Talán kevesen tudják a Tisztelt Olvasók soraiban, de a Dunántúl – különösen annak nyugati fele – stratégia jelentőséggel bírt a II. világháború utolsó időszakában.

 Az 1930-as években olajat kezdtek bányászni Zala megyében. Ennél sokkal több „fekete arany” került felszínre a romániai Havasalföldön – ezért is volt Antonescu állama Hitler egyik legfőbb benzin-forrása. Amikor azonban 1944 augusztusában Románia átállt a szovjetek oldalára a náci hadigépezet kezén megmaradt utolsó kőolajmező a mi Zala megyénk volt. Ezért is ragaszkodott hozzá a náci vezetés a végsőkig – sőt még azon túl is…

(Tegyük hozzá, hogy a Bakonyban és a Vértesben pedig bauxitot bányásztak – az ezekből készült alumínium pedig a repülőgépgyártás legfontosabb alapanyaga volt).

1945. január közepe igencsak „sűrűnek” bizonyult a keleti fronton.

 Január 17-én a szovjet csapatok átkeltek a Visztulán és bevonultak Varsó romjai közé – miután 1944-ben hagyták, hogy a németek vérbe fojtsák a lengyel Honi Hadsereg felkelését.

Január 18-án a ugyancsak a szovjet csapatok Budapesten belül, kelet felől haladva elérték a Dunát, azaz a pesti városrészben ezen a napon értek véget a harcok. Egyúttal ez a gettó felszabadulásának napja is.

A szovjet felderítés nem működött jól: ugyancsak január 18-án nagyerejű német támadás (fedőneve: Konrad III.) indult a Balaton és a Velencei-tó közti frontvonalról. A IV. SS páncélos hadtest erői olyan sebességgel robogtak át a Mezőföldön, hogy már másnap (!!!) elérték a Dunát.

A támadók balszárnya megpróbált ÉK felé kanyarodni – hiszen tervbe vették a Budapesten (most már csak: Budán) rekedt csapataikkal való kapcsolatfelvételt is.

A támadók egyik köteléke január 22-én újra birtokba vette Székesfehérvárt (ahová még decemberben vonult be a szovjet hadsereg).

Az itt látható havas kép (német tankkal és a háttérben katonai személygépkocsival) a város főterén készült.

A szovjetek véres ellentámadásokkal próbálták meg lassítani a német csapatok akcióit. Túlerejük miatt sikerült is stabilizálniuk a frontot.

A fenti térképen jól látszik, hogy a német erők nagyjából január 28-ig tudták tartani a 10 napja megszerzett mezőföldi területet – de aztán megindult az átcsoportosított szovjet erők újabb offenzívája.

Éppen szülőföldem – a Velencei-tó tágabb környéke – szenvedte el a két haderő közti legnagyobb összecsapásokat.

A szovjet támadás lendülete nagyjából február 7-e körül fulladt ki – Székesfehérvár így egyelőre német kézen maradt.

Az 1919-ben (Moszkvában!) megalakult Kommunista Internacionálé sokáig mereven ragaszkodott hozzá, hogy csak ők, azaz a világban tevékenykedő kommunista pártok „igazság letéteményesei”.

Ez azt is jelentette, hogy saját magukon kívül mindenki mást eleve rossznak, „kapitalistának” stb. tartottak. Nem tettek különbséget bal- és jobboldaliak, konzervatívok és liberálisok között.

 Ez a szemlélet mutatkozott meg abban, hogy a szintén a munkásosztályra támaszkodó és a marxi elmélet révén hasonló szellemi gyökerekkel is rendelkező – de a demokrácia iránt elkötelezett! – szociáldemokrata pártokat „szociálfasisztának” nevezték.

A szociáldemokraták (és más baloldali pártok) pedig jól tudták, hogy a kommunisták bevallottan a demokratikus berendezkedés helyett „proletárdiktatúra” bevezetésére törnek.

Aztán 1933-ban Hitler lett Németország kancellárja. Rövid úton – a sajátján kívül – minden pártot betiltott. A kommunista vezetők börtönbe / munkatáborba kerültek – gyakran a szociáldemokratákkal együtt.

1934 februárjában a francia szélsőjobb (pl. a „Tűzkeresztesek”) provokált erőszakos zavargásokat Párizsban.

Az események hatására a moszkvai vezetők is kezdték belátni, hogy változtatniuk kell – 1935-ben meghirdették a „népfront-politikát”: a demokrácia iránt elkötelezett, elsősorban baloldali pártok összefogását.

