Az. I. világháború előtt és alatt emigráns cseh értelmiségiek megalkották a „csehszlovákizmus” eszméjét, mely szerint a cseh és a szlovák nép valójában egy – ezért nekik önálló államot kell létrehozniuk az felbontandó Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Ehhez meg is kapták a győzelemre törő antant ígéretét.

 (Noha cseh és a szlovák férfiak a Monarchia állampolgáraiként természetesen ugyanabban a hadseregben küzdöttek, mint az Alföld magyar parasztsága, de az orosz fogságba esettekből megalakították a „csehszlovák légiót”. Ez az orosz bolsevikik ellen harcolt a polgárháborúban, így Csehszlovákiát – mely csak 1918 októberének végén alakult meg – győztes államként könyvelték el.)

Az antant – túlzó – ígéretei nem igazán etnikai alapon szerveződő államot jelentettek volna, hiszen magában foglalta volna a teljes magyar Felföldet (az Alföld vonalától kezdve!!!), sőt terveztek egy csehszlovák–délszláv „korridort” is a Dunántúl nyugati sávjában.

A nem túl jelentős erőkből álló, antant tisztek által vezetett csehszlovák „légionáriusok” már 1918 novemberében megkezdték a bevonulást a Felvidékre.

Az akkori magyar kormányzat, december elején megpróbált nagyon tisztességes, az etnikai/nyelvi vonalat egészen jól követő demarkációs vonalat húzni („Bartha-Hodzsa megállapodás”).

Ám Párizsból követeléssel álltak elő december végén, mely ezt túllépve közelített a háború alatti antant ígéretekhez (és majdnem megegyezett már a későbbi „trianoni” határral). Januárban a csehszlovákok birtokba is vették ezt az (elsősorban magyarok által lakott) területet.

1919 áprilisában – a tiszántúli román támadás heteiben – a csehszlovákok is támadásban lendültek és birtokba vették utolsó megmaradt iparvidékeink egyikét (Ózd, Miskolc).

Május / június fordulóján fordulat következett be: a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg diadalmas északi hadjárata. Elsősorban a magyarok által lakott településeket szabadították fel – sőt, Bártfánál a lengyel határig is eljutottak.

Az északi hadjárat kiemelkedő eseménye volt a magyar csapatok ünnepélyes bevonulása Kassára.

Aztán következett Clemenceau jegyzéke június közepén: azt ezt elfogadó Kun Béla utasítására magyar csapatok június végére hozzávetőleg az ekkor megállapított „trianoni” határokra vonultak vissza. Mivel harc nélkül adtunk vissza az imént legyőzött ellenfélnek – ráadásul elsősorban magyarok által lakott – területeket, így Stromfeld Aurél lemondott és a katonák lelkesedése is erősen zuhant.

A Tanácsköztársaság augusztus összeomlásakor a csehszlovákok ismét „beljebb lopakodtak” az északi ipavidékre (pl. Ózdra és Salgótarjánba)

Ezeket végül csak decemberben adták vissza, amikor a román hadsereg a Tiszáig vonult vissza.

Az I. világháború során (1917/18-ban) a brit hadsereg elfoglalta a Szentföldnek / Kánaánnak is nevezett területet az Oszmán Birodalomtól. 1920-tól a Népszövetségtől kapott megbízás ("mandátum") alapján igazgatták. Az alapvetően arab (muszlim és keresztény) lakosságú területre fokozatosan érkeztek zsidó telepesek, a cionista eszmét követve.

Az ENSZ Közgyűlése 1947 novemberében szavazta meg a fent látható tervet: megalakult volna egy zsidó és egy arab állam, Jeruzsálem pedig (a három monoteista vallás szent városa) pedig nemzetközi ("semleges") terület lett volna.

A terv csak részben valósult meg: Izraelt kikiáltották 1948 májusában.

  Az arab államok (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon) erre támadással reagáltak, de Izrael legyőzte őket az 1. arab-izraeli háborúban (1948/49).

Izrael nagyobb lett, mint amit az 1947-es ENSZ-terv előirányzott: területeket foglaltak el a zsidó harcosok, ahonnan palesztinokat űztek el.

A 2. arab-izraeli háború (1956 okt-nov). "szuezi válság" néven ismerős. Izrael megtámadta Egyiptomot (tankjaik átszáguldottak a Sínai-félszigeten), november elején partra szálltak az angol és francia egységek Szueznél - de a szovjet fenyegetés megmentett Egyiptomot a vereségtől és a támadóknak vissza kellett vonulniuk.

1967 júniusában zajlott le a híres "hatnapos háború". Izrael ("preventatív csapásként") lebombázta a szomszédos arab haderőket, majd támadásba lendültek tankjaik.

1956-os sikereiket megismételve, megint villámgyorsan birtokba vették a Sínai-félszigetet.

1967-ben Izrael olyan területeket hódított meg, ahol akkor nem éltek zsidó emberek: a Sínai-félszigeten kívül a Gázai-övezetet, Nyugat-Jeruzsálemet, Ciszjordániát és a Golán-fennsíkot.

A negyedik arab-izraeli háború (1973 októbere, "Jom KIppur háború") arab államok támadásával indult - kezdetben meglepetést és válságot okozott Izraelben. Az egyiptomi csapatok átkeltek a Szuezi-csatornán és leküzdötték a Bar-Lev vonalat.

Az izraeli harckocsizók azonban idővel támadásba lendültek (ez volt a történelem legnagyobb tancsatája!), legyőzték Egyiptom szovjet tankjait és bekerítették az egyiptomi katonákat.

Hasonlóan zajlott a küzdelem a kisebb területű - de stratégiailag fontosabb - Golán fennsíkon. Itt szír csapatok támadtak, de az izraeliek megállították őket, majd átmentek ellentámadásba.

Az 1973-as háború (és főként az 1978-as "Camp David-i" béke után Izrael fokozatosan kivonult a Sínai-félszigetről. (Sőt a 2000-es években a Gázai övezetből is).

A '90-es évek óta létezik a Palesztin Hatóság Ciszjordániában, de 1967 óta ezen a földrajzi területen (angolul "West Bank") folyamatosan épülnek zsidó telepek, ezért jelen van az izraeli hadsereg, számtalan ellenőrző pontot tart fenn és kisebb-nagyobb enklávékra tagolja a palesztin területeket.

Izrael betonfalat is épített - védelmi célból. Elvileg a fal Izrael és Ciszjordánia határán létezik, gyakorlatilag azonban mélyen "belemarkol" Ciszjordániába, túlmutat az 1948/1967-es határokon és számtalan zsidó telepet "csatol" nem hivatalosan Izraelhez.

A Golán-fennsík is izraeli fennhatóság alatt áll, immár több, mint öt évtizede.

A Gázai-övezet a Föld egyik legsűrűbben lakott területe. Gáza városán kívül kisebb települések is tartoznak ide.

Az I. világháború kitörésekor Románia a hármas szövetség (Németország – Osztrák-Magyar Monarchia – Olaszország) tagja volt. Már csak azért is, mert Németországban és Romániában is a Hohenzollern-dinasztia uralkodott.1914-ben mégis semlegesek maradtak

Két évvel később Olaszország 1915-ös példáját követték: titkos szerződést követően (melyben nekik ígérték Kelet-Magyarországot (Erdély + Partium)) támadásba lendültek.

1916 nehéz év volt az antant számára (egyre fokozódó német támadások Verdun ellen + kudarcos brit rohamok a Somme mentén), ezért életfontosságú volt, hogy újabb front nyíljon a Balkánon, mely erőket von el a központi hatalmaktól.

