólag színezett - fotón most először láthatjuk a barikádokat (már a júniusi harcok elülte után) a saját szemünkkel.

Látható, hogy az utcai torlaszoknak leginkább az ilyen szűk utcákban volt értelme.

III. Napóleon császársága idején (1852-1870) Hausmann báró prefektus vezetésével alaposan átépítették Párizst. Ekkor alakították ki az első szép, hosszú, egyenes, széles sugárutakat. Egyes legendák szerint éppen azért, hogy egy esetleg, a császár elleni felkelé esetén ezeket már ne lehessen eltorlaszolni. Aztán a történelem mégis máshogy alakult...

Az 1870/71-es porosz-francia háború során a császár már 1870 szeptemberében fogságba esett és megbukott - következett a Harmadik Köztársaság (1870-1940). A poroszok 1870/71 fordulóján ostromolták Párizst - a lakosság pedig, történelmi hagyományait felelevenítve a Nemzetőrséggel védekezett.

1871 márciusában, a köztársasági / konzervatív kormány - az időközben megkötött fegyverszünet okán - el akarta venni a Nemzetőrség ágyúit, mire azok szembefordultak a kormánnyal és átvették a hatalma a főváros felett: ezzel vette kezdetét a Párizsi Kommün ("községtanács") rövid története.

A Nemzetőrök - a francia hagyományokhoz híven - védekezésképpen a Versailles-ben székelő kormány ellen - barikádokat emeltek. Látható, hogy ehhez most már "profi" módon utcaköveket használtak fel.

Vélhetően mérnökök is dolgozhattak a Nemzetőrségben, mert itt igen szabályosan megépített torlaszokat láthatunk: az utcakövek tetejére homokzsákokat rendeztek el.

Az 1871-es felkelők már ágyúkkal is rendelkeztek. A korabeli fotótechnika hosszabb exponálási idővel járt - ezért élesek a szilárd tárgyak és elmosódottak a mozgó emberi alakok.

Ez talán a leginkább közismert fotó a Párizsi Kommünről - elszánt nemzetőrök készülnek a harcra a kormánycsapatok ellen.

Barikád a másik oldalról - jól látható az ágyú számára tüzelési lehetőséget biztosító "lőrés" profi kialakítása is.

A harc nem is váratott sokat magára. 1871. május 21-én a kormánycsapatok megkezdték Párizs ostromát. A térképen - kis piros "pöttyökkel" jelölve - jól látszik, hogy a nemzetőrök milyen sok utca torlaszt építettek.

Eljött a "véres hét" (május 21-28) - amikor a barikádról - barikádra haladó reguláris csapatok visszafoglalták fővárosukat. Ezek vesztették életüket a harcokban...

Az I. világháború során a német csapatok nem jutottak el Párizsig, a II. világháború során pedig (1940-ben) a francai kormány és a lakosság sem védte a várost, mely így harc nélkül került a Wehrmacht kezére,

1944 nyarán azonban megtörtént a normandiai partraszállás, amikor pedig augusztusban az amerikai csapatok Párizs közelébe értek, a francia ellenállók felkelést robbantottak ki.

Felelevenítve a nemzeti hagyományaikat újra utca torlaszokat emeltek a megszálló német csapatok elleni harcra. Ezeknek a barikádoknak azonban már nem kellett komolyabb harcokat kiállniuk, mert a németek végül harc nélkül feladták Párizst - és bevonulhattak a felszabadítók.

1968-ban derült ki, hogy mennyire erősen egy nép kulturális hagyományai. A tüntető diákok is "barikádokat" építettek májusban. Ezek azonban szemmel láthatóan nem igazi harcra készültek - és nem is fogott lőfegyvert egymásra a diákság és a rendőrség, így szerencsére nem is halt erőszakos halált senki Párizsban 1968 májusában.

