A legtöbb sportágban az olimpiai aranyérem jelenti az elérhető legnagyobb sikert. Természetesen pl. egy távolugró számára hatalmas dicsőség a világbajnokságon aratott diadal is – de a „legigazibb” erőpróba mégiscsak a világ legjobb sportolóinak négyévenkénti összejövetele. A labdarúgásban azonban más a helyzet. A foci hamar profi sportággá vált, ahol fizetett játékosok küzdenek a pályán; a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban évtizedekig igyekezett fenntartani a sport amatőr jellegének látszatát – ezért az olimpiai labdarúgó-tornákra nem az élvonalbeli sztárokból álló nemzeti válogatottakat hívták meg, hanem az egyes országok másod-harmadvonalbeli játékosait. (Ez a felemás helyzet egyébként jó ideig kedvezett a képmutató kelet-európai szocialista országoknak, ahol a focisták jogilag amatőrnek minősültek – hisz fizetésüket formálisan civil állásukért kapták – miközben valójában profik voltak. Ezért az 50-es évektől a 70-es évekig mi a legjobb csapatunkat küldhettük harcba az olimpián – miközben a többi nagy futball-nemzet elől elzárták ezt a lehetőséget.) A világbajnokságokon ez a probléma soha nem állt fenn: itt mindenkor a legjobbak küzdöttek. Ezért az igazi csúcsot a fociban a VB-arany jelenti.
A futball a XIX. század második felében Angliában született. Innen – néhány évtized alatt – elsősorban az európai kontinens és Latin-Amerika irányába terjedt tovább. A többi kontinens csak az utóbbi évtizedekben zárkózott, zárkózik fel hozzájuk. Az Osztrák-Magyar Monarchia népei már a századfordulón megismerték és megkedvelték e sportot – az 1918-as felbomlás után három jelentős foci-nemzet is született: az osztrák, a cseh és a magyar.
1930
Az első világbajnokságot Uruguay rendezte 1930-ban. A sportág itteni népszerűsége nem kis részben a nagyszámú olasz bevándorlónak köszönhető. Minden kezdet nehéz: mindössze 13 ország képviseltette magát: nyolcan Dél-Amerikából, alig négyen (Jugoszlávia, Románia, Franciaország, Belgium) Európából, valamint az Egyesült Államok. Magyarország nem nevezett. A mezőnyből a két dél-amerikai szomszédvár emelkedett ki: Uruguay és Argentína. A döntőben a házigazdák diadalmaskodtak 4:2 arányban.
1934
1934-ben Olaszország volt a házigazda. Immár 16 csapat vett részt (évtizedekig ez lesz a standard létszám), akiket kivételesen nem osztottak be csoportokba, hanem végig egyenes kieséses rendszerben küzdöttek.
A torna egyértelműen az európaiak elsöprő fölényét hozta: a legjobb nyolc közé csak kontinensünk fiai kerültek. A második világbajnokság meghozta hazánk első VB-szereplését. Sikerrel indultunk: a legjobb nyolc közé jutásért 4:2-re legyőztük Egyiptomot (az első afrikai VB-szereplőt). Bár az egyiptomiak nyilván gyengébb játékerőt képviseltek a mieinknél, de nem szabad elfelejteni, hogy épp tíz évvel korábban, az 1924-es olimpián legyőztek bennünket (ezt a keserű csalódást okozó „egyiptomi csapást” idézte fel „Régi idők focija” című legendás filmjében Sándor Pál is), és azóta kicsit „mumusnak” számítottak. A négy közé jutásért – az olasz bíró durva támogatásával, a végére kilenc főre fogyatkozva – az örök ellenfél osztrákok sajnos 2:1-re legyőztek bennünket.
Az előző VB-t megismételve a döntőben ismét a házigazda diadalmaskodott: nagy küzdelemben, hosszabbítás után 2:1-re győzték le a csehszlovákokat. Ne felejtsük, hogy 1922 óra Mussolini volt Olaszország miniszterelnöke: a Duce és a fasiszta rendszer pedig komoly pénzeket fordított a labdarúgásra – a sportsikerekkel törekedve a rendszer legitimálására. Ahogy a római közmondás tartotta: „Kenyeret és cirkuszt a népnek!”
1938
Az 1938-as világbajnokságot ismét Európában – ezúttal Franciaországban – rendezték és megint egyenes kieséses rendszerben. Az évtized legjobb csapatával egyértelműen az olaszok rendelkeztek, akik simán meneteltek a döntőig, kiütve a házigazdákat és a brazilokat is. A mieink – ekkortájt nem lehetett kérdéses a részvételünk – a négy évvel korábbinál is fényesebben szerepeltek. Holland-Indiát (Indonéziát, az első ázsiai VB-indulót) 6:0-ra gázoltuk le, majd magabiztos játékkal 2:0-val túljutottunk Svájcon is. Az elődöntőben csatársorunk remekelt: öt gólt rúgtak a svédeknek.
A döntőben nem volt esélyünk az olaszok ellen: a világ akkori legjobbjaitól 4:2-re kaptunk ki, lényegében igazságos eredmény született. Ezt az ezüstérmet – a magyar futball háború előtti legnagyobb diadalát – olyan nagy nevek vívták ki, mint a fradista Sárosi doktor és az újpesti Zsengellér.
A világháború miatt a következő VB-t csak 1950-ben sikerült megtartani, mégpedig ismét Dél-Amerikában, Brazíliában. A visszalépések miatt végül csak 13 nemzet vett részt, köztük mindössze hat európai. A mieink (gyaníthatóan politikával összefüggő okokból) sajnos nem is neveztek.
