A fiatal rendező, George Lucas is legfeljebb csak remélhette majd’ három évtizeddel ezelőtt, hogy 1977-ben bemutatott filmje, melyet mi Csillagok háborúja néven ismerünk, megértésre talán a nézőknél és sikeres lesz. Ennél sokkal több történt: megcselekedte azt, melyről a filmesek zöme talán álmodni sem mer: önálló univerzumot teremtett; filmjét pedig ma már lényegében a történelem részének tekintjük.
A mélyebb gondolatok előtt hadd tegyek az elején pár pontosítást. A Star Wars elnevezés a teljes sorozat (és az általa megteremtett fantázia-világ) elnevezése, az 1977-es film (később megalkotott) címe: A New Hope (Új remény). A következőkben először elsősorban ezen alkotás kapcsán vázolom fel mondandómat, de ki fogok térni a klasszikus- és az előzmény-trilógia többi filmjére is..
A Csillagok háborúja „első ránézésre” tudományos-fantasztikus film. Mi lenne más, tehetnénk fel a kérdést, hisz hősei űrhajón utaznak, lézerfegyverekkel lövöldöznek egymásra, robotjaik pedig fejlett mesterséges intelligenciával rendelkeznek. Jelen sorok írója nem is óhajt kételkedni: az értelmezés egyik síkján a film valóban sci-fi, abszolút helyénvaló tehát oda (is) besorolni. Népszerűségének számtalan titka közül ez az egyik: ki ne álmodott volna űrutazásról és ki ne szeretné, ha olyan világot láthat a mozivásznon, mely valójában nem létezik és a néző kedvéért alkották. Maga a műfaj régi irodalmi gyökerekre tekinthet vissza, és nem sokkal filmművészet megszületése után megjelent a mozikban is. Amerikában a II. világháború előtt és után a legkülönfélébb formákban (emeljük ki külön a képregényeket) és színvonalon (a komolyan elgondolkodtatótól a horrorisztikus akciókig) jutott el széles tömegekhez, nem csekély rajongói tábort teremtve magának.
El kell gondolkodnunk rajta, hogy Lucas filmje bizony alaposan kilóg a műfaj (amúgy meglehetősen tág) keretei közül, különösen, ami a „tudományos” jelzőt illeti. Hadd illusztráljam rövid példákkal. Az űrkutatásban (és így a sci-fik zömében) komolyan oda kell figyelni a gravitáció problémájára: ennek mértéke minden bolygón eltérő, a világűrben viszont zéró. A filmekben így az asztronauták lebegnek (mint a valóságban), vagy pedig bekapcsolják a „mesterséges gravitációt”. A Star Wars-univerzumban viszont ilyen probléma fel sem vetődik. A szereplők minden egyes bolygón egyforma könnyedséggel járnak (amúgy persze a levegő is tökéletesen lélegezhető) – akárcsak az űrhajók fedélzetén. Itt-ott hallunk elejtett utalásokat valamilyen okból lakhatatlan bolygókról, de csak végtelenül periférikusan. Csakhogy – és ebben rejtőzhet a lényeg – az egész kérdéskör (és sok más ilyen, mint pl. a „hiperűrutazás” és az idő problémája) abszolút nem is hiányzik a nézőknek. Mert amit látunk, nem más, mint mese (sőt: MESE).
A mesemondás az emberiség legősibb hagyományai közé tartozik – és ha egyszer el találna tűnni, akkor nyugodtan „becsukhatjuk a boltot”. Már a nyitó képsorok is jelzik a figyelmes mozilátogatónak, hogy ne „sima” sci-fire számítson. Ott ugyanis a cselekményt az emberiség – közelebbi, vagy távolabbi – jövőjébe helyezik (gyakran valamilyen évszámmal – pl. 2234 – jelezve is ezt); a ’70-es évek végi nézők viszont világszerte a következő felirattal találták szembe magukat: „Réges-rég egy messzi-messzi Galaxisban”. Gyakorlatilag ez pontos megfelelője annak, amit a mi népmeséink úgy fejeztek ki: „Hol volt, hol nem volt”. Lucas nem árult zsákbamacskát: az emberiség közös kulturkincséből merítve mesélt az embereknek – és tette mindezt hihetetlenül látványosan, a technika bűvöletében élő kor elvárásai szerint.
Jelen van itt szinte mindenki, akiket Grimméktől, vagy épp a mi népmeséinkből (mondjuk Illyés Gyulától) megismertünk. A gonosz természetesen tetőtől talpig fekete, emberi, de eltorzult lény, hűvős-acél maszkban. Félelmetes várkastélyban lakik (ez a Halálcsillag), melynek belsejébe, mély labirintusába (a börtönblokkba) hurcolta a szépséges (és természetesen végig hófehér leplet viselő) királykisasszonyt. Lucas egészen felvállalta a mesemondást, hisz a női főszereplő – űrhajós filmtől amúgy egészen elképesztően – ténylegesen a hercegnői rangot viseli.
Testőreit (a hős felkelőket) megölték, őt nem szabadíthatja ki, csak a „legkisebb fiú” (Luke Skywalker). A név – akárcsak Dosztojevszkijnél és mennyi nagyságnál – beszélő: „égen járót” jelent. (A gonosznak meg nem csak a ruhája fekete, hanem a neve is Darth, ami egyértelműen a sötétségre (dark) utal.) Luke ráadásul farmergyerek (hisz a sárkányt is parasztfiú győzi le), és sokáig fehér ruhát visel.