A román hadsereg 1916 augusztusában támadt rá a gyengén védett Erdélyre, ahonnan (elsősorban Székelyföldről) magyar menekültek indultak az ország belseje felé.

A gyengén vezetett román hadsereg szeptember végéig „csak” Székelyföldet tudta birtokba venni, amikor megállítottuk őket.

Az októberi „brassói csatában” aratott győzelem után novemberre sikerült felszabadítani egész Erdélyt, sőt – német segítséggel – a központi hatalmak erői a régi Havasalföldre (Olténiába) is benyomultak.

Dél felől a velünk szövetséges bolgárok is „beszálltak”, a román hadsereg kelet és ÉK felé özönlött vissza, így a Mackensen tábornok vezette német és osztrák-magyar erők december elején Bukarestet is elfoglalták. A román király és a kormány elmenekült – időként kaotikus körülmények között.

A román csapatoknak – a segítségükre siető orosz erők támogatásával – 1917 nyarán sikerült stabilizálni a frontot: az egykori Moldva (Jászvásár székhellyel) maradt a királyi kormányzat birtokában.

Amikor a bolsevik vezetésű Oroszország 1918 márciusiában a breszt-litovszki különbékével kiszállt a háborúból, Románia helyzete „tarthatatlanná” vált. Májusban, Bukarestben ők is kiléptek a háborúból különbékével: ebben Magyarországhoz csatoltak egy keskeny sávot a Kárpátok külső oldalán, amit a Monarchia vezetése védelmi szempontból tartott fontosnak.

Az év őszén fordult a kocka: az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a világháborút és felbomlott, önálló államokra szakadt szét.

November 3-án, Padovában még a Monarchia tábornokai írtak aláfegyverszünetet (sokak szerint egy nem létező állam, nem létező hadserege nevében), tíz nappal később viszont már az új, törvényes magyar kormány írt alá ilyet Belgrádan.

Közben a román király kormány „összeszedte bátorságát” és még november 9-én újra hadat üzent Németországnak (a Monarchiának már nem tudott…), így amikor 11-én véget ért az I. világháború (a nyugati fronton is), akkor Románia azt jogilag hadviselő félként „élte meg”.

A november 13-i belgrádi fegyverszüneti konvencióban demarkációs vonalat húztak a térképre – ez Erdélyben hozzávetőleg a Maros vonalát követte – így a román csapatok hamarosan mg is kezdték a benyomulást a Kárpátokon át.

December 1-jén a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés elvileg még magyar fennhatóság alatt mondta ki Erdély és Románia „egyesülését”, azaz a román katonák a helyi román lakosság szemében „felszabadítóként” érkeztek (a földosztás kiemelten fontos ígéretével)!

A lassan mozgó román erők csak Karácsonyra érték el Kolozsvárt – a velük szemben felállított Székely Hadosztály hátrált, az erdélyi, magyarok által lakott településeken szinte alig akadt önkéntes, aki fegyvert akadt volna ragadni!

A román erők január végére nagyjából birtokba vették a földrajzi értelemben vett erdélyi megyéket – és itt (Csucsa és Zilah vonalában) hónapokra stabilizálódott ez a furcsa „front”

Aztán márciusban az elhíresül Vix alezredes átnyújtotta a párizsi békekonferencia legújabb jegyzékét Károlyi Mihály kormányának, melyben a magyar csapatok jelentős hátra vonását követelték. Elvileg széles semleges sávot ígértek a Tiszántúlon a magyar és a román csapatok között – de a magyar vezetésre megdöbbenés erejével hatott, hogy még Debrecenből (!!!) is ki kellene vonulnunk!

A Vix-jegyzék itthon „földindulást” okozott: lemondott a Károlyi-kormány, a helyét átvevő Forradalmi Kormányzótanács pedig vissza merte utasítani a követelést.

A román csapatok – francia engedéllyel – így április közepén támadásba lendültek. A gyenge Vörös Hadsereg – és a Székely Hadosztály – visszavonultak. A románok április végén elérték a Tiszát – itt pedig – egyelőre (francia utasításra) megálltak.

A későbbi „trianoni” országhatárokat a békekonferencia 1919 júniusára állapította meg és közölte a Kun Béla-féle vezetéssel. A Tiszántúl egy része így majd 1920-ban visszakerül Magyarországhoz, de a Partium és Erdély Romániáé lesz.

A korai újkorban zajlottak a legnagyobb népmozgások a Kárpát-medencében. Ehhez hoztam térképeket.

Mátyás király halálakor a népesség kb. 80%-a magyar anyanyelvű volt (ekkorra az elföldi kunok és jászok is asszimilálódtak).

A magyarsággal a főleg szláv népek éltek együtt: a Felföldön a szlovákság ősei, ÉK-en keleti szlávok (ruszinok) a Drávától délre a horvát nép, az Al-Duna mentén pedig szerbek (rácok).

Az erdélyi hegyekben (főleg a Bihari-hegységben) román pásztorok legeltették nyájaikat.

A török kor századaiban folytatódott a románság beköltözése a korábban is elsősorban általuk lakott területekre, a szerbeké Horvátországba és a Duna mentére. Horvát parasztok költöztek a Dunántúl nyugati sávjába.

A török háborúk pusztítása megmutatkozott az ország népsűrűségének „felborulásában”: a Dél-Alföld szinte „kiürült” (mocsarak, nádasok hona lett), a nyugati és északi tájak gyarapodtak lélekszámban.

A XVIII. században többféle folyamat zajlott: belső vándorlás, szervezett betelepítés és spontán bevándorlás is.

A Felföld magyar és szlovák parasztjai az Alföld felé vették az irányt. Szlovákok („tótok”) költöztek Bácskába, Békésbe és a Nyírségbe is („tirpákok”). Némelyek vitték magukkal lutheránus hitüket is.

A Felföldről délebbre költöző magyar parasztok helyét többfelé szlovákok vették át: ezzel délebbre tolódott a magyar szlovák nyelvhatár.

A Bihari-hegység román („oláh”) parasztjai megindultak az alföldi és a belső-erdélyi tájakra.

Kárpátalja ruszinjai kicsit „lejjebb” húzódtak a hegyekből.

A Habsburg-udvar (és kicsit a földesurak) sok „sváb” (birodalmi német) parasztot hoztak le a Dunán – pótolva a török pusztítás alatti munkaerő-veszteséget. Ők részben Baranya és Tolna myegék völgyeibe költöztek („Sváb Törökország”), Bácskába, a Tiszától keletre (Bánátba), Buda környékére, a Vértesbe és a Bakonyba.

A Kárpát-medence viszonylagos földbősége (+ az időleges adókedvezmények) vonzottak spontán beköltözőket is. Természetesen felfedezhetünk összefüggéseket a belső vándorlás és a bevándorlás közt: hiszen már az akkori emberek is szívesen költöztek a velük azonos nyelvet beszélők és azonos hitet vallók közé.

Moldva és Havasalföld ekkor még az Oszmán Birodalom vazallusai voltak. A fejedelmi címet 1711 és 1821 között görög kereskedők („fanarióták”) bérelték a szultánoktól – ezért magas adókat vetettek ki a pásztorkodó / földművelő román lakosságra. Épp ezért e két fejedelemségből sokan keltek át nyájaikkal a Déli- és a Keleti-Kárpátokon és költöztek az erdélyi hegyekbe (onnan pedig esetenként lejjebb a síkságra).

Jelentősnek bizonyult a keleti szláv / ruszin lakosság beköltözése is a minden szempontból „védettebb” Kárpátaljára.

