Azt hiszem, alig akadhat olyan fiú széles e hazában, kinek figyelmét még soha nem keltették fel a modern hadviselést alapvetően átalakító lánctalpas acélszörnyek. Noha az egyes technikai részelemek (robbanómotor, lánctalp, hátultöltő ágyú, modern acéllemez) már legkésőbb a századfordulóra rendelkezésre álltak; de csak az I. világháború áldatlan lövészárok-pokla késztette a katonákat és mérnököket, hogy – elsőként Angliában – ezek kombinálásával új harci eszközt hozzanak létre. A britek és a velük szövetséges franciák több típust is kifejlesztettek rövid idő alatt, értek is el velük sikereket, de – egy híres történész szavaival szólva – az I. világháborút így is „a gyalogság egymásnak zúdított tömegei” döntötték el.

          A két világháború között (különösen a húszas években) a fejlődés mindenütt lelassult, néhol tévutak felé fordultak a fejlesztők (lásd pl. a többtornyos, sokszemélyes csata-monstrumokat), az anyagi forrásokat nem erre a fegyvernemre koncentrálták; ráadásul nem kevés maradi gondolkodású tiszt kifejezetten ellenezte a tankok felhasználását. Aztán – a történelmi törvényszerűségeknek megfelelően – a II. világháború hat éve alatt a haditechnika fejlődése hihetetlenül felgyorsult (gondoljunk pl. az 1939-es hős lengyel lándzsás lovasokra és az 1945-ös amerikai atombombára), ami a tankok példáján különösen jól látható.

          A részletezés előtt néhány szó a megértés elősegítésére. Egy harckocsinak három alapvető követelménynek kell megfelelnie – igazán sikeressé nyilván azok válhatnak, melyek úgy tudják ezeket ötvözni, hogy az egyik irányba tett előrelépés nem okozza egy másik paraméter végzetes meggyengülését.

A három – egymással sokszorosan összefüggő – fő szempont: a védettség, a mozgékonyság és a tűzerő.

Az elsőt sokáig a páncélzat vastagításával kívánták megvalósítani – ez viszont a súly növekedéséhez vezetett. (Napjaink tankjai ezért már rétegelt páncélzattal készülnek, melybe az acélon kívül más anyagokat – pl. kerámiát is – beépítenek.) A súlyt csak bizonyos határig lehet, érdemes növelni (pl. az utak és a hidak teherbíró képessége miatt). A védettséget befolyásolja a harckocsi alakja és sebessége is (a tervezéskor el kell dönteni, hogy kisebb, de fürgébb, vagy nehezebb, de lomhább típust állítsunk-e elő).

A mozgékonyság elsősorban a motor teljesítményének függvénye. Sok nehéz típus azért vált valóságos „céltáblává”, mert igen lassúnak bizonyultak. Az erősebb motorok viszont általában több teret és rengeteg üzemanyagot igényeltek. A civil élettel szemben a hadseregek lelkiismeret-furdalás nélkül pazarolják az üzemanyagot, ezért a fogyasztást sokáig nem vették tekintetbe a tervezés során – a háború vége felé épp azért kellett a németeknek sok (amúgy kiváló) járművűket otthagyni a harcmezőn, mert nem tudták már őket feltankolni. Választani kell a dízel- és benzinmotor között is – ez utóbbi ugyanis találat esetén könnyebben felrobban.

A tűzerő növelése érdekében egyre erősebb (egyre nagyobb űrméretű) lövegekkel szerelték fel a tankokat. Kísérleteztek több ágyúval felszerelt típusokkal is, de ezek nem váltak be. Az is bebizonyosodott, hogy kiegészítő fegyverzettel – géppuskákkal, manapság néha rakétákkal – is el kell látni a tankokat, a gyalogság és a légierő elleni védekezés céljából.

          A három alapvető szemponton kívül természetesen másokat is figyelembe kell venni. Túlzottan bonyolult konstrukciók esetén pl. nő a meghibásodás esélye, nehezedik a javítás, több pótalkatrészre van szükség. Ráadásul olyan háború esetén, melyeket zömmel sorkatonákból álló hadseregek vívnak, lehetőleg egyszerűbben kezelhető járműveket kell készíteni, hogy gyorsan és könnyen ki lehessen képezni a személyzetet (illetve könnyen lehessen pótolni az elesetteket). A modern tankokban egyre nagyobb súlyt helyeznek a jól képzett – ezért értékes – személyzet védettségének, túlélési esélyének növelésére.