AS 1889 nyarán összeült II. Internacionálé döntött úgy, hogy május 1-je legyen a munkásosztály ünnepe. Természetesen az államhatalmak csak lassan, fokozatosan tették ezt állami munkaszüneti nappá - így számtalan országban a munkások aznap egyszerűen sztrájkoltak, hogy ünnepelni tudjanak.

A magyar munkások is ünnepeltek ezen a napon - természetesen rendszerenként eltérő lehetőségek között - és változó szellemben és hangulatban. A május 1-jei fotókból hoztam most bőséges válogatást.

Az első kép kivétel - hiszen mg nem fénykép, hanem grafika. A budapesti munkások már a legelső alkalommal, 1890-ben magukévá tették az Internacionálé felhívását. Aznap a Városligetbe mentek ki ünnepleni - a leírások szerint 60 ezren! A helyszín később hagyománnyá vált.

1919 különleges évnek bizonyult, mert március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság. A kommunista irányú Forradalmi Kormányzótanács  - először a magyar történelemben - munkaszüneti nappá nyilvánította május 1-jét. Mivel csak heteik voltak az előkészületekre, így ideiglenes dekorációkat tudtak készíteni: a Keleti pályaudvar előtt pl. gyorsan bedeszkázták Baross Gábor szobrát és fel is tettek rá egy vörös csillagot...

"Feudális" múlt helyett munkásjövő gondolhatták -így vörös drapériával burkolták be a magyar uralkodók szobrait a Hősök terén (erre utal majd Horthy Miklós november 16-i bevonulási beszédében). A középső szoborcsoport főalakja Marx...

Természetesen felvonulást is tartottak aznap. A transzparensen Kun Bélák nagy reménye szerepelt - amire a rendszer egész létét alapozták: "Világforradalom".

A két világháború között ismét sztrájkoltak a munkások május 1-jén, de 1945-ben az Ideiglenes Kormány - nyilván kommunista befolyásra - újfent munkaszüneti nappá nyilvánította ezt a napot. A jelszónak az ad értelmet, hogy formálisan még tartotta a Ii. világháború (Hitler épp előző nap lett öngyilkos...).

1946-tól aztán sokkal szervezettebbé vált ez a nap. Ekkor erősen politizáló jelleget öltött - hiszen két hónappal hamarabb. márciusban alakult meg a Baloldali Blokk (a kommunisták, a szociáldemokraták és a Nemzeti Parasztpárt) "harci szövetsége". Itt még több a piros-fehér-zöld zászló, mint a vörös...

Régi szokás volt május 1-jén szakmánként felvonulni. A szín nem lehet más, mint vörös, az autó ütött-kopott, a jelszó pedig velősen: "Termelj!

1947-től egy újabb tipikus elem jelent meg: autókra szerelt, nagyméretű, időnként látványos installációk - így-egy gyár vagy szakma képviseletében.

1952-ben ért hatalma zenitjére Rákosi Mátyás (60. születésnap, miniszterelnöki tisztség átvétele). Jól látható a személyi kultusz: a "dolgozók" kötelesek voltak hatalmas arcképeket cipelni.

1954-ben a Kossuth Lajos utcát is a vörös szín uralta - "minden mennyiségben"... A részvétel a legkevésbé sem volt önkéntes...

Ezen a szintén 1954-es fotón láthatjuk, ami a kommunista diktatúrákban május 1-je legalapvetőbb sajátossága volt: dolgozók tömegeinek (százezreinek!) kivezénylése, hosszú tömött sorokban - a vezetők pedig tribünről "gyönyörködnek" bennük...

1955-ben még állt Sztálin szobra: a felvonulás monumentalitást, teljes rendezettséget sugall - a spontaneitás legcsekélyebb jelei nélkül...

 A XX. században talán 1957-ben volt a legnagyobb fontossága ennek a napnak. A novemberben, a forradalom eltiprásával, az ország élére került kádári vezetés demonstrálni akarta, hogy "a nép a kormány mögött áll". Valóban sokan mentek ki aznap a Hősök terére: gyáranként terelték oda az embereket, sokan bizonyosan félelemből mentek el...