A szerb nép tömegei 1690-ben (Belgrád török általi visszafoglalásakor) kerültek a Délvidékre (ők lettek a később létrehozott Határőrvidék) lakói. Egyházi autonómiát kaptak, pátriárkájuk Karlócán telepedett le.

Mivel bekapcsolódtak a Balkán és Magyarország közti kereskedelembe, ezért találjuk a „rác” jelzővel ellátott településeket a Duna mentén. Ők hozták létre Szentendrét, éltek közülük sokan Komáromban és Pesten (lásd: Szerb utca) is.

Következő térképünkön felfedezhetünk egyéb népmozgásokat is.

Az Alföld földbősége nem csak a Felvidék, hanem Erdély magyarságát is megmozgatta: láthatunk vándorlást keletről nyugat felé is (és nem csak a románságét!). Ugyancsak a magyar nép tömegei költöztek a Dunántúl északi feléből a délibe (egyfajta ÉK-DNY irányultsággal).

Láthatjuk, hogy a svábságot az Udvar szervezetten leginkább az 1718-ban felszabadult (és megszervezett) Temesi Bánságba telepítette (a Dunán lehozva őket).

Német nyelvet beszélő („osztrák”) parasztok spontán is mozdultak Ausztriából kelet felé (a Nyugat-Dunántúlra): keletebbre tolva ezzel a német-magyar nyelvhatárt.

Látjuk, a különféle (spontán és szervezett magánföldesúri) mozgások „kitüntetett” célpontja volt Békés megye.

A korábban tárgyalt népeken kívül felfedezhetünk nálunk csak kisebb létszámban feltűnő népcsoportokat is: a Duna mentén érkeztek újlatin nyelvet beszélők is (olaszok, spanyolok, franciák), a Balkán felől pedig a Temesközbe még bolgárok is.

Végezetül említsük meg a korszak egyetlen érdemi kivándorlása inkább politikai okokkal magyarázható: az 1764-es madéfalvi veszedelem (az erőszakos határőrség-szervezés) miatt a székelység egy része Moldva és Bukovina felé indult.

Utolsó térképünkön jól láthatjuk, hogy a XVIII. század végére alakultak ki a Kárpát-medence azon anyanyelvi / népi földrajzi sajátosságai, melyek azóta is meghatározóak.

Az I. világháború nyugati frontján 1916-ra merev állóháború alakult ki. Az egyre kiterjedtebb lövészárok-rendszereket nem tudták áttörni a támadó felek. A "tüzérségi előkészítésnek" nevezett, napokig tartó ágyúzás számtalan védőt ölt meg - ám egyúttal felhívta a figyelmet a várható rohamra, így éppen a meglepetések ereje veszett el.

A lövészárkok elé szögesdrótot húztak, a "senki földjén" át rohamozókat pedig gyakran géppuskatűz kaszálta le.

1915-ben Falkenhayn német főparancsnok megpróbálta a keleti fronton megnyerni a háborút. A májusi gorlicei áttörés a háború egyik legnagyobb katonai győzelme volt, a lengyel területek zöme fel is szabadult az orosz megszállás alól - de Oroszország egyelőre mégsem esett ki a küzdelemből.

A fenti térképen is látszik, hogy még 1914-ben meglehetősen esetlegesen alakult ki a frontvonal: Verdun városánál furcsa kiszögellés alakult ki. A franciák érezték a pozíció "tarthatatlanságát", ezért még az ágyúk zömét is elvették innen!

Falkenhayn úgy döntött, hogy 1916 elején itt fog rohamot indítani.

A történészek véleménye a mai napig megoszlik, hogy mi volt a szándéka. Egyesek amellett érvelnek, hogy nem is akart áttörni - pusztán olyan véres mészárlásba akarta belehajszolni a védőket, melynek során a francia hadsereg szinte "elfogy".

Másik ennél értelmesebb célban gondolkodnak: szerintük a német tábornok itt találtak meg azt a pontot, ahol áttörve megindulhatnak újra Párizs felé (mint 1914-ben)

A meglepetésszerű támadás február 21-én indult - döbbenetes tüzérségi tűzzel - és nagyon hamar (kevesebb, mint egy hét alatt!) a németek valóban jelentős előrehaladást értek el!

A franca hadvezetés a város feladását - és ezáltal a front kiegyenesítését - fontolgatta. Ez racionális és a katonák életét kímélő döntés lett volna - de a politikai vezetés ráparancsolt Joffre marsallra: mindenáron ki kell tartani!

A város körül számtalan erőd terült el. Ezek már nem várak voltak, hanem a talajba süllyesztett védművek, melyek falait árok vette körül, hogy a védők így lőhessék az esetleges rohamozókat. A leghíresebb talán Douamont volt.

A német tüzérség elképesztő gránát-áradattal árasztotta el a védműveket, hogy elősegítse a rohamozó gyalogság harcát. A táj megváltozott, a "jellegzetes felszíni forma" a bombatölcsér lett.

A harcok elsősorban a várost átkelő Meuse keleti partján folytak, de a németek rohamoztak a nyugati parton is. A keleti parti erődítmények egy részét elfoglalták, de aztán elakadtak.

A francia védelem élére Pétain tábornok került - aki itt alapozta meg azt a hírnevét, amit a II. világháborúban fog majd végleg eltékozolni. A franciák "tömték" az utánpótlást a szűk frontszakaszba - a németek pedig szintúgy. A csata immár szinte önmagáért folyt - százezrek megrokkanását és halált okozva.

Harcoltak az erődökben és kint a mezőkön is. Ha zuhogott az eső, a csatatér sártengerré változott.

A tömeges ágyúzáson kívül senki nem tudott új ötlettel előállni, így maradtak a gyalogsági rohamok - egyre súlyosabb veszteségekkel.

A németek augusztus-szeptember körül jutottak legközelebb a városhoz - de végleg elakadtak.

Aztán ősszel fordulat állt be - a franciák ellentámadást indítottak és egy Nivelle nevű tábornok vezetésével, viszonylag csekély veszteségekkel foglalták vissza az erődöket.

A harcok végül november/december körül szűntek meg. Verdun francia kézen maradt - de a francia hadsereg majdnem felmorzsolódott....

Összességben több, mint félmillió emberi élet - zömmel fiatal férfiaké - veszett oda - értelmetlenül...

Az I. világháború kitörésekor, 1914 nyarán Olaszország a hármas szövetség tagja volt, ezért a Monarchia és Németország vezetői számítottak hadba lépésére a központi hatalmak oldalán.

Olaszország azonban már 1902-ben titkos ígéretet tett Franciaországnak arra nézve, hogy kimarad egy esetleges német-francia háborúból. Így is cselekedtek, 1914-ben semlegesnek jelentették ki magukat.

A terjeszkedés vágya aztán az antant oldalára állította az olasz vezetést: szerették volna megszerezni Tirolt (főleg az olaszok által lakott déli részeket) és a dalmát partvidéket (ahol a középkorban latin kultúrájú kereskedők éltek városaikban). Londonban szerződést is kötöttek erről az antant tagállamaival - majd 1915 májusában hadat üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Az olasz hadak támadásra is lendültek 1915 nyarán - de a természet "jól bezárta" a kapukat - hiszen a küzdelem hegyvidéki tájon, mészkősziklák között zajlott, ahol még fedezéket is nehéz volt ásni.. Több, mint két éven keresztül próbáltak áttörni, az Isonzó folyó völgyén. 11 csata zajlott itt!

Az első ót (!!!) csata (1915/16) lényegében eredménytelen állóháborút hozott.

