Korábbi posztomban már igyekeztem végig vezetni Olvasóimat a francia történelem utóbbi két évszázadának barikádharcain.

Az utca torlasz - különösen középkori eredetű, szúk utcákból álló városokban - máshol is a felkelők gyakori eszköze volt a rájuk támadó, általában reguláris csapatokkal szemben.

Ezen események ábrázolásaiból szeretnék párat "felvillantani" - a teljesség igénye nélkül.

Az európai forradalmi hullámok gyakran indultak ki Párizsból, 1848/49-ben azonban a feszültség Itáliában hamarabb érte el a robbanáspontot.

Palermóban már januárban fellázadt a nép a Nápolyból őket elnyomó Bourbon-dinasztia ellen. Kikiáltották ugyan Szicília függetlenségét, de 1849-ben elbuktak a nápolyi csapatokkal szemben.

A februári párizsi forradalom - időlegesen - sikeresebbnek bizonyult. Lajos Fülöp király menekülésre kényszerült és kikiáltották a Köztársaságot (másodszor a francia történelemben).

A fenti rajz nyilván hevenyészett és méreteiben nem pontos, de így is jól mutatja, hogy a barikádokat spontán építették - és tényleg bármit felhasználtak hozzá, amit erre alkalmasnak véltek...

Az olasz nemzettudat szempontjából Ausztria (amely 1815-ben birtokba vette Lombardiát és Velencét) elnyomó hatalomnak bizonyult. Velük szemben március közepén tört ki felkelés: "Milánó öt napja" során ki is űzték a városból a megszálló csapatokat. Az osztrákok aztán visszatértek - és Lombardia még egy évtizedig Ferenc Józsa tartománya maradt...

Minél szűkebb egy sikátor - annyél könnyebb volt eltorlaszolni...

Nem ok nélkül kapta az 1848/49-es forradalmi hullám a Népek Tavasza elnevezést - a Német Szövetség államaiban is igazából márciusban ragadtak fegyvert a hazafias és alkotmányos törekvések hívei.

Az itt látható küzdelem a híres berlini Alexanderplatzon zajlott. A barikádra kitűzött zászló jól mutatja, hogy a felkelők célja nem csak alkotmányos rendszer bevezetése volt, hanem a német egység megvalósítása is. Az alkotmányosság terén sikeresebbnek bizonyultak, de a Német Császárság csak két évtizeddel később született meg.

Bécs népe különösen aktívan "politizált" 1848-ban. Márciusban sikerült elérniük Metternich kancellár menesztését, de májusban már újra barikádok emelkedek, hogy a Habsburg-dinasztiát újra engedményekre szorítsák. A hazafiás felkelők legelszántabb csapata a - főleg diákokból álló - Akadémiai Légió volt.

Ők is a német egység zászlaját tűzték ki.

A harmadik bécsi forradalom (október 6.) után a város irányítása hetekre az Akadémiai Légió kezébe került. A reguláris osztrák csapatokkal szemben - a lengyel Bem tábornok vezetésével -barikádokat emelve vették fel a küzdelmet, de október végén elbuktak.

 Az itt látható barikád ugyan nem tűnik méretében pontosnak - de ez már "profibb" - hiszen építéséhez főleg követ használtak.

A Habsburg Birodalom szláv alattvalói Prágában tartottak konfliktust. A radikálisabb diákok júniusban kerültek szembe fegyveresen is a reguláris osztrák csapatokkal. A korabeli ábrázolás a lengyelség szerepét (nemzeti színek) emeli ki, valamint azt, hogy nők is fegyvert ragadtak az utcai torlaszok védelmében.

Widisch-Gratz tábornok csapatai öt nap alatt győztek - utána indultak ugyanők Bécs ellen...

1849-re a legtöbb európai uralkodó - elsősorban az arisztokrácia, az államapparátusok, a hadseregek és a melléjük társuló nagypolgárság segítségével - már visszaszerezte pozícióját.

Néhány bátor radikális / liberális próbálkozott utóvédharcokkal. Ezek egyike volt a drezdai felkelés 1849 májusában - melynek leverésében a szász király igénybe vette a porosz csapatok segítségét is...

Nyilván már senkit nem lep meg, hogy a felkelők nem szász tartományi színek, hanem a német egység fekete-vörös-arany lobogója alatt küzdöttek...

A mi magyar 1848/49-es szabadságharcunk sem szűkölködött hősies küzdelmekben, de utcai harcok helyett nálunk inkább a regulárissá szerveződő honvédség vívta önvédelmi harcát - főleg mezei ütközetekben.

Júniusban lehetőségem nyílt 4 napon át hallgatni diákok középszintű történelem érettségi feleleteit.

Idén is elhangzott pár bájos mondat - ezekből válogattam :)

"Szent István kolostort épített a bencés apostoloknak." - Úgy érzem, az "apostol" és a "szerzetes" szavak kicsit összeakadtak...

"Az evangélikusok - Luther Márton tanácsa nyomán - az Újszövetséget "nem annyira" olvassák". - Tekintve, hogy a protestantizmus kiemelt szempontja Isten Igéjének olvasása, azért ez elég meredek mondat...

"A dualizmus korában a mezőgazdaság GÉPIESEDETT" - Elképzelem, amint a parasztok GÉPIES mozdulatokkal kaszáltak...

"Fejlődött a VASBÁNYÁSZAT" - Milyen frankó lehetett, amikor csavarkulcsokat és kalapácsokat bányásztak a föld mélyéből...

"Csökkent a natalitás - ezért nőtt a népességszám" - Tehát kevesebb gyerek született, de mégis többen lettünk. Ha ezt gimnáziumi matektanárom hallotta volna...

"A dualizmus korában újfajta ANTIBIOTIKUMOKAT használtak." - Fleming már Tisza Kálmán munkatársaként tevékenykedett - azát 50 évig titkolta...

"A négyesfogat tagjai: Rákosi, farkas, Révai - és talán Szálasi?" - Szálasi és Rákosi tényleg ültek a Szegedi Csillagbörtönben együtt 1938-40 között, de azért Szálai vörös csillaggal?

 "Fontos, hogy a ppt-nél tudjunk mutogatni az ÜGYESEBBIK kezünkkel." - És mi van akkor, ha valaki az ÜGYETLENEBBIK kezével mutogat a táblánál???