A lebonyolítás rendje megint változott: a résztvevőket négy csoportra osztották, a csoportgyőztesek pedig körmérkőzésen döntötték el a kupa sorsát. A szó klasszikus értelmében döntőt így nem játszottak, de az eredmények úgy alakultak, hogy az utolsó meccsig két csapatnak is maradt esélye a végső sikerre: a házigazdáknak és az uruguayiaknak. Ráadásul pont kettőjük mérkőzése zárta le a küzdelemsorozatot. Utolérhetetlen nézőszám-rekordot elérve, Rióban, a legendás Maracana-stadionban több, mint 200 ezer tomboló szurkoló előtt a vezetést megszerző brazilok végül 2:1-re alulmaradtak a kicsiny szomszéddal szemben. Uruguay így már másodszor szerezte meg a trófeát, a világ elsőszámú futball-nemzetének tartott brazilok pedig épp saját hazájukban nem tudtak diadalmaskodni.
1954
Az ’50-es évek vitathatatlanul legjobb együttese a magyar Aranycsapat volt: négy év veretlenség, olimpiai arany 1952-ben, Helsinkiben. Minden idők legzseniálisabb magyar labdarúgói alkották együttesünket egy olyan politikai helyzetben, amikor az államhatalom is minden támogatást megadott nekik.
A rendezést ezúttal a kicsiny, ám jómódú Svájc vállalta. A lebonyolítás rendje évtizedekre megszilárdult: a 16 induló négy csoportot alkotott, a legjobb nyolc pedig ezek után egyenes kiesésben döntötte el a kupa sorsát. Latin-Amerikát csak Brazília, Uruguay és Mexikó képviselte, Ázsiából pedig két nemzet is kivívta a jogot: Törökország és Dél-Korea.
A mieink első két meccse (a csoportban) nem okozhatott gondot: Dél-Koreát 9:0-re léptük le, az NSZK-t pedig 8:3-ra. A németek sajnos lerúgták Puskást, akinek két mérkőzést ki is kellett hagynia. A németek a csoport másodikjai lettek és könnyű ágon „sétáltak” a döntőig (Jugoszlávián és Ausztrián át), ránk pedig két nagyon erős ellenfél várt: Brazília és a kétszeres világbajnok Uruguay. Most először kerültünk szembe a brazilokkal: brutálisan, hihetetlenül sportszerűtlenül játszottak, de 4:2-re kikaptak. Uruguay ellen már 2:0-ra is vezettünk, de hagytuk az ellenfelet egyenlíteni. Fárasztó hosszabbításra kényszerültünk, de végül begyötörtünk még két gólt – így ismét döntőbe kerültünk.
Ott a németek ellen a 8. percben már 2:0-ra vezettünk – aztán tíz perc alatt kaptunk kettőt. Utána egy óra elkeseredett küszködés (az eső miatt felázott, sáros, nehéz talajú pályán), sok kihagyott helyzet, majd a totális hidegzuhany: a 84. percben a németek rúgtak még egyet. Puskás (aki talán még nem is teljesen egészségesen vállalta a játékot) három perccel később kiegyenlített, de az angol bíró les címén nem adta meg. Valószínűleg nem volt les. Talán a hidegháború is közrejátszhatott a bíró döntésében. A vége: 3:2 oda – a magyar foci-történelem legmélyebb, talán örökre helyrehozhatatlan csalódása. Ma ez páratlan sikernek számítana, akkor viszont utcai tüntetéseket váltott ki.
Az NSZK számára – alig kilenc évvel a II. világháborús vereség után – a siker felért egyfajta nemzeti újjászületéssel. El kell mondani, hogy a svájci bizonyult minden idők gólokban leggazdagabb világbajnoki tornájának: meccsein átlagosan több, mint öt gól esett. A labdarúgók azóta sajnos a támadófociról áttértek az egyre erőteljesebb védekezésre: 1962 óta nem érte el a VB-k gólátlaga a hármat sem…
1958
1958-ben rendezték a legészakibb világbajnokságot: Svédországban. Legendás Aranycsapatunk az 1956-os forradalom leverése miatt szétesett: a legnagyobb sztárok közül többen (pl. Puskás) külföldön maradtak. A selejtezőkön túljutottunk, a VB csoportmeccsein már vergődtünk: csak döntetlen Wales ellen, vereség a svédektől. Mexikónak ugyan rúgtunk egy négyest, de továbbjutás ezzel még nem dőlt el. A pontegyenlőség miatt megismételt mérkőzést kellett játszanunk Wales ellen. A dátum: mindent elárul: 1958. június 16: Nagy Imre kivégzésének napja! Az egész lelátó a magyarok ellen tüntetett… Az elvileg gyengébb játékerőt képviselő Wales lelkes gárdája, a megismételt mérkőzésen 2:1-re legyőzte és kiütötte a további küzdelmekből a magyarokat. A walesiek egyébként most aratták történelmük első győzelmét a brit szigeteken kívül.
A világ persze nem a mi vergődésünkre figyelt, hanem egy hosszú nevű brazil fiatalemberre, aki – ottani szokásoknak megfelelően – becenevén lett a világ elsőszámú labdarúgója: Pelé. A dél-amerikai ország fiai mindenkin „átgázoltak” A svédek a hazai pálya előnyét kihasználva a döntőig jutottak, és megszerezték történelmük egyetlen ezüstérmét. A szuperhatalommá vált Szovjetunió lassan fociban is felzárkózott a világ élvonalához: most jutottak ki először a VB-re és a legjobb nyolc közé is sikerült magukat beverekedniük.
