A késői középkorban a Balkán északi részén két állam-kezdemény jött létre, melyeket elsősorban román havasi pásztorok laktak (más népekkel közösen).

Az egyik Havasalföld volt, mely hozzávetőleg a Déli-Kárpátok és a Duna közti területre terjedt ki.

A Kárpátoktól keletre (hozzávetőleg a Dnyeszterig terjedő területen) pedig Moldvát hozták létre.

A XIV-XV. században változó függés jellemezte a két vajdaság sorsát (magyar, oszmán, Moldva esetében lengyel is) - aztán a XVI. századtól (1878-ig!) tartósan oszmán vazallusokká váltak.

Ebben az időszakban történt, hogy az 1806-1812-es orosz-török háború lezárásaként a régi, nagy Moldvai Fejedelemség keleti részét (a Dnyeszter és a Prut közti területet) az Orosz Birodalomhoz csatolták. Ezt, az oroszok által megszervezett, de elsősorban románok által lakott területet hívták Besszarábiának.

A XIX. században a tájat is elérte a nacionalizmus. 1859-ben Moldvában és Havasalföldön is Alexandru Cuzát választották fejedelemmé, aki a perszonáluniót három év alatt reálunióvá alakította.

Így 1862-ben, Moldva és Havasalföld egyesüléséből új állam született Románia.

1878-ban véget ért egy újabb orosz-török háború. Ez Románia szempontjából két sikert is hozott: az államhoz csatolták a Fekete-tenger partján fekvő Dobrudzsát, illetve végre elnyerték a függetlenséget, azaz megszabadultak az oszmán uralom alól.

Ezt kihasználva a fejedelemség 1881-ben királysággá alakult.

 Az I. világháború kitörésekor Románia egyelőre semleges maradt (királya a Hohenzollern német császári család egyik mellékágához tartozott), de nagyon szerette volna megszerezni Erdélyt, így hamarosan az antanttal szövetkezett.

Noha az 1916-18 közti harcokban a román csapatok nem szerepeltek "túl fényesen" - erről korábbi posztomban írtam is - de az I. világháború után mégis hatalmas területi gyarapodás következett: megszületett Nagy-Románia.

Kihasználva a nagy birodalmak bukását az Osztrák-Magyar Monarchiától megszerezték Kelet-Magyarországot (nem csak Ertdélyt!) az Orosz Birodalomtól pedig Besszarábiát.

Látható, hogy a nagyra nőtt állam meglehetősen heterogén régiókból állt össze. Magyarországtól megszerezték Erdélyt, Partiumot és a Bánát keleti felét.

Szintén a Monarchiától vették birtokba a középkori Moldvai Fejedelemség északi régióját, Bukovinát, melyet még Mária Terézia csapatai foglaltak el 1774-ben. 

A hatalmasra nőtt államban persze korántsem csak románok éltek. Ide került sok magyar (Erdélyben, a Partiumban és Bánátban), szászok Erdélyben, svábok a Bánátban és a Partiumban, valamint Európa legnagyobb cigány közössége.

1940-ben aztán jelentősen "megkisebbedett" Románia. Júniusban Sztálin (mint a cárok "örököse") visszakövetelte (és vissza is kapta). Besszarábiát, az augusztus végi második bécsi döntéssel pedig hazánk visszakapta Észak-Erdélyt és Székelyföldet.

Amikor Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, akkor Románia szövetségesként azonnal bekapcsolódott - ás kapott is területeket. Talán ekkor volt a legkülönlegesebb alakja az országnak. 

A román csapatok nem csak Besszarábiát foglalták vissza, hanem kiterjesztették uralmukat a Dnesztertől keletre ("Transznisztriára") is.

Az etnikai viszonyokat feltüntető térképen jól látható, hogy "Transziisztria" megszerzését aligha tekinthetjük igazságosnak, hiszen itt lényegében a teljes lakosság ukrán. 

A II. világháború végén megint csak Sztálin húzta meg Románia - azóta is érvényben lévő - határait.

A románok elveszetették Besszarábiát (akkor a Szovjetunió része lett, ma pedig Moldova néven önálló állam); Dél-Dobrudzsát (melyet még a második Balkán háborúban, 1913-ban szereztek meg) vissza kellett adniuk Bulgáriának - cserébe viszont (és az 1944-es átállás jutalmaként) újra övék lett egész Erdély és a Partium.

Az első Csehszlovák Köztársaság a létét két cseh nacionalista politikusnak (T. Masaryk, E. Benes) köszönhetik, akik az I. világháború előtt és alatt megalkották a "csehszlovákizmus" eszméjét.

Az állam maga 1918 októberében alakult meg - az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területeiből. Határai sokáig tisztázatlanok voltak: ezeket végül az 1919-es saint germain-i és az 1920-as trianoni békék húzták meg - így magában foglalta a jelentős részben magyarok által lakott Felvidéket is.

Cseh vezetésű, demokratikusan működő, soknemzetiségű állam volt: éltek benne az "államalkotó" cseheken és szlovákokon kívül németek (3 milliónyian!), magyarok (legalább 600 ezren), ruszinok (Kárpátalján) és lengyelek is.

1928-38 között a fenti négy fő közigazgatási egységre oszlott - de azért Prágából irányítva.

1938 nyarán, az Anschluss után Hitler követelte a fenti térképen látható, német lakosságú Szudéta-vidék Németországhoz csatollását.

A nagyhatalmak - elsősorban Anglia - mindenképpen el akarták kerülni az újabb világháborút, ezért a szeptember 29-i müncheni konferencián Németországhoz csatolták a területet.

Hitler sikerét kihasználva - annak későbbi áldozata - Lengyelország is akcióba lépett és október elején birtokba vette Teschen-t.