Nagy Imre KOALÍCIÓS per áldozata lett." - KONCEPCIÓT ki sem dolgoztak az egészről...

"Szent István korában nem lehetett húst enni böjtön KÍVÜL" - Szegény középkori magyarok, akkor mikor ettek húst? Se böjtben, se böjtön kívül???

"Szent István a SZENT ISTVÁN BAZILIKÁBAN  temették el." - Abban a bazilikában, melyet 1905-ben szenteltek fel...

"Szent István fia - NAGY IMRE." - Imre - Imre, de nem mindegy melyik....

"Kádár János hátba szúrta Rákosit." - Vagy talán inkább Nagy Imrét?

"Az Alföldön CUKORNÁDAT termesztettek." - Elképzelem, amint 1952-ben machetét ragad Józsi bácsi Kiskunlacházán...

 A tanulság: a diákság fantáziája - különösen vizsgahelyzetben: kimeríthetetlen!

Kárpátalja fogalma alatt a Kárpát-medence észak-keleti részét értjük: hozzávetőleg a Felső-Tiszától a Kárpátok gerincéig (a Vereckei-hágóig) terjedő területet. Ez a táj a 895-ös honfoglalástól 1919/20-ig a mindenkori magyar állam része volt.

A hatalmas erdőségek igen lassan, évszázadok alatt népesültek be, ezért a vármegyerendszer is csak ilyen ütemben érte el őket.

Az itt látható térkép, elsősorban helynévi adatok alapján próbája meg rekonstruálni a Kárpát-medence kora-Árpádkori népességét.

Látható, hogy az hegyvidékek / erdők szinte lakatlanok voltak még, illetve a magyarság elsősorban a síkvidéki részeket népesítette be.

Kárpátaljának a Tiszához közelebbi részein elszórt, ritka szláv népességet tételezhetünk fel, az Alföld peremvidékén a magyarsággal keveredve.

A XII. században feltehetően megindult bizonyos magyar paraszti csoportok áramlása a hegyek felé - újabb szláv-magyar keveredést eredményezve, egyúttal lehetővé téve a vármegyerendszer kiterjesztését.

Évszázadok hosszú során át zajlott keleti szláv nyelvet beszélő, keleti keresztény vallású csoportok bevándorlása a hatalmas erdőségekbe. A "Rusz" szóból eredeztetve őket nevezte hívta a magyarság ruszinoknak vagy ruténeknek, esetleg (a későbbiekben, megkülönböztetendő majd a létrejövő orosz birodalom alattvalóitól) "kisoroszoknak".

 A mohácsi csata utáni három részre szakadáskor Kárpátalja alapvetően a királyi Magyarországnál maradt, de bizonyos (déli) területei az Erdélyi Fejedelemséghez kerültek.

A török kiűzése után kirobbanó Rákóczi-szabadságharc éppen erről a tájról indult (ezért is hívták Esze Tamás korai mozgalmát "tiszaháti felkelésnek". Mivel kezdetben e régió (etnikailag vegyes!) parasztsága ragadott fegyvert a Habsburg-elnyomás ellen, ezért is hívják a ruszinságot "Rákóczi népének".

(A nagy fejedelem telepített is le a Kárpátokból, belsőbb részekre ruszin üvegkészítő mestereket - az ő utódaik élnek most is a Zemplénben pl. Komlóska kedves falujában).

A török kiűzése utáni  XVIII. század hozta a legnagyobb népmozgásokat a Kárpát-medencében.

Az elpusztított alföldi részekre részben a hegyvidék magyarságra költözött "lejjebb" - így a hegyekből szintén földművelére alkalmasabb tájakra költöztek ruszin társaik is.

A török időkben "letarolt" ország vonzotta a betelepülőket, így ÉK-ről (a korabeli lengyel-litván állam területéről) újabb ruszin beköltözők érkeztek.

Láthatjuk, hogy a XVIII. század végére a ruszin parasztság - a magas hegyek kivételével - Kárpátalja fő népcsoportjává vált, sőt a keleti Felvidéket is ők népesítették be. A magyar parasztság a Tiszahát földjeit művelte.

1772-től, amikor Mária Terézia birtokba vette a Galíciát (Dél-Lengyelországot) jelentőssé vált a zsidóság beköltözése - elsősorban Kárpátaljára. Mivel ők - kívül állván a keresztény hiten - nem birtokolhattak földet sokáig semmilyen formában, így egyfajta "illeszkedő társadalmat" hoztak létre: elsősorban kocsmabérlők (pálinkafőzők!) és kereskedők lettek.

 Még a koraújkor évszázadaiban a ruszin papok nagyon bölcs döntést hoztak. Visszatértek Rómához, azaz a katolikus egyház kebelébe - a Szentszék pedig bölcsen megengedte számtalan eddigi szokásuk megtartását. Így lett a ruszin nép teljes egésze (és egy idő sután sok magyar is) görög (rítusú) katolikus.

1918-20 alaposan felforgatta Közép-Európa hatalmi viszonyait. Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés az 1918 őszén megalakult (első) Csehszlovák Köztársaság részév tette Kárpátalját.

Ez a soknemzetiségű csehszlovák állam demokratikus keretek között működött, de hatalmat elsősorban mégis a prágai cseh polgárság tartotta kezében, a magyar és a ruszin elitnek nem sok szava volt.

1938/39-ben - elsősorban az egyre erősödő Német Birodalom "nyomulásának" következtében - Csehszlovákia (több szakaszban) felbomlott.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli sávja, így Kárpátalja magyarok által lakott része (pl. Beregszász, Munkács, Ungvár) is visszatért Magyarországhoz.

Amikor 1939 márciusában Hitler csapatai bevonultak Prágába Csehszlovákia megszűnt létezni. Kárpátaljára ekkor a magyar honvédség vonult be. Az ekkor hazánkhoz visszacsatolt területen ekkor szinte kizárólag ruszin nemzetiségűek éltek.

Mintegy másfél évig (az 1940-es második bécsi döntésig) a fenti térkép mutatta hazánk hivatalos határait.

Aztán 1944 tavaszán minden korábbinál nagyobb szörnyűség szakadt a civil lakosságra. A német megszállókkal együttműködő magyar hatóságok áprilistól gettókba zárták, majd májustól deportálták a zsidónak minősített magyar lakosság jelentős részét. A rémség éppen Kárpátalján kezdődött...