A képnek teljesnek kell lennie: felbukkan a múltból a bölcs tanító (Obi-van Kenobi), aki – megint váratlan fordulat egy sci-fitől – kardpárbajra (és nem célba lőni) okítja ifjú tanoncát.
Az emberiség hatalmas kultúrkincsének más részeihez is bátran nyúlt Lucas. Láthatunk vérbeli görög drámákra és mítoszokra utaló deus ex machinát, amikor kétségbeejtő helyzetben, teljesen váratlanul a Milleneum Falcon felbukkanása és pár jól célzott lövése fordítja meg a csata menetét. (Ugyanezt a motívumot ismétlik meg majd A klónok támadásában a Jedi-lovagok megmentésekor a cirkuszi arénában).
Az alkotók más téren is átlépték a hagyományos sci-fi kereteit, ami szintén erőteljesen a film javára vált. Az Erő fogalmának bevezetésével a technika által uralt világban megjelent a misztikum, a kézzelfogható valóság határainak átlépése, a transzcendencia.
Lucas zsenialitását dicséri Han Solo figurájának megalkotása. Megkockáztatható, hogy nélküle egészen más hatást ért volna el az eposz. A nyegle, cinikus, de alapvetően jószívű (bizony, még jellemfejlődést is láthatunk) csempész, majd szabadságharcos fanyar humora, egész lénye bizony rettentően hiányzik az előzmény-trilógiából. Mindig jót tesz egy filmnek, ha nem veszi magát véresen, 100%-osan komolyan. Ráadásul így (igaz inkább a következő két epizódban) be tudták vonni a szerelmi szálat – vagyis az emberi kapcsolatok igen fontos elemét –; de azt is megmutatták, hogy még a XX. század utolsó évtizedeiben is lehet sikert elérni a mozivásznon szex nélkül, pár ártatlan csókkal. (Sőt a Csillagok háborújában igazából csak pár puszit láthattunk).
Azt is el kell mondanunk, hogy ez a film „jókor jött”. A ’70-es évek az óceán túlsó partján a „rossz közérzet” éveit hozták (nálunk meg a brzsenyevi „pangást”). Vereséggel felérő kivonulás Vietnamból (előtte értelmetlen háború, majd’ 60 ezer amerikai halottal); gazdasági válság (az olajárrobbanás és a csillagászati mértékű katonai kiadások miatt megrendült még a „szent” dollár is); ráadásul még a kormányzatról is kiderült, hogy tulajdonképpen bűnözők alkotják (Watergate-botrány). A kor filmjei (hadd utaljak itt csak a lelkes, majd a belső korrupciót miatt kiábránduló fiatal zsarura (Serpico) és a titkosszolgálatok rejtélyes hálójában vergődő civilre (A keselyű hat napja)) is hasonló életérzést tükröznek. Az elkeserítő valóságot a fantázia segítségével – ha csak rövid időre is – elfelejteni általános emberi vágy; az amerikai néző pedig talán a nagy gazdasági világválság óta nem vágyott ennyire rá, hogy meséljenek neki (és a moziban végre ne azzal találkozzon, ami az újságokból és a mindennapokból árad).
Érdemes kicsit elgondolkodnunk azon, hogy a gonoszt – vagy, ahogy a film maga mondja, a Sötét Oldalt – a „birodalmiak” képviselik. Amerikában e szó – hadd utaljak eredendőek csak a gyarmatbirodalmakra – mindig is rossz csengéssel bírt. A XX. században három államra is gondolhatunk, melyet e kifejezéssel illettek, és melyekkel szemben Amerika fiai hősiesen védelmezték a szabadságot. Az egyik a náci Németország (nem hiszem, hogy véletlenül viselnének a klasszikus trilógiában éppen szürke egyenruhát a birodalmi tábornokok); másikuk az egykori japán birodalom (a Sötét Oldal vezetőjét vélhetően egy klasszikus sci-fi képregény figurája nyomán hívják császárnak, de más áthallás sem elképzelhetetlen); a harmadik pedig a Szovjetunió. Az első kettőt a ’70-es évekre már rég legyőzte Amerika (igaz Japán épp ekkora vált komoly gazdasági vetélytárssá) – a Szovjetunió viszont egyre komolyabb kihívást jelentett. Ez épp a két folytatás bemutatásakor, a ’80-as évek első felében lett egyre nyomasztóbb – és azt is érdemes megfigyelnünk, hogy 1983-ban (amikor a nézők a Jedi visszatért, a befejező (?) részt láthatták), jelentette be Reagen elnök az SDI-t, „csillagháborúsnak” nevezett tervét, illetve ugyanekkor nevezte a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának”.
A ’70-es, ’80-as évek fordulóján tehát felettébb egyszerű volt a világ képlete – és a néző (különösen az amerikai) könnyen tudott azonosulni a filmbéli felkelőkkel (a „jó fiúkkal”) –: mi vagyunk a szabadság bajnokai, akik fényt viszünk az elnyomás sötét éjszakájába, és időleges kudarcaink ellenére végül győzni fogunk.
