Erdély – akárcsak az egész Kárpát-medence – a „népek országútján” fekszik: sok-sok etnikum megfordult már itt az évezredek során. Az utóbbi mintegy kilencszáz esztendőben három népcsoport együttélése határozta meg e táj sorsát: magyarok, románok, szászok (németek). A 894/895-ös honfoglalást követően a magyarság vette birtokába Erdélyt, de ha a „kettős honfoglalás” elmélete helytálló, akkor őseink már korábban is itt élhettek. A szászok a XII-XIII. században érkeztek, a XIX. századig Nagyszeben központtal területi autonómiával rendelkeztek (Királyföld), ám a XX. században szinte mindnyájukat elűzték e földről. A románság előőrsei – amint erről alább még szó esik – a XII. század vége felé érkezhettek.
A tisztességes történészi munkát sok minden megnehezítheti (adathiány, torzító források stb.); a legnagyobb probléma mégis talán az, ha a politika beavatkozik a történetírásba. Ilyenkor sajnos bekövetkezhet a múlt meghamisítása is. Szent István óta Erdély a magyar állam része volt és ez akkor is így élt a magyarság tudatában, amikor a török hódítás miatt egy időre létrejött az Erdélyi Fejedelemség, utóbb pedig a Habsburgok jogi értelemben külön tartományként kezelték. A XVIII. században azonban – nem függetlenül a török korszak pusztításaitól – alapvető változás történt: a románság vált Erdély legnépesebb etnikumává. Ők kezdetben csupán egyenlő jogokat követeltek a régebbi lakókkal, de a nacionalizmus XIX-XX. századi hulláma során előbb a terület feletti hatalom megszerzésének, majd pedig a románok által lakott többi területtel (Ó-Romániával) való egyesülésnek a vágya és terve fogalmazódott meg. Az első világháború és a hatalmi viszonyok ezt követő megváltozása tette lehetővé e tervek megvalósítását, Nagy-Románia létrejöttét.
Amikor egy-egy népcsoport bejelenti igényét egy régió birtoklására általában nem elégszik meg a többségi elvre történő hivatkozással. Ilyenkor szokott előkerülni a történeti érv: „mi voltunk itt régebben.” A XVIII. században még különben sem nagyon élt az etnikai elv, ezért erdélyi román (elsősorban görög-katolikus egyházi) értelmiségiek megalkottak egy elméletet, amivel azt kívánták bizonyítani, hogy ők már a magyarság érkezése előtt ott éltek, sőt tulajdonképpen ők Erdély őslakói.
Ókori forrásokból egyértelműen tudjuk, hogy Krisztus születése táján a dákok lakták Erdélyt. Őket a rómaiak Kr.u. 104-107 táján Traianus császár vezetésével legyőzték, országukat meghódították és létrehozták Dacia provinciát. Mivel a rómaiak latinul beszéltek, a román pedig újlatin nyelv, ezért kézenfekvőnek tűnt azt állítani, hogy a hódítók romanizálták az őslakosságot és belőlük lett a román nép, amely folyamatosan Erdélyben lakik.
Traianus hadjáratai Dacia meghódítására
A következőkben a magyar és nemzetközi történetírás feltárásai nyomán igyekszem rámutatni a dákóromán elmélet téves mivoltára és megpróbálom felvázolni a román nép kialakulásának folyamatát („etnogenezisét”) és korai történetét.
A római hódítás véres harcokkal járt Erdélyben, melynek során a dák nép komoly emberveszteséget szenvedhetett – noha azt azért nem feltételezhetjük, hogy kiirtották őket. A győztes rómaiak katonákat és civil polgárokat (zömében itáliaiakat) telepítettek be, elsősorban aranybányászat céljából. Mintegy másfél évszázadon keresztül egymás mellett élt a hódítók (városias) és a meghódítottak (falusias) civilizációja: a dákok romanizációjáról, arról, hogy ők átvették volna a latin nyelvet szó sem lehetett. 270 körül az egyre fokozó külső barbár támadások miatt a rómaiak (Aurelianus császár) kénytelenek voltak kiüríteni Daciát, latinul beszélő polgáraikat (a katonákat és aranybányászokat) pedig szervezetten áttelepítették a Dunától délre, a Balkánra.
A balkáni római provinciák Dacia kiürítése után
Érdemes megfontolni, hogy Pannonia mintegy 400 (és nem alig 170) évig állt római fennhatóság alatt, az itteni békésebb viszonyok sokkal kedvezőbb lehetőséget teremtettek az őslakosság asszimilációjára (romanizációjára) – és még itt sem tudott a római uralom összeomlása után hosszú ideig latin nyelven beszélő etnikum fennmaradni. Ha maradtak is Pannóniában latinul beszélők a hunok 405 körüli megérkezésekor, őket akkor is elsodorták a népvándorlás egymást követő viharai (gótok, longobárdok, avarok, szlávok). A 895/900-as honfoglalók már biztosan nem találtak itt senkit, aki bármiféle (új)latin nyelven beszélt volna. Összefoglalva: Daciában nem zajlott le romanizáció, de ha történt is volna ilyesmi, az esetleges romanizáltak akkor sem maradhattak volna fenn egy évezreden át.
