Az I. világháború tankjai
Az I. világháború „nem egészen úgy alakult”, ahogy a stratégák előre eltervezték. Gyors hadműveletekre számítottak, esetleg néhány nagyobb csatára a határok mentén – mindenképpen támadásra és győzelemre.
Aztán bekövetkezett négy év terméketlen állóháború, lövészárokharc.
Egyik legfőbb kérdésnek az bizonyult éveken át, hogyan tud a gyalogság „átvánszorogni”, azon a bizonyos „kritikus 400 méteren”, ami a szemben álló lövészárkokat elválasztotta egymástól.
Az „okos” tábornokok természetesen alapvetően a hagyományos módszerekben gondolkoztak: „tüzérségi előkészítés” (azaz brutális ágyútűz, néha napokon át, a védők tömegeinek legyilkolásával), majd a támadó gyalogság tömegeinek belehajszolása a védők géppuskatüzébe.
Mások azonban különféle újításokkal próbálkoztak: elgázosítani az ellenfél védőit, esetleg középkori módra páncélmellénybe öltöztetni a gyalogságot.
Aztán 1915-ben Angliában jött az ötlet: korábban már létező technikai újítások egyesítése egyetlen új fegyverré.
Melyek voltak ezek a modern technikai lehetőségek: acéllemez, hátultöltő ágyú, géppuska (1880-as évek), robbanómotor (1880-as évek), lánctalp.
A Mark I volt a világ első valóban felfegyverzett és bevetett páncélos harckocsija. Felismerhető nyújtott rombusz alakjáról, a teljes testen körbefutó lánctalpáról és a kormányzást megkönnyítő hátul elhelyezett kerekéről.
Majdnem 10 méter hosszúra sikeredett, 28 tonnás (!!!) tömegét a hathengeres, 150 LE-s benzinmotor próbálta mozgatni. A motor a test belsejében helyezték el, ami belül szörnyű zajt eredményezett a személyzet számára. A nagyon rossz tömeg / teljesítmény arány miatt még országúton is csak legfeljebb 6 km/h sebeséggel vánszorgott.
Felhasználásában nehézséget okozott, hogy irányításához több (legalább 8!!!) személyre volt szükség: ketten irányították, két-két katona kezelte a fegyverzetet és legalább ketten törődtek a motor és a többi belső gép működtetésével.
A fegyverzetet az oldaldobozokban tudták elhelyezni. Kétféle altípusban építették: a „férfi” változat oldalaiba 57 mm-es ágyúkat építettek, a „női” változatba pedig oldalanként 3-3 géppuskát.
Mivel alakja egy korabeli motorkerékpár üzemanyagtartályára hasonlított, ezért kapta – mintegy fedőnévként – a „tank” nevet.
A rombusz formájú alaptípust folyamatosan fejlesztették a háború során a britek. A csúcsot a Mark IV-essel érték el. Ennek már nem volt szüksége hátsó kormánykerékre, benzintartályát pedig védettebb helyen, hátul helyezték el.
A jelen kor érdeklődői számára a Mark A Whippet („agár”) már „tankszerűbbnek” tűnik – hiszen formája nem rombusz és valamiféle „toronyszerűséggel” is rendelkezik.
Specialitásaként a két lánctalpat két külön benzinmotor hajtotta (90 LE összteljesítménnyel), melyek a csak 14 tonnás és 6 méter hossz testet úton képesek voltak akár a fantasztikus 12 km/h-s tempóra is „felgyorsítani”. Irányításához elegendő volt már egyetlen vezető is.
Ágyúval nem szerelték fel, csak 4 db (7,7 mm-es) géppuskával, melyek négy irányba tüzeltek.
A britek I. világháború szövetségesei a franciák is láttak fantáziát az újfajta harci eszközben.
A Schneider CA 1 alakján látszik, hogy ekkortájt a harckocsi-tervezés bizony még „pionír” szakaszában járt. A 6 méter hosszú, dobozszerű testre hátul tettek ajtót, ahol bemászhatott 7 főnyi személyzet.
Fegyverzetét furcsa mód aszimmetrikusan helyezték el: jobb oldalára 75 mm-s ágyút tettek (nem angol mintájú „dobozban”, hanem kerékdobbal rögzítve) + mindkét oldalra egy-egy 8 mm-es géppuskát.