Az ország felbomlása tovább folytatódott: októberben - régi követelést megvalósítva - önálló szlovák és kárpátaljai autonóm kormányok alakultak -egyelőre még a megkisebbedett Cseh-Szlovákián belül.

Hosszas magyar-szlovák tárgyalások után 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés:hazánk visszakapta a Felvédék déli, magyarok által lakott sávját.

A Cseh-Szlovák állam nem sokkal élte túl ezt: 1939. márciusában a Wehrmacht bevonult Prágába: a cseh nép által lakott területek a Német Birodalom "védelme" alá kerültek.

Ez a terület lett az ún. Cseh-Morva Protektorátus, amely 1945-ig a Harmadik Birodalom része volt és német helytartó működött Prágában.

 Hitler akcióját kihasználva, ugyancsak 1939 márciusának közepén megalakult az "önálló" Szlovákia - valójában Hitler bábja és "szövetségese" majd a II. világháborúban. E néven most először alakult meg állam a történelemben.

 Ez a Szlovákia (1939-45 között létezett) természetesen kisebb volt a mainál. Mintegy 50-60 ezer magyar anyanyelvű lakos maradt keretei között.

Kárpátalja viszont nem vált önálló (ruszin) állammá - bár voltak erre irányuló helyi törekvések. Ide a magyar honvédség vonult be 1939 márciusában, így újra Magyarország része lett.

Aztán a II. világháború vége felé megint módosultak a határok.

Újra (másodjára) megalakult Csehszlovákia - és majdnem visszakapta 1918-as határait. Visszakerült a Szudéta-vidék és a Felvidék magyarok által lakott déli sávja is. Sztálin viszont a Szovjetunióhoz csatolta Kárpátalját.

A második Csehszlovák köztársaság végül jóval tovább "bírta", mint az első. 1993-ban szűnt meg, amikor - békés úton, harcok nélkül - kettévált és újra megalakult az önálló Szlovákia.

Kuba, a Karib-tenger legnagyobb szigete - meglehetős közelségben az Egyesült Államokhoz.

 1959 januárjában a Fidel Castro által vezetett felkelők vették át az hatalmat az elűzött diktátor  (Battista) helyett - ám demokrácia helyett másfajta diktatúrát vezettek be.

Miután egyre erősebb konfrontáció kerültek északi szomszédjukkal, így a másik hidegháborús szuperhatalommal, a Szovjetunióval "bútoroztak össze".

A SZU vezetője, Hruscsov ezt a lehetőséget arra használta ki, hogy 1962 őszén atomfegyvereket telepített a szigetre. Ezek közül a legveszélyesebbek a nukleáris töltet hordozására is képes középhatótávolságú rakéták (MRBM és IRBM) voltak.

A különféle hordozók hatótávolsága eltérő volt.

Az ügy azért volt különösen veszélyes, mert egy szovjet területről indított (interkontinentális ballisztikus rakéta) kb. 30 perc alatt érhette volna el amerikai célpontját, addig a Kubába telepített fegyverek indításuk után 7 perccel elhamvaszthattak olyan városokat, mint New York vagy Washington ("Az egy falu" - mondta Hruscsov).

Október folyamán amerikai. fegyvertelen U 2-es felderítő gépeknek sikerült egyértelmű fotókat készíteniük a rohamtempóban épülő bázisokról és arról, hogy a rakéták nemsokára bevethető állapotba kerülnek.

Bár a katonai vezetés támadást javasolt, Kennedy elnök - aki a veszélyt az ország népének tudomására hozta TV-beszédében - egyelőre mérsékeltebb megoldást választott: az USA hadiflottája blokádot vont Kuba szigete "köré", hogy ne érkezhessenek újabb rakéták a szigetre.

Szovjet - és más kelet-európai hajók folyamatosan haladtak Kuba felé (szovjet tengeralattjárók is kísérték őket), így egyre jobban fenyegetett a fegyveres összecsapás veszélye.

A blokád többszörös "vonalat" jelentett: amerikai repülők járőröztek már kint messze az Atlanti-óceánon, harcra kész csapatok állomásozták Floridában, más hajók pedig valósággal "körülvették" Kubát.

.

A Kubába telepített nukleáris fegyvereket szovjet katonák kezelték. Az amerikai támadás szovjet katonák halált okozta volna. Ha a SZU erre atomtámadással reagál, akkor talán Kennedy is ilyen "megtorló" parancsot adott volna ki....

A világ a nukleáris háború szélére érkezett - a két vezető napokig "üzengetett" egymásnak (a szovjetek persze kezdetben mindent tagadtak - bár az USA már fényképes bizonyítékokat is mutatott be az ENSZ Biztonsági Tanácsában)..

Végül "visszatáncoltak" a szakadék pereméről. Sikerült alkut kötni: a szovjetek kivonták rakétáikat, az USA pedig megígérte, hogy nem támadja meg Kubát és eltűri az ottani kommunista rezsimet. (Kicsit később az USA Törökországból is kivonta - elavult - középhatótávolságú rakétáit).

Ez az eseménysor volt a hidegháború "mélypontja" - vagy éppen "legforróbb" 13 napja. 

Figyelmetekbe ajánlom Kevin Costner filmjét: a címe - nem véletlenül: "Tizenhárom nap."

Erdély mindig is kiemelt szerepet játszott a magyar közgondolkodásban. Ennek bemutatására hoztam most pár érdekes plakátot.

1916-ban, az I. világháború vérzivatara közepette óriási megrázkódtatást keltett, amikor Románia csatlakozott az antanthoz és megtámadta Magyarországot. A betörő román csapatok elsősorban éppen a magyarok által lakott Székelyföldet érték el, ahonnan jelentős menekülthullám indult Erdély belseje felé.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje ekkor már éppen két fronton harcolt (Galíciában az oroszokkal, az Alpokban pedig az olaszokkal), ezért csak gyenge erőkkel védte a Kárpátokat.