Ekkor zajlott le a magyar történelem első élő TV-közvetítése - bár a lakosság többsége ekkor még nem rendelkezett ilyen készülékkel...

1959-ben ismét a hagyományos "koreográfiát" láthatjuk: felvonulók tömegei a Dózsa György úton - temérdek vörös zászlóval. Akit a gyára nem vezényelt ki, az - kihasználva a munkaszüneti napot - bámészkodhatott...

Egy időben szokás volt, hogy a vezetők "spontán" elvegyültek a dolgozók soraiban: 1961-ben éppen a kádári megtorlás egyik kifejezetten bosszúálló, agresszív alakja vonul: Marosán György.

A gyerekek számára május 1-je azon napok egyike volt, amikor lufit kaphattak a Városligetben: 1965-ben is ennek örülnek gyerekek és felnőttek egyaránt.

1970-re visszatértek az egyre látványosabb installációk: az Inotai Hőerőmű dolgozói még azt is megoldották, hogy a szimbolikus kémények füstöljenek is....

1978-ban eső mosta a várost: a felvonulás azért így sem maradhatott el...

A Kádár-korszak talpkövét jelentette az "életszínvonal-politika" - ennek egyeik elemeként egyre több család rendelkezett saját tulajdonú személyautóval.

Igen ám, de a "szocialista" típusok némelyike hajlamos volt a meghibásodásra - a képen a Magyar Autóklub "sárga angyalait" látjuk, aki épp az 1978-as felvonulásra gurulnak.

A lakosságot vélhetően a szórakozás vonzotta leginkább a Városligetbe - itt (1980-ban) a kor színészei olvasnak fel szórakoztató jelenetet.

A kommunista vezetők a rendszer utolsó pillanatáig ragaszkodtak a lakosság tömeges felvonultatásához - Budapesten ennek 1983-ban is a Dózsa György út volt a legfőbb helyszíne.

A felirat elárulja, hogy ez a kép 1985-ben, a "felszabadulás" 40. évfordulóján készült. Sejthetjük, hogy a ligeti járókelőket egyre kevésbé érdekelte a politika - és egyre kevésbé hitt bárki is a "munkásosztály megbonthatatlan egységében"...

A II. világháború után Németországból - keleten - hatalmas területeket "vágtak" le, a fennmaradó részeket pedig 4 megszállási zónára osztották.

Több évig tartó folyamat eredményeként 1949-re két német állam alakult meg: az amerikai védelem alatt álló, demokratikus NSZK (Nyugat-Németország) és az egykori szovjet zónából alakított csatlós-állam, az NDK.

A "Német Demokratikus Köztársaság" hivatalosan 1949. október 7-én alakult meg és 1990. október 3-án szűnt meg, amikor a területét alkotó tartományok egyesültek a nyugati tartományokkal - ezzel helyreállt Németország egysége.

Bár az egyesülét óta már több, mint három évtized telt el - és újabb generációk léptek felnőtt korba - mégis az elmúlt évek számtalan statisztikai adatfelvétele azt mutatja, hogy komoly különbségek osztják meg továbbra is ezt a nagy országot.

Ezen a 2018-as térképen (28 évvel az egyesülés után!) jól látszik, hogy az egykori NDK területén alakult tartományokban az egy főre eső GDP többnyire 30 ezer euró alatt marad - miközben az egykori NSZK délitartományaiban 40 ezer eurónál is mgasabb!!

A következő térkép még frissebb - és még részletesebb. 2021-es (három évtizeddel járunk az egyesülés után!) és az egyes körzetekre lebontva mutatja az egy főre eső vásárlóerőt.