          Súlyuk alapján a tankokat alapvetően három típusba szokás sorolni: könnyű-, közepes- és nehézharckocsik. Az egyes kategóriák határai persze nincsenek abszolút számokban meghúzva, ezért előfordulhat, hogy egy bizonyos tömegű harcjármű az egyik hadseregben már nehéznek minősül, míg az ellenfélnél éppen csak közepesnek. A II. világháború (és az azóta eltelt évtizedek) alapvető tendenciája a harckocsik egyre nehezebbé válása: nőttek a méretek, a lövegátmérők, vastagodott a páncélzat. A háború kitörésekor mindegyik fél jelentős számban rendszerben tartott könnyűharckocsikat, de ezek könnyen áldozatul estek az ellenség tüzének, ezért egy idő után ütközetek helyett másfajta feladatokra használták őket (pl. felderítés, ágyúk vontatása). A legfontosabb és legelterjedtebb alább említendő típusok a közepes harckocsik közé tartoznak, ám a két legfontosabb harcoló fél (a németek és a szovjetek) egyaránt felismerték, hogy ezek rohamát erősebb löveggel felszerelt és jobban páncélozott nehézharckocsiknak kell vezetniük. Napjainkban a világ legfontosabb hadseregei általában már nem alkalmaznak külön közepes és nehezebb típusokat, viszont a tankok harcát támogató gyalogság is páncélozott járműveken indul csatába.

          A II. világháborút kirobbantó náci Németország az első esztendőkben hatalmas sikereket ért el – villámháborújuk nem kis részben a páncélos-fegyvernem korszerű, tudatos alkalmazásán alapult. Kézenfekvőnek tűnik a feltételezés, hogy azért győzhették le gyorsan ellenfeleiket, mert ők rendelkeztek a kor (1939/41) legjobb tankjaival. Csakhogy ez nem így van. Az egyes típusok rövid bemutatása előtt el kell mondani, hogy a németek jó darabig nem technikai, hanem taktikai tekintetben múlták felül pl. a franciákat és briteket (sőt a szovjeteket is). Sok járműből álló tankhadosztályokat hoztak létre, ahol az egyes tankok ugyan nem bírtak különösebben nagy tűzerővel, de az ellenfelek apránként, egyszerre mindig csak kis számban bevetett erőivel szemben mindig fölényben voltak. Jól oldották meg az egyes tankok közti együttműködést: ma már természetes, hogy mindegyikben van rádió, a háború kezdetén azonban csak a németeknél volt magas a rádióval felszerelt harcjárművek aránya. Nagy hangsúlyt fektettek a legénység kiképzésére és általában merészen, támadó szellemben léptek fel. Mindezeken felül harckocsi-hadműveleteiket összehangolták a légierő tevékenységével is: a bombázók „megpuhították” az ellenséget, majd a tankok rájuk zúdultak. Az I. világháborús gondolkodásmódot őrző franciáknak és angoloknak esélyük sem volt, még kevésbé az alig gépesített lengyeleknek, jugoszlávoknak és görögöknek.

          A harckocsit „szépen csengő” német szóval „Panzerkampfwagen”-nek mondják. Típusaiknak kezdetben nem adtak külön nevet, hanem egyszerűen számozták őket: így született a Panzer (Pz) I-es, II-es egészen a VI-ig. A sikerültebbeket sokáig gyártották és használták, közben azonban – a tapasztalatok alapján – folyamatosan fejlesztették őket. Így születtek az egyes altípusok, melyeket betűvel jelöltek. Ezáltal pl. kezdetben a Panzer III A gördült le a futószalagról, majd jött a III B, a III C és a többi (egyre erősebb páncélzattal és löveggel). A németek egyik gyengéjét jelentette, hogy egyszerre nagyon sok típust és altípust használtak, ami megnehezítette a karbantartást, az alkatrész-utánpótlást. Ráadásul minden erőfeszítésük ellenére is csak sokkal kevesebb tankot tudtak gyártani (különösen a háború vége felé, a nehezebb típusokból), mint a szovjetek és az amerikaiak.

          A Panzer I és II tipikus könnyűharckocsi volt: az első mindössze öt és fél, de másik is alig tíz tonnás tömeggel, vékony páncélzattal, gyenge fegyverzettel (géppuskák, illetve 20 mm-es gépágyú). Az alig gépesített lengyel hadsereg ellen még sikerrel lehetett bevetni őket, de legkésőbb 1941-re más típusokkal kellett felváltani őket.