A II. világháború utáni Egyesült Államokban bevezették a „pozitív diszkriminációt”, azaz a fekete kisebbség sok segítséget kapott, hogy az élet számtalan területén. (Persze korántsem állíthatjuk, hogy a problémát mára megoldották volna). Ebbe a folyamatba illeszkedik Hollywood azzal, hogy szinte minden filmben szerepeltetnek – méghozzá majdnem kötelezően pozitív figuraként – egy vagy több „kötelező feketét”. A klasszikus trilógiából azonban szinte teljesen hiányoznak az „afroamerikai” színészek: a Csillagok háborújában egyikükkel sem találkozunk, és a másik két részben sem jutott túl sok feladat a Lando Calrissiant játszó Billy Dee Williams-nek. Vélhetően azért történt ez így, mert ott vannak „helyettük” más kisebbségek, a különféle idegen lények. Ki kell emelnünk közülük a jószívű óriás szőrmókot, mindenki kedvenc karakterét Csubakkát, aki egy személyben magasan kvalifikált űrhajó-pilóta, jószívű barát és egy darab hús láttán önmagáról megfeledkező őserdei vadász
.![A birodalmi rohamosztagosok [30.] - Star Wars](https://m.blog.hu/st/starwarsfilmek/image/rohamosztag1.jpg)
A felkelők hős pilótái között találunk ázsiai vonásokkal rendelkezőket, de a birodalmi hadseregben mindenki – akinek arcát épp nem takarja sisak – europid fehérember. Ha főtisztjeik szürke egyenruhájában a Wehrmachtra történt utalást fedeztünk fel, akkor ez a „faji egyöntetűség” ugyanezt erősítheti meg. A fehér műanyag páncélt viselő, mindenkin keresztülgázoló, hidegen profi és fegyelmezett gyilkos rohamosztagosok akár az SS megfelelői is lehetnek.
Aligha kétséges, hogy négy évtizeddel ezelőtt a nézőket – különösen a gyerekeket és a fiatal férfiakat – elsősorban a látványvilág varázsolta el. Már a Csillagok háborújában is több száz filmtrükk szerepelt, a két folytatásban ezt a számot pedig még fokozni is tudták. Mi sem mutatja jobban az utóbbi idők változásait, hogy az ezredforduló fiatalsága nem nagyon érti, miért tudtak (és tudnak) rajongani némileg idősebb társaik olyan jelenetekért, amelyeken ma sokan mosolyognak. Pedig annak idején a lézerkard-párbajok, vagy az első Halálcsillag felszíne fölött vívott szívszorítóan egyenlőtlen – és mégis a jók győzelmét hozó – „légi” csata hihetetlenül látványosnak számított.
Az Egyesült Államokban a repülés, a légiközlekedés mindig is sokkal többet jelentett, mint nekünk európaiaknak (Magyarországra ez fokozottan áll). A repülés és a szabadság odaát magától értetődően összekapcsolt fogalmak – a pilóta pedig (amint ezt számtalan film is tanúsítja) valósággal mítikus alak. A főszereplők ezen képességét a Star Wars minden egyes része alaposan hangsúlyozza, az első Halácsillag megsemmisítéséhez vezető űrcsatát pedig joggal tekinthetjük tisztelgésnek minden idők (talán elsősorban a II. világháború) amerikai pilóta-hősei előtt.
A klasszikus trilógia jelenetei – a viszonylag egyszerűbben megoldható űrbéli összecsapásokon kívül – zömmel a természetben, illetve zárt terekben játszódnak (épületekben, vagy űrjárművek fedélzetén). Dicséretre méltó sokszínűséggel, járunk sivatagban, végtelen hómezőkön, mocsárban és többféle erdőségben – ugyanakkor feltűnően ritkák a városok, a kívülről mutatott épületek. Az ok egyszerű: a forgatás idején ezt még csak monumentális díszletekkel tudták volna megoldani, ami rettentő költséges lett volna. Az előzmény-trilógia idejére viszont az informatika olyan ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, hogy számítógépes grafikával csodás épületeket lehetett a szereplők mögé rajzolni. (Meg aztán a George Lucas rendelkezésére álló anyagi eszközök is jelentős mértékben gyarapodtak…). Szóval az új trilógia lényegesen látványosabb – az emberben mégis ott motoszkál némi kétely. Amíg maketteket használtak (lásd pl. a nagy klasszikus, az ókort felidéző kosztümös filmeket), addig a néző abban a tudatban élvezhette a látványt, hogy amit lát az ténylegesen létezik, gyakorlatilag ott van. A virtuális valóság lehet sokkal látványosabb, kétségkívül elvarázsol bennünket – de mégsem tudunk megszabadulni a valóság („jelenlévőség”) hiánya által okozott kínzó érzéstől.
A Csillagok háborúja tulajdonképpen a sorozat egyetlen olyan része, mely önállóan is megállja a helyét (kerek történet kezdettel, kibontakozó konfliktussal, „királylány-szabadítással” és diadalmas befejezéssel), de Lucas több ponton is jelezte, hogy lenne még mesélnivalója. A szereplők többször utalnak az előzményekre; a végén pedig a felkelők megsemmisítik ugyan a Halálcsillagot, de Darth Vader vadászgépe még előtte kisodródik a világűrbe – a Gonosz tehát nem pusztul el (nem is beszélve a császárról).