A XX. században különösen gyors változékonyságot mutat a történelem.

Magyarország újra elvesztett egy világháborút, így az 1944. október 11-i (meg nem valósult) és az 1945. január 20-i fegyverszünetekben le kellett mondanunk az országgyarapításokról.

Kárpátalja így elvileg az újra megalakított Csehszlovákiához került volna vissza, de szovjet nyomásra Csehszlovákia még 1944-ben szerződéssel átadta a területet a Szovjetuniónak. A szovjet-orosz birodalom így, a történelem során először került a Kárpátokon belülre, hazánk pedig - Szálin akaratából - közvetlenül határos lett a Szovjetunióval...

Az 1944-ben megérkező szovjet hadsereg persze itt is "szokásos" tevékenységét folytatta: gyűjtőtábort hozott létre és a civil lakosság egy részét keletre hurcolta, munkatáborokba...

Kárpátalja lakói (ruszinok, magyarok és a kisszámú túlélő zsidóság) 1944 és 1991 között a Szovjetunó állampolgárai voltak - ahol az állami élet hivatalos nyelve az orosz volt.

Aztán 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, az egykori tagköztársaságok határai államhatárokká váltak, így Kárpátalja a frissen függetlenné vált Ukrán Köztársaság egyik megyéje lett.

Kárpátalja lakóniak zöme ukránul beszél, a magyarok elsősorban a határ menti falvakban és három városban élnek: Beregszászon, Ungváron és Munkácson.

Kárpátalja lakói most mindnyájan a háború végét és a béke beköszöntét várják - én pedig szeretném posztomat egy kedves  - pár éve még érettségiben is szereplő! - viccel zárni:

 "Szabó bácsi, az öreg suszter 1995 körül kopogtat a Menny kapuján. Szent Péter kéri, hogy foglalja össze röviden hosszú földi életútját:

- Én kérem, születtem Ferenc József apostoli király alattvalójaként; iskolába jártam és kitanultam a mesterséget Csehszlovákiában;; megnősültem Horthy Miklós kormányzó országlása alatt Magyarországon; hosszú évekig dolgoztam a Szovjetunióban most pedig ukrán nyugdíjas vagyok!

Szent Péter felkiált: - Nézd Uram, megvan a vándor zsidó!

Szabó bácsi méltatlankodik: - "Én kérem, egész életemben ki sem mozdultam Munkácsról!"

 A fenti blogbejegyzés összefoglalása az alábbi videómban is megtekinthető:

Rendszeres olvasóim tudják, hogy készítettem már válogatást magyar sörplakátokról.

Azóta újabb remekművekre bukkantem a múltból - ezekkel szeretném most a kedves olvasókat "felüdíteni" :)

A svájci származású Haggenmacher Antal Budapest több pontján is üzemeltetett sörgyárat. Ez a plakét a XX. század elejének "boldog békeéveiben" készülhetett - ekkor volt a Haggenmacher művek fénykora is.

A bal felső sarokban elegéns, polgári hölgyeket és urakat látunk egy kellemes kertvendéglőban. Ha figyelmesen megnézzól a képet, akkor kimondhatjuk, hogy a jelenben bizonyosan nem készülhetne ilyen plakát. A "vicces kedvú" festő ugyanis a reklám főalakjaként egy meglehetősen szakadt ruhájú, éppen lopást elkövető, szegény cigányembert ébrézolt..

A Kőbányai Polgári Sörfőzdét is a száuadforduló felívelő éveiben alapították - amkikor Budapest népessége (azaz a potenciális fogyasztók száma) ugrásszerűen növekedett.

A korszak sajátossága volt, hogy az év különböző szakaszaiban különféle "idénysöröket" is gyártotak és dobtak piacra. A plakát üzenete egyértelmű: a vidám farsangi mulatozás elengedhetetelen kelléke az alkohol...

Ez a plakát azt a fajta nyelvi leleményt használja, melyet manapság is láthatunk: a "jó fogás" üzleti kifejezést használja - és valóban egy erős férfikar ragadja meg az üveg nyakát. Ez is a Polgári Sörfőzde reklámja volt.

A Fővárosi Sörfőző Rt-t az I. világháború előtti években alapították, fénykora a két világháború közé esett.

Túl sokat nem tépelődhettek jelen termékük névadását illetően...

Ez a palkát sem készülhetne el manapság, hiszen a kifejezetten elhízott valóban "sörhasú" figura nem felel meg az egészségről alkotott jelenbeli képünknek. Mivel 200 literes hordót ábrázol, ezért feltehető, hogy ezen reklám megcélzottjai részben a budapesti kocsmárosok voltak.

Figyeljük meg, hogy a festő nem törekdett kifejezetten a város pontos ábrázolására, hisz a két híd ugyan jól felismerhető - de a Duna egyik partján mintha éppen a kék tenger hullámozna...

Úgy tűnik, régen a reklámpozóktól nem volt idegen a morbid humor sem. A kép meglehetősen sztereotíp: csíkor rabruha, golyó a lánc végén (a XX. századi magyar börtönükben ilyet biztosan nem használtak), a rabnak pedig igazi "bűnöző feje" van: kopasz és fogatlan.

Az mondjuk nem világos, hogy egy halálraítélten hogyan "segít" a "szenzációs" (!!!) termék, a "gyógytápsör"... Ugyanakkor azért láthatjuk a marketing alapvető szabályát: a kép fő alakja vidám és mosolyog...

 Természetesen nem csak Budapesten főztek ört hazánkban. A pécsi sörgyár 1911 óta viselte a Pannonia nevet.

A plakáton erőteljes testalkatü munkésember mosolyog szélesen - ezért is tehetjük ezt a képet inkább valahová a "30-as évek környékére. A cég választékára is felhívja a figyelmet: főznek barna és világos sört is.

Ez az 1939-ben készült naptár kicsit "nagyképű" Halvány színekben, a kép sarkaira elhelyezve teszi nevezetességként pl. a Székesegyházat (a jobb felső sarokban látható, firssen átadott Kikelet hotel a kor nevezetesség volt, filmet is forgattak itt) - majd mindezeknél fontosabbnak mutatja (a kép közepére helyezi, színesben) a helyi SÖRT...