A fenti plakáton elpusztult otthonukat sirató - vélhetően székely - asszonyok láthatók. Fölöttük, mintegy a Kárpátok bérceire utalva a "havasokon" osztrák-magyar katona őrködik a "csukaszürke" egyenruhában.

Az ilyen kiállítások fontos célja volt, hogy a "hátország" civil lakosságát is ösztönözze a harcoló katonák támogatására.. Bár a plakáton ez nem szerepel, de itt gondolhatunk a hadikötvények vásárlására is.

Az 1920-as trianoni békeszerződés Magyarországi keleti felét (Erdélyen kívül a Partiumot és a Bánátot is) Romániának ítélte. 

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések részben sikerrel jártak, amikor 1940-ben a második bécsi döntés során a német-olasz döntőbíróság - az "oszd meg és uralkodj" elvét alkalmazva Székelyföldet és Észak-Erdély visszacsatolta Magyarországhoz.

A fenti plakát ezt ünnepli. Hangsúlyos a piros-fehér-zöld zászló, alatti pedig erdélyi falu képe. A templom a nyugati építészet hagyományait követi, ezért a Mezőségre (vagy Székelyföldre) utal.

Fontos megjegyezni, hogy a plakáton szereplő mondat persze nem pontos, hiszen nem egész Erdély, hanem annak egyik fele került vissza Magyarországhoz.

Ez a plakát is 1940-ben készülhetett. Mivel olyan határt húztak - Erdély kellős közepén át - amely korábban soha nem létezett a történelemben - így a lakosságnak "el kellett magyarázni", hogy mely városok kerültek újra a magyar állam fennhatósága alá.

Hangsúlyos a Szent Korona: a korszakban a revíziót a "Szent istváni Magyarország helyreállításaként" igyekeztek bemutatni.

Ennél egyszerűbben már el sem lehet magyarázni a revíziót a nagyközönségnek. Egyetlen szó (Erdély), egyetlen szimbólum (fényló Napként ragyogó Szent Korona) és alatta a stilizált erdélyi falu - ugyanolyan templomtoronnyal, mint a korábbi (híresebb) plakáton.

A régi-új magyar államhatalom azt is küldetésének érezte, hogy turistákat csábítson Erdélybe, a háború sújtotta Európából. Figyelemre méltó, hogy ez az 1941-es plakát francia nyelven írja hazánk nevét. Vélhetően nem csak azért, mert francia turistáknak készült, hanem mert ez európai középosztályban ekkor még sokkal elterjedtebb volt a francia nyelv ismerete, mint napjainkban.

A képi világ ismerős lehet: fiatornyos templom háttérben a havasokkal. Itt már látunk emberábrázolást is - méghozzá főalakként. A népviseletbe öltözött parasztlány azt akarja hangsúlyozni: "szívesen látjuk"!

Az I. világháború utolsó heteitől meglehetősen „turbulens” időszak következett a magyar történelemben.

Az őszirózsás forradalom alapvetően baloldali jellegű volt – de már 1918 őszén létrejött több, olyan szervezet, mely magát elsősorban „hazafiasként” / „jobboldaliként” definiálta. Közülük nem egy félkatonai jelleggel működött.

Ezek egyike volt az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME).

„Mondanivalójukat” szélsőséges és igen egyoldalú antiszemitizmus jellemezte: lényegében mindenért, ami akkor a lakosságot sújtotta (a történelmi Magyarország szétesése, elszegényedés, trianoni béke stb.) a zsidóságot hibáztatták.

A „keresztény” kifejezést igen egyoldalúan használták: keresztény = „nem zsidó”.

Leginkább a ’20-as évek elején voltak aktívak: vezetőik közt az országos politikában forgolódó, akkortájt nevesnek számító közéleti személyiségek is megfordultak.

A szélsőséges uszítás mellett erőszakos cselekményekre (pl. bombamerényletekre) is ragadtatták magukat.

A ’20-as évek közepének konszolidációs viszonyai között sikerült a kormányzatnak őket „megszelídíteni”, az 1930-as évek „ új szélsőjobboldali” mozgalmaival pedig már nem bizonyultak versenyképesnek.

Jelen posztban megmozdulásaikról és plakátjaikról hoztam képeket.

Ez a - meglehetősen egyszerű kivitelű - körpecsét az egyik legelső tárgyi megjelenése lehetett az "ébredőknek": a dátum bizonyítja a szervezet korai létrejöttét.

Később zománcozott kitűzőt is készítettek - ezzel is kifejezhették tagjaik hovatartozásukat.

Jelentős erőre egy évvel később, 1919 őszétől kaptak, amikor is a Tanácsköztársaság ellenhatásaként kialakult közhangulatot próbálták "meglovagolni".

E plakát igen szélsőséges, nagyerejű képi világgal dolgozik. Fent a "gonosz erő" jelképeként a vörös csillag, szemen szúrt (!!!) férfifej (test nélkül!), a kereszt vörös színe pedig egyaránt utal a vérre és a kommunista pártra. A kereszt jelentése: mi a keresztényeket tömörítjük.

A párizsi békekonferencia által szabott feltételeket (az új államhatárokat) 1920 elején tudatták a magyar delegációval - és így a közvéleménnyel. Magát a békét június 4-én írták alá, így a fenti plakáton olvasható tiltakozó gyűlésre is valamikor e két időpont között, valamikor 1920 első felében kerülhetett sor.

1920. augusztus 1-jén - a Tanácsköztársaság bukásának első évfordulóján - nagygyűlést tartottak. A szónok - nyilván előkelő úr - díszmagyarban, az elől álló nagylány népviseletre emlékeztető ruhában. Itt már feltűnik a jelvény

Ebben a "turbulens" hangulatban sokan érdeklődtek a politika iránt - tömegek jártak el nagygyűlésekre.