Panzer I.

Panzer II.

A II. világháború két német alapharckocsija a közepes súlycsoportba tartozó Panzer III és IV voltak: belőlük gyártották a legtöbbet. Hasonlítottak egymásra, bár a IV-es kicsit magasabb és szélesebb volt. Folyamatos fejlesztés révén harcteljesítményük egyre javult.

A Panzer III-at 1939-től 1943-ig gyártották (összesen mintegy 5 500-at). Kezdetben mindössze 37 mm-es löveget építettek bele, de a nyugati fronton szerzett harci tapasztalatok hatására ezt a III F altípustól 50 mm-esre, majd a III N-nél 75-ösre cserélték ki. Fokozatosan növelték páncélzata vastagságát is (a III N már 22 tonnát nyomott), ám a motorteljesítmény változatlansága miatt ez a végsebesség fokozatos csökkenésével járt (kb. 40 km/h-ra).

Panzer III.

A Panzer IV is nagyjából azt az életutat járta be mint a III-as, de valamivel mindig erősebb volt, mint az és jóval több (8 500) is készült belőle. A kezdetektől 75 mm-es löveget építettek bele, mellyel nyugati ellenfeleiket gond nélkül ki tudták lőni. A szovjetek elleni harcban érdekes megoldást választották: az ágyú űrmérete maradt, de a cső egyre hosszabb lett (ez megnövelte a lövedék torkolati sebességét). Későbbi változatai már viszonylag robosztus látványt nyújtottak, de 25 tonnás tömegűket alig 38 km/h-val tudták megmozdítani.

Panzer IV.

A Szovjetunió megtámadása után igen hamar nyilvánvaló vált, hogy az ellenfél minőségi fölényben van, ezért a német hadseregnek teljesen új típusokra, nehézharckocsikra van szüksége. Egymással párhuzamosan több fejlesztés is folyt, így két új típus is született: a II. világháború két legjobb német tankja. Ők a típusszám mellé külön nevet is kaptak, mégpedig nagymacskák után. Mindkettő 1943-ban lépett használatba. A próbák során (és még inkább az első bevetések alkalmával) több műszaki probléma is napvilágra került (pl. a futóműnél), de nem igen nyílt idő ezek kiküszöbölésére, mert az antifasiszta koalíció seregei közben megfordították a háború menetét. Így viszont e tankok nem nyújtották azt a teljesítményt, ami elvben „benne volt” a konstrukcióban.

          Lehetséges, hogy a Panzer V Panther (Párduc) volt az egész háború legjobb tankja – valamennyi harcoló felet figyelembe véve. Tekintetbe véve ehhez még az 5 500 elkészült példányt, megállapíthatjuk, hogy meghatározó fontosságú fegyverről beszélhetünk. A parancsnokság eredetileg max. 30-35 tonnás járművet akart, de az elkészült példányok 45 tonnásak lettek. Nem véletlenül. A homlokpáncél minden eddiginél vastagabb lett (a kései változatoknál 100 mm). Szemből lényegében nem lehetett kilőni, tornya és teste pedig döntött volt, ezért a nem pontos találatok lecsúsztak róla. A 75 mm-es lövegből még hosszabbat kapott, mint a Panzer IV-es. A fő fegyvert három 7,92 mm-es géppuska egészítette ki: egyik a homlokpáncélzatban, másik az ágyú mellé a toronyba építve, a harmadik pedig a torony tetején, légvédelmi céllal.

Néhány adat a méretek érzékeltetésére, a korábbi típusokkal összevetve: hosszúság (csővel együtt): 8,9 m (Panzer IV: 7 m), szélesség: 3,4 m (Panzer III: 2,9 m), magasság: 3,1 m (Panzer IV: 2,7 m). A korábbi típusok 300 LE-s motorja természetesen teljesen alkalmatlan lett volna e monstrum megmozdítására. Az új, 700 LE-s erőművel is csak 46 km/h-ig tudott gyorsulni, a fogyasztás viszont jelentősen megnőtt – márpedig a németek a háború vége felé egyre komolyabb üzemanyaghiánnyal küzdöttek. A típus kiválóságának bizonyítéka, hogy a háború után a győztes francia hadsereg zsákmányként sokat átvett és hosszú ideig használt közülük.