Ez elsősorban a latin nyelvű államokban (Franciaországban és Spanyolországban) valósult meg és hozott választási sikereket. Erről hoztam most plakátokat – a Népfrontok mellett és ellen.

Talán a leghíresebb francia Népfront-plakát: 

"A Népfront a nyomor, a háború és a fasizmus ellen – a kenyérért, a békéért és a szabadságért."

Klasszikus "irodalmi" szembeállítás: három rosszra három jó.

A kép közepén a francia "tűzkeresztesek" jelvénye látható - őket legjobban az olasz fasisztákhoz hasonlíthatjuk.

Ezt a plakát a leghíresebb francia szakszervezeti tömörülés (CGT) ünneplését népszerűsíti::

"Ünnepeljünk egységben, harcoljunk a 40 óráért, a kollektív szerződésért, a munkahelyekért és, a békéért!"

Klasszikus, a munkavállalók sorsát érintő kérdések + egy átfogó pont: béke. Sokan sejtették / gondolták, hogy az európai szélsőjobb (Hitler / Mussolini előbb-utóbb háborút fog kirobbantani.

Ez a grafika a francia baloldali sajtóban jelent meg: vélhetően három társadalmi réteg (munkásság, értelmiség, parasztság) összefogására szólít fel: "Együtt eltapossuk a nácizmust". A háttérben gyár, a feltartott ököl jellegzetes baloldali köszöntés.

Ez itt az ellenpropaganda: francia szélsőjobboldali plakát:

"A szovjetek "rángatják dróton" a Népfrontot". A három férfia a három szövetkező baloldali pártra (szocialisták, radikálisok, kommunisták) utal.

 A grafikus Sztálin arcvonásait úgy formálta meg, hogy a tipikusan szélsőjobboldali toposzra utaljon: "zsidók = kommunisták". (Ahogy Hitler szónoklataiban többször szerepel: "judeo-bolsevizmus".

Egy újabb Népfront-ellenes plakát:

"Ha a Moszkva által támogatott népfrontra szavaz, az háborút jelent."

A "HÁBORÚ" szót hatalmas betűkkel írták és vörössel szedték. Olyasmit akar sugallja a nézőknek / olvasóknak: a németek (őket jelképezi a horogkeresztes tank) csak akkor támadnak ránk (és csak azért) ha / amikor nálunk majd vörös / kommunista kormány alakul. A ki nem mondott üzenet: ha a választók jobboldali kormányt választanak akkor a német támadás elkerülhető.

Valójában Hitler mindenképpen el akarta tiporni  (uralma alá akarta hajtani) Franciaországot - függetlenül attól, hogy ott éppen milyen kormány van.

A Kárpát-medence éghajlata különösen alkalmas szőlőtermesztésre - ezért a római kortól kezdve jelentős borkultúra alakult ki e tájon. Őseink vélhetően már a sztyeppei vándorlás során is megismerték ezen italt.

A magyarság évszázadokon át elsősorban bort fogyasztott - parasztok, nemesek és városiak egyaránt. Exportáltunk is - elsősorban Lengyelországba.

Aztán - a városok révén - elkezdődött itthon a sörfőzés is. Kezdetben műhelyekben, majd - a XIX. század közepétől - nagyüzemi keretekben is. Elsődleges központja Kőbánya lett - ahol bátran kiemelhetjük a Dreher és a Haggenmacher gyárakat.

A fogyasztás ösztönzésére elsősorban a plakátok szolgáltak - ezekből nyújtok most át válogatást. Törekszem időrendben haladni.

Elsőként mindjárt egy kivételt hoztam a századfordulóról - a Czell-család erdélyi gyárából. Mívesen megfestve ábrázol pocakos :) atyafit, aki hagyományos viseletben élvezi az élet örömeit: sör és pipa. Azért a gyár is feltúnik a kép alján.

Számtalan alkalommal nevet is adnak egy sörnek Egy történelmi hős erre különösen alkalmasnak tűnhet.. Szent László persze alighanem inkább bort ivott - de ilyen "kicsinységeken" ne akadjunk fel!).

Az 1910 körül festett plakát életének azt a legendás jelenetét ábrázolja (melyet számtalan templomi freskón is láthatott a középkor magyarsága), amikor a kerlési csata (1068) után üldözi a magyar lányt elrabló besenyő / kun vitézt.

1914 körül még az I. világháború rettenete is jó lehetőségnek tűnhetett a korabeli marketingesek számára.

