Amikor 1906 körül a nagyhatalmak haditengerészetei elkezdtek "dreadnought" típusú (teljesen páncélozott, csupa nagy ágyúval felszerelt) hadihajókat vízre bocsátani, akkor az admirálisok szeme előtt olyan korszak képe sejlett fel, amikor tengeri csaták - és így a világ feletti uralom - sorsát egyre nagyobb méretű "páncélos szörnyek" (csatahajók, cirkálók, nehézcirkálók, csatacirkálók) összecsapásai döntik el. Az egyre nagyobb űrméretű és egyre messzebbre hordó lövegeket (párosával vagy hármasával) forgó lövegtornyokban helyezték el.

Aztán sok minden másként alakult. Az I. világháború négy esztendeje- több kisebb összecsapás mellett - mindössze egyetlen nagyobb tengeri csatát hozott (jütlandi csata,1916 május/június) a brit és a német haditengerészet között. Véres csata volt, hajók elsüllyedésével, megrongálódásával, sok tengerész halálával - de igazából semmit sem döntött el. A hatalmas német haditengerészet előtt és utána a kikötőkben rostokolt - az évtizedek költségvetését felemésztő flotta pedig 1918 után az antenté lett.

Ennek ellenére a nagyhatalmak a két világháború között arra törekedtek, hogy még hatalmasabb és erősebb hajókat bocsássanak vízre.

 A II. világháború - különösen a Csendes-óceánon - már több felszíni összecsapást hozott, de a legfontosabban, mely a fordulópontot jelentette (Midway, 1942. június) a csatahajók nem is látták egymást, mert az anyahajókról felszálló repülőpgépek bombái hozták meg a döntés - az amerikaiak javára.

Ebből az érdekes korszakból hoztam most négy példát - négy, valóban óriási csatahajó és eltérő sorsuk leírását.

A francia flotta büszkesége volt a Richelieu. Látható különleges építése: fő lövegtornyait (380 mm-es ágyúkkal) mind az első fedélzeten helyezték el. 248 méter hosszú volt, 47 ezer tonna vízkiszorítású, 30 csomóval tudott "száguldani". 1670 tengerész szolgált rajta, akik "kaptak még" 9 db. 152 mm-es löveget is.

 Építését akkor fejezték be (1940 nyarán), amikor a németek lerohanták Franciaországot. A következő két évet Dakarban (a francia gyarmati Afrikában), majd 1942-ben csatlakozott a szövetségesekhez és a brit csendes-óceáni flottacsoportba beosztva kísért útjaikra repülőgép-anyahajókat. Itt szolgálta végig a II. világháborút.

A Richelieu-nál sokkal nagyobb hírnévre tett szert a német Bismarck - pedig annál sokkal-sokkal kevesebb harci cselekményben vett részt. A náci Kriegsmarine büszkesége kicsit hosszabb volt (250 méter), kicsit lassabb (29 csomó), de nagyobb vízkiszorítású (51 ezer tonna).

Döbbenetes fegyverzettel látták el (8 db 380 mm-.es ágyú, elől-hátul két-két toronyban), melyeket 12 db (!!!) 150 mm-es "melléklöveg" támogatott.

A 2000 fős legénységgel ellátott hajó, mindössze egyetlen, igazi utat (!!!) tett meg. 1941 májusában - még a Szovjetunió megtámadása előtt - Hitler kiküldte az Atlanti-óceánra. Ugyan egy néhány perces tűzcsapással elsüllyesztette a nem elég erősen páncélozott Hodd csatacirkálót, de az őt felkutató brit flotta végül elsüllyesztette.

Ezt brit repülők sikeres támadása ette lehetővé, akik torpedóval súlyosan megrongálták kormányművét. Azaz a csillagászati összegekbe kerül csatahajó vesztét végül is, hozzá képest "fillérekbe" kerülő, lassú, kétfedelű (!!!) bombázók okozták.

A II. világháború lett a fordulópont, amikor az USA haditengerészete lett a leghatalmasabb a világ óceánjain. Elmondhatjuk, hogy az Iowa - és az osztályába tartozó többi hajó - lett az, melyekkel a csatahajók elértek fejlődésük csúcsára.

Igen hosszú hajó volt (270 m), minden szempontból hatalmas (56 ezer tonna vízkiszorítással), de így is elérhette a 32 csomós sebességet. Három fő lövegtornyában (elől kettő, hátul egy) összesen 9 db. 406 mm-es (!!!) ágyút hordozott. A modern kor követelményei szerint majdnem 130 (!!!) légvédelmi gépágyút kapott.

A háború alatt építették, így 1943-ben kezdte meg szolgálatát. Előbb az Atlanti-óceánon kísért konvojokat, majd 1944-45-ben a Csendes-óceán csatáiban vett részt.

A típus sikerességet jellemzi, hogy a világháború után sem bontották szét: 1951-től részt vett a koreai háborúban, sőt 1984-1990 között (!!!) a Perzsa-öbölben járőrözött!