A jármű mindenestől csak 12 tonnát nyomott, de a derék franciák képesek voltak egy mindössze 55 LE-s (!!!) négyhengeres benzinmotor belepakolni, amivel országúton is kb 8 km/h-s tempóval tudott vánszorogni…
Azért a franciák is tudtam szimetrikus külsejű, előre tüzelő járművel építeni. Ez lett a Saint Chamond.
Robosztus 75 mm-es ágyút építettek az orrába és mindkét oldalára felszereltek 2-2 8 mm-es géppuskát is. Kezeléséhez 9 katonára volt szükség.
Sokkal hosszabb (majdnem 9 méter!) és nehezebb (23 tonna) is volt, mint a CA 1-es. Különleges felépítése – orra hosszan a lánctalp elé nyúlt – azonban problémákat okozott: tagolt terepen (márpedig a harcmező többnyire ilyen!) orra könnyen a talajba fúródott.
Egészen különleges (kombinált) meghajtással építették: a 90 LE-s benzimmotor dinamót hajtott meg, az így nyert elektromos áram segítségével mindkét lánctalpat külön-külön villanymotor hajtotta! Egészen modern gondolat. Akár a 12 km/h-s tempót is elérhette így.
Franciaországban – talán épp a híres Renault-gyár mérnökei – jöhettek rá arra, hogy tank nem csak „ormótlan óriás” lehet: létezik élet a 10 tonna alatti tartományban is, illetve nem kel egy „acéldobozba” mindenáron 8-10 harcost belezsúfolni…
1917-ben született meg a híressé vált Renault FT-17-es. Alig 6,6 tonnás, csak 4 méter hosszú testébe a gyár 35 lóerős (!!!) motorját építették, amivel még országúton sem tudta elérni a 8 km/h-s tempót…
Talán megalkotói sem voltak akkor tisztában vele, hogy milyen korszakalkotó műszaki megoldással álltak el, amikor a kicsiny testre KÖRBEFORGATHATÓ LÖVEGTORNYOT szereltek. Manapság nem is tudnánk már tankot enélkül elképzelni – és így volt ez már a II. világháborúban is. A toronyba először géppuskát, később pedig már 37 mm-es ágyút szereltek.
A kis testbe mindössze két harcos fért el: egyikük vezette, másikuk pedig a fő fegyvert kezelte.
Aki itt tart cikkem olvasásában, az bizonyára megfogalmazta már a kérdést: és a németek?
Nos: a II. világháború első szakaszában majd a tankokat olyan sikeresen alkalmazó nemzet, az első világégés során bizony igen lassan reagált e téren.
Csak 1917-ben kezdték gyártani az A7V nevű „rohamszörnyeteget”: a súlyát sikerült 30 tonna (!!!) fölé tornászni. A mérnökök azt a megoldást választották, hogy mindkét lánctalpat külön benzinmotor hajtotta meg: ezek mindegyike 100-100 LE-s volt, de tömege miatt így sem érte el még országúton sem a 13 km/h-s sebességet.
Alaposan felfegyverezték: az elejére egy 57 mm-es ágyút szereltek, hátulra és az oldalakra pedig összesen 6 db (!!!) géppuskát.
Az A7V nem csak tömege lett a világháború „rekordere”, hanem személyzetével is: összesen 18 (!!!) harcos zsúfolódott össze benne, akik közül 12-en a géppuskákat kezelték.
A járműből összesen 20 db készült el és a harcban sem bizonyult túl sikeresnek…
A háború utolsó szakaszára „beszálló” amerikaiak egy igazi „törpével” rukkoltak elő 1918-ban. Ez lett „3 tonnás Ford tank”. Az 1,6 m „magas” „dobozkába” két harcost zsúfoltak bele: egyikük vezette, másikuk pedig a 7,62 mm-es géppuskát kezelte. A két lánctalpat külön-külön hajtotta meg a két 45 LE-s motor, de a rendkívül kis tömeg ellenére is csak 13 km/h-t értek el. Összesen 15 példány épült belőle – mert véget ért a háború…