1962
A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) döntésének értelmében innentől kezdve négy évtizeden át Amerika és Európa felváltva rendezte a világbajnokságokat. 1962-ben Chile vállalta a feladatot. A brazilok – ezúttal a csodálatos cselező Garrincha vezetésével – brillíroztak: kiütötték Mexikót, Spanyolországot, a futball őshazáját Angliát és a házigazdákat is.
A mieink – olyan legendákkal sorainkban, mint Albert, Tichy, Fenyvesi, Göröcs, Mészöly és Grosics – kezdetben kiválóan meneteltek. Legyőztük Angliát, rúgtunk egy hatost a bolgároknak (a 12. percben már 4:0-ra vezettünk) és döntetlen elérve kiejtettük Argentínát (Grosics bravúrosan védett)! Bejutottunk a legjobb nyolc közé
Következett egy fájó történet: kikaptunk Csehszlovákiától 1:0-ra. Északi szomszédainknak az egész VB-n nem nagyon ment a góllövés, de elképesztően jól védekeztek – nekünk pedig ezen a meccsen (a hihetetlen akarás ellenére) semmi nem jött össze. Persze rúgtunk azért egy szabályos gólt, de a szovjet játékvezető – talán a szláv szolidaritás jegyében – nem adta meg (még az 1968-as csehszlovákiai szovjet invázió előtt jártunk)
A legjobb nyolc közt egyébként négy kelet-európai ország is bekerült (a mieinken és a cseheken kívül Jugoszlávia és megint a Szovjetunió), csak két-két latin-amerikai (Brazília, Chile) és nyugat-európai (Anglia, NSZK). A döntőt a brazilok játszották Csehszlovákia ellen és 3:1-re nyertek. Így ők második aranyukat szerezték meg, a csehek pedig második ezüstjüket.
1966
1966-ben Európára került sor: a futball őshazája, Anglia lett a helyszín – nyilván az aranyérem reményében.
A mi szempontunkból nem jól kezdődtek a küzdelmek: részben félelmetes kapushibák miatt kikaptunk Portugáliától (ekkor még nem lehetett tudni, hogy ők később a bronzig jutnak), csoportunk másik meccsén pedig a brazilok papírforma szerint legyőzték Bulgáriát. Mindennek következtében az előző két világbajnokság aranyérmese, a legendás brazil csapat ellen kellett kiharcolnunk a továbbjutást. Sikerült. Liverpoolban a magyar futball-történelem egyik legcsodálatosabb mérkőzésén 3:1-re győztünk. Ekkora a televíziózás eléggé elterjedt hazánkban is, így generációk jutottak életre szóló élményhez. A fiúk elképesztő szívvel és akarással küzdöttek: a fantasztikus Farkas „Jancsi” (aki más alkalommal képesnek bizonyult kapunak háttal állva is gólt szerezni) kapásból, futtában olyan gólt rúgott, amit mostanában is ismételnek a TV-k; Mészöly Kálmán (a „szőke szikla”) pedig sérülése után sem jött le és felkötött karral játszott a meccs utolsó szakaszában. A meccs hősei közé tartozott Albert, Bene, Mátrai és Gelei is. A csoportmeccsek utolsó körében „kötelező feladatot” teljesítve legyőztük Bulgáriát is, a portugálok pedig a brazilokat. A kétszeres világbajnok ezzel kiesett.
Aztán megint jött a „szovjet csapás” – igaz ezúttal nem a bíró személyében: (kapushibákkal, helyzeteinket kihagyva) kikaptunk a Szovjetuniótól 2:1-re. Nem tekinthetjük természetesen bundameccsnek, de valahogy a „nagy testvér” ellen játszva „össze szokott gabalyodni” a magyar focisták lába.
Az angolok kihasználták a hazai pálya előnyét és – igaz, kis különbségű győzelmekkel – történelmük során először bejutottak a döntőbe. Ott a második döntőjüket játszó, Uruguay-t és a Szovjetuniót búcsúztató nyugat-németekkel kerültek szembe. A rendes játékidő 2:2-es döntetlent hozott, így – másodszor a VB-történelemben – következhetett a hosszabbítás. Ennek során egy erős angol lövés a felső lécről a földre pattant, majd kifelé – ám a partjelző szerint a vonal mögött ért földet, így a bíró gólt ítélt. A szovjet bíró utólag elmondta: Sztálingrádért, a II. világháborúért állt bosszút a németeken! Végül a németek még egy gólt, így 4:2-vel Anglia megszerezte máig egyetlen aranyérmét. Azóta sem jutottak még döntőbe sem…
1970: világbajnokság Mexikóban (a két évvel korábbi olimpia színhelyén) – és két évtized után újra magyarok nélkül. A selejtezőket azonos eredménnyel zártuk Csehszlovákiával, ezért semleges pályán kellett a kijutást eldöntenünk. Következett Marseille, vagy ahogy a korabeliek elnevezték: „futballmohács”. Rossz játékkal, 1969 decemberében 4:1-re kikaptunk. Innentől szokás számítani a magyar foci hanyatlását.
A VB egyértelműen a brazilokról szólt: sokak szerint ez a csapat volt minden idők legjobb brazil válogatottja. Ismét Pelé vezette őket. Átgázoltak Csehszlovákián, Románián, a címvédő angolokon, Perun és a régi rivális Uruguay-on. A harmincas években csúcson lévő olaszok megint összeszedték magukat és némi szerencsével – történelmük során harmadszor – döntőbe jutottak. Itt már nem volt esélyük: a brazilok 4:1-re győztek, és így ők lettek a történelem első háromszoros világbajnokai.