Az osztrák-magyar és a német vitéz békésen, vidáman "kvaterkázik" - miközben a rémült, többnemzetiségű (pl. francia), felénk rohanó (!!!) ellenség megadja magát - harc nélkül!

1916 körülre a vidám hangulat alább hagyott - helyét inkább a felsrófolt pátosz vette át. Az alapötlet persze megmaradt: adjuk el a terméket - most éppen a háborúra hivatkozva.

Ekkorra valójában már a nagy huszár-rohamok kora leáldozott, "köszönhetően" a géppuska rettenetes "aratásának".

Valamikor 1918 körül békésebb témára váltott a festő:Budapest Belvárosában járunk (jól felismerhető háttérben a régi Erzsébet-híd). Kulcsszereplőnk a habzó nedűvel rohanó pincér - aki mindenkinek örömet hoz.

A magyar pásztorok - a fokos is elárulja hősünk foglalkozását - bizony évszázadokig bort (és pálinkát) ittak.

1928 körül a Dreher-cég jónak látta, ha megpróbálja őket is átszoktatta az árpa levére. A szlogenről eszünkbe juthat a "Miért jobb a sör, mint a nő?" című bölcsesség-gyűjtemény...

Ez a hirdetés aligha lehetett a nőmozgalmak kedvence 1933 körül.

A fiatal pincérlány az Oktoberfest, korsókkal alaposan megrakott bajor hölgyeire emlékeztet. A pocakos öregúr igen "kéjes" pillantásokat vet rá. A mondanivaló: a nők egyetlen dolga, hogy alkohollal (csak alkohollal?) "kiszolgálják" a férfiakat...

1938 Szent István-év volt (halálának 900. évfordulója) - ezért lehet, hogy ezt a reklámot is ekkortájt tették közzé.

A markentingesek mindig újabb- és újabb ötletekkel állnak elő a fogyasztás bővítésére. Mi lenne, ha nem csak kocsmákban / vendéglőkben innának a magyarok, hanem otthon is. De ha már otthon söröznek, akkor ne egyedül - hanem vonjuk be többi családtagot is! 

A manapság is divatos, "a nagy kiszerelés ár/érték arányban olcsóbb" módszer egyik korai megvalósítása - bár kicsit talán furcsán hat a "család" szó egy alkoholos termékhez illesztve.

A korábban látotthoz hasonlóan, most épp egy vidéki sörfőzde célozza meg az Alföld pásztornépét termékével. 1939-ben járunk a gyönyörű szűrt viselő (kalapján nemzetiszínű pántlikát hordó) csikós mosolya feltűnően boldog. Eddig bort ivott - de most már átszokott a "városiak italára".

Ez a plakát valamikor 1940 után készült. ha nem látnánk a címert és a "részvény" szót, akkor a vakolókanalat tartó kőműves-mesterről és az állványzatról már az 1950-es évekre asszociálhatnánk. Az arc, a bajusz és a kalap viszont inkább parasztembert idéz.

Persze azért azt hiszem, nem igazán volt / van olyan korszaka a modern kor magyar történelmének, amikor egy fárasztó munkát végző kőművest ösztönözni kell, hogy hajtson fel egy jó korsó sört :).

Az ukrán nép által lakott területek a XVII-XVIII. században az orosz birodalom fennhatósága alá kerültek.

Az I. világháború sok mindent megváltoztatott. Az 1917-es februári forradalom következtében leváltották II. Miklós cárt.

Márciusban, erre reagálva, létrehozták az Ukrán Központi Tanácsot, mely júniusban deklarálta autonómiáját, melyet az orosz ideiglenes kormány is elismert.

1917. októberében Oroszországban a bolsevikok átvették a hatalmat --> erre válaszként 1918. januárjában az Ukrán Népköztársaság kikiáltotta függetlenségét.

1918 első hónapjaiban zavaros volt a helyzet, mert a dél-keleti régiókban bolsevik helyi kormányzatok működtek.

1918 márciusában az orosz bolsevik kormány (miután Lenin erőteljes nyomást gyakorolt elvtársaira) megkötötte a központi hatalmakkal a breszt-litovszki békét. Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból - de nagy területeket engedett át a központi hatalmaknak. A németeknek elsősorban a hatalmas ukrán búzamezőkre fájt a foguk - az antant blokád miatt Németország ekkor már szinte éhezett.

A fenti térképen jól látható, hogy az ukrán nép által lakott földek zöme most német és osztrák-magyar protektortus alá került, ahol a központi hatalmakkal együttműködő ukrán kormány alakulhatott.