A román nép tehát nem Erdélyben és nem a Kr.u. II-III. században alakult ki. Akkor tehát hol és hozzávetőlegesen mikor? A Keletrómai (Bizánci) Birodalom létrejötte első századaiban uralma alatt tartotta az egész Balkánt, északi határa az Al-Dunánál húzódott. Az itt élő őslakosság részben helyi nyelveken beszélt, részben pedig görögül és latinul. A VI. században azonban megkezdődött a kelet-európai síkságról a hatalmas szláv földművelő tömegek bevándorlása. E folyamatot felerősítette, hogy 568-ban a Kárpát-medence a lovasnomád avarok kezébe került, akik hamarosan átszakították az Al-Dunánál húzódó régi római (bizánci) határt. Az avarokkal szövetséges szlávok immár akadálytalanul költözhettek a Balkánra, mely hosszú évszázadokra elveszett Bizánc számára. A szlávok elfoglaltak minden földművelésre alkalmas területet (síkságok, völgyek, medencék) így a latinul beszélő, romanizált néptöredékek számára nem sok kiút kínálkozott – ha nem akartak a szlávokba olvadni. (Az újonnan jött és régóta itt élő etnikai csoportok közti kapcsolat kezdetben nem lehetett túl fényes.) A romanizáltak részben a tengerparti (dalmáciai illetve észak-görögországi) városokba menekülhettek, részben pedig a mai Bulgária és Macedónia igen magas hegyeibe. E hegyeket a földművelő szlávok nem tudták hasznosítani, a romanizáltak viszont áttértek a juhtenyészésre. Nyelvészeti okok is biztossá teszik, hogy a román és az albán nyelv (és nép) egymással szoros összefüggésben alakult ki: nyilván kezdetben egymás szoros közelségében kellett élniük. Ez pedig csak valahol a Balkán közepén elterülő, majdnem 3000 méteres hegységekben történhetett.
Feltételezett vlach őshaza a mai Albánia vidékén
Az írott forrásokban ezek a vlach-nak nevezett hegyi pásztorok valamikor a X. században tűntek fel: nyilván akkor vették észre őket az írástudók, amikor már kellően nagy néppé váltak és sokfelé elterjedtek a félszigeten. Ez a folyamat összefüggésben áll életmódjukkal: hegyi nomádok voltak, akik együtt vándoroltak nyájaikkal. Ha az állatok és az emberek számának gyarapodása miatt szűkössé váltak a kezdeti legelők, akkor szépen odébb álltak. Évszázadok alatt így messze jutottak eredeti lakóhelyüktől. A mai napig élnek román nyelven beszélő kisebb csoportok a Balkán különféle részein, tanúsítva e szétvándorlást (és ismételten cáfolva a dákóromán elméletet). A nyájaikat védelmező vlachoknak jó harcossá kellett válniuk: a XI-XII. században többször is e szerepben tűnnek fel. Néhol a bizánciakat segítették (pl. Alexeios császárt 1094-ben); máskor viszont ellenük harcoltak: 1185-ben ők is részt vettek a Péter és Aszen vezette felkelésben, mely a Második Bolgár Birodalom megalapításhoz vezetett. Ennek következtében lényegében második államalkotó népnek számítottak a bolgárok mellett.
Korai vlach területek a Balkánon
Az írott források nemcsak akkor fontosak, ha beszélnek valamiről, hanem akkor is, ha hallgatnak. Márpedig a III. és a XIII. század között (vagyis majdnem ezer éven át) egyetlen helyen sem említenek Erdélyben újlatin nyelven beszélő etnikumot. A román történészek előszeretettel hivatkoznak a mi Anonymusunkra, aki azt írta, hogy honfoglaló őseink Erdélyben a „blak” (vlach) nevű népbe ütköztek. Csakhogy Anonymusról nagyon jól tudjuk, hogy nem sok fogalma volt a honfoglalás valós lefolyásáról és arról, hogy vajon kik éltek itt akkortájt. Az történhetett, hogy az 1210 táján alkotó püspök saját korának viszonyait vetítette vissza. Ahogy arról nemsokára még szó esik, a román pásztorok éppen nem sokkal 1200 előtt bukkantak fel Erdélyben (azaz a Déli-Kárpátok belső oldalán): Anonymusnak nyilván feltűnt ez az „újdonság” és belevetett őket írásművébe.