1974
Húsz évvel berni győzelme után az NSZK nagy esélyt kapott, hisz 1974-ben ők rendezték a VB-t. Az egyre gyengébb magyar futballtól már csak azért sem kellett tartaniuk, mert – immár másodszor – nem jutottunk ki…
A lebonyolítás módját megváltoztatták: az első csoportkör után most nem egyenes kiesés következett, hanem a legjobb nyolcat két csoportra osztották és újra körmérkőzések következtek. Most először – Ausztrália révén – az ötödik kontinens is feliratkozott a résztvevők közé (egyelőre rúgott gól nélkül két vereséggel és egy döntetlennel). A sorsolás furcsa fintoraként a két német államnak egymás ellen is játszania kellett: itt a sokkal gyengébb NDK győzött 1:0-ra. Persze nincsenek véletlenek: az NSZK így tudta elkerülni a brazilokat…
A nyugat-németek így a nem annyira erős Svédország, Jugoszlávia és Lengyelország legyőzésével a döntőig „sétálhattak”. Legnagyobb sztárjuk ekkor a „császárnak” nevezett bajor Franz Beckenbauer volt. A müncheni olimpiai stadionban lejátszott döntőben a most először idáig eljutó, első fénykorát élőt Hollandiával kerültek szembe, akiket Johann Cruyff vezetett. A két nép közti – máig ható – történelmi ellentétek okán is nagy csatát vívták. A németek 2:1-re győztek, második góljukat 11-esből szerezték. A bronzmeccsen a lengyelek – nem kis meglepetést okozva – 1:0-ra legyőzték a világbajnoki címet védő brazilokat.
1978
1978-ban ismét Latin-Amerika következett. Ezúttal egy futball-nagyhatalom, Argentína, amely már nagyon ki volt éhezve az aranyra…
A magyarok végre újra kijutottak. Ott aztán összesorsoltak bennünket a házigazdákkal, mi pedig gólt rúgtunk nekik és vezettünk 1:0-ra. Aztán 2:1-re kikaptunk, ráadásul a végén ostoba hibák miatt kiállították a két legjobb magyart (Nyilasit és Törőcsiket). Ezt két újabb „zakó” követte az olaszoktól és a franciáktól (mindkétszer 3:1-re), azaz simán kiestünk.
A második csoportkörben az argentínok legyőzték a lengyeleket, döntetlent értek el az örök rivális Brazília ellen, majd rúgtak egy hatost Perunak, így jobb gólkülönbségükkel döntőbe kerültek. A bronzmeccs az 1970-es döntőt másolta le: a brazilok most is legyőzték az olaszokat (most 2:1-re). Hollandia immár másodszor jutott be a döntőbe – bizonyítva, hogy a ’70-es évek focija alapvetően róluk is szólt – ám megint az aktuális házigazda ellen kellett küzdeniük, és ez megint nem sikerült. Hosszabbítás után Argentína 3:1-re diadalmaskodott, és történelme első aranyát szerezte.
1982
1982-ben 24-re emelték a résztvevő országok számát, hisz egyre több nemzet nevezte válogatottját a küzdelmekbe. A helyszín az a Spanyolország volt, melynek klubcsapatai ugyan elsőrangúak, de válogatottja akkor még számított a világ élvonalába, a „foci-nagyhatalmak” így egyenlő esélyekkel indulhattak.
A mieink megint kivívták a részvétel jogát és első mérkőzésükön világrekordot értek el: 10:1-re legyőzték a szegény, polgárháború sújtotta országból érkező salvadoriakat! Rajtunk kívül soha, senki nem rúgott még tíz gólt világbajnokságon! (Egyébként ebben a gól-rangsorban a másodikak is mi vagyunk az 1954-es Dél-Korea elleni 9:0-val.) Második meccsünket a címvédő argentínok ellen kellett vívnunk – és megint kikaptunk (4:1-re). A továbbjutáshoz le kellett volna győzni a belgákat. Többet támadtunk, vezettünk, de negyed órával a vége előtt az ellenfél kiegyenlített, mi pedig kiestünk. (Hozzátehetjük, hogy ebben az angol bíró is szerepet játszott, aki nem állította ki az egyik magyar csatárt durván leterítő belga kapust.)
A középdöntőben a sorsolás szeszélye folytán egy csoportba került Brazília, Argentína és Olaszország. Az addigi 11 VB-n e három nemzet összesen 6 aranyat gyűjtött össze! Hármójuk gyilkos küzdelméből – nem kis részben egy Paolo Rossi nevű fiatalembernek köszönhetően – az olaszok kerültek ki győztesen, majd az elődöntőben diadalmaskodtak a lengyelek ellen is. A másik elődöntőt két örök rivális vívta: NSZK és Franciaország. Emlékezetes meccs volt! A rendes játékidőben 1:1 lett az eredmény. A hosszabbításban a franciák berámoltak két gyors gólt és úgy tűnt, hogy minden eldőlt. Aztán a németeknél beállt Rumenigge és ő is rúgott kettőt… Jöhettek a 11-esek. A németek gyorsan kihagytak egyet, így megint a franciák kerültek előnybe – aztán elképesztő izgalmak után mégis a gallok estek ki. A német kaput a később botrányhőssé vált Schumacher őrizte. A döntőben nem lehetett megállítani az olaszokat: 3:1-re verték az NSZK-t, de a 81. percben már 3:0-ra vezettek. Ők lettek a történelem második háromszoros világbajnok csapata. A bronzot – immár másodszor – a lengyelek szerezték meg.