Nos: a volt NDK területén ez a legtöbb helyen még az országos átlag 80-át sem éri el! Akad ugyan néhány kevésbé prosperáló körzet nyugaton is - de keleten legfeljebb Berlin környéke veheti fel a versenyt az egykori NSZK-val...

 Ha valahol nem prosperál olyan jól a gazdaság - akkor ott munkát is nehezebb találni...

2015-ben a keleti tartományokban az ifjúsági munkanélküliség elérte a 7-9%-ot, miközben DNY-on ez többfelé 3% alatt maradt...

Egy egészen friss térkép mutatja, hogy mennyire eltérő a gyermekvállalási kedv az egyes körzetekben: a 3 év alatti (tehát 2021 óta született) egyermekek aránya keleten zömmel az országos átlag 80%-a alatt marad - miközben az egykori NSZK-ban sok helyen ez az országos átlag 120%-nál is magasabb...

Joggal merül fel a kérdés: ezek a tartósan továbbélő regionális különbségek vajon kihatnak-e a lakosság politikai irányultságára? Nos: úgy tűnik, igen.

2017-ben (több, mint negyed századdal az egyesülés után!), az AfD nevű párt újfent "rárajzolta" a térképra az egykori NDK-t: a keleti tartományban 20-30% körül végzett - miközben sok olyan nyugati körzet maradt, ahol még a 9%-ot sem tudták megközelíteni...

A végére pedig megérkezünk a jelenbe: a 2025-ös választásokon (35 évvel az egyesülé után!!!) ugyanazt a térképet láthatjuk, mint 1949-ban, mintha továbbra is két Németország létezne: az egykori NDK-ban szinte mindenhol az AfD nyerte a pártok versenyét - az egykori NDK-ban pedig a CDU/CSU.

Hunyadi Mátyást, 1458 februárjában jelentős részben azért választotta meg az országgyűlés - Szilágyi Mihály és Garai László hathatós "előkészítése" nyomán - királlyá, mert a nagy törökverő hús, Hunyadi János fia volt, így joggal várhatták tőle apja politikájának, sikereinek a folytatását.

Noha 1456-ban II. (Hódító) Mohamed szultán jelentős vereséget szenvedett Nándorfehérvár ostrománál, de az oszmán támadások hamar újrakezdődtek.

A szultán 1459-ben elfoglalta Szendrőt - ezzel végleg felszámolta Szerbia maradékát is.

1463-ban Bosznia következett: a szultáni fősereg rövid idő alatt, mintegy 70 (!!!) kisebb-nagyobb erősséget foglalt el.

Tomasevics István bosnyák király Jajcát várát próbálta megvédeni - de sajnos kudarcot vallott. A török elfogllata a várat, a királyt kivégeztette - ezért a bosnyák államiság évszázadokra meg is szűnt.

Újabb "ütközőállam" esett ki a magyar védelmi rendszerből.

Mátyás - édesapja korábbi stratégiáját követve - az év őszén lendült támadásba seregével.

Kitartó ostrom után, Karácsonykor foglalta el Jajcát - amely hosszú időre a magyar védelem egyik kulcsává lett.

1464-ban Mátyás elérkezett életet csúcspontjára: a Szent Koronával, Székesfehérvárott, az esztergomi érsek érvényesen magyar királlyá koronázta.

Az év őszén Szapolyai Imre indult seregével Boszniába -és sikerült is elfoglalni Szrebernik várát, tovább erősítve védelmünket.

A Luxemburgi Zsigmond által megkezdett politikát folytatva ekkor már kettős végvárrendszer védte hazánkat - részben "előretolva", eredetileg bosnyák területen.

A következőkben Mátyás inkább nyugat felé fordította tekintetét és a cseh tartományok meghódításáért indított háborút.

1474-ben azonban egy török "portyának" sikerült az ország szívébe hatolnia és Váradot is kifosztania. Ez megtépázta az uralkodó népszerűségét - valamit tennie kellett.

