A Kárpát-medence éghajlata különösen alkalmas szőlőtermesztésre - ezért a római kortól kezdve jelentős borkultúra alakult ki e tájon. Őseink vélhetően már a sztyeppei vándorlás során is megismerték ezen italt.

A magyarság évszázadokon át elsősorban bort fogyasztott - parasztok, nemesek és városiak egyaránt. Exportáltunk is - elsősorban Lengyelországba.

Aztán - a városok révén - elkezdődött itthon a sörfőzés is. Kezdetben műhelyekben, majd - a XIX. század közepétől - nagyüzemi keretekben is. Elsődleges központja Kőbánya lett - ahol bátran kiemelhetjük a Dreher és a Haggenmacher gyárakat.

A fogyasztás ösztönzésére elsősorban a plakátok szolgáltak - ezekből nyújtok most át válogatást. Törekszem időrendben haladni.

Elsőként mindjárt egy kivételt hoztam a századfordulóról - a Czell-család erdélyi gyárából. Mívesen megfestve ábrázol pocakos :) atyafit, aki hagyományos viseletben élvezi az élet örömeit: sör és pipa. Azért a gyár is feltúnik a kép alján.

Számtalan alkalommal nevet is adnak egy sörnek Egy történelmi hős erre különösen alkalmasnak tűnhet.. Szent László persze alighanem inkább bort ivott - de ilyen "kicsinységeken" ne akadjunk fel!).

Az 1910 körül festett plakát életének azt a legendás jelenetét ábrázolja (melyet számtalan templomi freskón is láthatott a középkor magyarsága), amikor a kerlési csata (1068) után üldözi a magyar lányt elrabló besenyő / kun vitézt.

1914 körül még az I. világháború rettenete is jó lehetőségnek tűnhetett a korabeli marketingesek számára.

Az osztrák-magyar és a német vitéz békésen, vidáman "kvaterkázik" - miközben a rémült, többnemzetiségű (pl. francia), felénk rohanó (!!!) ellenség megadja magát - harc nélkül!

1916 körülre a vidám hangulat alább hagyott - helyét inkább a felsrófolt pátosz vette át. Az alapötlet persze megmaradt: adjuk el a terméket - most éppen a háborúra hivatkozva.

Ekkorra valójában már a nagy huszár-rohamok kora leáldozott, "köszönhetően" a géppuska rettenetes "aratásának".

Valamikor 1918 körül békésebb témára váltott a festő:Budapest Belvárosában járunk (jól felismerhető háttérben a régi Erzsébet-híd). Kulcsszereplőnk a habzó nedűvel rohanó pincér - aki mindenkinek örömet hoz.

A magyar pásztorok - a fokos is elárulja hősünk foglalkozását - bizony évszázadokig bort (és pálinkát) ittak.

1928 körül a Dreher-cég jónak látta, ha megpróbálja őket is átszoktatta az árpa levére. A szlogenről eszünkbe juthat a "Miért jobb a sör, mint a nő?" című bölcsesség-gyűjtemény...

Ez a hirdetés aligha lehetett a nőmozgalmak kedvence 1933 körül.

A fiatal pincérlány az Oktoberfest, korsókkal alaposan megrakott bajor hölgyeire emlékeztet. A pocakos öregúr igen "kéjes" pillantásokat vet rá. A mondanivaló: a nők egyetlen dolga, hogy alkohollal (csak alkohollal?) "kiszolgálják" a férfiakat...

1938 Szent István-év volt (halálának 900. évfordulója) - ezért lehet, hogy ezt a reklámot is ekkortájt tették közzé.

A markentingesek mindig újabb- és újabb ötletekkel állnak elő a fogyasztás bővítésére. Mi lenne, ha nem csak kocsmákban / vendéglőkben innának a magyarok, hanem otthon is. De ha már otthon söröznek, akkor ne egyedül - hanem vonjuk be többi családtagot is! 

A manapság is divatos, "a nagy kiszerelés ár/érték arányban olcsóbb" módszer egyik korai megvalósítása - bár kicsit talán furcsán hat a "család" szó egy alkoholos termékhez illesztve.