1986
1986: újra Latin-Amerika. Mivel az itteni országok többsége meglehetősen szegény, így a 16 évvel korábbi házigazda Mexikó lett megint a helyszín. A lebonyolításon megint változtattak: a csoportmeccsek után a legjobb 16 egyenes kiesésben folytatta.
A magyar foci ekkortájt egyfajta virágkort élt át. 1984/85-ben a székesfehérvári Videoton legendás menetelést végrehajtva az UEFA-kupa döntőjéig jutott. A válogatott élén Mezey György szövetségi kapitány állt, a nyugati sajtó pedig azt írta, hogy „Magyarország elfelejtett veszíteni”. A selejtezőkben – idegenbeli győzelmekkel is – kiütöttük Hollandiát és az örök rivális Ausztriát, a világbajnokság előtt nem sokkal pedig barátságos meccsen a Népstadionban 3:0-ra kiütöttük Brazíliát! Aztán a hatalmas várakozásokat hihetetlen csalódás követte: első mérkőzésünkön 6:0-s vereséget szenvedtünk a Szovjetuniótól (akik a 4. percben már 2:0-ra vezettek)! Sokat írtak azóta erről, keresve az okokat. A stadion 2000 méteres tengerszint feletti magasságban épült, márpedig ott elég ritka a levegő – csakhogy ugyanez a nehézség az ellenfelet is sújtotta. Mások szerint focistáink étrendjében lett volna a hiba: tésztát ettek…A lényeg, hogy a szovjetek a 4. percben már 2:0-ra vezettek, mi pedig csak futottunk az eredmény után. Utána kicsit összekaptuk magunkat és az amatőrökből álló kanadai válogatott ellen nagy nehezen 2:0-ra győztünk. A franciák ellen esélyünk sem volt és 3:0-ra kikaptunk. A számolásnál derült ki, hogy a két vereség ellenére is továbbjuthattunk volna, ha kicsit jobb a gólkülönbségünk. Így kiestünk, azóta pedig ki sem jutottunk a világbajnokságokra. A szovjetek nem sokáig örülhettek a mi kiütésünknek, mert a történelme legnagyobb sikerét elérő (legjobb négybe jutó) Belgiumtól még a 16 között kiestek.
A legjobb nyolc között vívott négy meccs egyike sem bizonyult hétköznapinak. Három közülük csak 11-es párbajban dőlt el. A brazilok már itt kiestek, hatalmas csalódást okozva. A sors összehozta az angolokat és az argentínokat, akik 1982-ben véres háborút vívtak a Falkland-szigetekért. Az ekkor már világsztár Maradona kézzel ütött be egy labdát: ezt mindenki látta – kivéve a bírót, aki megadta a gólt. Az angolok azóta is fel vannak háborodva, hisz 2:1-el kiestek. Az egyik elődöntőben ismét összejött a négy évvel korábbi párosítás: NSZK-Franciaország. Megint a németek győztek, de most kisebb izgalmak árán, már rendes játékidőben. A másik elődöntőben az argentínoknak nem okozott gondot Belgium.
A döntő izgalmasan alakult: Argentína 2:0-ra vezetett már, de a legendásan küzdő németek (Rumenigge és társai) nyolc perc alatt kettőt rúgtak és kiegyenlítettek. Aztán öt perccel lefújás előtt a dél-amerikaiak megint betaláltak és megszerezték az aranyat. Immár másodszor.
1990
1990: házigazda a háromszoros világbajnok Olaszország. Kimondva kimondatlanul szinte mindenki az ő végső győzelmüket várta. A meglepetések azonban már a nyitómeccsen megkezdődtek. A szokásoknak megfelelően ezt a címvédő (vagyis Argentína) játszotta – Kamerun ellen. A többség által lenézett afrikai srácok megmutatták a világnak azt, amit Európában már kezdtünk elfelejteni: a foci lényegében játék. Azon a napon világszerte milliók váltak Kamerun – és afrikai futball – rajongóvá. Bekövetkezett a korábban hihetetlennek vélt esemény: Kamerun 1:0-ra legyőzte a világbajnokot! A folytatásban ugyanezt tették Romániával is, így csoportelsőként jutottak tovább. Úgy tűnt Argentína számára a katasztrofális kezdést a teljes bukás követi, mert második – életfontosságú - mérkőzésük elején kapusuk eltörte a lábát. Aztán beállt helyére egy ismeretlen fiatalember, Goycoechea – és a döntőig vezette sztárokból álló csapatát. A világbajnokságok történetében eddig példátlan módon az egyik csoportban sorsolással kellett eldönteni a második hely sorsát, mert Írország és Hollandia teljesítménye mindenben azonosnak bizonyult (három-három döntetlen, azonos gólkülönbség).
Kijutott a tornára a kicsiny, közép-amerikai Costa Rica is. Szövetségi kapitányként az a szerb Bora Milutinovics irányította őket, aki egymást követően öt alkalommal juttatott el csapatokat idáig (2002-ben pl. Kínát) – de egyszer sem saját hazája nemzeti tizenegyét. A torna előtt a sokkal erősebb ellenfelek ellen szerencsével kivívott két döntetlenben reménykedett – aztán az egészen elképesztő kapus-teljesítményt felmutató, a védhetetlent is hárító Conejo hathatós közreműködésével legyőzték a skótokat és a svédeket is (Brazíliától pedig alig 1:0-ra kaptak ki) és továbbjutottak.