Két évvel később, 1476-ban a király megint a telet választotta a hadműveletek időpontjául. Célpontja a Száva déli partján épült Szabács volt.

Februárban sikerült is elfoglalnia a palánkból épült várat. Az esemény irodalmi jelentőséggel is bír, ugyanis a vár viadalát beszéli el a legrégebbi eredetiben fennmaradt magyar nyelvű históriás ének.

1477 körül Mátyás megtalálta azt a férfiút, aki temesi ispánként, sok déli vármegye erőforrásait mozgósítva alkalmasnak bizonyult a déli végek védelmére: ő volt Kinizsi Pál.

Ő ekkor már - a király adományaként - Nagyvázsony birtokosa volt.

Hamarosan nagy szükség lett rá és csapataira, mert 1479-ben újabb, erős fosztogató portya indult Erdélybe. Báthory István erdélyi vajda csapatai túlerővel néztek szembe Kenyérmezőnél (a Maros mentén). Aztán megérkezett Kinizsi a hadával - és a magyar hadak nagy diadalt arattak.

 1481-ben, három évtizedes uralkodás után meghalt Hódító Mohamed. Utóda, II. Bajezid békésebb természetű volt. 

Ekkortájt történt, hogy Mátyás és a török megbízottak titkos alkut kötöttek: a török csapatok vállalták, hogy Ausztria fosztogatására indulván nem fosztogatnak magyar (horvát) területen átvonulván. Persze ezt nem mindig tartották be - így adódott is néha diplomáciai perpatvar az 1480-as években a két fél között.

Mindazonáltal Mátyásnak 1476 után már nem kellett személyesen hadat vezetnie délre - így tudott komoly hadi sikereket elérni ekkor - és így foglalhatta el Bécset 1485-ben.

A XIX. század végére már kialakult az események fényképes rögzítésének gyakorlata. A XX. századi Franciaországban pedig bőven akadt mit fotózni...

Az I. világháború kitörésekor a hadvezérek még a XIX. századi gyakorlatot próbálták meg folytatni. A képen a marne-i csatában, 1914 szeptemberében, nyílt mezőn, tömegben (sisak nélkül!) rohamozó francia gyalogosokat látunk. 

Ekkor még úgy tűnhetett, hogy gyors győzelmet aratnak a visszavonuló németek felett. Aztán kiderült, hogy a lövészárokból tüzelő géppuska lesz egy időre a csatatér ura...

Ugyanannak a háborúnak egy másik arca: a bombatölcsérek szaggatta talajon próbálnak meg (fejüket már sisakkal védve!), szórt alakzatban előretörni francia gyalogosok 1916-ban a Verdun környéki pokolban.

Amikor Franciaország a világpolitika meghatározó szereplője volt: a Négy Nagy az 1919-es párizsi békekonferencián. Jobbról a második Clemenceau francia miniszterelnök: aki házigazdaként és nyelvtudása révén (tudott angolul!) kézben tartotta az ügyeket, fontosabb döntéseket.

20 évvel a verduni "vérszivattyú" után a francia Népfront nyerte a választásokat. A képen kommunista munkások, harcos ökölszorításukkal egyszerre fejezik ki örömüket  a baloldali győzelem miatt- és egyúttal elégedetlenségüket is,kevesellve az intézkedéseket.

Ami a németeknek az I. világháborúban négy év alatt sem sikerült, az összejött a II. vh-ban hat hét alatt: 1940 júniusában a Wehrmacht ostrom nélkül vehette birtokba Párizst, melyet a francia csapatok meg sem próbáltak védeni...

Aztán fordult a történelem menete: az amerikai csapatok közeledtének hírére a francia ellenállás elővette történelmi hagyományait és 1944 augusztusában újra barikádok emelkedtek Párizs utcáin.