1918 áprilisa és decembere között ez a kormányzat létrehozta az Ukrán Államot, melynek élére hetmant választott az elsősorban a parasztokból álló népgyűlés

A békében az oroszoknak meghagyott területen még 1917-ben "ukrán" bolsevik kormányzat alakult (Harkiv központtal).

Mindeközben 1918/1919 fordulóján (azaz az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor) létezett a Nyugat-Ukrán Népköztársaság (elsősorban Kelet-Galíciában)

1918 novemberében véget ért az I. világháború. A német csapatok visszahúzódtak hazájukba.

1919 januárjában helyreállt az Ukrán Népköztársaság. Ugyanebben a hónapban az ukrán történelem egyik legfontosabb eseménye is megtörtént: kimondta egyesülés a két népköztársaság (de Nyugat-Ukrajna továbbra is bírt belső autonómiával).

A szovjet Vörös Hadsereg - Lenin parancsát követve és a cári, orosz birodalmi expanzív politikát folytatva nem ismerte el Ukrajna létét, önállóságát.

A vörösök 1918/19 fordulóján előrenyomultak és elfoglalták az ukrán földek jelentős részét - beleértve Kijevet is.

 A "Nyugat-Ukrán Népköztársaság" és az ukrán kormányzat hatalma alatt elsősorban csak a nyugati - sokáig lengyel kézen lévő - területek maradtak.

A vegyes lakosságú Volhíniába a frissen megalakult Lengyelország csapatai nyomultak be.

1918-1921 között Oroszországban polgárháború zajlott. A hivatalos, bolsevik kormányzat csapatai voltak a "vörösök" (élükön Trockij állt), az ellenük szövetkező erők (a cár hívei és a demokrácia erői vegyesen) pedig a "fehérek". Mindkét fél a nagyorosz, birodalmi politikát követte - egyik sem gondolkodott önálló Ukrajnában.

1919-ben a fehérek (francia segítséggel) nagy területeket vettek birtokba - köztük az ukránok által lakott földek zömét is. Az önálló ukrán kormányzat Vinnyica környékét tudta megtartani. A lengyelek is tovább nyomultak előre: Volhínia után birtokba vették Lviv (a Monarchia idején: "Lemberg") régióját is.

1920-ra a vörösök lényegében megnyerték a polgárháborút. A fehérek - a francia segítség ellenére - menekültek, Ukrajna a vörösök, azaz a birodalmi oroszok kezére került.

A lengyel - és velük együttműködő ukrán - erők egy ideig birtokukban tudták tartani Kijevet.

Az 1920-as év második felében zajlott le az orosz polgárháború fontos fejezete, a szovjet-lengyel háború.

1920 augusztusára a vörösök már Varsóig törtek előre, de a "visztulai csoda"+ révén a lengyelek megállították, majd messze keletre visszakergették őket.

1920 novemberében a bolsevikok az Ukrán Népköztársaság utolsó területeit is elfoglalták...

A háborút az 1921 márciusi rigai béke zárta: az ukrán nép által lakott területek nyugati része (Galícia, Volhínia) Lengyelország része lett, a zöme - ideértve Vinnyicát, Kijevet, Harkivot) pedig a Szovjet-Oroszország néven létező orosz birodalomhoz került (vissza).

Önálló Ukrajnáról, ukrán kormányzatról 1991-ig nem lehetett szó...

Az éppen csak (újjá)szerveződő honvédséget a Tanácsköztársaság vezetői még márciusban átkeresztelték Vörös Hadseregnek. Ez a haderő áprilisban gyors és jelentős vereséget szenvedett, amikor csekély ellenállással engedte át a Tiszántúlt a román, az Északi-középhegységet pedig a csehszlovák hadseregnek.

A rendszer vezetői úgy érezték, hogy az április-májusi toborzást plakátokkal is meg kell erősíteniük.

Talán a leghíresebb 1919-es plakát: 1989-ig számtalan megemlékezés során használták fel.

Kétségkívül figyelemfelkeltő: a vörös zászlót lobogtató, kiabáló, izmos matróz / munkás – klasszikus irodalmi eszközt használva – el is ismétli mondanivalóját!

Ennél rövidebb szöveget már nem lehet kitalálni!

Itt már a zászló nyele is vörös. A vérbe mártott kard – gyalogságnál ekkor már kevéssé használt fegyver – középkori archetípusokat is felidéz: „véres kard körülhordozása” ellenséges támadás esetén.