Az "ébredők" jó kapcsolatai bizonyos vezető körökkel mutatja, hogy a Belvárosban volt központi irodájuk. A Sörház utcát mai is ugyanúgy hívják: a Váci utca déli szakaszára merőleges, a Molnár utca osztja két szakaszra.

A fenti plakát valamikor 1920 decemberében készülhetett. Jellemző a gondolkodásmód: a "világ" két részre oszlik: vagyunk mi, az "igazi keresztények", ellenfeleink természetesen a "zsidók". Ha a valóság "szembejön", azaz, "furcsa módon" még nem lett mindenki "ébredő" 1920 Magyarországán, akkor erre csak egyetlen magyarázat lehetséges: ők "álkeresztények"...

Itt végre olvashatjuk, kik is voltak a mozgalom hivatalos vezetői. Hegedűs György szélsőjobboldali gondolkodású zalai ügyvéd volt, 1920-ban kisgazdapárti, 1922-ben pedig "kormánytámogató pártonkívüli" jelöltként jutott be a Nemzetgyűlésbe. Politikai pályája során nem igazán tűrte a pártkereteket (eredeti pártját pl. "túl liberálisnak" találta...

Budaváry László keresztényszocialista színekben került be a parlamentbe: a korszak egyik legvehemensebb antiszemita szónokaként tartotték nyilván: az ellenforradalmi korszak kezdetén százas nagyságrendben ontotta magából a zsidógyűlölő szónoklatokat.

Nem csekély ellentmondás, hogy (szélső)jobboldali és hevesen antiszemita politikusok akarták annak a Petőfinek a lelkét feltámasztani, aki kifejezetten liberális volt és filoszemita....

Úgy tűnik, március 15-e rendszeresen alkalmat jelentett a '20-as évek elején, hogy az "ébredők" megmutathassák, mekkora tömeget tudnak "zászlaik alá" felsorakoztatni. Fontos megfigyelni, hogy mindkét március 15-i plakát kifejezetten a saját tábor megszólítására készült.

1920-ban és 1922-ben hazánkban nem országgyűlési, hanem nemzetgyűlési választásokat tartottak. A korabeli politikai elit így kerülte ki, hogy össze kelljen hívni a felsőházat (melyben elsősorban az arisztokrácia tagjai foglaltak helyt).

Ennek a - vélhetően 1922-es - plakátnak egészen szélsőséges a hangvétele. Már tipográfiában is: A korabeli jobboldali gondolkodásmód szerint, aki nem ért velünk egyet, az nem lehet más, mint "zsidó, szabadkőműves vagy áruló" - de azért elsősorban a "zsidók" az ellenség.

"Érdemes különösen megfigyelni a "fekete zsidó parazitát" kifejezést, ami már az 1930/40-es évek náci szóhasználatát előlegezi meg!

 Az aláírók közül talán a leginkább közismert (és leghírhedtebb) Héjjas Iván. Az I. világháborús tiszt az 1919-es véres fehérterror egyik fő felelőse, 1920/21-es kalandor akciók szereplője volt. Jelen fellépésekor Héjjas mindössze 32 éves volt!

Ha lehet, még nála is ismertebb Prónay Pál. A hivatásos katonatiszt nevéhez talán még Héjjasnál is több atrocitás köthető 1919 őszén.

Lendvai István a korszak egyik jellegzetes figurája volt: tanítói végzettséggel lett fajvédő irányzatú hírlapíró, költő majd egy időre nemzetgyűlési képviselő.

Az "ébredők" tudatosan törekedtek rá, hogy ne csak a fővárosban legyenek jelen - jól felismerhető, hogy a fenti kép Eger főterén készült. A korszak típikus rendezvény-típusa volt a zászlószentelés. Ilyenkor általában egy előkelő hölgy volt a "zászlóanya".

Itt már fejlettebb nyomdatechnikát láthatunk: színes (legalábbis részben zöld és, grafikai megoldásokkal "ékített".

A "mondanivaló" persze változatlan. Mindenféle "cicoma" vagy részletezés nélkül: "a zsidókérdés". Az átlag "ébredő" valószínűleg ebben látta minden más kérdés alfáját és omegáját.

Egy újabb kép arról, hogy volt idő, amikor tömegek "tódultak" az ébredők zászali alá.

A '20-as évek közepére az ébredők súlya érezhetően csökkent a közéletben. A konszolidáció előrehaladt, a szélsőségesek visszaszorultak. Írják is: "hosszú idő után adunk életjelt magunkról"...

A fenti - nyomdatechnikailag már "cizelláltabb" plakát érdekes körülmények között született, 1924-ben.

Az előző esztendőben a Bethlen-féle kormánypártot (az Egységes Pártot) otthagyta 7, szélsőjobboldalra hajló - képviselő, akik éppen 1924-ben alakították meg - Gömbös Gyula vezetésével -a Fajvédő Pártot. A fent felsorolt öt nemzetgyűlési képviselő közül négyen ebben a "csapatba" tartoztak.

Eckhardt Tibor (ügyvéd) talán a legfontosabb név közülük. Ö már 1919-ben Szegeden Gömbös "harcostársa" volt, de a '30-as évek elején szakítottak: Eckhardt ekkor a Független Kisgazdapárt vezetője lett később pedig még inkább szembefordult a náci eszmékkel.

Ulain Ferenc szintén ügyvédből lett politikus. Ő a '20-as évek elején még a német (bajor) szélsőjobboldallal is ápolt kapcsolatokat - nem voltak tőle idegen puccs tervei sem.