A II. világháború utáni kommunista diktatúra természetesen a sörgyártásban is államosítást és központosítást hozott. Az "Országos Söripari Vállalat" reklámja nem "cizellál" olyan finomságokkal, mint pl. "dupla maláta", nem ad a termékének márkanevet, nem utal még a gyártás helyére sem - üzenete egyszerű: "igyál sort"...

Amikor Géza fejedelem 972-ben a nyugati kereszténységhez való csatlakozás mellett döntött, akkor a katolikus egyházban még az összes kolostor a benedeki Regulát használta.

A következő évtizedekben sorra jöttek létre hazánkban is bencés kolostorok - előbb királyi alapításként, később pedig gazdag főúri nemzetségek is követték e példát. E monostorok gyakran az alapító (illetve utódai) temetkezési helyéül szolgáltak, ahol akár évszázadokig imádkoztak az elhunyt családtagok lelki üdvéért.

Melyek voltak ezek közül a legkorábbiak?

Pannonhalma (hivatalos neve évszázadokig: "Szent Márton hegye") lehetett időben legelső. A hivatalos alapítási dátum 996. Bár Géza fejedelem ekkor még élt, de sejthetjük, hogy a tényleges kezdeményezés már fiától, Szent Istvántól indult.

Azért Szent Márton lett a kolostor védőszentje, mert ő - még a IV. században - a közelben, a római Savariában született.

Sajnos a XI. századi épületekből már nem maradt semmi, ez a kép, a feltételezett középkori állapotokat ábrázolja.

A kolostoregyüttes elnyerte az Unesco-világörökség kitüntető címét. Méltán hazánk egyik ékessége.

Pécsváradot is Szent István alapította. A szóba jöhető évszámok: 1015 és 1038.

A képen látható altemplom XI. századi (vaskos, román kori oszlopkötegekkel) - diákjaimnak mindig meghatottam említem, hogy ezek a falak az egyetlenek hazánkban, melyek még ténylegesen vendégül láthatták első királyunkat!

A Bakony hegység hatalmas erdei közepette (erre utal neve: "Bakonybél") is létrejött egy bencés monostor. Talán itt remetéskedett Szent Gellért 1023-1030 között, mielőtt első királyunk csanádi püspökké nevezte volna ki.

A kolostor alapítására 1030-1038 között kerülhetett sor, még Szent István életében - de innen sajnos egyetlen középkori részlet sem maradt ránk...

1019 után újabb kolostort alapított első szent királyunk - Zalavárott. A képen a régészek által feltárt alaprajzát láthatjuk.

Különlegessége, hogy itt már magyar honfoglalás előtt, a IX. században is állt keresztény templom - az itt élő, frissen megkeresztelkedett, frank uralom alatt álló szláv előkelők (elsősorban Pribina menekült fejedelem) részére.

 A néhány évtizeddel későbbi források még egy István-korabeli remeteségről is tudósítanak, a felvidéki Zoborhegyen. Az itt látható romok ugyan nem XI. századiak, de középkoriak.

 Az első olyan magyarországi monostor, melyet nem Szent István alapított talán a feldebrői lehetett, még a XI. század első harmadában. Az igen előkelő és gazdag Aba nemzetség adományából jött létre - és feltételezések szerint itt temették el harmadik királyunkat, a ménfői csatát elveszítő Aba Sámuelt 1044-ben.

Az 1046-os véres pogánylázadás után a külföldön keresztény hitben nevelkedett I. András lépett trónra, aki 1055-ben megalapította a tihanyi apátságot - talán a Kárpát-medence egyik legszebb pontján...

 A régészet egyre inkább bizonyosnak látja, hogy az uralkodót itt is temették el, miután öccse, I. Béla megölte őt 1060-ban. 

 1061-1067 körül egy (újabb- ezúttal a királyi családdal nem rokon) főúri nemzetség is elérkezettnek látta az időt kolostor alapítására.

A helyszín Zselicszentjakab (Kaposszentjakab), az alapító neve Győr fia Ottó, a felszentelésen pedig jelen volt az éppen uralkodó Salamon király és Géza herceg (a későbbi I. Géza) is.

Valószínűleg igaza lehet krónikáinknak, melyek I. Gézát a leginkább vallásos Árpád-házi uralkodók között tartják számon, mert nem csak a fent említett Somogy vármegyei alapításban vett részt, hanem 1075 körül - már királyként - ő alapította a garamszentbenedeki apátságot.

A képen is látszik, hogy mára fennmaradt temploma később épült, gótikus stílusban.

Erdély benépesítése lassú folyamat volt - talán ezzel is függ össze, hogy az első itteni kolostort - a kolozsmonostorit - "csak" a XI. század második felépen alapították.

Az adatokban sok a bizonytalanság: az alapító lehetett akár I. Béla (1060-1063) is, de talán inkább a fia,  Szent László uralkodása idején (1077-1095) került erre sor.

Úgy tűnik a kolostor régebbi, mint a később ide települt Kolozsvár városa.

Szent László uralkodása idején - 1083-ban - került sor az első magyarországi szentté avatásokra: Szent István, Imre és Gellért oltárra emelésére.

Ekkortájt történhetett, hogy első királyunk jobbját leválasztották a test többi részéről és az ereklye tiszteletére Biharban apátságot alapítottak, melyet Szentjobbnak neveztek el. Romjait régészek tárták fel.

Szent László valóban jeleskedett az egyház támogatásában: 1091-ben ő alapította a somogyvári bencés apátságot, Szent Egyed tiszteletére. A török időkben pótolhatatlanul elpusztult épületegyüttesnek ma a romjait tekinthetjük meg.

Valamikor 1100 körül - vélhetően már Könyves Kálmán uralkodása idején az Alföldön birtokló Bár-Kalán nemzetség is monostor alapítása mellett döntött. A Szernek nevezett "komplexum" hatalmas lehetett - feltárt romjait ma bárki megtekintheti az ópusztaszeri emlékparkban.

Természetesen a XII. században is folytatódott hazánkban a bencés monostorok alapítása. Nemsokára azonban új rendek is érkeztek (pl. ciszterciek, premontreiek) - és velük is "vetélkedniük" kellett az adományozók kegyeiért.