A térképen is jól látható módon, a 6. isonzói csatában (1916 augusztusában) az olaszok "végre" jelentős előretörést értek el: "átvergődtek" a híressé vált (még népdalokban is megénekelt) doberdói fennsíkon és elfoglalták Görz városát is.

 A következő másfél év már nem hozott ekkora sikereket - csak lassú, igen véres olasz előrenyomulást.

A legnagyobb mészárlást a 10. isonzói csata hozta 1917 májusában és júliusában: a túlerőben támadó olaszokat sikerült megállítani és kicsit vissza is szorítani.

A bátran küzdő, de az összeomlástól sem messze álló osztrák-magyar csapatok vezetése a folytonos védekezést "megunva" ellentámadás mellett döntött. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a frontra német csapatok is érkeztek.

Az okos terv nem "fejjel a falnak" roham volt, hanem "oldalba kapó" támadás az isonzói fronttól északra.

1917 októberében indult Caporettónál - és akkora sikert hozott, ami még a támadó hadvezetést is meglepte.

Az eredetileg szerényebb reményekkel indult offenzíva valóban áttörte az olaszok védelmét - aki fejvesztve menekültek, illetve tömegesen adták meg magukat!

A központi hatalmak erői sokkal hatalmasabb területeket foglaltak el, mintegy két hét alatt, mint amiért az olasz seregek két és fél évig véreztek!

Végül aztán törvényszerűen elfogyott a támadók ereje is, csapataik kimerültek - és november közepén a Piave folyónál sikerült őket megállítani.

2000

Talán a legvitatottabb elnökválasztás 1945 után.

Mivel Clinton 8 éve letelt, így a demokraták – logikusan – alelnökét, Al Gore-t indították. Elnökénél is fiatalabb volt két évvel (1948-ban született) és jól kiegészítette őt abban, hogy – szemben Clintonnal – hónapokon át harcolt a vietnami háborúban (noha ő is ellenezte azt). Tennessee (tehát szintén egy déli) államból származott, korábban képviselő és szenátor volt – és foglalkoztatta a környezetvédelem.

A demokraták megint bevállalták egy újítást: most először az izraelitea felekezethez tartozó férfit jelöltek alelnöknek, J. Libermant-t.

 A republikánusok a korábbi elnök fiát, George Bush-t indították – sokak szerint minden idők leggyengébb szellemi képességekkel rendelkező jelöltjét. 

Megalapozott vélekedés szerint ő csak az előtérbe tölt báb szerepét „játszotta” – az igazi „Főnök” alelnök-jelöltje Dick Cheney volt, aki az idősebb Bush idején hadügyminiszter volt, a demokrata kormányzás idején pedig eg óriás-konszern vezére volt. Egy személyben jelentette azt, amiről már 1960-ban úgy beszélt Eisenhover elnök: a nemzetre / demokráciára / békére veszély „katonai-ipari komplexum”.

Most először az amerikai történelemben szerephez jutottak a környezetvédők: a Zöld Párt jelöltje (R. Nader) majdnem 3 millió szavazatot szerzett! Szerepe azért bizonyult döntőnek, mert majdnem bizonyos, hogy szavazóinak zöme a demokrata jelöltet (a témára amúgy is érzékeny Gore-t) ikszelte volna be, aki így simán győzhetett volna.

A történelem során most először adtak le 100 milliónál is több szavazatot az Egyesült Államokban! Szoros versenyben Al Gore több mint félmillióval több voksot gyűjtött be. Európában nem is lett volna kérdés. A XVIII. századból örökölt – európai ésszel felfoghatatlanul igazságtalan – elektori rendszerben azonban a floridai voksok (pár százas különbséggel) döntöttek. Az újraszámolás körüli huzavona (ellentétes bírói ítéletek stb.) miatt sokan úgy gondolják, hogy a republikánusok végül is csalással nyertek.

A részletes térkép erős földrajzi megosztottságot mutat. A demokratákra szavaz az ország „világra nyitottabb” része: az ÉKI-i partvidék (Dalevare-től „fölfelé”),a Csendes-óceán partja és a Mississippi északi völgye, valamint elszórt „foltok” (pl. Dél-Texas és DK-Florida).

2004

Kicsit „egyszerűbb” történet. A megszokott módon a republikánusok a Bush-Cheney páros folytatását javasolták. (Mögöttük állt Afganisztán 2001-es megszállása, Irak 2003-as legyőzése és az ország „nyakig” benne volt a „terror elleni háborúban”).

  A demokraták nem Al Gore-t, hanem Massachussetts szenátorát, John Kerry-t indították. Az ő távoli ősei közé tartozott az Osztrák-Magyar Monarchiában élő zsidó család is, de már édesapja is katolikus hitben nevelkedett. Bátran harcolt a vietnámi háborúban.

Megint kiderült, hogy az USA népe szereti újraválasztani elnökeit: ifj Bush (azaz Chaney) most 3 millióval kapott több voksot, mint Kerry. A demokratáké maradt ÉK, a Csendes-óceán partja és a Nagy-Tavak vidéke – de a Sziklás-hegység, a Nagy-Síkság és a Dél erősen republikánus.

2008

A demokraták „meredeket” húztak: most először afro-amerikai politikust indítottak, a fiatal Barack Obamát. Obama édesanyja európai felmenőkkel büszkélkedhet (Amerikában „klasszikusan” angol, ír, német stb.) édesapja viszont kenyai bevándorló. Számtalan más elnökhöz hasonlóan ő is jogot tanult, Illinois szenátorává választották és igen fiatalon (47 évesen!) nyerte el a jelöltséget (amire Clinton elnök felesége is pályázott).

 Teljesen más karaktert indítottak a republikánusok (Bush 8 éve lejárt): McCain pont 25 évvel volt idősebb riválisánál, pilótaként éveket töltött vietnámi fogságban. Arizona szenátoraként töltött hosszú éveket a Kongresszusban – néhány kérdésben pártjánál mérsékeltebb álláspontot elfoglalva.

A választás óriási tömegeket tudott megmozgatni: most először adtak le 130 milliónál (!!!) több szavazatot. Obama hatalmas győzelmet aratott: majdnem 9,5 millióval többet választották őt! Majdnem megnyerte a „régi Unió” (1861) összes államát, de a hagyományosan demokrata nyugati part mellet régi „konföderációs” államokat is (pl. Észak-Karolina és Florida).

A részletesebb térkép mutat egy a „mély dél” szívén végihúzódó „kék” (demokrata) sávot: itt részben a lelkes afro-amerikai szavazókat láthatjuk, akik végre „sajátjuknak” érezhettek egy elnökjelöltet.

A közép-nyugati „préri” (Texastól Nebraskáig) viszont annyira „sötétpiros”, hogy a demokraták nem igazán „rúgnak labdába”.

2012

A demokratáknál nem lehetett kétséges Obama újraindulása. Akkor sem, ha a republikánus táborban (pl. egészség-biztosítási javaslata miatt) egyre hevesebb gyűlölet tárgyává vált.

A republikánusok M Romney-t indították. Obamánál még ő is lényegesen idősebb volt (14 évvel), de azért már nem a McCain-, hanem a Clinton/Gore-generációt képviselte. Ő volt az Államok történetének első mormon vallású jelöltje. Bár e felekezet hívei elsősorban Utah-ban élnek ő maga Massachussetss kormányzója volt. Már 2008-ban is küzdött a jelöltségért, de végül csak négy évvel később szerezte azt meg.