Itt már két teljes mondatot olvashatunk!

A munkások persze félmeztelenek – ez még kovácsműhelyben sem gyakori, lövészárokban pedig elképzelhetetlen – viszont így jól kidomborodnak izmaik (melyekkel manapság testépítőnek is beillenének).

A kép jól mutatja, hogy a Vörös Hadsereg nem használt nemzeti színű lobogókat, csak egyszínű vöröset.

A végére egy egészen konkrét, a munkások speciális csoportjához szóló felszólítás!

Érdemes megjegyezni, hogy a vasutasok mindig is jól szervezett erőt alkottak – akik közül 1919-ben korántsem szimpatizált mindenki a diktatúrával…

Még egy szerény észrevétel: aki a hadsereg építőbrigádjában síneket hoz helyre – az talán kevésbé van kitéve az ellenség golyózáporának…

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke kapcsán elsősorban annak etnikai igazságtalanságát szoktuk kiemelni.

Ez igaz - most azonban egy olyan aspektushoz hoztam térképeket, melyre ritkábban szoktunk gondolni.

Első térképem kifejezetten gazdag adatokban.

A történelmi Magyarország kifejezett gazdasági egységgé épült ki. Az évszázadok fejlődését mintegy "tetézte" a dualizmus korának rohamos fejlődése.

A Kárpát-medence fontos ásványkincse volt a vasérc. Elsősorban a Kárpátok két pontján bányászták: északon (a tágabb értelemben vett Szepes-Gömöri-érhegységben) és dél-keleten (Dél-Erdélyben). Látszik, hogy környékük lassan iparvidékké vált.

A térkép jelentős ipari központokként (figyeljük a lila körök nagyságát is!) Budapestet és Pozsonyt jelöli. Azért vegyük hozzá nyugodtan Győrt, Aradot, Miskolcot (Diósgyőrt) és Salgótarjánt is!

A vasérc megolvasztásához (azaz a kohászathoz) és a gőzgépek fűtéséhez szénre (mégpedig elsősorban kokszolható feketekőszénre) van szükség. A természet kegyéből ezek a Kárpát-medencében sokfelé épp a vasérc-lelőhelyek környékén helyezkednek el: az Északi-Középhegység régiójában és Dél-Erdélyben.

Jól látható a trianoni határmeghúzás káros mivolta: egyfelől (északon) elszakított egymástól vasércet és szenet - bár ez nem teljes körűen történt, hiszen a Felvidéken (Csehszlovákiában) is maradtak szénbányák. Másfelől: az északi iparvidék egy részét (főleg a vasérc-bányákat) elszakította a nyersvasat / acélt felhasználó budapesti gépgyártástól.

A térkép alapján talán még Románia járt a legjobban, hiszen a dél-erdélyi kohászatot (pl. Vajdahunyad, Resicabánya) továbbra sem választotta el határ az aradi gépgyártástól.

Azt is láthatjuk, hogy Magyarország szinte teljesen színesércek (réz- és arany) valamint kősó nélkül maradt.

Elvesztek fontos vasútvonalak is (pl. Szatmárnémet-Nagyvárad).

Második térképemen elsősorban a mezőgazdasági vonatkozásokat emelném ki.

A dualizmus idején Budapesten (a Ferencvárosban) épült ki a világ második legnagyobb (!!!) - Cincinnati után - malomipari kapacitása. Nem ok nélkül, hiszen mi láttuk el liszttel a császárvárost, Bécset is. 

Bár azt szoktuk gondolni, hogy az Alföld "itthon maradt" - de ez sem teljesen igaz. Jól látható, hogy a Kárpát-medence kiváló búzatermő területeinek egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (a "zsíros" bácskai földek) és Romániához (Partium, Nagyvárad és Arad vidéke) került.

Azaz: a Ferencvárosban felesleges őrlési kapacitás maradt - hiszen a határon túlra került gabonát már nem ide hozták őrölni.

A Felvidék persze - évszázadok logikus kapcsolatait folytatva - továbbra is rászorult volna az Alföld gabonájára (részben ezért "csapták oda" a Felvidékhez Csallóközt - a a csehszlovákok inkább távoli francia, mint közeli magyar búzát vásároltak...

A legfontosabb kukorica-termesztő területek is az utódállamokhoz kerültek - márpedig ezt a sertéstartás is megsínylette.