Nemrégi posztomban röbb térkép segtségével mutattam be a lengyel államiság sorsát az újorban - most a különösen zivataros XX. századra térünk át.

Az I. világháborű vége azt a különös kegyelmi pillanatot hozta el a lengyelség számára, hogy valamilyen formában mindhárom nagyhatalom időlegesen visszaszorult, akik felosztották őket a XVIII. század végén.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén megszűnt létezni, Németország elvesztette a világháborút, a bolsevik vezetés alá került Oroszország pedig meggyengült és visszaszorult. 1918 novemberében így a hazafiak léterhozhatták a független Lengyel Köztársaságot.

Az újjászülető állam elnöke Pilsudski tábornok lett.

Az egyik legfőbb kérdést az újjászülető állam határainak meghúzása jelentette.

A nyugati szomszéd - Németország - határait az 1919 júniusi versailles-i béke húzta meg. A németség nagy sérelemként élte meg a "danzingi korridor" léterhozását vagyis azt, hogy Lengyelország keskeny tengerparti kijárathoz jutott, illetve az akkor zömmel németek által lakott Danzig (ma: Gdansk) városa egyik államhoz sem került, hanem népszövetségi igazgatás elá került.

 A lengyelek a megkapottnál nagyobb területeket igényeltek, de Kelet-Poroszországban (1920) és Felső-Sziléziában (1921) is az érintettk zöme Németországra voksolt - Katowice fontos ipervidéke így is a lengyeleké lett.

 Keleten még "zűrösebben" alakult a helyzet. A Népszövetség, lord Curzon vezette bizottság 1919-ben olyan határvonalat javasolt (A és B változtaban), mely nagyjából megfelelt az etnikai határnak.

1920-ban azonban - az oroszországi polgárháború részeként - a vörös csapatok Lengyelországra támadtak, hogy egész Európába elvigyék " világforradalom lángját". A lengyelek azonban visszaverték és legyőzték őket, az 1921-es békében meghűzott határ így Szovjet-Oroszország területveszteségével járt (az önálló ukrán államiságról egyik fél sem akart hallani...).

Az erejét érző fiatal lengyel állam másben sem volt "szvbajos": 1922-ben magukhoz csatolták a frissen újjászületett Litvánia keleti felé (belne Vilniussal!), ezért "csak" Kaunas lehetett a litván főváros.

Az etnikai térképen jól látható, hogy Németországgal majdnem igazságos határt sikerült meghúzni (pl. a "danzingi korridor" is így került Lengyelországhoz.

 Keleten viszont az 1921-es háborús győzelem folyományaként olyan nagy területek kerültek a lengyel államhoz ahol majdnem kizárólagosan fehéroroszok vagy ukránok éltek. (Viszont ezek az emberek ennek köszönhetőek kerülik majd al, hogy 1929 után rájuk is lesújtson a sztálini kollektivizálás és a tömeges éhhalál...).

 1939-ben újra bekövetkezett a lengyelség legnagyobb félelme: a két erős szomszéd általi felosztás.

Az augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum során "érdekszféra-határt" húztak - majd szeptemberben a nácik és a bolsevikok is rátámadtak Lengyelországra.

Szeptember végén - Varsó elestekor - az egy hónappal korábbi egyezményt enyhén módostották: Litvánia Sztáliné lehetett, cserébe a német zönát "kikerektették" a lengyel síkság közepén.

A nácik a legyőzött Lengyelorszéág nyugati földjeti egyszerúen Németországhoz csatolták, az ország közepét pedig egyszuerűen név nélüli "Fökormányzóságként" helyezték a "Nagynémet Birodalom" uralma alá.

Aztán a II. világháború végén újra "fordult a kocka". Sztálin javaslatára Lengyelországot "eltolták" nyugat felé több száz kilométerel.

Keleten a sztálini Szovjetunióhoz csatolták az 1939-ben már a Vörös Hadsereg által egyszer birtokba vett területeket (ez nagyjából megfelelt az 1919-es Curzon-vonslnak is).

Mivel Lengyelország gy jelentős területeken veszett az 1921-1939 közti határaihoz képest, így egyszerúen az "űj" Lengyelországohz csapták Kelet-Poroszország déli felét + egy igen szées zónát nyugaton, az Oderánál húzva meg a német-lengyel határt.

Mivel a frissen megkapott területeken szinte kizárólag németek éltek, így 1945-ben innen nagyon sok millió embert űztek el erőszakkal - ez pedig évtizedekre megterhelte a német-lengyel viszonyt.

A magyarországi takarékszövetkezetek története az 1840-es évekre megy vissza, amikor Fáy András ösztönzésére megalakult az első ilyen hazai pénzintézet Pesten.

Feladatuk kettős volt: a lakosság szertény megtakarításainak összegyűjtése - szerény kamat fizetését vállalva -, illetve ebből a tőkéből kisebb hitelek nyújtása.

A Ii. világháború után berendezkedő kommunista diktatúra itt is a totális központosítás mellett döntött: a takarékszövetkezeteket az 1949-ben magalakult, állami OTP keretébe vonták össze.

 Az új államhatalom sokféleképpen igyekezete ösztönözni a - joggal - meglehetősen bizalmatlan lakosságot, hogy megtakarításait ne otthon, készpénzben, hanem betétkönyvben tartsa.

A plakát szövege a lakosság bizalmatlanságát igyekezett eloszlatni: a törvény azt ígérte, hogy az összegeket titokban kezelik és a hatalom nem fogja rátenni a kezét ezekre a pénzekre...

A képi világot az ideológia diktálta: a három alak a háttérben a három, "a szocializmust építő" társadalmi réteget szimbolizálja: balra fent a munkás, mellette a dolgozó parasztság, lent pedig a (műszaki) értelmiség!

Itt már végre kiírják az OTP nevét. A munkás persze önfeledten mosolyog, a háttérben kohó (mi más is lehetne 1949 után?) és korai lakótelep.

Korábbi posztomban már írtam róla, hogy "békekölcsön" vásárlására is azzal igyekeztek rávenni a lakosságot, hogy - egyfajta korai lottóként - pénznyereményeket sorsoltak ki. Hasonló konstrukciót vezetettek be a takarékbetétkönyvek egyik fajtájának esetében is.

Régi reklámfogás: "mosolygó gyerekkel szinte mindent el lehet adni."