A japán császári haditengerészet döntött úgy, hogy megépítteti minden idők legerősebb csatahajóját. Ez lett a Jamato. Kicsit rövidebb volt ugyan, mint a nála fiatalabb Iowa (263 m), de egészen döbbenetesen 71 ezer tonna vízkiszorítással bírt. A hatalmas hajón 2500 tengerész szolgált és csak 27 csomót tudott elérni.

Az összes több ismertetett hajónál nagyobb űrméretű, 460 mm-es (!!!) ágyúkat kapott, mégpedig kilencet (mellettük persze 9 db 155 mm-et is).

Háborús szereplése bizonyítja, hogy az elképesztő méret és a bele ölt rengeteg pénz és acél, korántsem tették csatát vagy háborút eldöntő fegyverré.

1941 decemberében kezdte meg szolgálatát. A fentebb már említett 1942 nyári midway-i csatában természetesen ő lett a zászlóshajó - de semmilyen szerephez nem jutott (nem kerültek közelebb az amerikai hajókhoz 150 km-nél...).

1943/44-ben csendes-óceáni szigetek között cirkált - igazi harci feladat nélkül...Jellemző, hogy felszíni célpont ellen először egyáltalán 1944 októberében (!!!) lőtt először ágyúival. Süllyesztett el ugyan kisebb amerikai rombolókat - de a Leyte-öbölben vívott csata így is megsemmisítő amerikai győzelemmel zárult.

1945 áprilisában még elküldték egy utolsó, értelmetlen küldetésre Okinawához - ahol is amerikai repülők elsüllyesztették. Legénysége zöme hullámsírba szállt vele.

Amikor a bombázó repülőgépekre gondolunk, elsősorban a XX. század eseményei jutnak eszünkbe (London, Drezda, Tokió stb.). Ám már az első világégés során is használtak a küzdő felek olyan - többnyire két vagy három motorral felszerelt - gépeket, melyeket már kifejezetten arra a célra fejlesztettek ki, hogy az ellenfél földi célpontjait pusztítsák. Közülük mutatok most be néhányat.

Az olasz Caproni cég folyamatosan fejlesztette, mai szemmel különösnek ható, három hajtóművel felszerelt gépét. Legsikeresebb típusa talán a Ca. 3 lett. Motorjai egyenként 150 LE teljesítményre voltak képesek. Közülük kettőt a szárnyakba építettek be, egyet pedig a törzs hátuljába (!!!), mintegy "toló" jelleggel.

A duplafedeles, három függőleges vezérsíkkal rendelkező gép, mintegy 150 km/h-ra (!!!) tudott gyorsulni. Maximális felszálló tömege mindössze 3,5 tonna (!!!) volt - ebből kb. 850 kg lehetett a bombateher. A védekezésre szolgáló géppuskákat, csuklós állványon a pilóta elé építették be. Négy katona repült vele - legfeljebb 500-600 km-re.

A német Gotha cég is épített "nagyrepülőgépeket" - közülük a fenti képen az "V"-ös sorszámú látható. Szárnyaiba két, meglehetősen nagy, Mercedes-motor építettek be - egyenként kb. 250 LE-vel. A korszakban megszokott 140 km/H-s tempót tudta elérni és az olasz géphez hasonlóan 500 km körüli hatótávval rendelkezett. Ők már elértek dk-angliai célpontokat - bevetéseiket ezért utólag nevezhetjük "első angliai légi csatának" is.

Felszálló tömege 4 tonna körül mozoghatott, amiből 500 kg-nyi bombát vihetett magával. Mivel erről a gépről hiányzott az olasz repülőn használt harmadik, toló-légcsavar, így a korszak gépein megszokott orr-géppuska mellett a pilóta mögött is szereltek ilyet csuklós állványra.

Természetesen a britek sem maradhattak le! A Handley Page vállalat (akik majd a legendás Halifax-et gyártják a II. világháborúban) építette az O/100-t és továbbfejlesztett változatát az O/400-t.

A fotón jól látszik a korszak szinte összes "nehéz" bombázójának felépítése: két hosszú, nagyfelületű szárny (a jobb felhajtóerő végett), a törzshöz közel elhelyezett két motor és az orrban helyet foglaló géppuskás.

Meglehetősen erős motorokat kapott (360 LE, Rolls-Royce). Igaz, igen lassan repült (max. 120 km/H) - de teljes tömege elérhette a 6 350 kg-ot, hatótávja pedig hosszabb volt, mint 700 km.

 Zárásként még egy német típust mutatok be. Az AEG cég G.IV-es modellje a fentebb említett Gotha-hoz hasonlóan a Mercedes 260 LE-s motorjait használta. Kisebb tömege (3,6 T) miatt is gyorsabban (165 km/h) tudott repülni - viszont korlátozott hatótávolságra (.

400 kg-nyi bombát vihetett magával, védelmére pedig a "szokásos" két géppuska szolgált: egy az orrban, egy pedig a pilóta mögött.

Ez a gép segítette a Monarchia egységeinek harcát 1917-ben az olasz fronton, a nyugati fronton pedig főleg éjszaka repültek vele.