Zsirkay János és a fent már említettt Lendvay elsősorban újságíróként tevékenykedtek a "fajvédő" közegben.

Csilléry András (fogorvos, az 1919 augusztus Friedrich-féle puccs egyik résztvevője) nem volt kevésbé antiszemita társainál. Ő azonban a fővárosi Wolff-párt (Keresztény Községi Párt - Keresztény Egység Tábora) révén került be a Nemzetgyűlésbe, így végül (teljes "eszmei" egyetértése ellenére) nem csatlakozott a Fajvédő Párthoz.

Zárásként még hadd hívjam fel a figyelmet a a plakát alsós sorára: a "felrázzuk tespedtségéből a zsidóuralom alatt sínylődő kerületet" kifejezés arra utal, hogy aki megmaradt "ébredőnek" annak fejében nem sokat változtak a gondolatok...

Amikor a honfoglalók birtokba vették a Dunántúlt (900 körül), akkor azt a Keleti Frank Királyságtól ragadták el. Ez az állam a X. század folyamán Német Királysággá alakult át (melynek uralkodója 962-től általában "római császár" is volt).

A X/XI. századi Német Királyság "törzsi" hercegségekre oszlott, melyek közül hazánk szomszédja a Bajor Hercegség volt. A magyar határon ennek "keleti őrgrófsága" (Ostmark) terült el - a későbbi Ausztria korai magva.

A német-római császárok a XI. század folyamán többször is indítottak támadást hazánk ellen.

II. Konrád 1030-as támadását Szent István olyan sikerrel verte vissza, hogy - egy időre - még Bécset is birtokba vette. Persze a kora XI. századi Bécs még nem hasonlítható ahhoz a jeles késő-középkor városhoz, melyet majd Mátyás király foglal el 1485-ban.

Szent István utódját (unokaöccsét), Orseolót Pétert 1041-ben letaszították a magyar trónról - ezért ő Németországba menekült.

Ő segítségül hívta a korabeli uralkodót, III. Henriket, aki 1044-ben támadást is indított hazánk ellen.

Az Orseoló Pétert váltó - harmadik - magyar király, Aba Sámuel elébe ment seregével. A két had Győr közelében, a Rába mellett található Ménfőnél ütközött meg. Aba seregéből néhány magyar csata közben átállt a másik oldal vegyes magyar-német seregéhez - akik így győzelmet arattak. A menekülő Aba Sámuelt egy faluban meggyilkolták - ahogy ezt a Képes Krónika fenti miniatúrája jelzi is.

Orseoló Péter - hálából - hatalmas hibát követett el: 1045-ben Fehérvárott hűbéri esküt tett az ót a trónra visszasegítő III. Henriknek. Ezzel feladta hazánk függetlenségét - ami olyan felháborodást okozott, hogy a magyar urak a következő évben újra fellázadtak ellene. Ő megint Németország felé menekült - de út közben meggyilkolták.

III. Henrik viszont innentől hazánkat "német hűbéresnek" tekintette. Mivel a következő magyar uralkodó - I. András - ezt természetesen nem fogadta el, ezért III. Henrik 1051-ben újra támadásba lendült.

A német-római császár hada most nem a Duna völgyében jött seregével, hanem a Dunántúlon haladt kelet felé. A magyarok a "felperzselt föld" taktikáját választották - azaz megfosztották a helyszíni élelmezés lehetőségétől a támadó hadat, közben pedig kisebb támadásokkal is nyugtalanították őket.

A németek végül is a mai Vértes hegység környékéig jutottak, ahol - az elszórt híradások szerint - végül az éhezéstől hajtva visszafordultak. A legenda szerint eldobálták páncéljaikat / pajzsaikat, ezért nevezték el a magyarok a lapos hegységet "Vértesnek".

III. Henrik a dolgot nem hagyta annyiban és 1052-ben újra támadott. Most a klasszikus útvonalat választották, mert így tudtak utánpótlást szállítani a Dunán haladó hajókon.

Pozsonyig jutottak, ahol a Képes Krónika szerint egy Zotmund nevű vitéz megfúrta a császár hajóit, aki kénytelen volt így "dolgavégezetlenül" visszafordulni.

Ennek a férfiúnak - aki "Búvár Kund" néven vonult be a magyar történelembe - a tette persze eléggé legendásnak hat. Mindazonáltal tudjuk, hogy pl. a bizánciak is használtak búvárokat hajók megrongálására, már a X. században is.

III. Henrik 1056-ban elhunyt,  fia, IV. Henrik pedig 1074-ben már azért küldött hadat Magyarországra, hogy a vele rokoni kapcsolatban lévő Salamon magyar királyt segítsék meg a belháborúban.

A mogyoródi csatában azonban Salamon vereséget szenvedett unokatestvéreitől, Géza és László hercegektől és így trónját is elveszítette (egyelőre Pozsony várába húzódott vissza).

IV. Henrik pár éven belül komoly konfliktusba került VII. (Szent) Gergely pápával az invesztitúra (a püspökök kinevezésének) kérdésében - így hazánkat jó ideig nem fenyegette német támadás...

Az Oszmán Birodalom már hanyatló korszakát élte a XVII. század második felében. Ezt a hanyatlást állította meg az (albán származású!) Köprülü család, amikor több tagjuk is nagyvezíri tisztségbe emelkedett. 1663-ban ők üzentek hadat a Habsburg Birodalomnak, melynek uralkodója ekkor I. Lipót volt.

A török főerők először a felvidéki (Bécstől már nem is túl messze fekvő) Érsekújvár ostromára indultak. Egy másik had a nemrég felépített Zrínyiújvár (másként: Új-Zrínyivár) ellen indult.

A szigetvári hős dédunokája augusztus közepén legyőzte a törököket, Érsekújvár, viszont hosszas ostrom után, szeptember végén a oszmánok kezére került. Ez lett a 6. magyarországi török vilajet székhelye.