Megint nem került sor Párizs ostromára: a németek kivonultak és a megérkező De Gaulle tábornok vezetésével a francia politikusok és egyszerű állampolgárok augusztus végén felvonulást tartottak (kicsit mintegy pótolva a meg nem tarthatott július 14-i parádét). Némely tetőablakból még leadott pár lövést néhány német mesterlövész - de ez De Gaulle-t nem tántorította el...

1968 a nagy diáklázadások éve volt: ezen az érzelemdús fotón egyetemisták néznek farkasszemet gumibotos, sisakos rohamrendőrökkel.

Minden népnek vannak történelmi hagyományai: úgy tűnik a franciák esetében ezek közül az egyik az utcai torlaszok emelése. A '68-as diákok is felelevenítették ezt. Ám ezek a "barikádok" már nem igazi harcra készültek - és nem is ostromolta meg őket semmilyen hadsereg...

Aztán - mintegy a viharos tavasz lezárásaként - május végén milliós felvonulást tartottak - de nem a tüntető diákok, hanem a "rend" hívei, azaz az elnök, De Gaulle támogatói...

A modernkori francia történelem egyik alapvető hagyománya az 1789-es forradalom - ezért július 14-én mindig színpompás katonai parádét tartanak. Ez a fotó a 200. évfordulón, 1989-ben készült.

Mindenki hallott már a nagy európai pestisjárványról - de vajon honnan érkezett és milyen útvonalon terjedt el olyan gyorsan?

A tudomány állítása szerint a XIV. század első felében már felbukkant a kór Belső-Ázsiában.

A villámgyors lovaikon vágtató mongol harcosok "hozták el" a járványt a Fekete-tenger partvidékére.

 Manapság kevéssé köztudott, hogy a levantei kereskedelemben érdekelt olasz városok (Velence és Genova) szinte "gyarmatokat" (kereskedelmi telepeket) tartott fenn a Földközi- és a Fekete-tenger medencéjében. Ezek egyike volt a Krím-félszigeten található Kaffa városa.

1347-ben  egy kipcsak mongol sereg ostromolta a várost. Amikor egyre több harcos halt bele a seregben terjedő járványba, akkor - egyfajta korai "biológiai fegyverként" - katapultokkal bedobálták a fertőzött holttesteket a városfalon belülre. A megfertőződött genovai hajósok / kereskedők először Konstantinápolyba vitték el a kórt - 1347 őszén.

Ugyanezekben a hetekben a kór eljutott Szicíliába (Messinába), majd - még az év végén - már Genovába (és Marseille-be) is.

Az 1348-as év hozta el a járvány igazi európai "berobbanását" - főleg a kereskedelmi útvonalak mentén!

Ez a fajta pestis fertőzött rágcsálókon, elsősorban a patkányokon élősködő bolhák csípése révén terjedt. Olyan baktériumokat juttattak az emberi szervezetbe, amelyek elsőként a nyaki, lágyéki és hónalji nyirokcsomók megnagyobbodását okozták, majd a véráramba kerülve vérmérgezéshez, végül pedig halálhoz vezettek.

A tünetek közé tartozott az oxigénhiány következtében sötétre színeződött bőr, ezért kezdték fekete halálnak nevezni. 

Mivel a kereskedelem egyaránt zajlott szárazföldön (szekerekkel) és tengeren, így a patkányok / bolhák eljutottak Észak-Afrikába, augusztusban pedig már "partra szálltak" Angliában is.

A középkori városok eleve zsúfoltak voltak - hiszen kis alapterületen, "be kellett férni" a védelmező falak közé. Bármilyen fertőzés eleve itt terjedt a legjobban (a szenny - lefolyók hiányában - az utcán ömlött) + a kereskedelmi útvonalak is itt futottak össze. A tömeges elhalálozások okán valóságos világvége hangulat uralkodott több városban is.

Az 1349-es esztendő tovább vitte a kórt: hajóval eljutott Norvégiába, elérte Magyarországot, Franciaország nyugati részét és Portugáliát is. A zarándokok / kereskedők elvitték Mekkába is.