A XX. század első felében többször változtak Magyarország határai. Különösen sűrű volt a változások üteme 1938-1941 között a területi revízió időszakában.

A térképkiadás (katonai tárképek, falitérképek, iskolai atlaszok stb.) igyekeztek mindezt követni. Ebből nyújtok most át egy érdekes válogatást.

A magyar térképészet jeles alakja volt Kogutowitz Manó - a fenti fali térképről sajátította el Magyarország ifjúsága a századfordulón a Kárpát-medence hegy- és vízrajzát.

Az 1920-as trianoni béke alapvetően szabta át hazánk határait. Ehhez - kénytelen-kelletlen - új térképek készültek.

A fenti térképet megnézve jól látszik, hogy a kormányzat, ahol csak tehette nem nyúlt a megyehatárokhoz. Ez ott volt lehetséges, ahol egy adott megye területébe nem "vágott bele" a trianoni határ (pl. Fejér, Veszprém, Tolna).

Számtalan megyét azonban szétvágtak az új határok. Ezért 1923-ban - nem titkoltan revíziós céllal - több esetben azt a megoldást választották, hogy a "megcsonkult" megyék itthon maradt részeit összevonték. Érdekes elnevezést kaptak: ezek lettek az ún. "közigazgatásilag egyelőre egyesített" (k  e . e.) vármegyék. Ilyen lett pl. "Csanád Arad és Torontál" vagy éppen "Szabolcs és Ung" Látható, hogy az egyes megyék között az eddigieknél is komolyabb aránytalanságok jöttek létre, hiszen néhány megyéből csak pár kisebb "csücsök" került az új határok köz.

1938. november 2-án született az első bécsi döntés, amikor a német-olasz döntőbíróság, alapvetően a magyar statisztikai / anyanyelvi érvelést meghallgatva visszaadta a Felvidék déli, zömében magyarok által lakott sávját. Az utána kiadott térképen a zöld szín jelenti Magyarországot a sárga pedig Szlovákiát (mely 1939 márciusáig a még létező Csehszlovákia része volt).

Ez a szintén akkor készült térkép nem közigazgatási beosztású, hanem az egyes települések anyanyelvi viszonyait ábrázolja. Jól látható, hogy kivételesen majdnem teljesen igazságos határ született: a halvány csíkkal jelölt új országhatár szinte majdnem pontosan egybeesik a magyar nyelvhatárral. 

A korábbi térkép mintegy négy és fél hónapig (!!!) számíthatott érvényesnek. 1939. március 15-én a német hadsereg bevonult Prágába - ezzel pedig megszüntette, feldarabolta Csehszlovákiát. A magyar hadsereg ekkor bevonult Kárpátaljára. Ez már nem etnikai alapú revízió volt. 

A fenti térkép tehát 1939-ben született - egy darabig ezt használhatták a diákok, a hivatalos közegek és az érdeklődők.

Ez a "térkép" inkább revíziós plakát, mint valóban használható "földabrosz". A Kárpátaljára történő bevonulást elsősorban, mint a magyar-lengyel határ helyreállítását ünnepli. (Ez a határ csak mintegy fél évig létezett, hiszen 1939. szeptemberében Lengyelországot legyőzte és megszállta a német hadsereg).

A piros szín használata egyértelmű: további revízióra sarkall: keleti és déli irányba.

Kevesebb, mint másfél év és megint új térképet kellett a hivatalos szervek és a diákság rendelkezésére bocsátani. 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés során az újabb német-olasz döntőbíráskodás tipikus "oszd meg és uralkodj" döntést hozott Magyarország és Románia között. Észak-Erdély és Székelyföld került vissza Magyarországhoz. E területen kb. a népesség fele volt magyar.

Magyarország kelet-nyugati irányú "terjedelme" újra jelentőssé vált, több vármegyét is vissza lehetett állítani.

Háromnegyed esztendő - és megint új térkép készülhetett...

1941. áprilisában, amikor a németek villámháborúval legyőzték és feldarabolták Jugoszláviát, a Magyar Honvédség - harcok árán - bevonult Bácskába és Muraközbe. Magyarország egyre inkább közepes méretű, de újra soknemzetiségű országgá vált.

Tanulságos az ekkor kibocsátott hegy- és vízrajzi térkép. Az 1920 előtti, történelmi Magyarországba ágyazza be az 1941-ben érvényes határokat.

Ha ránézünk Közép-Európa 1941-es térképére, akkor a jelentől - és a két világháború közöttitől - igencsak eltérő viszonyokat láthatunk. Északi szomszédunk a mainál kisebb Szlovákia, keleti pedig a szintén "összement" Románia. Nyugatról (és északról is) "körülölel" a hatalmas német birodalom, mely megszállta az egykori lengyel területeket is. DNY-i szomszédunk a "nagyra növesztett" Horvátország, DK-en pedig, a Tisza mentén röviden "érintkeztünk a németek által megszállt Szerbiával.

Az 1945-ös fegyverszünettel és az 1947-es párizsi békével visszaálltak a trianoni határok. Megint elő lehetett venni az 1920 és 1938 közötti térképeket - de aztán mégsem.

