A nomád / félnomád életmodú sztyeppei népek elitjének és katonai kíséretüknek (harcosaiknak) állandó tevékenysége volt a környezetükben élő letelepedett népek fosztogatása. Az elit és a harcos középréteg így szerezte be azokat a vágyott anyagi javakat (rabszolgák, nemesféme, értékes ruhaneműk), melyeket saját társadalmuk nem állított elő.

Az írott forrásokból kibogozható, hogy ezt tették már a korai magyarok is a IX. században és ezt folytatták a Kárpát-medencébe történt beköltözésük után is. A XIX. századi romantikus történetírás nevezte el a 899 és 970 közti hadjáratokat "kalandozásoknak", de ezekben valójában semmi "kalandos" nem volt. A cél pusztán a zsákmányolás volt: rabszolgák és nemesfémek szerzése. A nép többségét ez nem érintette, a hadjáratokban nem széles népi tömegek vettek részt, hanem profi harcosok.

A nyugat felé folytatott hadjáratok nem "vaktában folytatott vagdalkozások" voltak. Őseink elitje jó felderítéssel rendelkezett, igyekeztek kihasználni a a kora középkori Európát jellemző belviszályokat, uralkodók, hercegek, grófok, püspökök ellentéteit, fegyveres harcait. Igen gyakran felbérelve, szinte zsoldosként kapcsolódtak be a küzdelmekbe.

 954/955-ben lázadás zajlott a német királyságban (ami hívtak - múltja alapján - kelet frank államnak is) Nagy Ottó király ellen, melyben részben családtagjai is részt vettek.

A magyarok Bulcsú harka vezetésével ezt a helyzetet akarhatták kihasználni a 954-es és a 955-ös hadjárataikkal. (A harka / horka korai magyar méltóságnév volt, a korábbi törzsszövetségben egyfajta "legfőbb bíró").

A magyar hadak 955-ben belefogtak a Lech-folyó partján (ez a Duna egyik déli mellékfolyója) Augsburg ostromába, melyet még római eredetű magas kőfalak védtek - a korabeli magyarok pedig nem rendelkeztek ostromgépekkel.

Amint a fenti térképen jól látható az ostrom hírére Nagy Ottó jelentős sereget gyűjtött össze és a Dunán átkelve megindult a város felmentésére.

A királynak valódi, össz-birodalmi sereget sikerült összehoznia: itt voltak szinte valamennyi hercegség csapatai: Ottó saját szász katonái, bajorok, svábok és a hűségébe visszafogadott veje, Vörös Konrád a lotharingiai erőkkel.

Az utóvédet )vélhetően a málhákkal) a birodalom hűbéreseinek számító, ekkor már keresztény csehek alkották.

A magyarok klasszikus taktikájukat vehették elő: a fősereg lesben állt, az elnyújtott oszlopban haladó német előtt, az utóvédet pedig a magyar mellékhad támadta meg. A csatára Augsburgtól látótávolságon kívül került sor - ezért helyes a Lech-mezei ütközet elnevezés.

A cseh / német utóvédnek sikerült elkergetnie a magyar mellékhadat, a német főerőknek pedig sikerült egyfajta "phalanxba" rendeződniük.

A magyar derékhad heves nyílzáport zúdított rájuk - itt kapott halálos lövést Vörös Konrád herceg - de aztán a sodronyingbe öltözött, hosszú lándzsát és egyenes, kétélű kardot (valamint csatabárdot) használó, fegyelmezett csapatot alkotó német lovasok elsöpörték a magyar könnyűlovasokat.

A csata után hazafelé menekülő magyar vezérek közül többeket elfogtak, Bulcsút kivégezték.

Az ütközetben feltehetőleg részt vett a fiatal Taksony, aki a fejedelmi trónra lépve beszüntette a nyugatra induló "kalandozásokat" és 970-ig még Bizánc fosztogatásával próbálkozott.