A korábban látotthoz hasonlóan, most épp egy vidéki sörfőzde célozza meg az Alföld pásztornépét termékével. 1939-ben járunk a gyönyörű szűrt viselő (kalapján nemzetiszínű pántlikát hordó) csikós mosolya feltűnően boldog. Eddig bort ivott - de most már átszokott a "városiak italára".

Ez a plakát valamikor 1940 után készült. ha nem látnánk a címert és a "részvény" szót, akkor a vakolókanalat tartó kőműves-mesterről és az állványzatról már az 1950-es évekre asszociálhatnánk. Az arc, a bajusz és a kalap viszont inkább parasztembert idéz.

Persze azért azt hiszem, nem igazán volt / van olyan korszaka a modern kor magyar történelmének, amikor egy fárasztó munkát végző kőművest ösztönözni kell, hogy hajtson fel egy jó korsó sört :).

Az ukrán nép által lakott területek a XVII-XVIII. században az orosz birodalom fennhatósága alá kerültek.

Az I. világháború sok mindent megváltoztatott. Az 1917-es februári forradalom következtében leváltották II. Miklós cárt.

Márciusban, erre reagálva, létrehozták az Ukrán Központi Tanácsot, mely júniusban deklarálta autonómiáját, melyet az orosz ideiglenes kormány is elismert.

1917. októberében Oroszországban a bolsevikok átvették a hatalmat --> erre válaszként 1918. januárjában az Ukrán Népköztársaság kikiáltotta függetlenségét.

1918 első hónapjaiban zavaros volt a helyzet, mert a dél-keleti régiókban bolsevik helyi kormányzatok működtek.

1918 márciusában az orosz bolsevik kormány (miután Lenin erőteljes nyomást gyakorolt elvtársaira) megkötötte a központi hatalmakkal a breszt-litovszki békét. Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból - de nagy területeket engedett át a központi hatalmaknak. A németeknek elsősorban a hatalmas ukrán búzamezőkre fájt a foguk - az antant blokád miatt Németország ekkor már szinte éhezett.

A fenti térképen jól látható, hogy az ukrán nép által lakott földek zöme most német és osztrák-magyar protektortus alá került, ahol a központi hatalmakkal együttműködő ukrán kormány alakulhatott.

1918 áprilisa és decembere között ez a kormányzat létrehozta az Ukrán Államot, melynek élére hetmant választott az elsősorban a parasztokból álló népgyűlés

A békében az oroszoknak meghagyott területen még 1917-ben "ukrán" bolsevik kormányzat alakult (Harkiv központtal).

Mindeközben 1918/1919 fordulóján (azaz az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor) létezett a Nyugat-Ukrán Népköztársaság (elsősorban Kelet-Galíciában)

1918 novemberében véget ért az I. világháború. A német csapatok visszahúzódtak hazájukba.

1919 januárjában helyreállt az Ukrán Népköztársaság. Ugyanebben a hónapban az ukrán történelem egyik legfontosabb eseménye is megtörtént: kimondta egyesülés a két népköztársaság (de Nyugat-Ukrajna továbbra is bírt belső autonómiával).

A szovjet Vörös Hadsereg - Lenin parancsát követve és a cári, orosz birodalmi expanzív politikát folytatva nem ismerte el Ukrajna létét, önállóságát.

A vörösök 1918/19 fordulóján előrenyomultak és elfoglalták az ukrán földek jelentős részét - beleértve Kijevet is.

 A "Nyugat-Ukrán Népköztársaság" és az ukrán kormányzat hatalma alatt elsősorban csak a nyugati - sokáig lengyel kézen lévő - területek maradtak.

A vegyes lakosságú Volhíniába a frissen megalakult Lengyelország csapatai nyomultak be.

1918-1921 között Oroszországban polgárháború zajlott. A hivatalos, bolsevik kormányzat csapatai voltak a "vörösök" (élükön Trockij állt), az ellenük szövetkező erők (a cár hívei és a demokrácia erői vegyesen) pedig a "fehérek". Mindkét fél a nagyorosz, birodalmi politikát követte - egyik sem gondolkodott önálló Ukrajnában.