A parasztság - teljes joggal - bizalmatlan volt, az őt elnyomó-kifosztó endszerrel szemben. Ez a plakát kifejezetten nekik készült.

A pénz a házaspár kezében az 1946-ban bevezetett forint akkori legnagyobb címlete a 100 Ft-os, a megvásárolt áhított termék pedig a "világvevő" rádió.

Az 1956-os forradalom leverését követően berendezkedő kádári hatalom egy "visszalépett": újra engedélyezték a helyi Takarékszövetkezetek létrejöttét.

Továbbra is törekedtek a parasztság meggyőzésére: a mosolygó férfi kemény munkával megkeresett pénzét nem a "szalmazsákban" tartja, hanem abban a helyi takarékban, amely elvben a tagok közös, szövetkezeti tulajdona.

A városiak számára évtizedeken keresztül épített lakásokat a kádári hatalom (gondoljunk a lakótelepekre!). A vidékiek ilyen "kegyben" nem részesültek - ők az OTP-től vehettek fel alacsony kamatozású, hosszú lejáratú hitelt építkezésre - persze ha volt számlájuk és rajta már valamennyi spórolt pénz...

Grafikailag érdekes, hogy nem tipikus "Kádár-kockát" rajzolt a művész, hanem talán egyfajta régi paraszt-polgári "kúria" lebegett a szeme előtt.

A művész e plakáton a két vágyott vagyontárgyat ábrázolta: saját, takaros, pirostetős családi ház + önálló közlekedési eszköz a munkába járáshoz. A magánautó-vásárlás tömeges elterjedése előtt ez utóbbi elsősorban a motorkerékpárokat jelentette.

A két világháborű közti magyar külpolitika legfontosabb törekvése a trianoni bében elveszettt területek visszaszerzése volt.

1938-1941 között négy alklommal gyarapodott is újra az ország. A korabeli emberek erről elsősorban az írott sajtóból, valamint a rádióból (és a filmhíradóból) értesültek. A hatóságok ezeken kívól plakátokon is igyekeztek a sikereket a lakosság tudtára adni - a vizualitással is erősítve a rendszer iránti szimpátiát.

Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés visszajuttatta hazánknak a Felvidék - majdnem tisztán magyarok által lakott - déli sávját. A magyar honvédség - Horty Miklős kormányzó személyes részvételével - ünnepélyesen vonult be Kassára.

A plakát három fő képi elemből áll: a Szent Erzsébet székesegyház (itt nyugaszanak 1906 óta II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós hamvai); Szent Mihály arkangyal lángoló karddal és kettős kereszttel, valamint az államcímer.

A Felvidékre történő bevonulásról dokumentumfilm is készült. A plakáton láthatjuk, amint népviseletbe öltözött fiatal lány virággal köszönti a bevonuló huszárokat.

 A harmadik plakát a régi, fővárosi "trianoni" szoborcsoport egyik elemét ábrázolja. Mivel az emberi alakok gyászát elnyomja a címer és a Szent Korona dicsfénye. így valószínűsíthetjük, hogy már az 1938 novemberi öröm hatására készült.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés ivódott be legmélyebben a köztudatba - hiszen ekkor tért vissza a legnagyobb terület (43 ezer km) + Erdély mindig is kiemelt szerepet játszott a magyar közgondolkodásban és a revíziós törekvésekben.

A képi világ nem bonyolult: a háttérben havas hegyek fenyőfákkal, előttük kalotaszegi stílusű templom, fából ácsolt erdei házikó + integető pár székely népviseletben.

Fontos megjegyezni, hogy a döntéssel Észek-Erdély és Székelyföld tért vissza Magyarországhoz - nnem az egész történelmi táj. A "miénk" kifejezés azért is "érdekes", mert a visszakapott terület lakosságának mintegy fele nem magyarul beszélt (román és szász lakosról van szó).

Ez a plakát egészen tájékoztató jellegű: szerepel rajta a dátum, a frissen visszatért vármegyék - a szöveg pedig nemes: Vörösmarty Szózata.

Ez a plakát talán már nem is a visszatérés közvetlen heteiben készült. A kép békés, szinte idilli: havasok és székely szántóvető, aki szűrt visel és két bivallyal dolgozik

Az utolsó revíziós siker az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás volt (ami már harcokkal is járt a jugoszláv hadsereg ellen) A kép felettébb izgalmas: központi alakja parasztembert mintáz (erre utalnak a bal alsó sarok bűzakalászai is) - ez a szántóvető azonban jobbjában pallost tart, baljában pedig pajzzsal védi hitvesét. A Szent Korona dicsfénye itt is feltűnik.

Ugyanaz az üzenet, más megfogalmazásban. Térkép, modern harcos két címerpajzzsal, aranyló búzakalászok (Bácskában vannak a Kárpát-medence legjobb termőtalajai), az idézet pedig most nem Vörösmartytól, hanem Petőfitől származik.

1865-től 1910-ig rendszeersen tartottak Magyarországon parlamenti választásokat - hiszen Ferenc József az 1860-as évekre elfogadta az alkotmányos berendezkedést.

Csak férfiak voksolhattak, magas vagyoni cenzus által korlátozottan (az összenépesség legfeljebb 5-7%-a).

Amit külön ki kell emelnünk a szavazást nyíltan bonyolították le: azaz az állampolgároknak a bizottság előtt hangosan ki kellett mondaniuk, hogy melyik jelöltet támogatják. Ez éretelmszerűen tág teret nyitott a visszaéléseknek (szavazatvásárlás, hatósági nyomásgyakorlás stb.). 

Az itt bemutatott választási eredmények ezért nem csak az egyes vidékok politikai irányultságáról tudósítanak, hanem más összefüggéseket is feltárhatnak.

Tudatosan nem mutatom be a korszak összes voksolását - "tipikusakat" igyekszem közülük kiemelni.

1875-ben a magyar politikatörténet egyik legtartósabb köevetkezményekkel járó átalakulésa zajlott le. A kiegyezés meggyengült kormánypárjat (Deák-párt) egyesült a legerősebb ellenzéki párttal (Balközép párt), így létrejött a hatalmas Szabadelvű Párt - Tisza Kálmán pedig 15 évre (1875-1890) a miniszterelnöki székbe került!.