Kamerun a legjobb 16 között is folytatta menetelését: a 40 éves (!), gólja után a szögletzászlónál örömtáncot járó Milla vezetésével kiütötték az extrém (mezőnyjátékosként előre rohanó és gólokat szerző, hosszú hajú) kapussal, Huigitával kiálló Kolumbiát. Az ír-román meccs büntető-párbajban dőlt el: a továbbjutást eldöntő 11-est hárító ír kapusról, Bonnerről otthon stadiont neveztek el. (Két évvel korábban is ő óvta az ír hálót, amikor az EB-n legyőzték Angliát. Az a nap azóta majdhogynem nemzeti ünnep a zöld szigeten.) Az argentínok összekapták magukat és legyőzték Brazíliát, amely így a legjobb nyolc közé sem jutott be. A braziloknak valamit változtatniuk kellett: a szép cselek már bizonyultak elegendőek a sikerhez. Kénytelenek voltak átvenni a harcosabb, európai stílust.
A négy közé jutásért Argentína és Jugoszlávia még a hosszabbításban sem tudott gólt elérni egymás ellen: jöhettek a büntetők. A sztárok közül még Maradona is bűn rossz 11-est rúgott: a latin-amerikaiak megérdemelték volna a kiesést, de Goycoechea felülmúlta a szerb kapust és parádés védéseivel továbbjuttatta csapatát. Kamerun 8 perccel a lefújás előtt 2:1-re vezetett Anglia ellen (márpedig afrikai csapat még sosem jutott be az elődöntőbe) – aztán bebizonyosodott, hogy az európai furfanggal szemben tehetetlenek a fekete srácok. Az angol Lineker feldobta magát a 16-oson belül, és kapott érte egy 11-est. Egyenlítés. A hosszabbításban ezt megismételte, így Kamerun sajnos kiesett.
Az olaszok könnyen meneteltek az elődöntőig. Csehszlovákia, Ausztria, az USA, Uruguay és a lelkesen küzdő Írország nem bizonyultak leküzdhetetlen ellenfélnek. Aztán jöttek a bukdácsoló argentínok. A házigazdák vezettek is 1:0-ra és úgy tűnt, minden rendben. Aztán kaptak egy elkerülhető gólt, a hosszabbításban pedig senki sem ért el találatot: jöttek a büntetők. Goycoechea méltónak bizonyult frissen kialakult „tizenegyes-gyilkos” hírnevéhez, az olasz csapat így mélységes csalódást okozva szurkolóinak csak a harmadik helyért játszhatott. Ezt meg is szerezte. A másik elődöntő is büntetőpárbajban dőlt el: a szintén fiatal kapussal kiálló NSZK javára, Anglia ellenében.
A döntő a négy évvel korábbit ismételte meg: Argentína-NSZK. A németek zsinórban harmadszor jutottak döntőbe, tágabban tekintve pedig az 1974 és 1990 között rendezett öt világbajnokság közül négyszer az aranyért játszhattak. Nagy küzdők… Most, 1990-ben mindkét csapat rettentő óvatosan játszott, inkább védekeztek. Aztán a 65. percben a bíró kiállított egy argentínt (a 86-ban még egyet), öt perccel a lefújás előtt pedig 11-est ítél a németek javára. Goycoechea tehetetlennek bizonyult Andy Brehme jól helyezett, erős, lapos lövésével szemben – az NSZK megszerezte harmadik aranyát. Ők a harmadik nemzet, akik elérték ezt a sikert. Mindezt három hónappal a két Németország újraegyesítése előtt.
1994
1994-ben az amerikai kontinens következett, a szokott rend mégis némiképp felborult, ugyanis most először nem az Újvilág valamely latin nyelvű országa lett a házigazda, hanem az Egyesült Államok. A II. világháború előtt itt is virágzott a futball, aztán más sportágak háttérbe szorították. A ’80-as évektől komoly erőfeszítések történtek a foci újbóli népszerűsítésére, melyek sikerrel jártak. Most először fordult elő a történelemben, hogy világbajnoki meccset fedett pályán játszanak: egy elképesztő méretű arénában.
Kamerun természetesen kijutott, ám nem tudták megismételni a négy évvel korábbi csodát: kiestek csoportjukból. Most egy másik ország öregbítette tovább az afrikai futball hírnevét: Nigéria. A kisebb nemzetek közül az első körben leginkább a románok tündököltek. Legyőzték az előzetesen titkos esélyesnek titulált Kolumbiát és a házigazdákat is. A románok ellen öngólt vétő kolumbiai védőt nem sokkal később saját hazájában meggyilkolták, mély megdöbbenést váltva ki ezzel világszerte. Úgy tűnik Latin-Amerikában a foci valóban élet-halál kérdése…A történelem néha ismétli önmagát: az írek most a háromszoros világbajnok Olaszországgal értek el hajszálra azonos teljesítményt, megint sorsolni kellett – és ez megint a zöld sziget fiainak kedvezett. Ők lettek csoportjuk másodikjai, de az olaszok sem estek ki.
Az izgalmak később csak fokozódtak. Nyilvánosságra került az argentín sztár, Maradona drogfüggősége: ő többet nem játszhatott, társait pedig az ügy lelkileg megviselte: a lelkesen küzdő és jól játszó románok a legjobb 16 között, nagy meccsen 3:2-re legyőzték őket. A házigazdákat a sors szeszélye Brazíliával hozta össze: a jenkik alig 1:0-ra kaptak ki, így emelt fővel estek ki a további küzdelmekből. Az aranylábú, fantasztikus neveket viselő nigériai srácok majdnem csodát okoztak: vezettek Olaszország ellen és a taljánok csak másfél perccel a lefújás előtt tudtak egyenlíteni. Aztán jött a hosszabbítás – és egy góllal győztek az olaszok.