Panzer V. (Párduc)

A világháború leghíresebb német tankjának minden bizonnyal a Panzer VI Tiger-t (Tigris) tekinthetjük. Koncepciója némileg eltért a Párducétól. Teste és tornya egyaránt szögletes volt (mintha két téglát helyeztek volna egymásra), bár 100 mm-es homlokpáncélja miatt szemből a másik „nagymacskához” hasonlóan majdnem sebezhetetlen volt. A német tankok közül egyedüliként megkapta a kiváló 88 mm-es löveget, amivel lényegében bármely ellenséges páncélozott járművet ki tudott lőni – akár messziről is. 55 tonnát nyomott, bonyolult szerkezete miatt gyártása és karbantartása is körülményesnek bizonyult.

Motorja valósággal „zabálta” a benzint és így sem tudott 38 km/h-nál többet elérni. Lánctalpának görgői közé gyakran sár került (különösen az orosz front szó szerint „fagyos” viszonyai között), ezért néha kritikus helyzetben vált mozdíthatatlanná. Problémái ellenére 1:1 elleni küzdelemben felülkerekedett nyugati vagy keleti ellenfelein, de összesen 1 450 darabot tudtak gyártani belőle, ami elenyésző számnak bizonyult a szovjet és amerikai tankok végeláthatatlan tömegeivel szemben.

Tigris I.

A háború utolsó évére a németek elkészítettek egy minden korábbinál hatalmasabb tankszörnyeteget: a Tigris II-t (másképpen: Königstiger (Királytigris)). Neve ellenére mégis inkább a Párduc továbbfejlesztésének tekinthetjük: döntött lemezekből álló testet és tornyot kapott. Páncélzata a kritikus helyeken elérte a 150 mm-t (és még oldalt is a 100-at) és ő is megkapta a 88 mm-es páncéltörő löveget. Harcban szinte nem lehetett elbánni vele, ám súlya elérte az egészen „brutális” 70 tonnát, így sárba ragadás, vagy a benzin elfogyta miatt személyzetének nem egyszer el kellett hagynia. Mivel két elődjének motorját kapta, így legfeljebb 35 km/h-val tudott „száguldani”, ráadásul alig 500-at tudtak belőle gyártani.

Tigris II. (Királytigris)

A „Vörös Hadsereg” és a „tank” szavakat egy mondatba helyezve a legtöbb embernek egyetlen kifejezés jut eszébe: T-34. E kombináció a II. világháború legdöntőbb fegyverét takarja. Németországgal szemben a Szovjetuniót nem sújtotta fegyverzet-korlátozás a két világháború között, így számtalan típust fejleszthettek és próbálhattak ki, a mindössze két katona által kezelt, tíz tonna alatti könnyű-harckocsiktól a több toronnyal felszerelt, sok fegyverrel ellátott monstrumokig. Természetesen a II. világháború alatt (főleg az első szakaszban) is bevetettek ilyeneket – igen gyakran katasztrofális „eredménnyel”. 1940-ben viszont megszületett az egyszerűségében zseniális T-34. Fokozatosan tudták csak ellátni vele a Vörös Hadsereg alakulatait, de már 1941-ben meglepték vele a németeket. Jobbnak bizonyult a Panzer III-nál és IV-nél is, ám a német hadvezetés minőségi fölénye, katonáik jobb kiképzettsége, kiérlelt taktikájuk így is Moszkva kapujába és Sztálingrádig vezette a Wehrmachtot.

          A szovjet mérnökök által tervezett T-34 sok szempontból kiváló konstrukciónak bizonyult. Hengeres és döntött formájú tornyát – melyről könnyen lecsúsztak a lövedékek (ezt másolta a Párduc) – egy darabból öntötték: ezáltal hiányoztak róla a gyenge szegecselési pontok. 76 mm-es ágyúja gond nélkül átütötte a korai német típusukat, 1943-ben pedig ezt a még jobb 85 mm-essel váltották fel. A szovjet terepviszonyok között (az aszfaltozott utakat itt a sártenger „helyettesítette”) döntő tényezővé vált a német tankokénak lényegesen szélesebb lánctalpa (ezáltal a jármű súlya nagyobb felületen oszlik el) és kiváló futóműve. Olyan terepen is lehetett vele haladni – és harcolni – ahol az ellenfél elakadt.