Az előző térképen már megfigyelhettük, hogy a nyersanyag-források közül fát nem is tüntettek fel Kis-Magyarország területén.

Nos: Magyarországon természetesen hatalmas erdőségek álltak rendelkezésre: a Kárpátokban, a Tátrában, a Bihari-hegységben. Az Alföld fásítására senki nem gondolt 1920-ig - hiszen egyszerű volt a fűrészáru beszerzése a "havasokból". Így aztán a trianoni országterületnek mindössze 11-12%-át borította erdő. Ezt sikerült mostanra - szívós és tudatos erdőtelepítéssel feltornászni 18% fölé.

Az 1910-es években nem csak a magyar kommunistákban merült fel, hogy az alkoholfogyasztás kiküszöbölésével sokat lehetne javítani a társadalmi viszonyokon.

Amerikában indult is ezért mozgalom.

Ez a plakát arra buzdította az állampolgárokat, hogy az alkohol betiltása mellett ("dry = száraz") szavazzanak: a férfiak keresetüket inkább családjuk (feleség + gyermekek) eltartására fordítsák, mintsem az amúgy is gazdag szeszgyárosokat tegyék még gazdagabbá!

A törekvés sikerrel járt: 1919-ben (pont abban az évben, mint Kun Béla!) az USA-ban módosították az Alkotmányt (tehát nem csupán törvényt hoztak róla!), betiltották az alkoholtartalmú italok fogyasztását, előállítását, árusítását.

Utólag tudjuk: a szervezett bűnőzés járt jól az egésszel, hiszen sokan továbbra is ittak - de most már illegális "kocsmákban".

 Egy idő után egyre többen fejezték ki tiltakozásukat a prohibíció ellen.

A fenti képen vélhetően olyan vállalkozók tüntetnek (talán sörfőzők vagy whisky-lepárlók), akik nemes egyszerűséggel közölték: "A szesztilalom elvette a megélhetésüket - Nem termelhetünk tejet"... (A kép Detroit-ban, az autóipar akkori fellegvárában készült).

Bár az alkoholtilalom élharcosai is nők voltak - de a képen látható hölgyek tőlük eltérő véleményt képviseltek. Finomat fogalmaztak: meg kívánták "reformálni" a szerintük káros jogszabályt...

A képen a hölgyek középosztálybelinek tűnnek: talán a férjük bezárt sörfőzdéjét szeretnék újra kinyitni - de az is lehet, hogy pusztán újra szeretnének egy pohárka likőrt felhajtani a hétvégi "party"-n :)

Érdekes 'árukapcsolás" 1933-ból: "Sört az adózásért!". Talán azt jelentette: ha már egyszer adófizető (jóravaló) állampolgárok vagyunk, akkor legalább hadd ihassunk :) De úgy is lehet értelmezni: a sörnek van adótartalma: mivel úgyis deficites a költségvetés, így ha végre legálisan ihatunk sört, akkor az államháztartás is jól jár vele...

Tanári pályámon ez a kép szokta a legnagyobb tetszést kiváltani a diákokból. Tiszta, egyszerű, "sallangmentes" jelszó: "Sört akarunk!" A felvonulók mindnyájan férfiak... 

A fenti kép párja: kiderül, hogy - bár a sört elsősorban férfi-italnak szoktuk tartani - azért a hölgyek is meg- megkívánták.

Érdekes, hogy a két tüntetés nemenként szerveződött: külön-külön az urak és a hölgyek. Pedig a cél és a jelszó azonos: "Sört akarunk!"

Az utolsó kép címe az lehetne: "Amikor egy álom megvalósul".

A prohibíciót végül 1933-ban eltörölték. A kérdés csak az, hogy a kép szereplői annak örülnek, hogy 14 év után újra ihatnak - vagy azért a torkuk az elmúlt másfél évtizedben sem maradt teljesen "szárazon"...

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszországot másolta - agrárpolitikájában is. Itt ugyan elmaradt az a fajta földosztás, melyet Leninék igyekeztek 1917-ben végrehajtani (a parasztság maguk mellé állításának szándékával) - de közös pont volt a beszolgáltatás bevezetése. A parasztságnak kötelező volt ingyen beadni a termést az álamnak (elvben ebből jutott volna a városiak és a hadsereg élelmezésére).

 Kun Béláék megint hamar megtapasztalták, hogy néhány rendelet kiadása önmagában kevés - ezért ebben a témában is készítettek pár propaganda-plakátot.