Látható, hogy a Szabadelvű Párt nyomasztó túlsúlyúváal senki nem kelhetett versenyre.

A Függetlenségi Párt (akik az emigrációban élő Kossuthot "tűzték zászlajukra") az Alföld pár körzetében tudtak a kormánypárt fölé kerekedni.

A konzervatívok leginkább pár arisztokrata személyes, ehyli befolyása miatt jutottak be a parlamentbe.

Noha ekkoriban kb. a magyarorszégi lakosság fele nem magyar anyanyelvű volt, mégis csak néhány nemzetiégi képviselő tudott mandátumot szerezni...

1878-ra kicsit csökkent a komárnypárt nyomasztó túlsúlya. Erdély és a "peremvidékek" persze biztosították a stabil többséget (három évtizeden át!), de jelentősen elöretörtek a konzervatívok - akik most éppen "Egyesült Ellenzék" (korabeli gúnynevükön :"habarék") néven indultak. kezdett megszilárdulni, hogy a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl a függetlenségieké - "átnyúlva" a Dunántúlra is.

1884-re nemzetiségi képviselő már hírmondónak is alig akadt a színte "színmagyarrá" vált magyar parlamentben - ami a politikai elitben azt az érzetet keltette, mintha a magyarokon kívül nem is lenne közéleti tényező az országban...

Új szereplőként viszont feltűnt a színen Istóczy Győző Antiszemuta Pártja. Át természetesen nem törtek, de látható, hogy a Dunántúlon ksiebbségi szorultak a szabadelvű párti képviselők.

1890-ben a kormányzásba belefáradt "generális", Tisza Kálmán lemondott a miniszterelnökségről. A némileg megváltozott helyzetben 1892-ben hívták az urnákhoz újra a nem túl jelentős létszámú választókat.

Látható, hogy a hatalmas, "félkörívben" elhelyezkedő - mondjuk ki nyíltan: a nemzetiségi szavazókra és a nemzetiségi vidékek magyar földbirtokosaira támaszkodó - "zöld tömb" lényegében változatlan maradt!

Megfigyelhetjük azt is, hogy hosszú időn keresztül a kormány gyűjtötte be az összes, vagy majdnem az összes budapesti mandátumot is.

A konzervatívok évtizedes vezetője, Apponyi Albert rendszeresen megváltoztatta pártja nevét - hátha így nagyobb sikereket ér el. Most éppen "felkapaszkodott a nacionalizmus divatos vonatára" és Nemzeti Pártnéven indult csapatával. Továbbra sem törtek át...

A függetlenségiek - azaz "a rendszer ellenzéke" most éppen kettészakadtak: a kiválók Ugrán Gábor vezetésével indultak. Látható, hogy a "hagyományos" 48-asok egyre szilárdabban vették birtokba az Alföld magyarlakta vidékeit, míg Ugronék a Dunántúlon és Székelyföldön jutottak mandátumokhoz.

Nemzetiségi képviselők már nincsenek...

1896 a milleneumi ünnepségsorozat éve volt. A miniszterelnöki tisztségek akkor a különösen erőszakos - ezért "dobokai basa" néven hírhedté váló - Bánffy Dezső viselte. A térkép "visszazöldülését" két tényező okozta elsősorban: a szabadelvű párti kortesek a korábbiaknál erőszakosabb (pl. még több vesztegetéssel járó) fellépése + az, hogy Apponyi Nemzeti Pártja ekkor a Szabaedelvű Párt "csatlakozott részeként" indult.

A függetlenségi tábor sokat vesztettt (100-ról kéb 60 helyre zuhantak vissza), pedig most élükön egy igazi Kossuth állt: az egykori kormányzó-elnök Olaszországból hazatért fia, Kossuth Ferenc.

Új szereplő is feltűnt a politikai mezőben: az egyházpolitikai reformok (pl. polgári házasság) ellenzésére megalakult Katolikus Néppárt. Főleg a Dunántúl, erősen katolikus vidékein értek el sikereket.

Bánffy Dezső 1899-ben megbukott, így Széll Kálmán vette át helyét, kinek jelszavai a róla elnevezett téren is enmrég felírásra kerültek: "jog, törvény, igazság".

Elődjénél kevésbé erőszakos uralma alatt a Függetlenségi és 48-as Párt "visszavette" az Alföld zömét. Javított a Katolikus Néppárt is, Budapesten pedig új szereplőként feltűnt Vázsonyi Vilmos "egyszemélyes" Demokrata Pártja.

1905-ben bekövetkezett az "elképzelhetetlen": 30 év (!!!) után a Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét!

A Függetlenségi és 48-as Párt eredménye szinte döbbenetes pontosággal rajzolja ki a kárpát-medencei magyar nyelvterületet.

Tisza István miniszterelnök 1904/1905-ös lépései a parlamenti obstrukció letörésére hihetelenül széles koalíciót hoztak össze ellene. A függetlenségiek mellé "beszállt" a Katolikus Néppárt (!!!), akik hozták magukkal a Dunántúl katolikus népességét.

A Ffelvidék egykori szabadelvű párti körzetei közül többet a pártból kilépett "disszidensek" hoztak el, akik ifj Andrássy gyula vezetésével nemsokára létrehozták az Alkotmánypártot.

Az eddigi térképeket összegezve tehát azt láthatjuk, hogy a Szabedelvű Párt, azaz az 1867-es kiegyezést támogató magyar úri / földbirtokos elit uralmát, a parlamentben aalaptően a román és szlovák, nemzetiségi vidékekről bejutott (magyar nemzetiségű) képviselők tartották fenn.

A nemzetiségi szavazókat nem vonzotta a függetlenségiek harsány nacionalizmusa + évtizedekig jól működött a kormánypárt, pénzzel és hatalommal jól alátámasztott szavazatvásárló mechanizmusa.

1906-ban zajlott le a magyar történelem gyik legkülönlegesebb választása.

A megszokottal ellentétben ez most nem kormány és ellenzék küzdelméről szólt. A Szaadelvű Párt ugyanis (30 év kormányzás után!!!), feloszlott, így a Függetlenségi Párt érdemi elenfél nélkült tarolt: mandátumaik szinte lefedték a magyar nyelvterületet - is túl is nyúltak rajta (pl. Kárpátalján vagy Észak-Erdélyben).