Páncélvastagsága 60 mm-ig terjedt, így 26 tonnát nyomott. E súlyt az 500 LE-s dízelmotor (mely találat esetén kevésbé robbanásveszélyes, mint a német benzinmotorok) 55 km/h-ig tudta felgyorsítani, ami akkortájt szép sebességnek számított. Ilyen tempó mellett, alig 6 m-es hosszával és 2,4 m-es magasságával nem volt könnyű eltalálni, még kevésbé megsemmisíteni. A T-34 igazi szovjet termék volt: kivitelezésben igénytelen, kényelmetlen, a benne harcolók számára szűk – és brutálisan sikeres. Ráadásul hihetetlen számban gyártották: a fejlettebb T-34/85-ből mintegy 22 ezer, a T-34/76-ból pedig vélhetően még ennél is több készült.

T-34

A többtornyos tankok kudarca ellenére a szovjetek nem tettek le a nehézharckocsik alkalmazásáról. A T-34-el párhuzamosan alkalmazták a KV-1-t nevét Kliment Vorosilov marsallról kapta). A „kistestvérhez” hasonlóan ezt a típust is kezdetben 76 később pedig 85 mm-es ágyúval szerelték fel (ez utóbbit hívták KV-85-nek), de minden tekintetben robosztusabb volt (hosszabb, szélesebb és magasabb is). Tágasabb tornyot kapott (igaz 4 helyett 5 katona harcolt benne) és erősebb páncélzatot. Érdemes megfigyelni, hogy 43 tonnájával valamivel még a Párducnál is könnyebb volt, nem is beszélve a két Tigrisről. Mivel csak 600 LE-s motorral látták el, ezért mindössze 35 km/h-val tudott vánszorogni.

KV-I.

A szovjetek maguk sem voltam megelégedve ezzel a típussal, ezért egész nehéz-harckocsi családot fejlesztettek ki, melyet – nyilván nem véletlenül –a diktátorról, Joszif Sztálinról neveztek is. A fronton az ellenfél először 1944-ben találkozhatott az ISZ 2-el. Bizonyos szempontból mérnöki csúcsteljesítménynek tekinthetjük, hisz brutális 122 mm-es lövege és a torony elején alkalmazott 230 mm-es páncélja, valamint 10 m-es hossza ellenére, alig nyomott 46 tonnát (ezt megint érdemes összevetni a Tigrisekkel). Motorja ugyan csak 37 km/h-ra tudta gyorsítani, de félelmetes adottságai ellenére kilőni még ilyen lassú tempónál sem nagyon lehetett. A háború végére kialakult a szovjet támadó harckocsi-taktika: élén a rohamot vezető ISZ 2-ekkel, mögöttük pedig a T-34-esek végeláthatatlan tömegeivel.

JSZ-2

A szovjetek harckocsi-tervezésről még két dolgot kell megjegyeznünk. Egyrészt lényegesen alacsonyabbak voltak német társaiknál (még a nehezebb típusok is csak 2,7 m magasságúak); másrész pedig kevesebb (és egyszerűbb) típust használtak, ami megkönnyítette a karbantartást és a javítást. A német katonák jobb kiképzése miatt természetesen érzékeny veszteségeket szenvedtek egyik-másik ütközetben, ám ők ezeket mindig tudták pótolni – a másik oldal viszont egyre kevésbé.

          Az Egyesült Államok az I. világháború idején nem épített saját harckocsit – hisz csak az utolsó évre szálltak be – és a két világháború között sem jeleskedtek ezen a téren (sokkal inkább a légierő és a hadiflotta fejlesztésével törődtek). Az amerikaiak a II. világháborúban a mennyiségi szemlélet révén diadalmaskodtak: mindent (tankokat, repülőket, hajókat) hihetetlen mennyiségben gyártottak, seregük összlétszámát pedig 1945-re 12 millió főre duzzasztották (ez a teljes világtörténelem valaha létezett legnagyobb hadi gépezete). Az amerikai gyárakból kikerülő harci eszközök nem kis hányadát a szovjet és a brit hadsereg kapta, így az ő katonáik is megtapasztalhatták ezen fegyverek előnyeit és hátrányait. Többféle tankkal próbálkoztak, de ezek közül mindössze két típus érdemel komolyabb figyelmet.