1919-ben a fehérek (francia segítséggel) nagy területeket vettek birtokba - köztük az ukránok által lakott földek zömét is. Az önálló ukrán kormányzat Vinnyica környékét tudta megtartani. A lengyelek is tovább nyomultak előre: Volhínia után birtokba vették Lviv (a Monarchia idején: "Lemberg") régióját is.

1920-ra a vörösök lényegében megnyerték a polgárháborút. A fehérek - a francia segítség ellenére - menekültek, Ukrajna a vörösök, azaz a birodalmi oroszok kezére került.

A lengyel - és velük együttműködő ukrán - erők egy ideig birtokukban tudták tartani Kijevet.

Az 1920-as év második felében zajlott le az orosz polgárháború fontos fejezete, a szovjet-lengyel háború.

1920 augusztusára a vörösök már Varsóig törtek előre, de a "visztulai csoda"+ révén a lengyelek megállították, majd messze keletre visszakergették őket.

1920 novemberében a bolsevikok az Ukrán Népköztársaság utolsó területeit is elfoglalták...

A háborút az 1921 márciusi rigai béke zárta: az ukrán nép által lakott területek nyugati része (Galícia, Volhínia) Lengyelország része lett, a zöme - ideértve Vinnyicát, Kijevet, Harkivot) pedig a Szovjet-Oroszország néven létező orosz birodalomhoz került (vissza).

Önálló Ukrajnáról, ukrán kormányzatról 1991-ig nem lehetett szó...

Az éppen csak (újjá)szerveződő honvédséget a Tanácsköztársaság vezetői még márciusban átkeresztelték Vörös Hadseregnek. Ez a haderő áprilisban gyors és jelentős vereséget szenvedett, amikor csekély ellenállással engedte át a Tiszántúlt a román, az Északi-középhegységet pedig a csehszlovák hadseregnek.

A rendszer vezetői úgy érezték, hogy az április-májusi toborzást plakátokkal is meg kell erősíteniük.

Talán a leghíresebb 1919-es plakát: 1989-ig számtalan megemlékezés során használták fel.

Kétségkívül figyelemfelkeltő: a vörös zászlót lobogtató, kiabáló, izmos matróz / munkás – klasszikus irodalmi eszközt használva – el is ismétli mondanivalóját!

Ennél rövidebb szöveget már nem lehet kitalálni!

Itt már a zászló nyele is vörös. A vérbe mártott kard – gyalogságnál ekkor már kevéssé használt fegyver – középkori archetípusokat is felidéz: „véres kard körülhordozása” ellenséges támadás esetén.

Itt már két teljes mondatot olvashatunk!

A munkások persze félmeztelenek – ez még kovácsműhelyben sem gyakori, lövészárokban pedig elképzelhetetlen – viszont így jól kidomborodnak izmaik (melyekkel manapság testépítőnek is beillenének).

A kép jól mutatja, hogy a Vörös Hadsereg nem használt nemzeti színű lobogókat, csak egyszínű vöröset.

A végére egy egészen konkrét, a munkások speciális csoportjához szóló felszólítás!

Érdemes megjegyezni, hogy a vasutasok mindig is jól szervezett erőt alkottak – akik közül 1919-ben korántsem szimpatizált mindenki a diktatúrával…

Még egy szerény észrevétel: aki a hadsereg építőbrigádjában síneket hoz helyre – az talán kevésbé van kitéve az ellenség golyózáporának…

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke kapcsán elsősorban annak etnikai igazságtalanságát szoktuk kiemelni.

Ez igaz - most azonban egy olyan aspektushoz hoztam térképeket, melyre ritkábban szoktunk gondolni.

Első térképem kifejezetten gazdag adatokban.

A történelmi Magyarország kifejezett gazdasági egységgé épült ki. Az évszázadok fejlődését mintegy "tetézte" a dualizmus korának rohamos fejlődése.

A Kárpát-medence fontos ásványkincse volt a vasérc. Elsősorban a Kárpátok két pontján bányászták: északon (a tágabb értelemben vett Szepes-Gömöri-érhegységben) és dél-keleten (Dél-Erdélyben). Látszik, hogy környékük lassan iparvidékké vált.

A térkép jelentős ipari központokként (figyeljük a lila körök nagyságát is!) Budapestet és Pozsonyt jelöli. Azért vegyük hozzá nyugodtan Győrt, Aradot, Miskolcot (Diósgyőrt) és Salgótarjánt is!