 A szavazók kicsit kevésbé voltak aktívak, mint 2008-ban: most valamivel 130 milliónál kevesebben mentek el. Obamára 4 millióval kevesebben szavaztak, mint akkor, de így is 5 milliós különbséggel győzte le mormon riválisát. A demokraták több államot elbuktak (pl. Indiana, Észak-Karolina), ami figyelmeztethette volna őket….

2016

A demokraták között akadt egy idős politikus (B. Sanders) aki több felmérés szerint is győzelmet tudott volna aratni a republikánusok felett. Noha – Amerikában igen ritkán fordul ez elő – már-már európai típusú szociáldemokratának vallotta magát.

A demokraták azonban – utólag furcsa módon – nem őt, hanem a korábbi elnök, Clinton feleségét, Hillary-t választották (aki már 2008-ban is nagyon szeretett volna az USA első női elnöke lenni). Az USA első női elnökjelöltje lett….

A republikánusoknál is meglepő esemény történt: a modern korban először, olyan férfi nyerte el a jelöltséget, aki korábban soha nem töltött be választott tisztséget (tehát nem volt szenátor, képviselő vagy kormányzó). Ez volt D Trump, aki a családjától örökölt ingatlanvagyonból élte luxus-életét és ügyesen adta el magát „sikeres vállalkozóként”. Közismert média-szereplő volt.

Furcsa folyamatot jelzett az is, hogy az 1961-es születésű Obama után nála két jelentősen idősebb jelölt csapott össze: egy 69 éves demokrata a 70 éves republikánussal.

A demokratákkal hasonló történt, mint 2000-ben, de most sokkal „durvább” formában: Clinton-né majdnem 3 millióval (!!!) kapott több szavazatot, mint az ingatlan-mágnás, de mégis Trump lett az elnök az elektori szavazatok republikánusoknak kedvező elosztása miatt.

A mindkét jelölttel való elégedetlenséget jelzi, hogy majdnem 8 millióan eleves esélytelen indulót választottak – sokan egyfajta protest-szavazatként. Mivel ez a fajta „tiltakozó-szavazás” inkább a demokrata érzelműekre jellemző, ezért feltételezhető, hogy jobb emokrata jelölt esetén közülük akár több milliónyian is arra szavaztak volna…

A demokraták elbukták a „régi Unió” „munkásállamait” (pl. Ohiot, Pennsylvaniat, Michigan-t, Wisconsin-t). A történelem abszurd-fordulata: az „elit-ellenes” voksokat egy dúsgazdag milliárdos gyűjtötte be.

A részletesebb térkép jelzi, hogy a demokraták össznépességbeli többsége néhány földrajzen jelent csak helyi többséget: Csendes-óceán partja (főleg a nagyvárosok), Dél-Texas, Új-Anglia, néhány nagyvárosi körzet (pl. Chicago, New York) és a „mély-délen” áthúzódó „kék sáv” (vélhetően az egykori rabszolgák leszármazottjai).

2020

 Trump az USA egy legmegosztóbb elnöke volt. Kivételesen még saját pártjában is sokan jelezték, hogy nem hajlandók támogatni őt. Közben az év márciusában az Egyesült Államokat is elérte a Covid-járvány: sokan haltak bele, az elnök pedig igyekezett a problémát lekicsinyelni, illetve időnként egészen furcsa „gyógymódokat” javasolt. Pártja azért még így is őt indította a második mandátumért.

A demokraták sem vállalták a fiatalítást. Jelöltjük Joe Biden 1942-ben született, évtizedeket szolgált a Szenátusban (a kicsiny Delavare-t képviselve), majd 8 évig ő volt a nála majd 20 évvel fiatalabb Obama alelnöke.

A demokraták megint bevállalták, hogy nőt jelölnek alelnöknek (ráadásul részben indiai származásút, Kamala Harris-t) – és most bejött nekik.

Az érzelmektől erősen túlfűtött kampány után sokan érezték sorsdöntőnek a novemberi választást: 150 milliónál is több voksot adtak le (ez persze utal az ország folyamatosan növekvő népességére is!)

Biden-t 81 millióan, Trump-ot pedig 74 millióan választották: ez 7 milliós demokrata fölényt jelent!

A térkép szerint a demokraták egyre sikeresebbek dél-nyugaton (Arizona, Nevada, Új-Mexikó), kicsit „visszajöttek” a „régi Unióban” (pl. Pennsylvaniában) és megnyerték a „régi délről” Georgiát is.

Biden lett az USA történelmének második katolikus elnöke – ő is ír felmenőkkel büszkélkedhet, akárcsak Kennedy.

A jövő megjósolhatatlan - de még az is lehet, hogy jövőre, 2024-ben újra Biden és Trump mérkőzik...

Jelen posztom a nemrég kitette, 1948 és 1972 közötti elnökválasztásokról szóló írásom folytatása.

1976

Nagyot változott a világ az 1972 novemberi elsöprő republikánus győzelem óta. Gazdasági nehézségek (olajár-robbanás, „stagfláció” (gazdasági növekedés nélküli infláció) mellett más is történt. A republikánus kormányzatban előbb az alelnöknek kellett lemondani 1973-ban (adócsalás miatt), majd 1974-ben (példátlan módon!!!) Nixon elnöknek is (Watergate-botrány). A Fehér Házba így – nem a nép által választva – Gerald Ford került, aki évtizedeket töltött képviselőként a Kongersszusban.

 A demokrata jelöltséget James (de inkább: Jimmy) Carter szerezte meg. A mélyen hívő déli férfiú volt mérnök, termesztett mogyorót (!!!) és vezette Georgia államot. Erősen küzdött a feketék szegregációja ellen.

Szoros küzdelemben, mintegy másfél millióval többen szavaztak rá, mint a megtépázott republikánusokra. Meg tudta hódítani Délt és észak-kelet egy részét, de a Mississippitől nyugatra fekvő Amerika republikánus maradt.

1980

A világ megint fordult egyet. A ’70-es évek második fele masszív szovjet előretörést hozott: Kuba-barát forradalom Nicaraguában (az amerikai kontinensen!), majd 1979-ben Afganisztán megszállása! Sőt: 1979-ben kifejezetten Amerika-ellenes iszlám forradalom tört ki Iránban, a helyiek pedig még azt is megcselekedték, hogy túszul ejtették hosszú időre a teheráni USA-nagykövetség munkatársait. Az otthoni gazdaság is tovább gyengélkedett.

A demokraták természetesen Carter elnöki munkájának folytatásához kérték a nép bizalmát – kevés sikerrel.

A republikánusok olyasvalakit jelöltek, aki „minden amerikai személyes ismerőse” volt: R. Reagan-t, az egykori hollywoody szinészt, régi cowboy-filmek sztárját. (Ő fiatal korában mind a négyszer a demokrata Roosevelt-re szavazott, de később republikánus politikus lett, 1967-1975 között Kalifornia kormányzója).

 Ő „neokonzervatív” fordulatot ígért: erős Amerikát, fellendülést, sikereket. Több, mint 8,5 millió szavazattal kapott többet, Carter csak néhány tagállamban tudott többséget szerezni.

1984

Bebizonyosodott, hogy Amerika szereti újraválasztani elnökeit. A „kis hidegháború” időszakában (1980-85) az USA keményen lépett fel a szovjet fenyegetéssel szemben (pl. rakétavédelmi tervek) és a fegyverkezésbe öntött pénz – melyet állami hitelfelvételből fedeztek – felpörgette a gazdaságot! Persze az adócsökkentésekért – vagyis azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, lásd neoliberális gazdaságpolitika – és az őrületes katonai költségvetéséért megkurtították a szegényeket segítő szociális kiadásokat, de úgy tűnik, a szavazók zömét nem ez érdekelte.