1950-ben, a tanácsrendszer bevezetésekor a megyehatárokat az új határokhoz igazították, "arányosították". Ekkor jött létre pl. Borsod-Abaúj-Zemplén vagy éppen Bács-Kiskun megye.

A II. világháborúban a németek elsősorban közepes bombázókat vetettek be - egy korábbi posztomban írtam is már ezekről (az angliai légi csata kapcsán).

Az angolszász légierők azonban olyan gépekkel is rendelkeztek, melyekkel sokkal nagyobb bombaterhelést voltak képesek eljuttatni, sokkal nagyobb távokra. Ráadásul ezekből többet is tudtak gyártani, mint Németország. Sommás megállapítás szerint az USA ipara döntötte el a világháborút.

A vílághírű Boeing cég a '30-as évek közepén fejlesztette ki a B-17-et. Az amerikai légierő kívánságainak megfelelően maximális felszálló tömege elérte a 29 tonnát (ebből összesen 8 tonnányi (!!!) bombaterhet tudott magával hordozni.

Ekkora tömeg "röptetését" négy motorral tudták megoldani, ezek mindegyike 1 200 LE teljesítményt adott le. Csúcssebessége így is csak 460 km/h volt, hatótávja viszont 3 200 km.

A bombázótiszt a gép orrában kapott "munkahelyet", körbeüvegezett kabinban, a pilótaállás előtt és alatt.

Az általában zárt alakzatban, a vezérgépet követve repülő "Repülő Erődök" egyik ellensége a légvédelmi zárótűz volt. A németek részben erre a célra használták a kiváló minőségű 88 mm-es ágyúikat.

Valószínűleg ennél is több kép  - és amerikai hajózó - veszett oda, amikor a német légtér védelmét ellátó vadászgépek támadtak rájuk.

Az USA légiereje azzal próbált védekezni, hogy rengeteg 12,7 mm-es géppuskával (két oldalt, alul, felül, elől) szerelte fel a B-17-eseket és olyan alakzatban "röptették" őket, hogy géppuskáik tüze átfogó fedezetet alkosson.

A típust folyamatosan fejlesztették. Az összesen megépített több, mint 12 ezer (!!!) példányból a legsikeresebb a G-széria (8 600 darab) volt, melyet már hátsó géppuskával és hozzá tartozó "faroklövész" állással is elláttak.

Az USA hadvezetése nem volt mindenben megelégedve a Repülő Erődökkel, ezért a Consolidated céget felkérték egy másik típus megalkotására. Ez lett a B-24-es. Könnyen fel lehetett ismerni különleges alakjáról: csónak alakú test, kettős függőleges vezérsíkkal. Rövidebb, de robosztusabb, erősebb gép volt, mint a B-17-es.

32 tonnás felszállótömegéből 5 800 kg lehetett a hasznos bombateher. A négy  1200 LE-s motor 467 km/h-ig tudta felgyorsítani.

A különbségek ellenére a kialakítás alapkoncepciója megegyezett a Boeing típusáéval: a bombázótiszt itt is az orr-fülkében kezelte célzó-berendezését.

A faroklövész szintén tiszta üvegezett kabinjából irányozta ikergéppuskáit.

A Liberator ("Felszabadító") legalább tíz fős személyzettel repült: két pilóta, fedélzeti mérnök, navigátor (térképpel és nem GPS-sel!!!), rádiós (aki lövész is), bombázótiszt és több olyan lövész, aki fegyvereivel "sündisznóvá" változtatták a gépet.

A megépült 18 ezer példányból a D- és a J-szériákból készült a legtöbb.

Háborús időkben mindig felgyorsulnak a fejlesztések. A két fenti típusnál sokkal modernebb és nagyobb B-29-es 1942-ben emelkedett először a levegőbe - és 1943-ban már szolgálatba is állt.

Teljesen új megoldásként túlnyomásos fülkével repült, azaz a személyzetnek nem kellett kitennie magát a fagyos szélnek és a dermesztő hidegnek. A géppuskákat is teljesen máshogy építették már be - ahogy a fotókon ez jól látszik.

Más volt a gép egész alakja is kiképzése is: nagy, üvegezett kabinból, a gép orrából vezette a két pilóta - immár közös "munkahelyen" dolgozva a bombázótiszttel.

A Superfortress felszálló tömege már  63 (!!!) tonna volt, a motorjai egyenként 2 200 LE-t adtak le. Ezzel 570 km/h fölé tudott gyorsulni és elérhette a döbbenetes 6 600 km-es hatótávot. Elsősorban a Csendes-óceán vidékén, Japán ellen vetették be őket. 4 tonnányi bombát vihetett magával. 4 000 darab készült belőle és az USA nem adta át használatra egyik szövetségesének sem.

Ezzel a géppel elérték fejlesztési csúcsukat a légcsavaros bombázók - most már a sugárhajtásúak korszaka következett.

Az 1930-as években - különösen az évtized második felében - Európa-szerte megerősödtek a különféle szélsőjobboldali mozgalmak.