Ősszel folytatódott a törökök diadal-sorozata: komoly ellenállás nélkül vehették birtokba Nyitrát és Lévát.

Zrínyi ismét nem tétlenkedett és ősz vége felé (novemberben) lélektanilag fontos győzelmet aratott a vízvári csatában.

Noha a koraújkorban a seregek télen szállásukra szoktak vonulni, Zrínyi kihasználta ezt az évszakot. 1664. januárjában és februárjában hajtotta végre leghíresebb haditettét.

 Január végén, több mint 200 km mélységben behatolt a megszállt területekre és felégette a Dráván (és mocsaras partjain!) hosszan átívelő, fából ácsolt hidat, Eszéknél. A z volt a célja ezzel, hogy a magyarországi hadszíntéren állomásozó török csapatok hosszú időre el legyenek zárva az utánpótlástól.

A sereg, út közben - időlegesen - több kisebb erősséget is elfoglalt.

Szrongatott helyzetében Lipót császár segítséget kért és kapott német szövetségeseitől (Rajnai Szövetség!) és még a - különben ellenségnek számító - franciáktól is.

Zrínyi vezetésével egyesült hadak tavasszal megostromolták Kanizsát - de visszafoglalniuk sajnos nem sikerült.

A Felvidéken több sikerrel jártak a keresztény hadak: De Souches császári generális vezetésével májusban előbb Nyitrán, majd júniusban Lévát foglalták vissza.

Június havát Köprülü Ahmed hatalmas túlerőben lévő serege Zrínyiújvár ostromával töltötte. A védők hősies kitartása lelenére a hónap végén a vár elesett. Júlis elején a törökök fel is robbantották a Muraközben létesült erősséget.

1664. augusztus 1-jén, Szentgotthárdtól nyugatra, a Rába két partján a magyarországi török háborúk egyik legvéresebb csatáját vívta meg a Montecuccoli generális egyesült keresztény hada a török főerőkkel. Az órákig tartó küzdelem hatalmas keresztény diadalt hozott: az oszmánok mintegy 20 ezer (!!!) halottat hagytak a harcmezőn.

(A csatáról nagyszerű kiállítást tekinthetünk meg Szentgotthárd város múzeumában)!

A keresztény hadak sajnos nem folytathatták az előrenyomulást és nem szabadíthattak fel területeket. Augusztus 10-én Lipót császár megbízottja, a szintén Rába-parti Vasváron a "szégyenletes" békét, mely az utóbbi évek összes török hódítását (pl. 1660: Várad, 1663: Érsekújvár) az ő kezükön hagyott.

A Kárpát-medence lakóinak, még negyed századot kellett várniuk a felszabadulásra...

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaságot egyszerre jelezte egyfajta "csodaváró" / utópisztikus messianizmus és meglehetősen agresszív elnyomás.

A színes plakátok még manapság is a lakosság lelkesítését / doktrinálását szolgálják - hát még 100 évvel ezelőtt, amikor nem álltak rendelkezésre modernebb technikai eszközök.

A "kalapácsos ember" akkor már régóta a munkásmozgalom jelképe volt. Eredetileg a szociáldemokraták használták, de most - őket, egy időre magukba olvasztva - a kommunista hatalom is ezt használta.

1919. május 1-jén elsősorban Budapesten tartottak nagy ünnepségeket (felvonulás stb.) ezzel is próbálva javítani a lakosság (különösen a munkásosztály) hangulatát. A zöm - különösen az I. világháborús nélkülözések miatt - szegény volt, az előretörő román hadsereg pedig napokkal előbb érte el a Tiszát...

Talán a leghíresebb 1919-es festmények / plakátok egyike ez. a Marx és Engels által fiatalon, 1848-ban írt Kommunista Kiáltvány zárószavai ezek. A festészeti kivitelezés meglehetősen modern.

A plakát nem részletezi mit is ért konkrétan "szociális termelés" alatt. Valószínűleg a magántulajdon megszüntetését, a gyárak államosítását. Ez Marx gondolataiból fakad -és a "kizsákmányolásmentes társadalom" képét vetíti elénk.

Tanulságos megfigyelni, hogy az alkotó - tiszteletben tartva az emberi vágyakat - úgy ábrázolja a munkáscsaládot, melynek önálló otthona saját (kertes!) családi ház, ahol az asszonynak van ideje mesét olvasni gyermekeinek. Egészen "polgári" idill ez...

Ritka az olyan 1919-es plakát, ahol a vörös szín még mutatóban sem szerepel. Itt nincs harci felhívás ("Be a Vörös Hadseregbe!"), nem ijeszti az "ellenforradalmárokat" és még gyárat sem látunk sehol.

Ezt a plakátot (kicsit eltérő szöveggel) most is a fiatalok elé tárhatnánk: az olvasás műveltté tesz! (A könyvből fény árad - szinte, mint egy templomi festményen).

A finoman elhelyezett kalapács mutatja - itt munkásemberről van szó. Apa olvas magának és gyermekének - valóban pozitív gondolat.

A végére egy különlegességet hagytam. Jól jelzi, hogy a kommunizmus egyfajta "világi vallásként" nyilvánult meg követői / hívei számára. A "világ megváltói" gondolat egyértelműen Krisztusra utal - akárcsak a lábakt körülfonó tövis(koszorú). A szín egyértelműen vörös.

Eszmetörténészek feltárták, hogy a gondolat már Marxnál is jelen van: a racionális, közgazdasági jellegű leírás teljes lelkesedésbe vált, amikor arról ír, hogy fogja a proletariátus megváltani a világot.