 1350-ben érte el a pestis Németország zömét, Dániát, Svédországot és a Balti-tenger partján fekvő lengyel területek is.

Látható, hogy a legsúlyosabb veszteség a kereskedelmi központokat érte: a gazdag észak-olasz városokat (Velence, Genova, Firenze, Pisa, Siena), a Hanzából pedig Brémát és Lübecket.

Az '50.es évek első felében a pestis még a ritkán lakott, kereskedelem által kevésbé érintett orosz területekre is eljutott.

Ezt a térképet figyelmesen megnézve arra figyelhetünk fel, hogy az adatok nem egyértelműek - bizonyos történészek arra jutottak írott források alapján, hogy Magyarországot vélhetően sokkal kevésbé sújtotta a pestis - ritkán lakott ország révén, ahová alig jártak külföldi kereskedők...

A középkorból nem igazán ismerünk pontos demográfiai adatokat, a feljegyzések hangneme pedig időnként annyira "borús", mintha kihalt volna a kontinens.

A történészek kb. a lakosság 1/3-ának  - rövid idő alatt - bekövetkezett halálával számolnak - ám óriási területi eltérésekkel.

Ahogy fentebb már esett róla szó, bizonyos városokban (az említetteken kívül pl. Párizsban vagy a gazdag Flandriában) meghalhatott akár a lakosság fele is! Megérthetjük, miért éltek ezt meg a kortársak szinte "világvégének".

Az össz-népességet tekintve vélhetően Itália, Franciaország és Anglia szenvedték el a legsúlyosabb csapást (Közép-Európában pedig Bécs). Angliában komoly munkaerő-hiány alakult ki.

A szegényebb, kifejezetten agrár-jellegű Kelet-Közép- és Kelet-Európában sokkal kevesebben haltak meg.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy 1351/52 körül csak az első nagyeurópai hullám ért véget. A kórokozó még évszázadokig velünk maradt - a későbbi járványok pedig sokszor a történelem valós alakítói lettek (pl. 1456: Hunyadi János halála, 1708: a Rákóczi-szabadságharc hanyatlása).

A frankokról mindenki tanult a középiskolában.

A korai középkor talán legnagyobb létszámú germán népe voltak, jelentős hódítók, akik nagy birodalmat hoztak létre. Részben a mai német (és kicsit a francia) nép ősei lettek.

Törzseik a korai századokban a Rajna alsó folyása mentén éltek. A történészek két nagy csoportra osztják őket - száli és ripuári frankokra.

Az V. század második fele nagy változásokat hozott: Klodvig (a Meroving-dinasztia alapítója) "királyként" egyesítette őket (482 körül) - bár az igazat megvallva ő mégiscsak inkább barbár törzsfő maradt, aki egész életében szívesen használta csatabárdját az "ellenvéleményt" kifejtő előkelőkkel szemben...

Az egykori Galliában megszűnt a római fennhatóság: északon egy darabig egy Syagrius nevű késő-római "dux" (kb. "hadvezér") gyakorolta a hatalmat, délen pedig a nyugati gótok, korábban érkezett germán törzse.

 Syagrius "országát" 486-ban, a nyugati gótokék pedig 507-ben foglalták el (ez utóbbiak országa, Hispániában a 711-es arab hódításig fennmaradt). Közben Klodvig - már keresztény felesége hatására - 496/497-ben megkeresztelkedett, de a hit nem vált belső meggyőződéssé nála.

A térképen is látható, hogy ez a kevéssé ismert barbár törzsfő a történelem jelentős hódítóinak egyike, hiszen arra is maradt a népnek energiája, hogy mindeközben (még 502 körül) az "őshazától" dél-kelet felé is terjeszkedjenek és leigázzák a náluk gyengébbnek bizonyult (szintén germán) alemannokat.