Nálunk is több különféle "nemzetiszocialista" szervezkedés indult. A '30-as évek második felében a Szálasi-féle nyilaskeresztesek (különféle, változó neveken) tűntek a legsikeresebbeknek.

1940 után gyengültek, még az 1944 márciusi német megszálláskor sem bízták rájuk a kormányzást a nácik. Szálasi álmát, a kormányzást végül csak 1944 októberében kapta meg - utolsó "tartalékként", hogy Magyarország erőforrásait kiszolgáltassa a német hadigépezetnek.

 A korszakban a lakosság figyelmének felhívására a különféle plakátok és szórólapok szolgáltak.

Ezekből készítettem most egy válogatást.

Ezt a nyomdatechnikailag egyszerű kis szórólapot tömegesen osztogatták. A párt nevét többször meg kellett változtatni - mert a bíróság rendszeresen betiltotta őket. A kulcsszavak egyértelműen: "vezér", "győzelem".

Ez a kis "gyöngyszem" az egyik "kedvencem". A megfogalmazás csodálatos: "népünnepély".

A szóhasználat erősen különbözik a demokratikus mozgalmakétól: "Hűség és Fegyelem!". A párton belüli megszólítás: "Testvér!"

A szervezők felismerték, hogy pusztán politikával nem lehet tömegeket mozgatni, ezért sokrétű programot szerveztek: tábortűz, tűzijáték, focimeccs.

Fontos, hogy a belépőjegy annyira olcsó volt (30 és 50 fillér), amit a szegények is meg tudtak engedni maguknak.

Még egy jellemző kitételre hívnám fel a figyelmet: nem kell nyilas párttagnak lenni a belépéshez - de a zsidóságot kizárták a "népünnepélyről"! Igazi "virtigli" antiszemiták voltak... (Mondjuk kötve hiszem, hogy egy magyar zsidó ember éppen nyilas-rendezvényen akarta tölteni hétvégéjét...).

Ez a plakát erősebb vizuális elemekkel dolgozik.

Feltűnik a vezér - méghozzá kedvezőbbnek tűnő profilból -, a köszönés ("Kitartás!") és a zászló (a piros-fehér-zöld színeket használva, a jelképben a "H" betűvel, mint "hungarizmus")

Szálasi Ferenc 1938 és 1940 között a szegedi Csillagbörtön lakója volt (pár cellányira Rákosi Mátyástól...).

Ezt a propaganda-szórólapot párt-társai ekkor osztogatták. A börtönrács mögé montírozott fotó a vezér "mártíromságára" utal, a szám pedig rabszáma - szintén a "mártíromság" jelképe.

Ez a szórólap már későbbi. A magyar nép többsége egyre jobban belefáradt a háborúba - őket akarták "felrázni" vele. A szóhasználat megint különleges: "hungarista életközösség". felhívnám a figyelmet a "szocialista" kifejezés használatára.

A mondanivaló hasonló - de a kivitelezés színes. Amikor már mindenki tudta, hogy Magyarország ismét elveszíti egy háborút, akkor a fantaszta Szálasi még mindig "győzelemről" álmodozott.

A nyilasok mindenben kiszolgálták a náci Németországot - és ismét kitaláltak egy érzelmes jelszót: "Egy szív, egy akarat".

Korábbi posztomban igyekeztem már bemutatni az 1940-ben a Brit-szigeteket bombázó (többnyire kétmotoros) német bombázókat.

Most arról a két brit, egymotoros vadászgép-típusáról írok, akik viszont lelőtték ezeket a német bombázókat.

A kevésbé híres Hawker Hurricane karrierje még a '30-as évek közepén indult, amikor a cég egy tehetséges mérnöke (Sdyney Camm) a korábbi kétfedeles Hawker Fury nevű gépet átalakította modern, alsószárnyas felépítésű, behúzható futóműves repülővé. Előrelátó módon 1 000 LE-nél erősebb, Rolls-Royce Merlin motort épített bele.

1935 végén végezte próbarepülését - és annyira megtetszett a Brit Királyi Légierő (RAF) vezetőinek, hogy máris többszázat rendeltek belőle. A szériagyártás 1937-ben indult. A náci veszély miatt a kormányzat a rivális Gloster cégtől is rendelt 1 000 darabot.

A korai változat 510 km/h-s sebességet tudott elérni és 10 km-es magasság fölé tudott emelkedni. Kezdő fegyverzetként 8 db 7,7 mm-es géppuskát építettek a szárnyakba, a futóművek mellé. Úgy állították be őket, hogy a gép orra előtt több száz méteres ponton "összeérjen" a tüzük. 

1940-ben a honi légteret védő RAF 32 légiszázadát szerelték fel Hurricane-ekkel: ők okozták a német veszteségek 80%-át (!!!) a nyári tomboló küzdelemben!

Összesen 14 ezer darab készült belőle és más országok pilótái is repülték (pl. Belgium és a régi Jugoszlávia).

Ha az átlagembertől azt kérjük, hogy nevezzen meg egyetlen brit repülőgép-típust, akkor vélhetően azt fogja rávágni: Spitfire.