          Az M3-at már a német villámháborús tapasztalatok figyelembe vételével tervezték. Ez volt az egyetlen olyan tank, melyet nem a gyártó ország hadereje vetett be elsőként, hanem a britek (még 1942-ben Észak-Afrikában). A britek – némi átalakítás után – General Lee néven emlegették, az eredeti változathoz ragaszkodó amerikaiak viszont General Grant-ként, ami némiképp azért mulatságos, mert a két jeles amerikai hadvezér annak idején – a polgárháborúban – egymás ellen harcolt.

          Az M3 jó példája annak, hogy alapvetően jó ötletek kombinációja is eredményezhet olyan „készterméket”, amely – jobb tank híján – segít ugyan alkalmazóinak, de mégiscsak a fejlődés egyik mellékága. A mind sikeresebb harc érdekében ugyanis három tűzfegyvert is beépítettek – méghozzá egymás fölé.

Bármely fényképen azonnal könnyen felismerhető, ugyanis 75 mm-es lövegét a harckocsi testébe építették be, elől, ám a középvonaltól jobbra – azaz a világ kevés aszimmetrikus felépítésű tankjának egyike. Fő tornyába 37 mm-es ágyú került, az erre helyezett legfelső toronyba pedig egy 7,62 mm-es géppuska. 75 mm-es ágyúja ugyan le tudta küzdeni még a Panzer IV-et is (ezzel nagymértékben hozzájárult az El-Alameinnél kivívott diadalhoz), de elhelyezése okán csak korlátozottan lehetett vele célozni. A toronyba lévő 37 mm-essel bármerre lehetett lőni – akár menet közben is – de ez, ekkor már csak az olasz tankok ellen ért valamit. A külön géppuskatorony miatt pedig az összmagasság 3,1 méterre nőtt, ami sebezhetővé tette. Páncélzata csak 38 mm-ig terjedt, ennek köszönhetően viszont súlyát sikerült 27 tonnán tartani. 350 LE-s motorja 42 km/h-ra tudta gyorsítani. Hátrányai ellenére kezelői szerették és a belőle készült 6 300 példány nagy szolgálatot tett az angolszász seregeknek.

M3

Az amerikaiak II. világháborús „nagy dobása” a legendássá vált, hihetetlen számban (50 ezer körül!) gyártott Sherman volt. (Úgy tűnik, míg az elnevezésben a németek a nagymacskákhoz, a szovjetek vezéreikhez ragaszkodtak, addig az amerikaiak a polgárháborús tábornokokhoz). A hivatalosan M4-nek nevezett tankból elképesztően sok változat készült (ezek jelölése: M4A1, M4A2 stb.), ezért e helyen csak vázlatosan írhatunk róla. Az amerikaiak felismerték, hogy a fő löveget csakis a toronyba helyezhetik el: a többség 75 vagy 76 mm-es ágyút kapott, ami a legtöbb harci feladatra megfelelt, de Párducok és Tigrisek szemből történő kilövésére nem.

E problémára két megoldás is született – és mindkettő bevált. Az 1944-es (pl. normandiai tapasztalatokon alapuló) mondás szerint: „egy Tigris leküzdéséhez legalább öt Sherman kell: négyen lekötik, az ötödik pedig mellé, vagy mögé kerül”. (A Tigris – akárcsak a többi tank – legsebezhetőbb pontja a lánctalpa volt és hátsó páncélja sem vetekedett a homloklemez vastagságával). Bár a mondás elsőre elképesztőnek tűnhet, de a helyzet az, hogy tényleg jutott minden Tigrisre (és még Párducra is) ilyen sok amerikai tank – nézzük meg a gyártási adatokat. A britek a saját példányaik egy részében az amerikai ágyút, hazai, 17 fontos (ez azt jelenti, hogy mintegy 7 kg súlyú lövedéket kilövő) páncéltörőre cserélték ki, amellyel az így létrejött Sherman Firefly („Tűzlégy”) lett az egyetlen világháborús nyugati tank, amely szemből le tudta küzdeni a német nehézharckocsikat.

          A Sherman felismerését egy háborús fotón megkönnyíti, hogy a szovjet és a német tankoknál is lényegesen keskenyebb volt (mindössze 2,6 m), viszont magassága elérte azokat (igaz ez altípusonként jelentősen eltérhetett), így egy viszonylag „karcsú” járművet kell magunk elé képzelnünk. Döntött homlokpáncélt és hengeres tornyot kapott, melyek növelték védettségét, amire viszonylagos magassága és a németeknél valamivel vékonyabb páncélzata miatt szüksége is volt. Az egyes altípusok 31-32 tonnát nyomtak, így még nem túl széles lánctalpukkal is szinte minden talajon elboldogultak. Számtalan motortípussal készült, és elérte a 47 km/h-t. Érdekes, hogy míg a légierőnél az amerikaiak többféle négymotros nehézbombázót is kifejlesztettek és hatalmas számban építettek, addig tankok terén beérték a tipikus közepes harckocsinak számító Sherman-nel.