A régi (tehát 67-es) szabaelvűek egy része az Alkotműnypártba áramlott (akik ekkor koalíciót alkottak a függetlenségiekkel).Ők zsebelték be az egykori szabadelvű párti mandátuomak a Felvidéken.

A Nyugat-Dunántúl és a nyugati Felvidék a Katolikus Néppártra szavazott - akik szintén koalíciós társak voltak ekkor.

Hosszú passzivitásuk után újra bátrabban agitáltak nemzetiségi politikusok, főleg szerbek és románok.

Eljött 1910 - és a térkép "visszakanyarodott" a három évtizedig megszokott irányba.

A régi szabadelvűek zöme visszatért Tisza István táborába, létrehozták a Nemzeti Munkapártot, majd visszaszerezték rlgi mandátumaikat (megint zömmel a nemzetiségi vidékekekn!) és a parlamenti többség élén visszavették a kormányzást!

 A függetlenségiek valódi eredmények helyett csak "látszat-kormányzást" folytattak (mert Ferenc József csak ezt engedélyezte nekik!) - ketté is szakadtak. Csúnyaa nagy vereséget szenvedtek, elsősorban néhány "bebetonozott" alföldi mandátumukat tudták megtartani...

Az I. világháború és a forradalmak miatt a következő parlamenti választást 1920-ban tartották hazánkban.

Ajánlom figyelmetekbe az erről nemrégi írott posztomat!

A XVIII. század nagy részében Lengyelország Európa leghatalmasabb területű állama volt - miután 1569-ben a lengyel és a litván nemesek kimondták a két állam unióját.

A hatalmas területű ország azonban gyengének bizonyult: a nemesi pártok képtelenek voltak stabil, erős kormányzást teremteni, a királynak érdemi haderő sem állt rendelkezésére.

Ezt kihasználva a három szomszédja a Porosz Királyság, Ausztria és a cári Oroszország 1772-ben megállapodtak és egyesült erővel mindhárman jelentős területeket csatoltak magukhoz.

A poroszok (II. Frigyes, a "katonakirály") elfoglalták a Balti-tenger partját (Danzig / Gdansk!) magukhoz csatolva egyesítették Kelet-Poroszországot a Hohenzollern-dinasztia törzsterületeivel (Brandenburggal).

Mária Terézia azt a Galíciát vette birtokba, amit már a középkorban II. András is szeretett volna (akkor még Halics néven).

Az oroszok (Nagy Katalin cárnő) Szmolenszktől nyugatra "tolták ki" területeiket.

 A lengyel nemesség egy része érzékelte a veszélyt, ezért az 1790-es évek elején (részben a felvilágosult eszmék hatására és az éppen zajló francia forradalom példáján is fellelkesülve) reformokkal kísérleteztek a hazájuk megmentésére.

A két legerősebb szomszéd ezt "nem tűrhette", így Poroszország és Oroszország 1793-ban újabb megállapodást kötött. Látható, hogy Oroszország ekkor kebelezett be igazán hatalmas -  elsősorban keleti szláv/ortodox népességű területeket.

 A végső veszélyt érzékelve, nemzeti hősük Tadeusz Kosciuszko (aki korábban George Washington mellett küzdött az USA függetlenségéért) 1794-ben felkelést robbantott ki az orosz terjeszkedéssel szemben. Bár aratott néhány kezdeti diadalt, de zömmel paraszti hadait a túlerő legyűrte.

A legenda szerint ekkor mondta: "Finis Poloniae". Erre "válaszol" a lengyel nemzeti himnusz nem sokkal később született kezdősora: "Nincs még veszve Lengyelország"!

1795-ben megtörtént a harmadik, végső felosztás. Megint hárman működtek együtt: oroszok, poroszok, osztrákok (a két német állam ekkoriban együtt harcolt a francia forradalmi seregek ellen is).

A három had, mintegy Lengyelország szívében "találkozott" és egy nagymúltú államot törölt el a Föld színéről.

Az összesítő térképen jól látható, hogy a leghatalmasabb területek (így a mai Ukrajna hatalmas földjei) is az orosz birodalom kezére jutottak. A poroszok "szépen kikerekítették" birtokaikat, Ausztria pedig a lengyel síkság közepéig jutott...

Nemsokára azonban "fordulat a kocka". Napóleon 1806-ban és 1807-ben sorozatos diadalokat aratott a porosz hadak (sőt az oroszok) felett, így 1807-ben átrajzolta a térképet. Levágta Poroszországról az 1793-ban és 1795-ben szerzett területeket ("Dél-Poroszország. Mazóvia, Új-Kelet-.Poroszprszág") és megalakította belőlük a Varsói Nagyhercegséget.

A pletykák szerint ebben szerepet játszott egy szép lengyel grófnő szerelme is, aki "meggyőzte" Napóleont valamiféle lengyel állam helyreállításának szükségességéről. Meg persze az sem volt utolsó szempont, hogy ezen lengyel katonák aztán a nagy franci ármádiába lettek besorolva.

1809-ben az osztrákok "szokásuk szerint" újra kikaptak Napóleontól, aki büntetésből alaposan megcsonkította a Habsburgok birodalmát. Levágta róluk az 1795-ös "zsákmányt" ("Nyugat-Galícia, Kis-Lengyelország") és ezzel jelentősen megnövelte a nemrég létrehozott Varsói nagyhercegséget.

Ez az állapot sem tartott azonban túl sokáig.

1815-ben, Napóleon bukásakor, a bécsi kongresszuson Poznan ("Posen") vidékét visszacsatolták Poroszországhoz és újra létrehozták a Lengyel Királyságot.

Az 1815-ben született "Kongresszusi Királyság" azonban egy "apró szépséghibával" rendelkezett: I. Sándor orosz cár magát nyilvánította lengyel királlyá, azaz a lengyel állam nem nyerte vissza valós függetlenségét.

Mindezeken felül sok lengyel maradt a Királyság határain kívül és még a középkori fővárost, Krakkót is "szabad várossá" nyilvánították.

Számtalan lengyel politikus sérelmezte az 1815-ös rendezést, így aztán 1830/31-ben és 1863-ban felkelésekkel próbáltak rajta változtatni - sikertelenül. Lengyelország igazi újjászületésére várni kellett a XX. századig.