A demokraták – logikus módon – Carter egykori alelmökét W Mondale-t jelölték. Talán érezhették, hogy esélyeik csekélyek, ezért – először a történelem folyamán – női politikust jelöltek alelnöknek: Geraldine Ferraro-t, a Képviselőház tagját. Ő nemcsak nőként, hanem olasz-amerikaiként is elsőként jutott ilyen magas posztra.

Megsemmisítő vereséget szenvedtek: Reagan 17 millióval (!!!) kapott több szavazatot; a demokraták csak hajszállal lépték túl a 40%-os lélektani küszöböt.

1988

Reagan második ciklusa is letelt, így nem indulhatott. A hidegháború még nem ért véget, de Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével a világ békésebbé vált (csúcstalálkozók és egyezmények követték egymást).

A republikánusok számára nem volt a nehéz a döntés: a „győztes csapaton ne változtass” elv alapján az alelnököt, G H W Bush-t indították. Texasiként foglalkozott olaj-üzlettel, volt kongresszusi képviselő (a szenátorságig nem tudott eljutni) és vezette a CIA-t is egy ideig.

Az etnikailag végtelenül sokszínű országban a demokraták egy görög származású férfit (édesapja Anatóliából költözött be!) indítottak, M Dukakis-t, aki Massachusetts kormányzójaként valóságos „gazdasági csodát” hajtott végre szűkeb pátriájában.

Bár a ’80-as évek republikánus korszakként íródik be az amerikai történelembe, de Dukakis veresége ellenére is javítani tudott pártja korábbi eredményein. Ő már „csak” 7 millió vokssal kapott ki és 45% fölé tudott kerülni, de a legtöbb tagállamban még nem volt esélye a „vörös” színű tábor fölé kerekedni.

A részletesebb térkép jelzi, hogy a demokraták néhány földrajzi területen tudtak erősödni: a Csendes-óceán partján, a Felső-tó vidékén és egy érdekes, hosszú „csíkban” a nagy amerikai folyam, a Mississippi partján és Nyugat-Virginiában.

1992

 Idősebb Bush kormányzata alatt nagyot fordult a világ: 1989-nem Kelet-Európa felszabadult a szovjet-orosz elnyomás alól (ahogy II. (Szent) János Pál pápa írta: „annus mirabilis”); 1991-ben újra győztes háborút vívott az amerikai hadsereg (Kuvait felszabadítása) – ráadásul minimális áldozatok árán („Öböl-háború”). A republikánus párton belül természetesen nem akadt kihívója.

A demokraták olyannyira őt tartották esélyesnek, hogy a párt „nagyágyúi” el sem indultak a jelöltségért! Jött azonban egy fiatalember – Bill Clinton -, aki már a háború után született (miközben Bush harcolt a II. vh-ban) és kormányzóként egy szegény, elkerült déli államot, Arkansas-t vezette. Esélytelennek induló kampánya (pl. szaxofonos fellépései) egy idő után szimpatikussá tette sok szavazó szemében.

Az 1992-es választás legnagyobb érdekességét minden idők egyik legsikeresebb „harmadik jelöltje”, R. Perot jelentette. Az IT-szektorban vált milliárdossá, majd „Reform Párt” néven belépett a politikába. Ideológiailag mérsékelt, szabadpiaci kampányt folytatott – de a felmérések azt mutatják, hogy szavai inkább a konzervatívabb szavazóknál „rezonáltak.”

Mivel inkább republikánus szavazók voksoltak rá, ezért – vélhetően akaratlanul – indulásával Bill Clintont segítette győzelemhez.

Perot elképszető sikert ért el: majdnem 20 millió (!!!) voksot gyűjtött be, amivel kis híján 19%-ig jutott. Clinton így „kisebbségi elnök” lett, hiszen a  leadott voksok alig 43%-ával be tudta gyűjteni az elektorok többségét – mert Perot egyetlen tagállamban sem nyert.

A demokraták „begyűjtötték” észak-keletet, a Mississippi mentét és a Csendes-óceán partvidékét is. (Sőt nyertek államokat a „régi délen” is (pl. Georgiában).

1996

Clinton első elnöki ciklusa érdekesen alakult: a gazdaság szépen „terjeszkedett”, de – elsősorban a „fehér középosztály” elégedetlen szavazataival – 1994-ben a republikánusok hatalmas sikert értek el: az 1950-es évek óta először (!!!) megszerezték a Kongresszusban a többséget!

A demokratáknál még ezen kudarc ellenére sem volt kérdéses, hogy az elnököt indítsák-e újra. (Abban az évben az olimpiát is Amerikában rendezték – a Coca-Cola „fővárosában”, Atlantában). 

A republikánusok a majdnem két és fél évtizeddel idősebb Bob Dole-t jelölték, az amerikai politika „nagy öregét” (27 éven át volt Kansas szenátora) és többek között ő akadályozta meg Clinton egészségügyi terveit. Dole fiatalon harcolt a II. világháborúban és egyszer már az elnökség közelébe került, mert 1976-ban ő volt Ford alelnök-jelöltje…

  Most sem sikerült győznie. Perot megint indult: már „csak” 8 millióan szavaztak rá, ami így is 8% feletti eredmény. Clinton növelni tudta táborát (45 helyett már 47 millióan szavaztak rá) és bár 48%-ával megint „kisebbségi elnök” lett 8 milliót „vert” a republikánus jelöltre.

A választási térkép „kisimult”: a „régi Unió” (lásd: 1861) és a nyugati part demokrata, a „régi Dél” és a Közép-Nyugat republikánus.

Korábbi posztomban 1945 előttről válogattam össze 5 olyan döntést, melyek annyira ostobák voltak, hogy – így vagy úgy – de nagyon súlyos következményekkel jártak az emberiség életére. A két világháborúból tanult valamit az emberiség, de buta döntések 1945 után is születtek. Ezekből hoztam újabb csokrot.

1.1962 január: a Decca hanglemezkiadó elutasítja, hogy lemezszerződést kössön a Beatles-szel.

A négy liverpooli “gombafejű” története meglehetősen közismert, ezért csak a rövid tényekre szorítkozom. A fiúk a ’60-as évek elején elsősorban nem saját hazájukban, hanem Hamburgban léptek fel – bárokban, kocsmákban. Menedzserük, Brian Epstein szerette volna tovább építeni karrierjüket, ezért 1962 januárjára felvételt és meghallgatást szervezet nekik Londonban, a Decca hanglemezkiadónál.

Valószínűleg a fiúk nem a legjobb formájukat mutatták, mindenesetre a cég úgy döntött, hogy helyettük, a Brian Poole & The Tremeloes nevű londoni csapatot szerződtetik inkább. Ismerve a Beatles és a fent említett csapat későbbi karrierjét nem mondhatjuk, hogy zseniális üzleti döntés volt 😊.

A legenda szerint a Beatles elutasításakor az az érv is elhangzott (1962 elején járunk!), hogy a “gitárzenekarok kora leáldozott” és “kimentek a divatból”. Mondjuk megkérdezném, mit szól ehhez a több, mint 40 éve folyamatosan színpadon lévő Iron Maiden? 😊

Epstein tovább “ütötte a vasat”, így végül még 1962-ben a rivális kiadónál, az EMI-nál megjelenhetett az első Beatles-kislemez.

Azért érdemes belegondolni (beleborzongani) mennyire más hely lenne a világ, ha a Beatles soha nem jut lemezhez…

 2. Hruscsov (és a szovjet Politbüro) úgy dönt, hogy nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákat telepítenek Kuba szigetére 1962 őszén.