A Suprmarine cég gépe nagyjából egyidős volt a Hurricane-nel: 1936-ban emelkedett először levegőbe. Modernebb konstrukciónak bizonyult - ezáltal gyártása is körülményesebb volt.

Folyamatosan fejlesztették, összesen 22 ezer (!!!) példányt építettek belőle. Legfontosabb változatai az Mk V-ös (6400 darab) és a - talán leghíresebb - Mk IX-es (5 600 darab) voltak.

A továbbfejlesztett Merlin-motor már 1 500 LE-t (!!!) adott le, amivel 590 Km/h-s csúcssebességet ért el és szükség esetén 11 km fölé tudott emelkedni.

Fegyverzetét folyamatosan erősítették - amihez egyre újabb és újabb szárnyvariációkat konstruáltak.

A kezdeti 8 db 7,7 mm-es géppuskát először olyan variációra cserélték, ahol 4 géppuskát hagytak meg, a másik 4 helyére viszont 2 db 20 mm-es gépágyú került.

A géppuskákhoz csövenként 350 lőszert táraztak be, a gépágyúkhoz viszont 120-t. Bár ez jelentős mennyiségnek tűnhet, de valójában ezt is képesek voltak a fegyverek pár másodperc alatt kilőni, így a pilótáknak igencsak meg kellett fontolniuk, hogy mikor tüzelnek.

Adolf Hitler náci ármádiája 1939 és 1941 között sorra aratta sikereit, számtalan országot elfoglalt, másokat csatlóssá tett. 1940-ben viszont nem tudta uralma alá hajtani a Brit-szigeteket, mert a hatalmas bombázó-veszteség miatt szeptemberben le kellett fújnia a nappali támadásokat.

Ahogy egy történész -angolok tömörséggel - így foglalta össze az események lényegét:

"A Királyi Vadászrepülő Parancsnokság azzal nyerte meg a csatát - hogy egyáltalán fennmaradt".

Nemrég írtam róla, hogyan keveredett bele Amerika a II. világháborúba.

A hadkötelezettséget már 19140-ben bevezették és elkezdték az alakulatokat feltölteni - de tudták, hogy egy demokráciában lelkesíteni is kell a népet a harcra. Erre szolgáltak többek között a színes plakátok.

Az első plakát kifejezetten a 18-19 éves korosztálynak szól: "Kövess engem!" - mondja egy tapasztaltabb harcos. Aláhúzták a MOST kifejezést, hisz a kiképzés időt vesz igénybe -így is több hónap, mire egy fiatal a csatába kerülhet.

A második kép ugyanígy a fiatalokhoz szól. Azzal csábít, hogy az önkéntesek megválaszthatják, melyik haderőnemhez kerülnek.

A harmadik plakát igazi csemege a történelem iránt érdeklődőknek: párhuzamba állítja a II. világháborús erőfeszítéseket a XVIII. század végi függetlenségi háborúval. Az aláhúzás itt is kiemelést jelent: "Az amerikaiak MINDIG a szabadságért harcolnak".

Az egyes fegyvernemek külön is toboroztak. A fenti plakátok arra ösztönöznek, hogy fiatalok a tengerészgyalogságot válasszák! Ők elit alakulatokat alkották - ott vetették be őket, ahol nagyobb ellenállásra lehetett számítani (pl. a legvéresebb csendes-óceáni sziget-harcokan. A jobb oldali képen a harcos hagyományosabb, "ausztrál-kalapos", khaki-színű egyenruhát visel, a középsőn pedig már a híressé vált díszegyenruhát. A három kép közül kettőn is kiemelt szerepet kap az amerikai nemzeti lobogó (akkor még 48 csillagot számlált), mint a hazafiság szimbóluma.

A légierő is azt az utat választotta, hogy külön felhívja a fiatalok figyelmét.

Az első képen a délceg fiatalember hatalmas bombát tart a kezében, a felirat pedig ("A sáncokat nézzük") olyasmit akart jelezni, hogy a légierő bombázói alapvetően védelmi feladatokat látnak el.

A középső plakát ismét aláhúzással emel ki - és olyat tematikát alkalmaz, melyet más hadviselők is a történelemben: a gyermekek és családtagok védelmét: "Repülj az ő szabadságukért -és a sajátodért!"

A harmadik kép üzenete a legegyértelműbb: "A győzelemért!"

Még egy különleges fegyvernem, aki kiemelten toborzott: az ejtőernyősök. A képen olvasható jelmondat kicsit "szlenges": "Megvan hozzá a bátorságuk" (Kb. úgy értendő: az ejtőernyősök vagány fickók). Nagyobb bátorságot igénylő, kockázatosabb feladat volt - de ugrásonként külön kaptak pár dollárt, ami jól jött a szegény srácoknak.

A modern háború elképesztő összegekbe kerül. Az amerikai kormány ezt úgy oldotta meg, hogy a lakosságtól kért pénzt: a fegyverkezési kiadásokat "hadi kötvényekből" finanszírozták. Ezek a plakátok a civil állampolgárokat ösztönzik, hogy ezek megvásárlásával segítsék a harcoló katonákat!