A kommunizmus eszménye a közvetlen árucsere volt - ha a parasztok beadják terményeiket - akkor a város ellátja őket a szükséges iparcikkekkel (csizma, ruhanemű, szerszámok stb.).

A plakát szép, a színek élénkek, a hangulat szinte vidám. Grafikailag nincs túlbonyolítva.

Itt már eltűntek az élénk színek - a borongósabb hangulatot a képi világ is tükrözi.

A fő motívum a képen ülő, szemmel láthatóan jól élő paraszt-pár szembe állítása a lesoványodott, éhező városi munkásokkal. Racionális érvelés - és már-már szinte könyörgő hangvétel.

Ez a kép maga a segélykiáltás: nem szorul bővebb magyarázatra. A színek: sötétbarna és fekete.

(Az élelmiszer-hiány olyannyira jellemezte a Tanácsköztársaságot, hogy a korszakot hívták ironikusan "gersli-demokráciának" is).

Grafikai érdekessége, hogy az elkeseredett asszony (vélhetően városi proletár) kukorica-tábla előtt áll, márpedig kenyeret nálunk elsősorban búzából (esetleg rozsból vagy árpából) szokás sütni. Természetesen kukoricából is lehet kenyeret / kását készíteni - főleg gabona-hiányos időkben...

A Szabad Demokratát Szövetsége 1988-ban alakult és 2010-ben még indított jelölteket a választásokon.

A magát liberálisként definiáló párt másfél évtizedig a hazai közélet fontos szereplője volt: többször kerültek kormányra és adtak minisztereket.

A következőkben választási plakátjaikból nyújtok át kronologikus válogatást.

1990

A rendszerváltás egyik ikonikus plakátja. "Minimál" grafika, egyszerű nyomdai kivitelezés. Fent a jelkép (a nemzeti színű madár), alatta pedig három erős szó, nagy betűkkel.

A jobboldali plakáton már feltűnik a kék, mint a pár meghatározó színe. A politikában divat jeles történelmi alakok idézeteit felhasználni. Érdekes, hogy Berzsenyi Dániel a költészetben inkább konzervatívként lett elkönyvelve.

Látszik, hogy a párt valóban a szabadság fogalma köré csoportosította mondanivalóját. Azért a nemzeti háromszín is megjelenik mindkétszer.

A párt klasszikus, háromszavas szlogenjéhez neveket is párosítottak: három szó - három név. A szín kék, a reménykedő értelmiségiek mosolyognak.

1994

Az 1990-es plakát egyik kulcsfigurája volt Pető Iván, a párt akkori egyik vezetője. Itt még az inge is kék...

Ez is klasszikus formátum: egyik oldalon a helyi (amúgy országosan ismert) jelölt, a másikon (kisebb méretben, fekete fehérben) pedig a miniszterelnök-jelölt. Még szlogenszerűen felsorolt program-szerűség is jutott a lapra: szociális és "érzelmi jellegű"' ígéretek egymás mellett. 

1994-re a párt új "kirakat-arca" Kuncze Gábor lett, a "bajszos, vidéki ember", némi humorral megspékelve. Konkrét ígéretek itt nincsenek - gyermek van. Egyfajta jóságos apa-nagybácsi-Mikulás-figura a főszereplő.

Újabb klasszikus koncepció: híres emberrel összekötni jelöltünket. A nemzet Bálint gazdáját, a kiváló kertészmérnököt mindenki ismerte a '80-as évek óta, a TV Ablak című péntek délutáni műsorából.

1998

Négy év kormányzás után - Horn Gyulával koalícióban, a Bokros-csomag reálbér-zuhanása után - nem volt olyan könnyű kampányolni. A szlogen ezért is kettős: "Még nem jött el a Kánaán, de jófelé haladunk, szeretnénk a hatalomban maradni."

Egyre erősebb a kék szín használata. Az arcok még mindig ugyanazok, a helyi jelölt pedig egy keresztény lelkipásztor.

2002

Ellenzékben sokkal könnyeb kampányolni. A 2002-es plakátok főleg a kormány hibáira / árnyoldalaira hívták fel a figyelmet.

A plakáton a klasszikus képi formátum ("ne szólj, ne láss és ne  beszélj") kombinálódik a naranccsal - a Fidesz jelképével. Alul az átlagemberek mosolyognak.

Egy kép - amihez nem kell sok magyarázat. A javaslat: foci helyett inkább egészségügyre költsük a közpénzt.

Ez már szinte erős: a politikai ellenfél (a regnáló miniszterelnök) megszólítása tegezve, a keresztnevén. nagy betűk, domináló kék szín.

