Tankos sorozatom már a harmadik részéhez érkezett. A két szuperhatalom és fejlesztett ki olyan harcjárműveket, melyek a II. világháborúban a közismert típusoknál – különféle okokból – sokkal kevésbé jelentős szerepet játszottak. Ezekből kötöttem most egy „csokrot”.
Az USA a két világháború között meglehetősen elhanyagolta a szárazföldi haderő fejlesztését. Ez érthető, hisz a két óceán és a jelentős hadiflotta biztosan védi az országot az ellenséges támadásoktól.
M3 néven az amerikaiak két tankot is gyártottak. A nagyobbikról (amely „Grant” illetve „Lee” néven vált közismertté) már szóltam. Létezett azonban egy M3 nevű, Stuart-ként közismertté vált, könnyű harckocsi is. Hagyományos kialakítással rendelkezett (azaz fő lövegét a forgótoronyba építették). Igyekeztek tűrhetően páncélozni (pl. 50 mm-es toronypáncélt kapott), így tömege a 12 tonnát is meghaladta. Jó motorjával (250 LE) viszonylag fürgén tudott haladni, de 37 mm-es lövege azonban már 1941-ben is elavultnak számított, így az afrikai sivatagban harcoló brit katonák sem értek el vele különösebb sikereket a német Panzerek ellen. Az amerikai ipar sajátosságainak köszönhetően mintegy 6 000 (!) példányt építettek belőle, amiből sokat a szovjetek kaptak.
Az amerikai hadsereg tömegtankja a háborúban a korábban már alaposan tárgyalt Sherman (M4) volt, mely különféle változatokban készült. A Sherman bizonyított a sivatagban a Panzer III-asok és IV-esek ellen, de 1944-től az európai hadszíntéren hatalmas veszteségeket szenvedett a Párducokkal és Tigrisekkel vívott küzdelemben. Az USA hadvezetése korábban is tervezte nehézharckocsi bevetését – ha nem késlekedtek volna vele, sok Sherman-ben harcoló amerikai katona életét menthették volna meg…
Csak 1945 februárjában (!) jelent meg Nyugat-Európában az M26 Pershing. Kiváló tank volt: 90 mm-es ágyújával a legjobb német tankokat is ki lehetett lőni, megerősített páncélzatának köszönhetően súlya elérte a 42 tonnát és – amerikai szokás szerint – több, különböző űrméretű Browning géppuskával is felszerelték. Jó motorjával országúton elérte a 40 km/h-s tempót is.
A sztálini Szovjetunió az erőszakos nehézipar-fejlesztésnek köszönhetően nagy mennyiségben tudott harcjárműveket gyártani – ráadásul sokféle kategóriában tették ezt.
A ’30-as évek katonai doktrinájának megfelelően minden hatalom gyártott könnyű tankokat. A szovjeteknél ezek egyike volt a T-60-as, melyet „felderítő harckocsi” szerepkörben terveztek felhasználni. A „tankocska” nagyjából egy személyautó méreteivel „büszkélkedhetett”: 1,75 cm magas (!) volt és 4,1 m hosszú. A kétfős személyzet egy 20 mm-es (!) löveget kapott. Viszont két külön motor hajtotta meg a lánctalpakat, összesítve 140 LE-s teljesítménnyel, így országúton – amiből persze nem sok akadt a Szovjetunióban – 44 km/h-val is tudott „vágtatni”. A végtelenül gyengén páncélozott járművek tömegesen vesztek oda a németekkel vívott harcokban. A nagy birodalom sohasem törődött embereinek életével…
A háború talán legkülönlegesebb alakú tankja volt a KV-2-es. A korábban már tárgyalt KV-1 erejét kívánták megnövelni egy olyan fegyverrel, mely ellenséges bunkereket is képes lerombolni. „Jó szovjet” módszerrel „nem aprózták” el a dolgot – és egy elképesztő, 152 mm-es (!!!) tarackot használtak fel. Ez a fegyver természetesen semmilyen korábbi harckocsi-toronyban nem férhetett el, így hatalmas „dobozt” terveztek hozzá a mérnökök. A tank így majdnem 5 méter (!!!) magas lett, azaz igazán könnyű célpontot nyújtott a német tüzéreknek. Mivel ezzel a mérnökök is tisztában voltak, ezért szinte a végsőkig fokozták a páncél-védettséget: a 110 mm-es homlok- és a 75 mm-es oldalpáncél ugyan erős volt – viszont 55 tonna (!!!) körülre növelte a jármű tömegét. Már sejthető: terepen kb. 10 km/h-es tempóval „vonszolta” magát. Összességében tipikusan orosz fegyver volt: brutális méretek, de csekély taktikai alkalmazhatóság…
A végére hagytam a közismert T-34-es műszaki előzményét. A Szovjetunió a ’30-es évek elején Nyugaton vásárolt „Christie” márkájú tankokat – melyek futóművének (ezek sajátossága volt a nagy feszítőkerék) felhasználásával megalkották saját „gyors harckocsi” típuscsaládjukat. A BT-7-es a ’30-as évek közepének fejlesztése volt. Legutolsó változata 76 mm-es ágyút kapott, jó motorjával és kiváló futóművével gyorsabban mozgott terepen (34 km/h), mint más tankok az országúton. A sebesség oltárán a páncélvédettséget áldozták fel: 13 mm-es (!!!) homloklemezét és 6 mm-es (!!!) oldallemezét (ezért maradt súlya alig 14 tonna) bármely némely löveg könnyedén átlőtte. 1941-ben is szörnyű veszteségeket szenvedtek a keleti front csatáiban. Hírmondó is alig akadt belőlük…
