Az 1940-es angliai légi csata leghíresebb repülőgépének a Spitfire-t tartjuk. (Azért ehhez hozzá kell tenni, a talán kevesek által ismert tényt, hogy a német veszteségek 80%-át (!!!) a talán kicsit „lenézett / elfeledett” Hurricane-ek okozták).
Ebben a posztban ezért nem a két brit repülőtípusról fogok írni, hanem a német bombázókról – akik elhárítására a brit vadászpilóták napról napra a levegőbe emelkedtek, együléses gépeikkel.
Elöljáróban talán annyit, hogy ezen gépek többsége két, légcsavaros hajtóművel rendelkeztek – azaz közepes bombázónak számítottak – és még az 1930-as években fejlesztették ki őket.
A kor bombázó „alaptípusa” a Heinkel-111-es volt. Nem volt túl hosszú (kb. 16 méter), amihez képest jelentő szárnyfesztávolsággal (22 m) bírt.
Üresen könnyebb volt 8 tonnánál, feltankolva és megrakva viszont már 12 T fölé nőtt a tömege.
A fokozatosan fejlesztett motorjai végül elérték az 1200-1300 lóerőt, így az alaptípus 350 km/h-s végsebességét sikerült 400 körülre feltornászni.
Mivel még ez lényegesen elmaradt a vadászgépekétől, így igyekeztek jelentősebb védőfegyverzettel ellátni: különböző pontokon összesen 7 (!!!) géppuskával. Ezek kezdetben 7,92 mm-esek voltak, de később szereltek a gépbe ennél nagyobbakat is.
A gépet jellegzetes, körben üvegezett orr-kabinja tette felismerhető, ami eredetileg nyilván a pontos bombavetést segített elő. Teljes terhelés esetén 2 tonnánál is több bombát tudott magával vinni. Általában 5 fős személyzettel repült.
Talán a legszebb gépek egyike volt, a kifejezetten karcsú törzsű Dornier 17-es, mely „repülő ceruza” néven vált közismertté.
Kifejezetten karcsú, gyors gépnek szánták: a He-111-hez hasonló 16 méteres hosszához csak 18 méteres szárnyfesztáv járult – és mindössze 5 200 kilós (!!!) önsúly.
A könnyű gépet a két, 1000-1000 lóerős hajtómű 420 km/h fölé tudta gyorsítani – de a továbbfejlesztett változat is csak 1 tonnányi bombát vihetett magával.
A 4 fős személyzet mindössze 6 – kis kaliberű – géppuskával védekezhetett, így a gyorsabb RAF-vadászok tömegesen rongálták meg és / vagy lőtték le a „repülő ceruzákat”.
A Junkers cég is elkészítette a maga közepes bombázóját – ez lett a Ju-88-as. A másik két típustól eltérő méretarányokkal rendelkezett: 14,5 méteres hozzához 20 méteres szárnyfesztáv járult.
Nehezebb volt náluk (üres súly: 9 tonna), viszont 12 hengeres motorjai több, mint 1 300 lóerőt adtak le, amivel 480 km/h-ra tudott gyorsulni – de természetesen még ezzel ez is elmaradt a brit vadászoktól.
Fő kabinjában négy katona – pilóta és lövész – foglalt helyet.
Mintegy 1 tonnányi bombát vihetett magával, a kezdeti géppuskaszámot (4) pedig folyamatosan növelték.
A gép látható sajátossága volt, hogy alján külön, üvegezett géppuskaállást alakítottak ki, a lefelé való tüzeléshez.
Az utolsó tárgyalt géptípus a többiektől eltérő koncepciót képvisel: egymotoros, a többieknél lényegesen kisebb zuhanóbombázó. A Ju-87 volt ez, a közismert, szirénázó hangjával a katonákra és civilekre rémületet hozó Stuka.
A kis (11 méter hosszú, 14 méteresnél kisebb szárnyfesztávolságú) gép üresen könnyebb volt 3 tonnánál. 1 200 LE-s motorja 380 km/h-ra tudta gyorsítani és mintegy 500 kilónyi bombát vihetett magával.
Kabinjában ketten foglaltak helyet: a pilóta és a hátrafelé tüzelő géppuskát kezelő lövész.
A Stukák számára lassúságuk és igen gyenge védőfegyverzetük Angliában különösen veszélyesnek bizonyult: esélyük sem volt a brit vadászok ellen.
Az angliai légi csata bebizonyította, hogy az önmagukban repülő „gyorsbombázók” koncepciója megbukott: a Lutfwaffe csak azon a módon tudta – úgy-ahogy – védelmezni bombázóit, hogy vadászkíséretet adott melléjük. Mivel a német veszteségek így is óriásiak voltak – főleg a bombázóké – így 1940 őszén a német légierő felhagyott a nappali bombázással és az éjszakaira tért át.