George Lucas álmodhatott hat- (kilenc?) részes monumentális eposzról, de fiatal rendezőként örülhetett, hogy egyáltalán egy filmre elegendő pénzt tudott szerezni (azt is csak szerzői jogairól történt részleges lemondás árán), így mindenképpen önmagában kerek egészet adó alkotást kellett forgatnia. A takarékosság fontos szerepet játszhatott abban, hogy lényegében ismeretlen fiatal színészeket szerződtetett – de felfedezhetünk benne tudatosságot is. Így a nézők szemében ők szinte azonossá váltak karakterükkel. Hármuk közül csak Harrison Ford vált a későbbiekben nagy hollywoodi sztárrá (igaz az Oscar eddig őt is elkerülte). Mark Hamill több tucat filmben játszott még – az akció-műfaj B-kategóriáján belül; Carrie Fisher pedig mellékszerepeket kapott (itt-ott akár Tom Hanks partnereként is), de sikereket inkább forgatókönyvíróként aratott. (A befejezés-triológia hozta meg számukra a nagy visszatérést).
A nagy trilógia középső része az 1980-ban bemutatott Birodalom visszavág. Hollywoodban gyakran készítik el egy-egy sikeres alkotás folytatását, itt azonban közel sem erről van szó. Ez a film önmagában lényegében nem áll meg – ami persze semmit sem von le értékéből –, a nézőktől mintegy „elvárja” az előzmények (és a szereplők) ismeretét, a vége pedig teljesen lezáratlan, megköveteli a folytatást.
Sokan tekintik a teljes széria legjobb alkotásának ezt a filmet, hiszen alapvető konvenciókat szegett meg: hőseinket csupa kudarcok érik. elmarad a happy end.
Ráadásul sikerült beleírni a filmbe a teljes mozi-univerzum vélhetően leginkább mellbevágó csavarját, amikor kiderül, hogy a Sötét Oldal vezér egyúttal a pozitív főhős apja… Azóta máshogy cseng a mondat: „Én vagyok az apád”.
Lucas kedveskedett a rajongóknak, akik csupa új (ráadásul másfajta!) helyszínt láthattak: a sivatagos Tatooine, az erdős Yavin-4 és az elpusztult Halálcsillag helyett a harc a havas-jeges Hoth-on és Bespin felhővárosában folyt tovább, az ifjú Luke eljutott a mocsaras Dagobára, az űrcsaták során pedig megtudhattuk, hogy milyen is lehet egy aszteroidamezőben repülni.
Az új szereplők közül messze a legfontosabb a több száz éves Jedi-mester – a kis zöld manó – Yoda. Komoly filmes univerzum – melynek megteremtésére Lucas nyilván törekedett – nem létezhet saját filozófia nélkül. Egyes elemei feltűntek már az előző epizódban is – Obi-van Kenobi beszélt az Erőről –, de kibontakozását Yodának köszönhetjük. Lucas és alkotótársai ismét az emberiség kultúrkincséhez nyúltak és annak több elemét ötvözték. Általában azt szokták mondani, hogy – a ’70-es évek divatjának megfelelően – elsősorban a keleti filozófiákból merítettek, így Yoda szelíd bölcsessége és erőszakmentessége elsősorban a zen-buddhizmusból származik. (Az Erő, mint a transzcendensnek egyfajta személytelen megragadása, valamint a Jó és Sötét oldalak némiképp jing/jang-szerű értelmezése is távol-keleti vonás).
Ugyanakkor az idős Jedi-mester mondanivalójának nem egy eleme a keresztény tanítással is rokonítható. Arra figyelmeztet, hogy a Sötét Oldal könnyű sikerre csábít – de a pusztulásba visz, a jót választani pedig nehéz és áldozatokkal jár. Ez igen pontosan megfelel Jézus azon példázatának, melyet a széles és a keskeny útról mondott. Luke egyik panaszára (amikor nem tudja gépét kiemelni a mocsárból) az idős tanító lakonikusan felel: „Ne próbáld – tedd meg!” Jézus úgy tanított: ha valamit meggyőződéses hittel, kételkedés nélkül kértek, az megvalósul. Az erőszak kerüléséről, ártalmasságáról és hiábavalóságáról elmondottak; valamint az, hogy az ellenségek iránt érzett harag és gyűlölet egyenes a Sötét Oldalra vezet szintén igen keresztényiek. A Jó Oldal nem azzal győzi le pusztán a másikat, hogy ügyesebben vív – hanem azzal is, erkölcsileg nem ereszkedik le annak szintjére. (Hadd utaljak itt még Semprun híres regényének a Nagy utazásnak egyik kulcs-jelenetére is, amikor az író nem engedi, hogy a fiatal partizánok kivégezzék az elfogott SS-eket). Megismerkedésükkor Luke ezt mondta: „Egy nagy harcost keresek”. Yoda – aki ekkor még nem árulta el kilétét – így felelt: „A harc még senkit nem tett naggyá”. Jézus pedig így tanított: kard által vész, ki kardot ragad. A párhuzam nem lehet véletlen… (Biblikus mozzanatokat felfedezhetünk Yoda mondandóján kívül is. A szupererős, hatalmas és „elpusztíthatatlan” Halálcsillagot nem az ő kategóriájába tartozó nagy űrhajók támadják meg és robbantják fel, hanem egy maroknyi hős – kicsi, együléses vadászgépekben. Dávid és Góliát harca elevenedik meg – és újra a „kicsi” győz. Akárcsak a népmesékben…)
A jó címválasztás sokat lendíthet egy film „karrierjén”. A ’70-es évek végére az enyhülés lassan, de biztosan kezdett kimúlni (a szovjet hadsereg épp 1979 decemberének végén szállta meg Afganisztánt) és az átlagpolgár valóban azt érezhette: a „birodalom visszavág”. Ez a cím persze ezért is kellett, hogy felkeltse, illetve fenntartsa az érdeklődést – hisz szívében minden néző érezte, hogy a végső győzelem csak a jóké lehet, vagyis kell még (legalább egy) epizódnak következnie.