Sherman

Talán furcsának tűnhet, hogy a harckocsi őshazájának tekinthető Nagy-Britannia csak negyedikként került sorra e cikkben. Az ok egyszerű: a két világháború között az angolok – gazdasági nehézségeik és a tisztikar jelentős részének maradi szemlélete miatt – alaposan lemaradtak a fejlesztésben. Leginkább csak kicsiny, vékony lemezből készült, néhány katona által kezelt és mindössze géppuskával felfegyverzett járműveket építettek.

A II. világháború során talán Britanniában fejlesztették ki a legtöbb típust, ezt azonban, ebben az esetben egyértelműen negatív jelnek tekinthetjük, hisz azt mutatja, hogy mindegyikük olyan hiányosságokkal küzdött, amiért át kellett tervezni. (Az a tény, hogy a brit katonák szívesebben ültek be az amerikai Sherman-ekbe, mint a hazai típusokba is jelzi a problémákat). Katonáik – és mérnökeik – szemlélete eltért a németekétől: a harckocsikat kezdetben a gyalogság támogatására és nem tömeges rohamokra szánták. (A németekkel szemben az egyes altípusokat nem betűvel, hanem számmal jelölték: így következett egymás után a Cromwell I, II, III stb.).

          A brit szárazföldi csapatok első, 1940-es bevetésükkor leginkább a Matilda II-re lehettek büszkék. A hagyományos felépítésű jármű páncélzata (a homloknál 78 mm) akkor ellenállt a német tankok lövegeinek, saját 2 fontos ágyúja pedig közelről át tudta ütni a korai Panzer III-at. (Érdemes ezt az adatot összevetni azzal a fent említett ténnyel, mely szerint a háború végső szakaszában a britek 17 fontos löveget építettek saját Sherman-jeikbe…). A védettség árát meg kellett fizetni: gyenge motorjának köszönhetően a 27 tonnás Matilda II alig 24 km/h-val tudott vánszorogni. Amikor pedig a németek bevetették 88 mm-es páncéltörő (eredetileg egyébként légelhárítónak szánt) lövegüket, akkor a britek súlyos veszteségeket szenvedtek.

Matilda II.

A gyalogság támogatására szánt tankokkal párhuzamosan a britek fejlesztettek ki „cirkáló” harckocsikat is. Az elsőként 1941-ben, Észak-Afrikában bevetett Mark VI Crusader („Keresztes”) 44 km/h-ás sebességével kétségtelenül megfelelt az e téren támasztott elvárásoknak, de alig 20 tonnás súlya is jelzi, hogy mindössze 40 mm-es páncélzattal látták el, ami sebezhetővé tette. Több altípusban gyártották – összesen 5300 példányban – melynek során egyre erősebb löveget építettek bele (pl. hatfontos, 57 mm-est). Bár El-Alemeinnél még megfelelően szerepelt, de Sherman-ek tömeges beérkezésével gyorsan lecserélték.

Crusader

Még a Crusadernél is több – 9000 – készült 1940 és 1944 között a kompromisszumos megoldásnak tekinthető Valentine-ból. 24 km/h-ás sebességével „cirkálónak” aligha tekinthetjük, páncélzata viszont vékonyabb volt (max. 65 mm) mint a Matilda II-é, és alig 17 tonnát nyomott. Kezdeti kétfontos lövegének helyére idővel itt is hatfontos, sőt végül 75 mm-es került. Nagy számán kívül egyedüli pozitívumának megbízhatóságát tekinthetjük.