A VB talán legnagyobb egyénisége Ravelli volt, aki a svédek kapuját őrizte. Enyhén kopaszodó, vörös hajú, lázban forgó szemű, szinte „dosztojevszkiji” hős, aki tekintetével és káprázatos védéseivel szinte megbabonázta az ellenfelek csatárait. Az embernek eszébe jutott róla a klasszikus mondás: „normális ember nem megy el kapusnak”. Az MLSZ vezetőinek figyelmét felhívhatjuk, hogy Ravelli fél-amatőrként futballozott, ugyanis napi 4 órában egy bankban hivatalnokoskodott!
A négy közé jutásért 11-espárbajban a svédek kiütötték a románokat. A bolgár-német meccs kisebb izgalmakat, de annál nagyobb meglepetést okozott: a szegény kelet-európai ország fiai – a kopaszodó Lecskov fejesgóljával és a nem éppen szerénységéről híres Sztojcskov vezetésével – legyőzték a címvédő németeket, akik így még érmet sem nyertek.
A bronzmeccsen a svédek 4:0-ra elgázolták a bolgárokat és dobogóra kerültek. Mi magyarok ekkor csak egyféleképpen juthattunk szerephez a világ labdarúgásában: nagy megtiszteltetés érte hazánkat azzal, hogy Puhl Sándor vezethette a döntőt. Minden idők egyik legunalmasabb döntőjét vívta a két háromszoros világbajnok: Brazília és Olaszország. Támadás helyett védekeztek, gól nem esett, a hosszabbításban sem, így – példátlan módon – büntetők döntöttek. Baggio fölévágta az egyiket, így most sem sikerült Amerikai földjén európai csapatnak diadalmaskodnia. Brazília – a ’70-es és ’80-as évek gyengébb teljesítménye után – visszakapaszkodott a csúcsra, mert játékuk – kényszerből – európaibbá vált. Jobbnak bizonyultak a többieknél, de azért nem emelkedtek ki a mezőnyből.
1998
1998: ismét Európa, mégpedig Franciaország – 1938 után immár másodszor. Az angolokhoz hasonlóan külföldi pályán nekik sem lett volna esélyük. Döntőt még sohasem vívtak, de korábban szereztek két bronzot. Most nagyon készültek. A FIFA 24-ről 32-re emelte a részvevő országok számát – hisz a világon legalább 200 országban fociznak. A lebonyolítás rendje szerencsére a régi maradt: csoportmeccsek, majd a legjobb 16 között egyenes kiesés. A jégkorongban használt „hirtelen halál” mintájára bevezették az „aranygólt”: ha hosszabbításban egyik csapat gólt ér el, a meccs véget ér; ilyenkor nem játszák le végig a kétszer 30 percet.
A házigazdák alaposan felkészültek. Csapatuk összeállítása jól tükrözte a tényt, hogy Franciaország (Nyugat-Európa más országaihoz hasonlóan) harmadik világbeli bevándorlók tömeges letelepedése révén etnikailag sokszínűvé vált. A gólok egy részét fekete srácok rúgták, kiemelkedő sztárjuk az arab származású Zidane lett, a hálóban pedig a fehér (és kopasz) Barthez varázsolt. A csoportmeccseken legázolták Dél-Afrikát és Szaúd-Arábiát, valamint egy góllal legyőzték a hősies és sokak által kedvelt dánokat. A nyolcaddöntőben azonban 90 perc alatt egyetlen találatot sem voltak képesek berámolni Paraguay hálójába, melyet a világsztár és nemzeti hős Chilavert védett. A hosszabbításban aztán megszületett a VB-k történetének első aranygólja és a házigazdák továbbjutottak. A négy közé jutásért az olaszok következtek: mindkét fél a biztonságos védekezésre törekedett, így 120 perc alatt egyetlen gól sem esett. Jöttek a 11-esek – és a taljánok háromból, immár harmadszor is elbuktak: akárcsak az előző két tornán…
Szinte minden világbajnokságon akad egy kiscsapat, amely megtréfálja a nagyokat, új színt visz a futball világába, és szimpátiát ébreszt. A nemrég függetlenné vált Horvátország most jutott ki először a világ élvonalába. Csoportjukban legyőzték Jamaicát és a japánokat, egyenes kiesésben pedig egyfajta „balkáni rangadón” a románokat. A legjobb nyolc között a horvátok a németekkel kerültek szembe – és egy emlékezetes mérkőzésen a világsztár Suker az elképesztően védő Ladics vezérletével 3:0-ra kiütötték őket. Németország tehát megint nem került a legjobb négy közé – és megint egy balkáni gárda akadályozta ezt meg.
A legjobb 16 között ismét szembe került egymással Anglia és Argentína – ez pedig mindig hatalmas presztízsmeccs. 90 perc után 2:2, hosszabbítás gól nélkül, büntetőkkel pedig a latin-amerikaiak jutottak tovább. Argentína tehát immár harmadik büntetőpárbaját is megnyerte a világbajnoki tornák során – erre rajtuk kívül csak a németek bizonyultak képesnek.
A legjobb négy között a címvédő és eddig biztosan menetelő brazilok csak 11-esekkel tudta búcsúztatni Hollandiát, míg a franciák végre rendes játékidőben tudtak győzni – Horvátország ellen. A bronzmeccset általában két csalódott csapat összecsapásának szokták tekinteni, de ez most csak félig volt igaz. A lelkesebb horvátok megérdemelten győztek: ez a harmadik hely világszerte ismertté tetté a fiatal ország nevét. Ahogy akkortájt mondták: ez a legjobb országimázs.