A Jedi visszatér 1983-mas bemutatása óta milliók várták az első három epizód forgatását, hogy megismerhessük az előzményeket (a jó Köztársaság átalakulását gonosz Birodalommá, Anakin Skywalkerét Darth Vaderré). George Lucas és csapata azonban sokáig másfelé fordította figyelmét – a világ pedig közben igencsak megváltozott. Aztán, jó másfél évized után újra munkához láttak, 1999-re megszületett a saga I. epizódja (a Baljós árnyak), három évvel később a második rész (A klónok támadása), aztán pedig mindenről fellebbent a fátyol és A Sith-ek bosszújá-val.
A Baljós árnyakat hatalmas profizmussal, költségeket sem kímélve készítették, hihetetlenül látványos lett – sokakban mégis csalódást keltett. A Csillagok háborúja óta több, mint két évtized telt el és beléptünk az otthoni számítógépek (nem utolsó sorban pedig az Internet) korába. A ’70-es évek végén a szórakoztató elektronikát – még Amerikában is – pénzbedobással működő játék-automaták jelentették, ahol TV-képernyőn apró, alaktalan fények villogtak. Csak e mögött a háttér mögött érthetjük meg a klasszikus trilógia űrhajóinak, kardpárbajainak és kézifegyveres lövöldözéseinek hihetetlen sikerét. Hiába láthatunk tehát az előzmény-trilógiában számítógép kreálta pompázatos metropoliszokat, óceánok mélyét, hatalmas csarnokokat – ez már az ezredfordulón sem adott akkora többlet-élményt. Mos Eisley lehetett porfészek a maga alacsony épületeivel, koszos kocsmáival – de kézzelfogható valóság volt. A virtuális valóság becsaphatja a szemünket, elvarázsolhat, de mégis marad bennünk valami hiányérzet.
Persze van valami, amit nem tudunk ilyen racionálisan körülírni, de ettől még éppoly valós lehet. A Csillagok háborúját (és valamennyire az egész klasszikus trilógiát) felfoghatjuk bizonyos értelemben kamaszos remeklésnek, amikor egy fiatalember és hasonló elhivatottságú csapata a világ elé tárja gyermekkori álmait. Pontosabban – és nem kizárt, hogy ez a siker legnagyobb titka – mindnyájunk gyermekkori álmát. Fejlődhet utána az alkotó szakmailag nem is keveset, sokszorozódhatnak anyagi lehetőségei – de a varázs megismételhetetlen. A korai ösztönös zsenialitást nem pótolja a felnőttes szakértelem és az – üzletibe is átcsapó – profizmus. Hadd utaljak e helyen – a nagyszerű Szerb Antal nyomán – a Schiller-párhuzamra: ő is kamaszos zsenijéből írta meg a Haramiákat, amely (későbbi szakmai fejlődése dacára) életműve utolérhetetlen csúcsa maradt, minden kamasz közös életérzésének papírra vetése. A Baljós árnyak tehát a legkevésbé sem rossz film, csak éppen olyan elvárásoknak kellett volna megfelelnie, amit „fizikai képtelenség” volt megcselekedni. A Csillagok háborúja (sajnos? szerencsére?) utolérhetetlen: egyszeri és megismételhetetlen. (Végső soron nem tudjuk pontosan megmondani, hogy egy film mitől lesz sikeres. Hollywood persze kidolgozott erre számtalan receptet – melyek igen gyakran nem működnek. Vannak olyan tényezők, melyek egyszerűen nem racionálisak…) Azt is megkockáztathatjuk, hogy bizonyos filmek csak adott korokban működnek: az elmúlt évek Harry Potter-láza ellenére elképzelhető, hogy mintha már kevésbé vágynánk a mesére.
Érdemes felfigyelni a megváltozott szemléletre (hivatalosan ugye előzményekről van szó). A klasszikus trilógiában a felkelők (más kifejezésekkel: lázadók, forradalmárok) a jók, és a birodalom a gonosz – az új részekben viszont a nagy egység (a Köztársaság) jelenti a biztonságot és a szeparatista lázadók a rosszak. „Idekint”, a valós világban közben véget ért a hidegháború – a „gonosz birodalma” puskalövés nélkül megadta magát és már nem fenyegeti az szabad világot. Az USA a „magányos jó”, akinek egész világunk biztonságát és „szabadságát” védelmeznie kell.
A II. epizód (A klónok támadása), az amely különösen nagy zűrzavarról tanúskodik, teljesen kuszák a frontvonalak (mindkét oldalon keverednek tiszta és zavaros szándékok, még a Jedi-mesterek sem értik, hogy mi is folyik valójában, hová kellene állniuk). Nehéz ebben nem észrevenni az ezredforduló – nem kis mértékben a globalizáció kiteljesedésével együtt járó – totális eszmei, gondolati zűrzavarát.