Az első plakát szövege egyértelmű: "Hadd legyen nekik" - azaz a fiúknak fegyverük és lőszerük.

A második üzenet hasonló: "(Mindenki) vigye a (maga) részét!"

A harmadik plakát talán a legharciasabb az egész válogatásban: "Támadás, támadás, támadás".

Az USA a II. világháború végére létrehozta a történelem valaha látott legnagyobb haderejét (több, mint 10 millió!!!) fővel - gyárai pedig a szövetségeseket is el tudták látni a győzelem fegyvereivel.

Japán 1937-ben elfoglalta Kelet-Kínát - seregeik pedig még mélyebbre akartak nyomulni.

Mivel Japán szinte semmilyen ipari nyersanyaggal nem rendelkezik, ezért minden külföldről szereztek be. Az amerikaiak éppen ezért 1941-ben olajembargóval akarták őket megállítani. Benzin nélkül nem szállnak fel a repülők és nem gurulnak a tankok...

A japánok az indonéz szigetvilág elfoglalásával akartak olajmezőket szerezni. Tudták, hogy a kicsiny holland gyarmati hadsereg nem okozhat nekik gondot - de azt is, hogy egy holland gyarmat megtámadása azonnal mag után vonja majd az amerikai beavatkozást. Arra a gondolatra jutottak tehát, hogy először az amerikai flottára mérnek csapást.

Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának legfőbb bázisa a Hawai-szigetekhez tartozó, szépséges Oahu szigetén található Pearl Harbor ("gyöngy kikötő") volt.

Kiváló adottságokkal rendelkező kikötő volt: sekély (ezért azt gondolták, hogy nem kell torpedó-támadástól tartaniuk), az öböl bejárata szűk (tehát jól ellenőrízhető), középen pedig egy kis sziget - ide horgonyozták le a csatahajókat. (Ezeket általában tagállamokról nevezték el).

Elkerülendő az esetleg amerikai felderítőket a japán flotta távoli, északi útvonalon haladt - és csak a szigetektől jócskán északra fordultak déli irányba.

A flotta fő erejét a repülőgép-anyahajók tették ki, hiszen nem partraszállása és szárazföldi ütközetre készültek, hanem gyors légicsapásra.

Az amerikaiak akkor már rendelkeztek a radar korai, kísérleti példányaival - de egyelőre nem túlzottan hatékonyan használták e berendezéseket...

A szigetektől több, mint 300 kilométerre megálltak a hajók és útnak indították a repülőket.

A japán hadvezetés pontosan felmérte, hogy az amerikaiakat vasárnap kora reggel érdemes megtámadni, mert a katonák ekkor a legkevésbé felkészültek - a hosszú szombat esti kimaradás után... Így választották ki december 7-ét.

Két hullámban támadtak: az első még 8 előtt, a második pedig 9 óra előtt érte el Oahu szigetét.

Fő célpontjaik a kikötőben lehorgonyzott hajók voltak, de másodlagos célpontként támadták a repülőtereket és az ott állomásozó gépeket is.

A japánok négyféle repülőt használtak: torpedóvetőket, zuhanóbombázókat, magassági bombázókat - és az őket kísérő vadászokat.

Mivel a hagyományos légibombák nem tudták volna átütni a csatahajók nehéz páncélját, ezért páncéltörő lövedékekre szereltek stabilizátor szárnyakat, melyekkel alkalmassá váltak bombavetésre.

A japán csapás igen sikeres volt: négy nagy csatahajó is elsüllyedt - másik négy pedig súlyosan megrongálódott.

Több, mint 3 000 amerikai vesztette életét - a japán flottához pedig összesen csak 29 támadó repülő nem tért vissza...

Az Arizonát - melynek felrobbanásakor több, mint ezer élet veszett oda - soha nem emelték ki a sekély vízből. Azóta is nemzeti emlékhelyként szolgál.

A japán parancsnok lefújta a terve vett harmadik hullámot - így nem rombolták le a szigeten található olajtartályokat.

Az amerikai hajók többsége javíthatónak bizonyult - ennél is fontosabb, hogy az amerikai anyahajók egyike sem tartózkodott aznap Pearl Harbor-ban, így részt tudtak venni a következó hónapok harcaiban.

Az I. világháború kitörésekor az Oszmán Birodalom még mindig a Föld jelentős hatalmai közé tartozott, noha az előző években jelentő területeket veszett (Líbia, Balkán-háborúk). A szulán uralma alatt állt Anatólia, a Közel-Kelet, Mezopotámia és a muzulmán szent helyek is Arábiában.

Ezen térképen jól látszik, hogy az Oszmán Birodalom területe messze-messze túlmutatott a török nép által lakott területeken. A törökök még Anatóliát sem "lakták be" egészen:

A tengerparton görögök éltek - az ókor óta, Kis-Ázsia keleti felében pedig keresztény örmények és muzulmán kurdok.

Az etnikai viszonyok radikálisan megváltoztak a világháború alatt, amikor a török hatóságok örmények százezreit  terelték koncentrációs táborokba. 