A döntőben a többség talán brazil győzelmet várt, ők azonban elkövették azt a hibát, hogy szinte kizárólag a még fiatal és ráadásul ezekben a napokban betegeskedő Ronaldóra építettek – miközben a franciák egységes csapatként küzdöttek. A házigazdák vitán felül jobban játszottak, Zidane már az első félidőben két parádés gólt fejelt, végül 3:0-ra győztek. Párizs és az egész ország napokig ünnepelt…
2002
2002: most először a helyszín nem Európa, vagy Amerika – hanem Ázsia. Kevés dolog jelezhetné jobban a futball világméretű elterjedését. Az sem fordult még elő korábban, hogy a tornát nem egy, hanem két országban bonyolították le: Japánban és Dél-Koreában. Európában kevésbé ismert, hogy a két nép közti viszony (történelmi sérelmek okán) legkevésbé sem barátságos – így példamutató lehet, hogy mégis együtt tudtak működni..
A brazilok most nagyon felkészültek: a ’80-as évek nem róluk szóltak, 1994-ben sem emelkedtek ki nagyon a mezőnyből, legutóbb pedig elbukták a döntőt. Világsztárokból álló csapatuk egységesen küzdött, Ronaldo valóban beérett, a náluk hagyományosan problematikus kapusposztra pedig megtaláltak a bravúrok sorát bemutató Marcost.
A német foci az 1990 óta eltelt VB-ken nem villogott annyira, mint korábban (azért nem szabad elfelejteni, hogy ’92-ben ezüstérmet szereztek az Európa-bajnokságon, ’96-ban pedig meg is nyerték). Most sem tartotta őket senki esélyesnek a végső győzelemre – még saját szurkolóik sem. Első meccsükön ugyan 8:0-ra kiütötték szegény szaúdiakat (a lengyelországi születésű Klose egymaga négyet vágott), de utána a rájuk jellemző megbízható, szívós „iparosmunkával” sem jutottak volna túl sokáig, ha kapujukat nem a Bayern München sztárja Kahn védi. Teljesítményével szinte egymaga vitte a hátán a csapatot – egészen a döntőig.
A kiscsapatok közül most elsősorban a törököket kell kiemelnünk. Játéktudás, harcos szellem, némely játékosuk extrém külseje mellett őket is kapusuk emelte ki. A torna legjobbjává ugyan – amúgy megérdemelten – Kahnt választották, de mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ő mégiscsak a nem csillogó, de fegyelmezetten záró német védelem mögött tevékenykedett. Amit viszont a török Rüstü bemutatott, az néha – bár ez túlzásnak hathat – szinte túlment a fizika határain. A „bravúr” és a „parádézás” szavak már kevesek ennek kifejezésére. A csoportmeccsek során már szembekerült Brazília és Törökország: meglepő török vezetés után – némi bírói segédlettel – a brazilok győztek 2:1-re. A törökök aztán megmutatták, hogy mire képesek, és – országuk történetében először – beverekedték magukat a legjobb négy közé. Ekkor következett a VB második brazil-török meccse. A dél-amerikaiak végig támadtak, de Rüstü sokáig őrületbe kergette őket, mert még a biztosan gólnak hitt lövéseket is valami hihetetlen módon hárította. Végül érvényesült a nagyobb játéktudás és Ronaldóék kerültek a döntőbe.
Természetesen számtalan emlékezetes mérkőzést vívtak még (pl. a fociban sokszor kinevetett jenkik a félidőben már 3:0-ra vezettek a titkos esélyesnek tartott Portugália ellen; máskor pedig a brazilok elképesztő átemelés-góllal győzték le a szerencsétlenkedő angolokat).
A klasszikus mondás szerint „a bíró a pálya tartozéka”. Emberek lévén ők sem tévedhetetlenek. A legnagyobb problémát önmagában nem ez jelenti, hanem az, ha elfogultak egyik irányba – ezt mi, magyarok többször a saját bőrünkön tapasztaltuk. A 2002-es VB-n leginkább az egyik házigazda, Dél-Korea meccsei vívták ki sokak felháborodását. A legjobb nyolc közé jutásért Spanyolországot, egy körrel később pedig Olaszországot ütötték ki. Kétségtelenül hősiesen küzdöttek nagyobb tudású európai ellenfeleik ellen – de azért sokat segített nekik, hogy a bírók több szabályos gólt sem adtak meg a hispánoknak és a taljánoknak.
A bronzmeccset két kiscsapat vívta (Dél-Korea és Törökország): mindkettőjük számára soha nem látott sikert jelentett, hogy egyáltalán idáig eljutottak. A törökök jobban koncentráltak és – világrekordot elérve – már a 13. másodpercben (!) gólt rúgtak. Ők győztek: azaz zsinórban immár harmadszor egy kiscsapaté lett a bronz. A lefújás után a futball legszebb pillanatai következtek, mert – a törökök szervezésében – a játékosok gyermekei futottak be a pályára, kezükben a két nemzet zászlóival. A két nép közösen ünnepelt.
A döntőben az esélyesebb brazilok végig támadtak, de sokáig nem tudták feltörni a német védelmet. Aztán Kahn olyan hibát követett el (kiejtett egy könnyű lövést Ronaldo elé), amiért egy megyei szintű csapatból kitennék az embert – Magyarországon. A németek valójában nem elvesztették az aranyat, hanem megnyerték az ezüstöt – hisz éppen Kahn parádézása az egész VB során tették lehetővé, hogy csapa egyáltalán idáig jusson. A brazilok aranya teljesen megérdemelt – és aki látta ünneplésüket, az sokáig nem fogja elfelejteni, ahogy körben letérdelve együtt imádkoztak.