Egészen felfoghatatlan, hogyan gondolhatta a kopasz szovjet diktátor, hogy a Föld elsőszámú katonai hatalma eltűri, hogy a partjaitól pár kilométere, New York-tól kb. 7 perc repülési időre középhatótávolságú rakéták kerüljenek?

Amikor ez kiderült – felderítő repülők képei alapján, akkor (októberben) az USA tábornokai támadást készítetek elő Kuba ellen. Ha bekövetkezik és a szigeten állomásozó szovjetek atomfegyverekkel lőnek vissza, akkor az egész emberiség a nukleáris Holokauszt sötétségébe kerül.

Kennedy elnök bátorságán és bölcsességen múlt, hogy támadás helyett blokádot vonta Kuba köré. Ez volt a híres, 13 napig tartó rakétaválság. Kemény üzenetek után végül titkos alkut kötöttek és a szovjetek kivonták rakétáikat.

Utólag derült ki, hogy egy szovjet tengeralattjáró hajszál híján indította rakétáit. Hruscsov ostoba lépése majdnem elhozta az apokalipszist…

3. Az USA 1964-ben szárazföldi csapatok tömegeit kezdi küldeni Vietnámba.

Az első indokínai háború 1954-es lezárását követően az USA már jó ideje támogatta katonai “tanácsadókkal” is az ingatag dél-vietnámi rendszert és gerillák elleni harcában.

1964-ben fegyveres összecsapás törti ki észak-vietnami és amerikai hadihajók között – ez volt a “Tonkini-öbölbeli incidens” – amire hivatkozva az USA nagyarányú katonai beavatkozás mellett döntött. Lyndon Jonhson kormányzata nyilván a “dominó elvet” tartotta szem előtt: rettegtek attól, hogy egész DK-Ázsia kommunista kézre kerül.

Ostoba döntés volt: több, mint 50 ezer és legalább 1 millió (!!!) vietnámi élet veszett oda (zömük ártatlan civil); a mérhetetlen emberi szenvedés mellett a kiadások válságba rántották Amerika gazdaságát – értelmetlenül. A vietnámi kommunisták végül megnyerték a háborút – de a világ nem vált “vörössé” és 1989-ben a hidegháború is véget ért…

4. A Varsói Szerződés csapatainak bevonulása Csehszlovákiába 1968 augusztusában

Csehszlovákiában 1948 februárja óta kommunista diktatúra volt. Az országban nem állomásoztak szovjet csapatok, de így is a keleti blokk szilárd részként létezett. Az 1968-as éve elején új kommunista vezetés került az ország élére (E. Dubcsek), akik érdekes „kísérletbe“ fogtak: ezt hívták „emberarcú szocializmusnak“ (pl. nagyobb szabadságot engedtek a sajtóban a kritikának).

Fontos, hogy a „prágai tavasz“ vezetőiben fel sem merült, hogy nyugati típusú demokráciát térjenek át (többpártrendszer stb.) és a Varsói Szerződésből sem akartak kilépni.

Ennek függvényében a Brezsnev-féle apparátcsikokból álló szovjet vezetés nagyon ostoba döntést hozott, amikor Csehszlovákia katonai megszállása mellett döntött. Ezzel még azok előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy a keleti blokk nem más mint az orosz-szovjet imperializmus uralmi területe, akik valamiféle „szocializmusban“ gondolkodtak + az egyre merevedő (egyre alacsonyabb színvonalú) ideológiai korlátoktól sem szabad eltérni.

5 .A szovjet csapatok bevonulnak Afganisztánba 1979-ben.

A brezsnyevi garnitúra 10 év alatt egyre „szenilisebb“ lett, így egyre ostobább döntéseket hozott.

Afganisztánban a 1970-es évek is „zűrösen zajlott“: forradalom döntötte meg a monarchiát, különféle pártok és frakciók harca következett – politikában és erőszakkal.

Az „elaggot“ szovjet vezetés 1979 decemberének végén az ország katonai megszállása mellet döntött – hogy a helyi kommunista vezetést hatalmon tartsa.

Nagyon ostoba döntés volt: ezzel a Szovjetunió nyíltan uralmi zónájába vont egy országot. Nem számoltak a helyi lakosság ellenállásával és azzal sem, hogy a Nyugat nem tűr el ilyen „határátlépéseket“. Ráadásul a „vörös sarló“ így a közel-keleti olajforrásokhoz közeledett, azaz szinte a Nyugat „léte“.

A következmények katasztrofálisak: 10 évig tartó véres háború a szovjet hadsereg és az USA által megsegített afgán gerillák között, mérhetetlen emberi szenvedéssel.

A történet nem ért véget az 1988/89-es szovjet kivonulással sem: az afganisztáni törzsek / politikai csoportok folytatták egymás elleni véres polgárháborújukat, az egykor USA által segített (felfegyverzett!) muzulmán harcosok egy része pedig korábbi támogatója és általában a Nyugat ellen fordult.

Az Egyesült Államok alkotmányát még 1787-ben írták. Azóta természetesen számtalan kiegészítést fűztek hozzá – melyben sokban módosították – de alapelveit tekintve mégiscsak egy XVIII. század végi szöveg alapján kerülnek pozícióba a világ első számú hatalmának vezetői.

A végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt a nép választja – de közvetett módon. A lakosság minden tagállamban „elektorokat” választ (ezek számát a tagállamok közt a lakosság száma szerint osztják szét) és formálisan ezek az elektorok választják csak meg az USA elnökét.

A csavar ott van a történetben, hogy a „győztes mindent visz” (winner takes all) elve érvényesül, azaz ha egy jelölt akárcsak egyetlen vokssal is többet kap pl. Kaliforniában, mint a mint a másik, akkor ő kapja egy adott tagállam összes elektorát. (Azaz a vesztes, akire akár 10 millióan is szavazhattak mondjuk Kaliforniában, egyet sem…). Ezért minden jelölt az egyes tagállamokon belüli „meccsek” megnyerésére törekszik – illetve lehet úgy is elnök valaki, hogy az egész népességben többen (akár milliókkal többen!!!) akarjak őt elnöknek, mint a másikat.

A lakosság mindig kedden adhatja le szavazatát, mégpedig november elején. Levélben persze akár már hetekkel előtte is.

Minden választáson számtalan jelölt-páros indul (azért páros, mert egyszerre választanak elnököt és alelnököt) – de igazi esélye csak a két nagy párt jelötjeinek van. Persze viszonylag erős „harmadik jelöltek” értékes voksokat rabolhatnak el egyik vagy másik fő aspiránstól…

A két nagy pártban általában két „irányból” lehet eljutni az elnökségig: valamely tagállam kormányzójaként (gyakorolva így a kormányzást), illetve szenátorként (gyakorlatot szerezve az USA törvényhozásában).

1948

Amikor 1945-ben meghalt a példátlan módon négy választás nyerő F. D.  Roosevelt elnök, akkor aktuális alelnöké, H. S. Truman lépett a helyére. A hagyományok szerint 1948-ban a demokraták természetesen őt jelölték.

A republikánusok ugyanazt a T. Dewey new york-i kormányzót indították, aki már 1944-ben is megpróbálkozott FDR legyőzésével. Az előzetes felmérések az ő biztos győzelmét ígérték – aztán az évszázad egyik leghatalmasabb meglepetése született (ezért mosolyog a képen Truman, a túl hamar kinyomtatott újságon nevetve): a hivatalban lévő elnök több, mint 2 millióval több voksot gyűjtött be – és maradt a Fehér Házban. A republikánusok mögé ekkor elsősorban a gazdag észak-kelet és a farmer közép-nyugat állt, de ez ekkor még kevésnek bizonyult a győzelemhez.