A deportálás során - a tudomány álláspontja szerint - legalább 600-800 ezer keresztény lakost gyilkoltak meg.

Az oszmán Birodalom 1914-1918 között a központi birodalmak egyikeként vett részt az I. világháborúban. A győzelemre készülő antant már terveket is készített az arabok által lakott tartományai felosztására.

Az oszmán kormányzat 1920 augusztusában - a vesztesek közül utolsóként - Sévres-ben kötötte meg a békét. A korábbi térképpel összehasonlítva jól látható, hogy elsősorban a valóban törökök által lakott területeket tervezték meghagyni a birodalomnak.

Látható, hogy a győztesek tervbe vették kurd állam megalakítását, illetve - elsősorban az olaszok és a franciák - "befolyási övezeteket" szerettek volna kialakítani Anatólia török kézen maradt részein is.

Aztán a dolgok másként alakultak. 1919-el kezdődően - mintegy a világháború közvetlen folytatásaként - háború dúlt a görög és a török csapatok között, melyben a török sereg élére az a Musztafa Kemál került, aki később Kemál "Atatürk" néven leváltotta a szultánt és köztársasági elnök lett.

A görögök kezdetben nagyobb területeket vettek birtokba Nyugat-Anatóliában, mint, amit a Sévres-i béke nekik ítélt, de aztán a törökök minden fronton előre nyomultak és messze túllépték a megállapított határokat.

A török katonai siker szörnyű következményekkel járt: újabb "etnikai tisztogatást" hajtottak végre: lényegében az összes keresztény görögöt elzavarták Kis-Ázsiából, ahol őseik már évszázadokkal Krisztus születése előtt telepedtek le.

1923-ban - módosítva az 1920-as békét - új egyezményt kötöttek a svájci Lausanne városában, melyben meghúzták Törökország azóta is fennáló határait.

A tervbe vett kurd állam meghiúsult. Így lett a kb. 45 milliós (!!!) kurd nép a Föld legnagyobb, önálló állammal nem rendelkező népe!

Az. I. világháború előtt és alatt emigráns cseh értelmiségiek megalkották a „csehszlovákizmus” eszméjét, mely szerint a cseh és a szlovák nép valójában egy – ezért nekik önálló államot kell létrehozniuk az felbontandó Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Ehhez meg is kapták a győzelemre törő antant ígéretét.

 (Noha cseh és a szlovák férfiak a Monarchia állampolgáraiként természetesen ugyanabban a hadseregben küzdöttek, mint az Alföld magyar parasztsága, de az orosz fogságba esettekből megalakították a „csehszlovák légiót”. Ez az orosz bolsevikik ellen harcolt a polgárháborúban, így Csehszlovákiát – mely csak 1918 októberének végén alakult meg – győztes államként könyvelték el.)

Az antant – túlzó – ígéretei nem igazán etnikai alapon szerveződő államot jelentettek volna, hiszen magában foglalta volna a teljes magyar Felföldet (az Alföld vonalától kezdve!!!), sőt terveztek egy csehszlovák–délszláv „korridort” is a Dunántúl nyugati sávjában.

A nem túl jelentős erőkből álló, antant tisztek által vezetett csehszlovák „légionáriusok” már 1918 novemberében megkezdték a bevonulást a Felvidékre.

Az akkori magyar kormányzat, december elején megpróbált nagyon tisztességes, az etnikai/nyelvi vonalat egészen jól követő demarkációs vonalat húzni („Bartha-Hodzsa megállapodás”).

Ám Párizsból követeléssel álltak elő december végén, mely ezt túllépve közelített a háború alatti antant ígéretekhez (és majdnem megegyezett már a későbbi „trianoni” határral). Januárban a csehszlovákok birtokba is vették ezt az (elsősorban magyarok által lakott) területet.

1919 áprilisában – a tiszántúli román támadás heteiben – a csehszlovákok is támadásban lendültek és birtokba vették utolsó megmaradt iparvidékeink egyikét (Ózd, Miskolc).

Május / június fordulóján fordulat következett be: a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg diadalmas északi hadjárata. Elsősorban a magyarok által lakott településeket szabadították fel – sőt, Bártfánál a lengyel határig is eljutottak.

Az északi hadjárat kiemelkedő eseménye volt a magyar csapatok ünnepélyes bevonulása Kassára.

Aztán következett Clemenceau jegyzéke június közepén: azt ezt elfogadó Kun Béla utasítására magyar csapatok június végére hozzávetőleg az ekkor megállapított „trianoni” határokra vonultak vissza. Mivel harc nélkül adtunk vissza az imént legyőzött ellenfélnek – ráadásul elsősorban magyarok által lakott – területeket, így Stromfeld Aurél lemondott és a katonák lelkesedése is erősen zuhant.

A Tanácsköztársaság augusztus összeomlásakor a csehszlovákok ismét „beljebb lopakodtak” az északi ipavidékre (pl. Ózdra és Salgótarjánba)

Ezeket végül csak decemberben adták vissza, amikor a román hadsereg a Tiszáig vonult vissza.