A 2000-es évek elejének iraki háborúját (melyet a jobboldali kormányzat indított el) támogatta a jobboldali spanyol és a baloldali brit vezetés – ellenezte viszont a jobboldali francia és a baloldali német kormány. A kor „terror elleni háborújában” az ellenség már „belopózott” soraink közé, néha meglepő szövetségeseink támadnak, a frontvonalak nem tiszták – akárcsak a Star Wars előzmény-epizódjaiban (különösen a II-ban)…
Mennyivel tisztább és egyértelműbb a klasszikus trilógia: mindig tudni kik a jók és a rosszak, nincs zűrzavar és félreértés. Igen, 1980 világa egyszerűbb volt. Egyik oldalon a demokrácia és szabadság erői, a másikon pedig az elnyomók.
Nagyon tanulságos milyen változáson ment keresztül Yoda mester. Az bölcs öreg tanítótól az előzmény-trilógiában leginkább csak pár fejcsóválás telik, utalások, mely szerint valami nagyon nincsen rendben és mindent homály borít. Ennél is mélyebben megdöbbentette a rajongókat, amikor a szelídséget hirdető kis zöld „manó” a II. (majd a III.) epizódban kardot ragadott és dühös arccal, szúrós szemekkel kaszabolni kezdte az ellenséget. Ez volt az ezredforduló valósága: a terroristákra kíméletlenül le kell csapni, nincs helye holmi „érzelgősségnek”. (Persze a Star Wars-univerzumon belül is megmagyarázható a változás: ezek szerint épp a Sötét Oldal hatalomátvétele és klónháborúk értelmetlen mészárlása ébresztette volna rá Yodát az erőszak hiábavalóságára…).
Az amerikai filmesek egyik szimpatikus szokása, hogy tisztelettel adóznak korábbi híres alkotásoknak, tágabb értelemben pedig az amerikai nemzeti mitológia elemeinek. A Baljós árnyak fogatversenye pl. teljesen egyértelmű és bevallott tisztelgés a Ben-Hur legendás kocsiversenye – a filmtörténelem egyik leglegendásabb jelenetsora előtt. Talán tovább is mehetünk. Az amerikai közgondolkodás egyik meghatározója a Vadnyugat korszaka – olyannyira, hogy a mítosz ápolására külön műfaj született: a western. Nem nehéz észrevenni a klasszikus trilógiában a western-elemeket, pl. amikor Han Solo „csípőből tüzelve” lövi le egy kocsmában (azaz egy vadnyugati „saloon”-t felidéző létesítményben) a zöld bőrű fejvadászt. Magát a Harrison Ford által megfordult karaktert sem nagyon érthetjük meg másként, mint a tipikus pisztolyhős űrhajós változatát: vagány, nagyszájú, a fegyverére esküszik, kívül áll a törvényen (némileg cinikus a humora) – de előbb-utóbb (szívét követve) a jó oldalra áll, és övé lesz a Nő.
Mindkét trilógiában van szerelmi szál – de mennyire eltérőek. A klasszikus trilógia e téren egy jól bevált sémára épít: az élet – meglehetősen kalandos körülmények között – egymás mellé sodor két felnőtt embert, akik szinte mindenben különböznek (pl. egyikük csak magának él, másikuk pedig kizárólag a közéletnek), így civódásuk (távoli áthallásokkal a Makrancos Kata-történetre) roppant szórakoztató a nézők számára. (A nézők szerintem a mai napig töprengenek Han Solo-val együtt, hogy dicséretnek vagy kritikának véljék-e Leia szavait, melyeket az Ezeréves Sólyom első megpillantásakor mondott: „Ezzel a ronccsal jöttek idáig? Maga bátrabb, mint hittem.”) Szerelmük több szakaszon át fejlődik, így kapcsolatuk mindhárom epizódban más-más arcát mutatja: az első kölcsönös fricskáktól a közösen megélt végső győzelemig. Leia hercegnő filmenként ritkán öltözik át (a Csillagok háborújában pedig majdnem végig klasszikus vonalú fehér ruháját viseli), az V. és VI. részekben pedig sokszor látjuk nadrágban. A IV. részben viselt egyedi frizurája örökre karakterének ismertető jelévé vált.