A demokraták északi liberális szárnya már ekkor megpróbálta mind több emberi jogban részesíteni az erősen kirekesztett afro-amerikai lakosságot – de ezt még saját pártjuk déli szárnyában is erősen ellenezték sokat. Ők külön jelöltet is indítottak Dél-Karolina kormányzója (S. Thurmond) személyében. Megnyertek pár államot, de még ezen, párton belüli megosztottság sem vehette el a közép-nyugati. Truman győzelmét.

1952

1933 márciusa óta demokrata elnök ült a Fehér Házban, így a republikánusok most már végre „biztosra akartak menni”. A hidegháború legsötétebb éveiben jártunk: az USA népe vágyott egy megbízható „nagypapára”, aki egyúttal erős kezű vezető, háborút már nyert tábornok. Ez lett D. Eisenhower.

A demokraták a jó szándékú liberálist, Adlai Stevensont jelölték, aki a New Deal-korszakban fontos szerepeket töltött be a szövetségi kormányzatban, 1948 óta pedig Illinois államot kormányozta. Politikus családból származott: nagyapja már alelnök volt.

 Esélye sem volt: az egykori ötcsillagos tábornok majdnem 7 millió (!!!) vokssal verte meg. Csak a hagyományosan demokrata délen tudott elektori szavazatokat gyűjteni.

1956

Ugyanaz a két jelölt – még nagyobb különbség. A gazdaság fellendült, Eisenhower biztonságot jelentett a hidegháborús „rettegésben” – és még tisztességes ember is volt. Stevenson is tisztességes ember volt – de ez önmagában kevésnek bizonyult a választók megnyerésére. Most már 9 millió volt köztük a különbség és elbukott két egykori „peremállamot” is (Kentucky, Nyugat-Virginia).

1960

Amikor „a fagyi visszanyal” 😊. 1951-ben – Roosevelt emléke elleni támadásként – a republikánusok keresztülvitték az Alkotmány módosítását: onnantól fogva mindenki legfeljebb csak két cikluson át lehet az USA elnöke. A történészek egyöntetű álláspontja szerint Ike (Eisenhower közkedvelt beceneve) simán győzött volna harmadszor is – de nem indulhatott…

A republikánusoknál így adta magát, hogy az alelnököt indítsák: R. Nixont. A demokratáknál nagy küzdelem alakult ki a jelöltségért: Stevenson ugyan szívesen indult volna harmadszor is, de végül az igen fiatalnak számító (43 éves), ráadásul katolikus J F. Kennedyt jelölték.

Ez az év döntő újítást hozott: most már TV-vitát is rendeztek a két jelölt között! Ez kedvezett a fiatalabb, jóképűbb Kennedynek – ráadásul Nixon épp megfázással küzdött.

Minden idők legszorosabb eredménye született: Kennedyre csak 170 ezerrel többen szavaztak. Utóbb többem maguknak tulajdonították a demokrata sikert – pl. Chicago polgármestere, de állítólag még egyes alvilági figurák is…

Az elektori voksok azért nagyobb különbséggel alakultak. A demokraták még be tudták húzni hagyományos déli államaik zömét – és egyúttal észak-keletet és a Mississippi mentét is. Ekkor még igaz volt, hogy a demokrata párt az északi liberálisok és a déli konzervatívok koalíciója.

1964

 Kennedy elnök 1963 novemberében Dallasban merénylet áldozata lett. (A gyilkosságról ajánlom a Tisztelt Olvasók figyelmébe jelen blogom egy korábbi posztját). Alelnöke, a texasi L. B. Johnson lépett helyére. Neki sikerült elfogadtatnia a Kongresszussal a neves polgárjogi törvényt. Mivel a részvét is szerepet játszik sok szavazó döntésében így mindennél biztosabb volt a demokraták 1964-es győzelme.

A republikánusoknak azonban amúgy is egészen minimális esélyeiket is sikerült teljesen megsemmisíteniük, amikor a polgárjogi törvényt ellenző, a faji elkülönítést (szegrágációt) pártoló B Goldwatert indították. Egy történész – elég keresetlen szavakkal – tömören így jellemezte az ellentmondásos férfiút: „texasi, zsidó, rasszista, cowboy”.

Még csak hasonló sem történt korábban: a hivatalban lévő Johson elnök 16 millióval (!!!) kapott több voksot. A republikánusok 40% alá (!!!) kerültek. Viszont érdekes „átfordulás” történt: az a „Mély Dél”, ahol korábban biztos demokrata elektorok érkeztek most átállt a republikánus táborba. A helyi fehérek közül sokan nem akarták, hogy fekete gyerekek járjanak az ő csemetéikkel egy iskolába…

1968 

 Talán az USA történetének egyik „legnehezebb” éve volt a XX. században.  A lakosságot mélyen megosztotta az egyre nagyobb veszteségeket hozó – és a TV-ben „közvetített” vietnámi háború.

Áprilisban lelőtték a békés fekete polgárjogi vezetőt Martin Luther Kinget.

Villámcsapásként hatott a hír, hogy a hivatalban lévő elnök – bár megtehette volna – nem indult. A demokratáknál hevese küzdelem bontakozott ki a jelöltségért. Ezt valószínűleg az öt évvel hamarabb meggyilkolt elnök öccse, Robert Kennedy nyerte volna el, de júniusban őt is meggyilkolták. Az amerikai nép nagy vesztesége volt ez – a koporsóját szállító vonatnak milliók adták meg a végtisztességet.

A demokraták végül H. Humprey alelnököt indították. A republikánus „trónra”, hosszú évek szívós küzdelme után az 1960-as vesztes, R. Nixon kapaszkodott vissza.

Ritka év az olyan, amikor erős „harmadik jelölt” is akad, a két nagy párté mellett. Ő volt W Wallace, aki korábban demokrata színekben vezette Alabama államot. Kifejezetten szélsőjobboldali, a faji szegregációt mindenáron fenntartani kívánó célokkal indult. Meg is kapta a Mély Dél elektori voksait (országosan majdnem 13%-nyi szavazatot gyűjtött be).

A két nagy jelölt küzdelme igen szorosnak bizonyult: a lakosság inkább a konzervatívabb Niixont támogatta (900 ezres különbséggel), mint a tétova alelnököt. (A vietnámi háborúért is ő „vitte el a balhét”). A demokraták elsősorban csak a gazdag észak-kelet voksait tudták begyűjteni.

1972

Bár Nixont szokás az USA legrosszabb elnökeként számon tartani. (Ő az egyetlen, aki lemondani kényszerült a híres Watergate-botrány miatt) – de mégis ő aratta a leginkább elsöprő győzelmek egyikét.

1968 után elkezdődött a „fiúk” hazahozatala Vietnámból (bár a békére még várni kellett) és az olaj ára is csak 1973-ban „robbant fel.

Vele szemben a demokraták talán minden idők legműveltebb jelöltjét indították: a történészként PhD-fokozattal rendelkező 😊, kifejezetten békepárti G McGovern-t.

McGovern 18 millió (!!!) szavazattal kapott kevesebbet. Liberális programját még a szavazók 38%-a sem támogatta. Az egész ország „vörös” lett (ez a republikánusok színe): csak két ÉK-i álamban és a fővárosban győzött McGovern.

Nemsokára azonban az ország komoly gazdaság nehézségekkel szembesült + a republikánus kormányzaton komoly "morális repedések" mutatkoztak, így a '70-es évek második felében megint fordul majd a politikai szélirány...