A vasérc megolvasztásához (azaz a kohászathoz) és a gőzgépek fűtéséhez szénre (mégpedig elsősorban kokszolható feketekőszénre) van szükség. A természet kegyéből ezek a Kárpát-medencében sokfelé épp a vasérc-lelőhelyek környékén helyezkednek el: az Északi-Középhegység régiójában és Dél-Erdélyben.

Jól látható a trianoni határmeghúzás káros mivolta: egyfelől (északon) elszakított egymástól vasércet és szenet - bár ez nem teljes körűen történt, hiszen a Felvidéken (Csehszlovákiában) is maradtak szénbányák. Másfelől: az északi iparvidék egy részét (főleg a vasérc-bányákat) elszakította a nyersvasat / acélt felhasználó budapesti gépgyártástól.

A térkép alapján talán még Románia járt a legjobban, hiszen a dél-erdélyi kohászatot (pl. Vajdahunyad, Resicabánya) továbbra sem választotta el határ az aradi gépgyártástól.

Azt is láthatjuk, hogy Magyarország szinte teljesen színesércek (réz- és arany) valamint kősó nélkül maradt.

Elvesztek fontos vasútvonalak is (pl. Szatmárnémet-Nagyvárad).

Második térképemen elsősorban a mezőgazdasági vonatkozásokat emelném ki.

A dualizmus idején Budapesten (a Ferencvárosban) épült ki a világ második legnagyobb (!!!) - Cincinnati után - malomipari kapacitása. Nem ok nélkül, hiszen mi láttuk el liszttel a császárvárost, Bécset is. 

Bár azt szoktuk gondolni, hogy az Alföld "itthon maradt" - de ez sem teljesen igaz. Jól látható, hogy a Kárpát-medence kiváló búzatermő területeinek egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (a "zsíros" bácskai földek) és Romániához (Partium, Nagyvárad és Arad vidéke) került.

Azaz: a Ferencvárosban felesleges őrlési kapacitás maradt - hiszen a határon túlra került gabonát már nem ide hozták őrölni.

A Felvidék persze - évszázadok logikus kapcsolatait folytatva - továbbra is rászorult volna az Alföld gabonájára (részben ezért "csapták oda" a Felvidékhez Csallóközt - a a csehszlovákok inkább távoli francia, mint közeli magyar búzát vásároltak...

A legfontosabb kukorica-termesztő területek is az utódállamokhoz kerültek - márpedig ezt a sertéstartás is megsínylette.

Az előző térképen már megfigyelhettük, hogy a nyersanyag-források közül fát nem is tüntettek fel Kis-Magyarország területén.

Nos: Magyarországon természetesen hatalmas erdőségek álltak rendelkezésre: a Kárpátokban, a Tátrában, a Bihari-hegységben. Az Alföld fásítására senki nem gondolt 1920-ig - hiszen egyszerű volt a fűrészáru beszerzése a "havasokból". Így aztán a trianoni országterületnek mindössze 11-12%-át borította erdő. Ezt sikerült mostanra - szívós és tudatos erdőtelepítéssel feltornászni 18% fölé.

Az 1910-es években nem csak a magyar kommunistákban merült fel, hogy az alkoholfogyasztás kiküszöbölésével sokat lehetne javítani a társadalmi viszonyokon.

Amerikában indult is ezért mozgalom.

Ez a plakát arra buzdította az állampolgárokat, hogy az alkohol betiltása mellett ("dry = száraz") szavazzanak: a férfiak keresetüket inkább családjuk (feleség + gyermekek) eltartására fordítsák, mintsem az amúgy is gazdag szeszgyárosokat tegyék még gazdagabbá!

A törekvés sikerrel járt: 1919-ben (pont abban az évben, mint Kun Béla!) az USA-ban módosították az Alkotmányt (tehát nem csupán törvényt hoztak róla!), betiltották az alkoholtartalmú italok fogyasztását, előállítását, árusítását.

Utólag tudjuk: a szervezett bűnőzés járt jól az egésszel, hiszen sokan továbbra is ittak - de most már illegális "kocsmákban".

 Egy idő után egyre többen fejezték ki tiltakozásukat a prohibíció ellen.