A Baljós árnyakban – lévén az ifjú Anakin még kisfiú – a szerelmi vonal pár utalásra szorítkozik, A klónok támadásában viszont már ez az egyik fő szál (a teljes saga-n belül itt a legerősebben). Két fiatal egymás iránti vonzalmának olyan története ez, mely sokkal kevésbé érdekes, mint a vagány csempész és a felkelő-parancsnoknő csipkelődő románca – ráadásul szinte teljesen nélkülözi a humort. A szépséges és intelligens Amidala királynő (később pedig szenátornő – ismét egy párhuzam a klasszikus trilógiával), akit Natalie Portman alakít (a legfantasztikusabb és változatosabb ruha- és hajkölteményekben) számára sajnos nem írtak olyan férfi-partnert, mint két évtizeddel korábban Leia herceg- és szenátornőnek. A Sith-ek bosszújának egyik jelenete – melyre talán kevesen figyeltek fel – mélyen elgondolkodtatott. A fiatal Jedi-lovag, Anakin Skywalker (Hayden Christensen) rémálmaitól gyötörve felkel az ágyból fiatal és áldott állapotban lévő felesége mellől. A félhomályos szobában a fény először jó ideig tökéletes formájú, izmos mellkasát világítja meg, majd pedig távoztában „véletlenül” kivillan tökéletes kigyúrt „kockahasa”. A férfieszmény végzetesen megváltozott. 1980 táján az ideális férfi persze jóképű volt, de elsősorban szellemi sziporkázásával hatott a másik nemre. Nehezen tudom elképzelni, hogy a rajongók élénk tiltakozás nélkül vették volna tudomásul, amint mondjuk a Birodalom visszavágban Han Solo a hasizmaival villog. Persze akkortájt ilyesmi aligha jutott volna George Lucas eszébe. Ráadásul a vagány csempész szimpátiát váltott ki mindkét nem soraiban – szemben korunk kockahasú „álomférfijaival”, akik válthatnak ki rajongást a nőkből, de a férfiak sokkal kevésbé tudnak (és akarnak) azonosulni velük. Korunk médiatizált világában szinte kizárólag az adja meg valaki „értékét”, hogyan néz ki (pontosabban mennyire hasonlít az elénk vetített sablonokra). A test mindenhatóvá vált a szellem felett…
Az előzmény-trilógiában teljes fényükben tűnhetnek fel a saga olyan elemei, melyekre 20 évvel korábban csak utaltak. Ilyen pl. a Jedi-rend. Az ő megformálásukhoz a mintát megint csak az emberiség kultúrkincséből meríthették: itt elsősorban a keresztes háborúkban létrejött lovagrendekre (a templomosak körülvevő misztikum mindig is vonzotta a regényírói – és filmes – fantáziát), valamint Arthur király Kerekasztalának társaságára gondolhatunk.
A filmesek persze nem csak egymás alkotásaira utalhatnak, hanem saját korábbi műveikre is. A klasszikus trilógiát betetőző Jedi visszatér végső, mindent eldöntő összecsapása három párhuzamos helyszínen zajlik: űrcsata a világűrben, a felkelők (és az őket segítő ewokok) gyalogsági jellegű összecsapása a rohamosztagosokkal, illetve az immár sötét ruhát viselő, megkomolyodott, éretté vált Luke kard- és szellemi párbaja apjával és a császárral. A dranaturgia hagyományos: a felkelők meglepetésre készülnek, de kiderül, hogy csapdába kerültek és a horizont egy időre elhomályosul – aztán a hősiesség és a lelemény végül meghozza a végső győzelmet.
A Baljós árnyak természetesen túlszárnyalva kívánta megőrizni ezt a hagyományt: a végső összecsapás itt már négy síkon zajlik. Újra látunk űrcsatát (sárga naboo-i gépek a droidvezérlő hajó ellen), felszíni ütközetet (gungen-ek kontra droidok), kardpárbajt (a két Jedi Darth Maul, a gonosz Sith-tanítvány ellen), végül pedig Amidala királynő lövöldözős-cseles akcióját saját tróntermének visszaszerzésére. Megint minden összefügg mindennel, újra akadnak nehéz pillanatok (pl. Qui-gon Jinn halála), de mintha most hajszálnyit kevésbé lenne kidolgozott a dramaturgia. Persze kisebb a tét is, most (még) nem az egész Galaxis forog kockán.
A rajongók által olyannyira szeretett kardpárbajok is változnak – és megint ugyanilyen irányban. A klasszikus trilógiában mindig csak ketten vívtak (egyikük Dath Vader) és kizárólag hagyományosnak mondható fegyvert használtak. A Baljós árnyak végén már hárman küzdenek, Darth Maul (kinek vörös-fekete, kisebb szarvacskákkal „ékes” koponyája egyértelműen a klasszikus Sátán-ábrázolásokat idézi fel) pedig olyan fegyverrel vív, melynek két „pengéje” is van. A lézerkard összességében sokkal gyakrabban kerül elő az új trilógiában, mint két évtizeddel korábban (egyfajta legyőzhetetlen „ultima ratioként”), a III. epizódban pedig még azt is láthatjuk, hogy a gonoszok egyik vezetője (egy különös droid-tábornok) egyszerre négy kardot forgat. (Azért a végső párbajt hagyományos keretek közt vívják – igaz szemkápráztató helyszínen).
Minden kritikai megjegyzésünk mellett is észre kell vennünk, hogy az előzmény-trilógia forgatása közben azért Lucas és társai valamelyest kezdtek újra ráérezni, hogy is kell jó Star Wars filmet készíteni. Önmagában a mesterségbeli tudás nem elég: azzal lehet tűrhető, sőt talán sikeres filmet is készíteni – de itt kultikus szériáról van szó. (Meg aztán 6-7 év alatt a világ is változik annyit, hogy befolyásolja alkotóit). Az egyes epizódok egyre jobbak és a harmadikban már egészen figyelemreméltó gondolati meglátásokkal is találkozhatunk.
Yoda kezdi megközelíteni Birodalom visszavágos önmagát: újra tanít, megint keresztényin. A kétfelé vágyakozó Anakint ráébreszti, hogy az embernek el kell szakadnia attól, ami nem fontos, hogy igazán szabaddá váljon. (Hadd utaljak a Szentírás szavaira: „Aki kezét az eke szarvára téve hátranéz, nem méltó Isten országára”, valamint: „Add el, amid van és kincsed lesz a mennyben”).