1944-re a az angolszász szövetségesek légiereje megszerezte a fölényt Németország felett, így egyre hatékonyabban tudták rombolni a német hadiipart és közlekedést.. (Ezt onnan is tudhatjuk, hogy 1944 márciusától csökkeni kezdett a Harmadik Birodalom haditermelése). A négymotros bombázókat most már nagy távolságra is el tudták kísérni a vadászgépek (elsősorban P-51, Mustang).

Mivel a német légvédelem egyre inkább az összeomlás fele haladt (gépek és pilóták elvesztése, súlyosbítva az egyre fokozó nyersanyag és üzemanyag-hiánnyal) ezért megpróbáltak - egyre kétségbeesettebben - újabb és újabb típusokat harcba vetni.

A Me-262-es valóban korszakos jelentőségű gép volt: ugyanis a légcsavaros gépek korában ez volt az első ,valóban légi harcban bevetett sugárhajtóműves gép.

Bár már 1943 körül rendelkezésre állhatott volna, de a szövetségesek szerencséjére valamiért Hitler szinte "irtózott" a "vadászgép" kifejezéstől ezért évekig ragaszkodott hozzá, hogy a gép "gyorsbombázóként" építsék meg. Így aztán csak 1944 júliusában - már a normandiai partraszállás után! - kezdték el vadászgépként használni. A valóban "érdemi" bevetések 1944 őszére és 1845 tavaszára maradtak....

Elképeszető paraméterekkel rendelkezdett: a két Junkers Jumo hajtómű 870 km/h-ig tudta gyorsítani, azaz sebessége messze felülmúlta bármelyik szövetséges vadászét.  11 km-es magasságig képes volt "feljutni" és tudott percenként 1 200 métert emelkedni.

Fegyverzetként négy darab 30 mm-es (!!!) gépágyút építettek bele és vihetett magával nem irányított rakétákat vagy bombát is.

A géppel persze akadtak problémák is. Bár gyors volt, de de kevésbé fordulékony, mint a légcsavaros gépek - ez pedig légi harcban hátrány. A két hajtómű sokat fogyasztott (+ időnként meghibásodott) - így hamar le kellett szállnia. A szövetséges vadászok felismerték ezt és általában leszállás közben támadtak rájuk.

Azt, hogy elsősorban miért nem lett "háborút eldöntő" fegyver, egy 1945 márciusi (azaz igen késői!) esettel szeretném illusztrálni. Ekkor egyszerre 37 Me-262-t küldtek harcba - 1 200 (!!!) angolszász bombázó és 630 (!!!) kísérővadász ellenében. A németek összesen 13 ellenséges gépet lőttek le - "szúnyogcsípés egy tehéncsordában"...

A Me-163-mas teljesen más koncepciót valósított meg: rakétahajtást! Ez a kicsiny gép (hossz: 5,7 m) elképesztő paraméterekkel rendelkezett: átlépte 1 000 Km/h-t, képes volt másodpercenként (!!!) 160 m-t emelkedni és el tudta érni a 12 km-s magasságot! 2 db 30 mm-es gépágyút szereltek bele.

Nos: ebből a különlegességből sem lett "csodafegyver". A magával vitt üzemanyag mindössze 8 percig (!!!) volt képes a rakétát táplálni, azaz a felszállási hely felett próbálhatott meg mindössze pár találatot elérni a bombázók ellen és máris le kellett ereszkednie siklórepülésben.

Ráadásul az elképesztő sebesség nem csak előnyt jelentett. Mivel több száz km/h-val gyorsabb volt, mint a megcélzott bombázók, így egyszerűen pár másodperc alatt "elzúgott" a megcélzott bombázó mellett :) Ennyi idő alatt kellett (volna) találatot elérni a- mi gyakran lehetetlennek bizonyult.

Noha elvileg hosszabb ideig (1944 július - 1945 május) repültek vele a Luftwaffe pilótái, összesen 9 (!!!) szövetséges gépet lőttek le! A rakétahajtás a harci repülésben végül is tévútnak bizonyult - a II. világháború után nem is vetettek be élesben ilyen gépeket...

 1944 őszére a  Luftwaffét egyszerre fenyegette a nyersanyagok (acél, alumínium) és a képzett pilóták hiánya. Kétségbeesett ötletként kitalálták, hogy villámgyorsan ki kell fejleszteni egy "népi vadászt", amely olcsó anyagokból készül - és lelkes fiatalok is vezethetik. Sőt: "ha már lúd, legyen kövér" úgy döntöttek, hogy legyen sugárhajtású.

Ez lett a He-162 ("Volksjager"). A hihetetlenül gyors tervezési / megépítési folyamat ellenére egészen "tűrhető" gép született - igaz, ormótlan / esetlen külsővel... Az egyetlen BMW gázturbinát a nem túl nagy méretű (alig 9 méter hosszú) törzs tetejére szerelték. A max felszállótömeg is 3 tonna alatt maradt (mert a törzs rétegelt falemezből készült, ragasztással!), így elérhette a 900 km/h-s végsebességet (!!!), a 12 km-es csúcsmagasságot és az 1 400 méteres percenkénti emelkedést.

Fegyverzetként csak két gépágyút kapott: 20 vagy 30 mm-est (de ez utóbbihoz sokkal kevesebb lőszert vihetett magával).

Csak 1945 februárjában kerül a csapatokhoz, de légi küzdelemben először áprilisban (!!!) vett részt. Ekkor a szovjetek már Berlin szélén álltak, a szövetségesek pedig bent jártak a Ruhr-vidéken - azaz a "Szalamandra" (mert ilyen nevet is kapott) érdemben már nem tett hozzá a világháború alakításához...