(Róluk kapna nevét az egész németség a mai francia nyelvben, lásd: "Allemagne")

 Klodvig ("Clovis") 511-ben halt meg: a birodalmat pedig az uralkodócsaládon belüli véres viszályok sújtották évszázadokon át és többször részekre hullott. Az "őshazát" nevezték Austrasiának, a Syagriustól elragadott részeket Neustriának, Gallia középső és dél-nyugati részét pedig Aquitániának.

A VI. század folyamán még a belharcok közepette is tudták tovább terjeszkedni: 533-ban uralmuk alá hajtották az addig önálló Burgundiát (a mai Kelet-Franciaország és Svájc dombos-hegyes vidékeit). 

Az egykori gyalogos harcosok a VIII. században tanulhatták el nomád népektől (talán az avaroktól) a kengyel használatát, mellyel sikeres lovashadsereget tudtak felépíteni.

A birodalom újraegyesítése és arab harcosok visszaverése (732: Poitiers), majd pedig dinasztia-váltás (751: Merovingok --> Karolingok) után 768-ban lépett trónra történelmük leghíresebb alakja Nagy Károly.

Ez a férfiú, aki majdnem egész életét lóháton, hadjáratról hadjáratra vonulva töltötte jelentős birodalmat örökölt apjától Kis Pippintől - és újabb hódításokkal gyarapította azt. 

Látható, hogy minden égtáj felé megnövelte uralmi területét: törekedett ezen területeknek birodalmába történő teljes beolvasztására (ez a frank közigazgatási - grófsági - rendszer kitejesztését jelentette) - az ezen túli területektől pedig valamiféle függést várt el.

A germán longobárdok királyságát 774-ban semmisítette meg - ezzel a pápaságot is megszabadította veszedelmes szomszédjától.

A szászok sokáig ragaszkodtak a germán mitológiából ismert "isteneikhez", itt a térítés és a hódítás együtt jártak - de ez legalább két évtizedig tartott.

A veszedelmes déli szomszéddal, az arabokkal szemben is vezetett hadat és 778-ban a Pireneusok déli oldalán létrehozta a "Spanyol Őrgrófságot", melynek központja Barcelona lett.

A bajorok és a karantánok - két későbbi "dél-német" törzs már korábban keresztény hitre tértek, így a 780-as év végén őket sikerült békés úton birodalmához csatolnia.

A mi történelmünk szempontjából különösen fontos, hogy 796-ban - vélhetően a kagán aranycskincsei után is sóvárogva - seregei megsemmisítették a Kárpát-medencében létező Avar Birodalmat és a Dunántúlra (leginkább annak nyugati felére) is kiterjesztették a frank fennhatóságot (itt is őgrófságot szerveztek).

Élete csúcspontját az jelentette, amikor 800 Karácsonyán Rómában a pápa császárrá koronázta.

814-es halála után személyes szinte "mítikus" magasságokba emelkedett: a 800-as koronázást "másolja" majd le I. (Nagy) Ottó német király 962-ben (onnantól számoljuk majd a Német-Római Császárság létét), nagy Károly aacheni palotája lesz pedig a majd a késői középkortól a német-római császárok trónra lépésének helyszíne.

Hatalmas birodalmát koraközépkori viszonyok között természetesen nem lehetett egyben tartani.

843-ban, Verdun-ben unokái már szerződést írtak alá a felosztásról.

A legidősebb testvér -Lothar -kapta a császári rangot és a birodalom közepét (Lotharingia, Burgundia, Lombardia), "Kopasz" Károly a nyugati tartományokat, "Német" Lajos pedig a keletieket.

A Karoling-családtagok viszályai tovább folytatódtak, 880-ban, Ribemont-ban aláírt egyezménnyel pedig már szinte a mai Európa előzményeit látjuk körvonalazódni:

a Nyugat Frank Királyságból született meg a későbbi Franciaország,

a Keleti Frank Királyságból (mely egyre inkább "törzsi" hercegségekre tagolódott) pedig a későbbi Németország.