Hogyan lehet egy - a politikai ellenfélről készült - fotót felhasználni a kampányban. A mondanivalót a két beállítás hasonlósága és különbsége próbálja elmondani.

A párt egyik fő programpontja - ezúttal erőteljes képi humorba ágyazva. A párt fő arca mosolyog - és kézben tartja a fő üzenetet.

Egy kevéssé ismert plakát - érdekes mondanivalóval. A képen látható másik személy Csurka István, a MIÉP elnöke. A MIÉP 1998 és 2002 között parlamenti párt volt: elvben ellenzéki, de gyakran a kormánnyal együttműködő. Erre utal szerepeltetése - narancssárgában...

 2006

Négy év kormányzás után kellett megint elállni a kampány-ötletekkel.

Egy ikonikussá vált kép: a mosolygó kisfiú mellé nem is kellenek politikus-arcok. A kék színt most a sárga dobja  fel kicsit.  

Azért lehet, hogy "Kovás Pisti" önmagában kevés lesz - így kitették mellé a "jóságos apa-nagyapa-Mikulás" "politikus bácsit" is.

Itt feltehetően már az első forduló utám járunk: "Kovás Pisti" már nem csak mosolyog, hanem kifejezetten örül.

Kiderült, hogy lehet SZDSZ-plakátot készíteni kisfiú nélkül is. A liberális kifejezés a hangsúlyos.

2010

Ebben az évben már csak nagyon-nagyon elvétve lehetett SZDSZ-plakátokkal találkozni. A párt "leamortizálódott", gyakorlatilag meg is szűnt. Pár "utolsó mohikán" akadt még.

Megfáradt, szomorú értelmiségi arc. A grafika klasszikusan felismerhető: kék mezőben a három madár. Nincs már szó adóról, kórházról stb: Egy szép bíztatás - amiben talán a képen látható férfiú sem hitt már: "Itt a tavasz."  

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság rövid és különös fejezete volt történelmünknek. Egyszerre jellemezte erőszak és messiásvárás.

Különös - és talán kevéssé ismert - fejezete volt az alkoholtilalom. Erről hoztam most néhány plakátot.

A Forradalmi Kormányzótanács március 21-én alakult meg - és azonnal, második rendeletével megtiltotta bárminemű alkohol fogyasztását és árusítását. A lakosságot erről a helyi iránytó szervek (pl. direktóriumok) falragaszok útján is igyekeztek tájékoztatni. Ezt pl. Sopronban tették ki - ami tipikus szőlész/borász vidék...

A szöveg ugyanaz (erősen fenyegető!)- de a helyszín és a kibocsátó szervek mások. Vélhetően az Alföld népének készült. 

Kun Bélák sejtették, hogy pusztán a rendelet kibocsátása és a fenyegetőzés kevés lesz a sikerhez - ezért igyekeztek győzködni is. Igyekeztek a józan észre hatni. Eszményük az "öntudatos proletár" volt.

Persze hamar felismerték, hogy a kép erősebb lehet, mint a puszta szavak. A főszereplő leginkább parasztember lehet. A csontváz-figura már a középkori ábrázolásokban is felbukkant.

Ez a plakát már kifejezetten a politikával köti össze az ösztönzést. A vörös csillag a "proletárhatalom" és a megvalósuló fényes jelen / jövő jelképe. Megint felcseng a keresztény kultúrkör: a feltámadás eszméje. Kifejezetten "erős" a képi megvalósítás.

Itt összekapcsolódni látjuk a társadalmi / erkölcsi problémákat. A "főszereplő" férfiút (munkás vagy paraszt?) várja szegénységben tengődő családja (soványka kisfiú, síró kislány) - ám ő egyre "kapatosabban" hajlik rá, hogy a házastársi hűség helyett a "fizetett szerelmet" válassza.

A végére egy már-már "szürrealisztikus" képet hagytam. Itt is a meglehetősen férfias arcú feleség (karján csecsemővel) igyekszik visszatartani férjét. A férfi talán elitta a család összes pénzét és most öngyilkosságra készül - de lehet, hogy arra van szó: bódultan már nem tud vigyázni rá, hová lép.

A mozdony persze lehet magának a fenyegető halálnak a szimbóluma - rajta tűnik fel a témában "közkedvelt" halálfej-szimbolika.

A két utóbbi kép közös jellemzője még, hogy a pozitív szereplőket (kisfiú, feleség) vörös kendő jelöli!