Lucasnak meg kellett magyaráznia, hogyan alakult át a „kiválasztott”, a jó oldal reménysége a gonoszok egyik vezetőjévé. A válasz meglehetősen rímel Yoda fent kifejtett tanítására: a bűnt az ember rendetlen vágyai, ragaszkodásai okozzák. Anakin Jedi-lovagként nem nősülhetne meg, de titokban ezt mégis megteszi. A benne meglévő, eleve veszélyes késztetéseket (bosszú- és hatalomvágyát) ez a felvállalhatatlan szerelem fordítja át végzetessé. Ember létére ebben a világban a halhatatlanságot akarja megszerezni – megint a Bibliát, Ádám és Éva bűnbeesésének történetét állíthatjuk párhuzamul. Figyelmes nézők további szentírási áthallások is felfedezhetnek – ilyen pl. a Jedi-lovagok meggyilkolására, a klón-katonáknak kiadott 66-os parancs.
Felfedezhetünk egészen történelmi-politikai jellegű utalásokat is. Az eredetileg jó Köztársaság a háborúban (ami talán nem is igazságos?) belülről átalakulhat gonosszá: az ezredforduló republikánus kormányzata a terrorizmusra hivatkozva korlátozta a szabadságjogokat. A központi hatalom akár veszélyesen megerősödhet. Hitler is belülről számolta fel a demokráciát, a németek őt tulajdonképpen megválasztották – elválaszthatatlanul a politikusok háttérben zajló praktikáitól. A filmben a Gonosz úgy robbantja ki a háborút, hogy a Sith-ek sötét erői vezetik a szeparatistákat éppúgy, mint (persze titokban) a Köztársaságot. (Akit a távolabbi irodalmi utalások érdekelnek, lapozza fel Chesterton regényét: Az ember, aki csütörtök volt).
Talán maga George Lucas nyilatkozta, hogy az egész Star Wars univerzumot a robotok szemével kellene néznünk. Igazából tényleg csak két olyan szereplője van az I-VI. epizódoknak, akik végig szerepelnek – változatlan külsővel: Szi Thripio (hivatalos nevén: C-3PO) és Artu Detu (R2-D2). A klasszikus trilógia egyik fontos humorforrása – Han Solo bemondásai mellett (melyek amúgy néha pont az aranyszínű robotnak szólnak) – Thripio viselkedése. A teljesen emberformájú, fényes fémlemezekkel borított gép lényegében végigaggodalmaskodja a három filmet. Tolmácsrobotnak készült, de minduntalan olyan helyzetekbe kerül, ahol nem épp a protokoll játsza a főszerepet. A beleprogramozott magas intelligencia ellenére sem érti az embereket, ugyanakkor igaz és hűséges barát, akkor sokszor önmagát korholja. Teljesen más karakter az alacsony, hengeres Artu, aki beszéd helyett csipog és fütyül. Igazi „furcsa párként” (ez meg épp elsősorban zsarufilmes elem) állandóan veszekednek; haragos kitörései és örökös korholása ellenére Thripio féltő szeretettel viszonyul társához. A néző nem is gépként tekint rájuk: a jók csapatának teljes jogú tagjai ők.
Han Solo-tól eltérően Thripio természetesen jelen van az előzmény-trilógiában is, de jelentősen háttérbe szorul (a III. epizódban talán ha két mellékes mondat jut neki). (Artu pedig műszaki segítőből valóságos harcossá lép elő – ami megintcsak mutatja az ezredforduló megváltozott valóságát). Az aranyszívű csempész és az aranyszínű droid teljes vagy részleges hiánya erőteljesen hozzájárul az I-III. epizód humortalanságához. Persze lehet azt mondani, hogy ez a történet szomorú irányba (a Köztársaság bukásához és a Sötét Oldal hatalomátvételéhez) halad; de mindez jól mutatja a világ elkomorulását is, ahonnan a humor kezd kiveszni (illetve az igaz szellemesség helyét – ideig-óráig – a durva kacaj veszi át).
Lucas is érezhette az űrt, ezért próbálkozott Jar Jar Binks figurájával – a rajongók nagy felháborodására. Jelen sorok írójának ugyan közel sem volt ennyire antipatikus a nagyfülű mocsárlakó, de az kétségtelen, hogy egy lény butasága és zavaros beszéde mégsem olyan szintű humorforrás, mint egy intelligens pilóta élcelődése és többször szellemi viadala barátaival. A rendező a beérkezett rajongói panaszok hatására a II. epizódban már csak pár mellékes megjelenésre kárhoztatta Jar-Jart, A sith-ek bosszújából pedig teljesen kihagyta őt.
A Disney-csapatának (!!!) végül sikerült az elmúlt években leforgatnia a még hiányzó VII-IX. epizódokat is. Ezeken minden korábbinál érződik a Star Wars-saga iránti rajongás – és a (becsületes újító szándékok ellenére) a nézői beleszólás (káros hatása). Egy későbbi posztban talán azokra is kitérek majd…
1933.február 26/27-én leégett a Reichstag – Hitler követelésére pedig Hindenburg elnök rendeletben vonta meg a német nép alapvető szabadságjogait. A hatóságot elkezdték börtönbe zárni a kommunista párt vezetőit, aktivistáit.