A vlachok a forrásokban kezdetektől fogva ortodox vallásúként tűnnek fel, akik szertartásaikban az egyházi szláv nyelvet használták. Elképzelhető, hogy romanizált őseik még az ókor végén, a hegyekbe menekülés előtt felvették a keresztény hitet és bolgár hatásra váltottak szertartási nyelvet; de elvben az is, hogy a IX-X. században lettek keresztények (a bolgárok megtérítése 864-ben kezdődött). Ha a románok folyamatosan Erdélyben éltek volna, akkor a síkságokat legkésőbb 895-től uraló magyaroktól vették volna át a hitet és a szertartás nyelvet, azaz katolikusok lennének. Az ortodox hit felvétele csak a Balkánon, a Bolgár Állam kereteiben történhetett. Íme egy újabb tényező, amely egyértelműen cáfolja a dákóromán elméletet.
Tovább is mehetünk. 1020-ban II. Baszileosz bizánci császár az ohridi ortodox érsekre bízta a frissen meghódított „Bulgáriában” (ez esetben Balkánt értsük alatta) élő összes vlach lelki gondozását. Ohrid a Balkán DNY-i részén fekszik, a mai macedón-albán határnál. Nem sokkal később egy önálló vlach püspökséget is létrehoztak: valahol Észak-Macedóniában…Az Erdélyhez legközelebb eső ortodox érseki székhely a XIV. századig Szávaszentdemeter volt (a mai Szerbiában), ám a vlachok nem voltak hajlandóak elismerni ennek fennhatóságát és ragaszkodtak Ohridhoz. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy valahonnan arról a környékről jöttek, politikai értelemben pedig egykor bolgár és bizánci alattvalók voltak.
A történelem további fontos forrását jelentik a helynevek. Egy nép, egy adott földrajzi elemet (folyót, hegyet, várost stb.) vagy saját maga nevez el, vagy pedig átveszi annak nevét – esetleg saját nyelvéhez igazítva a hangalakot. Nos: Erdély meghatározó helynevei közül egy sem román (újlatin) eredetű, sőt kimutatható, hogy ezeket a beérkező vlach pásztorok zömmel a magyaroktól vették át. A nyelvészek az egyes hangtani változások alapján még azt is ki tudják mutatni, hogy bizonyos tájneveket a románok később vettek át, mint a szászok. Mivel az első szász csoportok II. Géza királyunk uralkodása alatt (1150 táján) érkeztek Dél-Erdélybe, 1210-ben pedig II. András már katonai alakulat kiállítását követelte a Kárpátokban élő vlachoktól (egyébként ez az első említésük a magyar okleveles anyagban) nyilván első csoportjaik a két időpont között érkeztek a Balkánról. Az első román nevű falu csak 1283-ban tűnt fel Erdélyben, ami egyértelműen utal arra, hogy eredetileg vándorló havasi juhtenyésztők voltak és csak lassan tértek át a letelepedett életmódra és a földművelésre. 1300 táján mintegy 400 falut ismerünk Erdélyben, ám közülük mindössze tízben laktak románok. Ez is egyértelműen jelzi, hogy nemrég érkezhettek és igencsak kisebbségben voltak. Ekkor még kizárólag a Marostól délre, a Déli-Kárpátokban laktak. Erdély más tájaira (pl. a Bihari-hegységbe) csak később jutottak el. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a két román állam közül az Erdélytől délre eső Havasalföld hamarabb alakult meg, mint a keleti Moldva, akkor immár a sokadik bizonyítékot találjuk arra, hogy e nép a Balkánon alakult ki, vándorlás után érkezett Erdélybe és még honfitársaik hosszú századokon át tartó beáramlása kellett hozzá, hogy többségbe kerüljenek.
Erdély több, mint 100 éve Románia része, lakosságában egyre kisebb a magyarság és elhanyagolható a szász lakosság aránya. Romániában a dákóromán kontinuitás tanát már-már vallási jellegű buzgalommal ápolják, kételkedni benne szigorúan tilos és veszélyes. Mögötte áll az államhatalom, ezt tanítják az iskolákban, ezt sulykolják minden állampolgár (köztük az ottani magyarság) fejébe és ezt terjesztik külföldön (nem is rossz hatékonysággal). Úgy hiszem, hogy ha egy nép teljes értelmisége, tudományos akadémiája mereven ragaszkodik egy hamis tényállításhoz, akkor szellemi értelemben az az adott nép tragédiája. A román népet fosztja meg saját értelmisége attól, hogy önnön valós múltját megismerhesse. Talán akkor kezdődik el a kelet-közép-európai népek között a megbékélés, ha politikusaik és értelmiségük lemondanak a hazugságokról, nem forgatják ki a történelmet és nem használják arra, hogy viszályt szítsanak ott, ahol már nagyon ideje lenne a békés együttműködésnek.