Valentine

A II. világháború kitörésekor a britek számításba vették az előző világégés megismétlődésének lehetőségét, és igényt tartottak olyan nehézharckocsira is, mely képes áthatolni a lövészárkokon és kellően védett a páncéltörő lövedékekkel szemben. Az egyenként kiváló részelemekből épített, de összességében komoly műszaki problémákkal küzdő – ezért folyamatosan fejlesztett – tankot élő személyről, magáról Winston Churchill miniszterelnökről nevezték el. Ez volt egyszerre a legnehezebb (40 tonna) és a leglassabb (20 km/h) világháborús brit harckocsi. Erős páncélzatot kapott: pl. utolsó, VII. altípusának homloklemeze elérte a 150 mm-et, ami több, mint a Tigrisé. Hatfontos, majd 75 mm-es löveget építettek bele. Fényképen könnyen felismerhető, mert – szemben szinte az összes többi II. világháborús harckocsival – futóművét (melyen a lánctalp fut) nem néhány nagy, hanem sok apró kerék alkotta. Másik külső ismertetőjegyének ágyúját tekinthetjük: a német, szovjet és amerikai típusokkal szemben a rövid csőhossz és a jármű hosszú teste miatt ez nem nyúlt túl előre a harckocsi homlokzatán. A Churchill jelentőségét 5600-as példányszámán kívül az adta, hogy számtalan különleges változat épült belőle, melyeknek különösen a normandiai partraszállás során látták hasznát a szövetségesek: lángszórós, aknaszedő, szőnyegfektető, akadály-romboló stb. - ahogy egy korábbi posztomban erről sok képet láthattok.

Churchill

A háború utolsó szakaszára – sok hazai és külföldi tapasztalat felhasználásával – a briteknek végre sikerült elfogadható tankot gyártaniuk, bár a legjobb német, szovjet, amerikai típusokkal ez sem ért fel. Tervezőitől a Cromwell nevet kapta, 1943-ban jelent meg, jelentősebb szerepet 1944-től játszott. 75 mm-es lövege és homlokzatában 76 mm-es páncélja mellett javára vált megbízhatósága és 570 LE-s motorja, mellyel a 28 tonnás jármű az akkortájt elképesztő 60 km/h-t is elérhette. Jó szolgálatot tett a brit harckocsizók kiképzése során is.

Cromwell

A négy nagy nemzeten kívül természetesen mások is gyártottak tankokat – e típusok azonban az eddig említetteknél lényegesen kisebb hatást gyakoroltak a háború menetére.

A francia hadsereg tényleges hadműveletekben alig hat héten keresztül vett részt (1940 májusában és júniusában) és gyors vereséget szenvedett a németektől. Az 1930-as években kifejlesztett tankjaik (Char B1, Somua S-35, Renault R-35, Hotchkiss H-39) között a német típusokkal egyenrangúakat is találunk, ám taktikailag hibás bevetésük (kis csoportokban, a gyalogság támogatására) miatt esélyük sem lehetett a győzelemre. A fegyverszünet után ezek a német hadsereg kezébe kerültek, amely egy részüket felhasználta (pl. kiképzésre vagy partizánok ellen). A szövetségesek oldalán a későbbiekben feltűnő – De Gaulle tábornok nevéhez köthető – Szabad Franciaország csapatai elsősorban Sherman-eket kaptak.

Somua S-35

Az olasz tankok (FIAT L6/40, FIAT M 13/40) az észak-afrikai harcokban szerepeltek 1940 és 1943 között – siralmasan. Kicsik és zsúfoltak voltak alig (7 illetve 14 tonna), gyengék (70 és 125 LE-s motor, 6-tól 40 mm-ig terjedő páncélzat), rosszul felfegyverzettek (20 és 47 mm-es ágyú), megbízhatatlanok és elavultak. Ráadásul a kettőből együtt alig készült több 1000-nél.

Fiat 13/40

A japánok Kínát könnyen győzték le – részben akkor megfelelő minőségű tankjaik (elsősorban a Type 95, más néven Ke-Go) segítségével – az 1930-as évek végén; ám a küzdelem a Csendes-óceánon dőlt el, ahol az amerikaiakkal szemben olyan háborút vívtak (a tengereken, a levegőben és a szigetek dzsungeleiben), melyben harckocsiknak nem sok szerep jutott. Ahol pedig mégis szembe kerültek a Sherman-ekkel, ott az alig páncélozott (14 mm) és hatástalan (37 mm-es) ágyúval felszerelt harckocsi semmiféle segítséget nem nyújtott a szamurájok utódainak.

Type-95

A II. világháború harcmezőin nagy számban tűntek fel a tankokon kívül más páncélozott harcjárművek is (rohamlövegek, páncélvadászok, páncélautók). Ezek bemutatása talán egy következő cikk tárgya lesz majd.