 A végső kétségbeesés - és egyfajta "csodavárás" - minden korábbinál elképesztőbb ötletekre is sarkalt. Ezek egyike lett a Ba-349-es. A koncepció: építsünk olyan gépet, ahol a pilótának nem kell megtanulnia a repülés két legnehezebb manőverét a fel- és leszállást... A gondolatmenet kicsit hasonló, mint a "népi vadásznál": így fiatal Hitlerjugend-tagok is képesek lehetnek a szövetséges bombázók megsemmisítésére...

 A "Natter"-be ("vipera") ugyanazt a rakétahajtóművet építették be, mint a fent már bemutatott Me-163-ba. Az alkalmazás a következőképpen történt volna: állványról fellövik, nagy sebességgel megközelíti a bombázókat, majd kilövi rá az orrban elhelyezett 24 db kis rakétát (más fegyvert nem is terveztek rászerelni)

De hogyan lehet elkerülni a leszállást? Nos: sikeres támadás után a Natter a levegőben két részre vált volna szét (orr + hajtómű) és mindkettő ejtőernyővel ereszkedett volna a földre - ahol a rakétát újra felhasználták volna. Kérdéses: mekkora lett volna a 19-20 éves, tapasztalatlan "pilóta" túlélési esélye?

Ezt - szerencsére - már nem kell megtudnunk. Egyetlen egy olyan próbakilövést hajtottak végre (1945 márciusában, amikor a bukás már igen közel járt), ahol ember is ült a gépben - és ő életét is vesztette ennek során... Így aztán a "viperát" soha nem vették légi harcba - a háború pedig rövidesen véget is ért...

A XX. század derekáig - néhol később is - nagy divat volt a politikai vezetők köré kultuszt építeni.

Nálunk ez legerőteljesebben talán Rákosi Mátyás estében valósult meg - néhány röpke évre. Nemzetközi előképe a Sztálin-kultusz volt (lásd: Rákosi, mint "Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványa"), haza pedig a két világháború közötti Horthy-kultusz.

A magyar ipar államosítása több lépésben történt. A döntő áttörést 1948. márciusa jelentette - ekkor elvben a 100 főnél népesebb üzemeket vették el (magyar vagy külföldi) tulajdonosaiktól. Ahogy a felirat mutatja: a "vezér" neve nagyobb betűkkel szerepel, mint minden egyéb "harcos köszöntés".

A diktatúra felé vezető út újabb fontoseseménye volt a "két munkáspárt", azaz a kommunisták és a szociáldemokraták erőszakos összeolvasztása 1948 júniusában. Az egyesített párt neve MDP lett.

Látható milyen hatalmas arcképekkel díszítették a kongresszust (és egyúttal árulkodók a képek méretei közti különbségek is). A két központi alak Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás (a két pártvezető - akik közül persze Rákosi lett az MDP főtitkára), mellett pedig - kisebbre megfestve - Rajk László és Marosán György.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a két szociáldemokratát Rákosi később évekre börtönbe záratta, kommunista "elvtársát" Rajkot pedig 1949-ben kivégeztette...

A civil társadalom felszámolásának folyamatába egyetlen ifjúsági szervezet maradhatott: a "Dolgozó Ifjúság Szövetsége". Természetesen mindenki mosolyog, a három fiatal pedig a három "szövetséges" társadalmi réteget szimbolizálja: munkásosztály, parasztság, értelmiség. Kicsit nagy a gabonakéve a parasztlány előtt...

Az ifjúság számára, 1950-ben természetesen Rákosi elvtárs mutatja a "fényes jövőt".

A "szocialista realista" stílus egyik "remeke" a fenti, 1951-es alkotás: "Rákosi elvtárs útmutatást ad a TSZ-kongresszus küldötteinek." A rendszer 1949-től törekedett - erőszakkal - a kollektivizálásra (másolva ezzel a sztálini Szovjetuniót). A kép külön érdekessége (ritkasága), hogy a vezér mellett felesége ül - akit jakut származású volt és Moszkvában házasodtak össze.

A kultusz csúcspontját az 1952-es év hozta el, amikor a "vezér" 60 éves lett. A Magyar Posta természetesen bélyegsorozat kibocsátásával ünnepelt.

Az "ünnepelt" többek között azt kapta ajándékba, hogy róla nevezték el a Csepel Műveket. (Eredetileg: Weisz Manfréd Gyár). Ekkortájt jelent meg az egyik lapban "kedvenc" újsághírem: "Rákosi Mátyás látogatást tett a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben" :) Itt éppen felvonulók visznek egy transzparenst, hatalmas arcmással.

Természetesen az úttörők sem hagyhatták ki, hogy "spontán" felköszöntsék "népünk szeretett vezérét".

Egy "rendes" születésnapon természetesen az ünnepelt tárgyi jellegű ajándékokat is kap. Az országban szabályos "verseny" alakult ki - falvakban, városokban, gyárakban.

A szép, hímzett terítőn a parasztlány mezítláb készül az aratás fárasztó munkájára. A sarló utalhat a kommunista mozgalom jelképére is.

Egy másik hímzés: kép itt nincs, de a vezér megszólítása: "Rákosi apánk".

Egyik "kedvencem" ez a "gyönyörűség" - a Bonyhádi Zománcművek ajándéka. Látszik, hogy az alkotó a képi megformálásban nem a "fényképi tökéletességű ábrázolásra" törekedett :).Viszont "szépen" kapcsolta össze a népi motívumokat a magyar valóság "megszépülésével".

Aki az 1950-es évek első felében járt az akkori Belügyminisztérium épülete felé ilyen "csodás" dekorációban "gyönyörködhetett.

Íme egy "rendes" május 1-jei felvonulás: a mi Rákosink itt kellő kontextusba került: balra Lenin, a Szovjetunió megalapítója, jobbra Sztálin, a jelen "lánglelkű géniusza" középben pedig - talán csak kicsit kisebb méretben -az ő "legjobb tanítványuk.