A fenti képen vélhetően olyan vállalkozók tüntetnek (talán sörfőzők vagy whisky-lepárlók), akik nemes egyszerűséggel közölték: "A szesztilalom elvette a megélhetésüket - Nem termelhetünk tejet"... (A kép Detroit-ban, az autóipar akkori fellegvárában készült).

Bár az alkoholtilalom élharcosai is nők voltak - de a képen látható hölgyek tőlük eltérő véleményt képviseltek. Finomat fogalmaztak: meg kívánták "reformálni" a szerintük káros jogszabályt...

A képen a hölgyek középosztálybelinek tűnnek: talán a férjük bezárt sörfőzdéjét szeretnék újra kinyitni - de az is lehet, hogy pusztán újra szeretnének egy pohárka likőrt felhajtani a hétvégi "party"-n :)

Érdekes 'árukapcsolás" 1933-ból: "Sört az adózásért!". Talán azt jelentette: ha már egyszer adófizető (jóravaló) állampolgárok vagyunk, akkor legalább hadd ihassunk :) De úgy is lehet értelmezni: a sörnek van adótartalma: mivel úgyis deficites a költségvetés, így ha végre legálisan ihatunk sört, akkor az államháztartás is jól jár vele...

Tanári pályámon ez a kép szokta a legnagyobb tetszést kiváltani a diákokból. Tiszta, egyszerű, "sallangmentes" jelszó: "Sört akarunk!" A felvonulók mindnyájan férfiak... 

A fenti kép párja: kiderül, hogy - bár a sört elsősorban férfi-italnak szoktuk tartani - azért a hölgyek is meg- megkívánták.

Érdekes, hogy a két tüntetés nemenként szerveződött: külön-külön az urak és a hölgyek. Pedig a cél és a jelszó azonos: "Sört akarunk!"

Az utolsó kép címe az lehetne: "Amikor egy álom megvalósul".

A prohibíciót végül 1933-ban eltörölték. A kérdés csak az, hogy a kép szereplői annak örülnek, hogy 14 év után újra ihatnak - vagy azért a torkuk az elmúlt másfél évtizedben sem maradt teljesen "szárazon"...

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszországot másolta - agrárpolitikájában is. Itt ugyan elmaradt az a fajta földosztás, melyet Leninék igyekeztek 1917-ben végrehajtani (a parasztság maguk mellé állításának szándékával) - de közös pont volt a beszolgáltatás bevezetése. A parasztságnak kötelező volt ingyen beadni a termést az álamnak (elvben ebből jutott volna a városiak és a hadsereg élelmezésére).

 Kun Béláék megint hamar megtapasztalták, hogy néhány rendelet kiadása önmagában kevés - ezért ebben a témában is készítettek pár propaganda-plakátot.

A kommunizmus eszménye a közvetlen árucsere volt - ha a parasztok beadják terményeiket - akkor a város ellátja őket a szükséges iparcikkekkel (csizma, ruhanemű, szerszámok stb.).

A plakát szép, a színek élénkek, a hangulat szinte vidám. Grafikailag nincs túlbonyolítva.

Itt már eltűntek az élénk színek - a borongósabb hangulatot a képi világ is tükrözi.

A fő motívum a képen ülő, szemmel láthatóan jól élő paraszt-pár szembe állítása a lesoványodott, éhező városi munkásokkal. Racionális érvelés - és már-már szinte könyörgő hangvétel.

Ez a kép maga a segélykiáltás: nem szorul bővebb magyarázatra. A színek: sötétbarna és fekete.

(Az élelmiszer-hiány olyannyira jellemezte a Tanácsköztársaságot, hogy a korszakot hívták ironikusan "gersli-demokráciának" is).

Grafikai érdekessége, hogy az elkeseredett asszony (vélhetően városi proletár) kukorica-tábla előtt áll, márpedig kenyeret nálunk elsősorban búzából (esetleg rozsból vagy árpából) szokás sütni. Természetesen kukoricából is lehet kenyeret / kását készíteni - főleg gabona-hiányos időkben...

A Szabad Demokratát Szövetsége 1988-ban alakult és 2010-ben még indított jelölteket a választásokon.

A magát liberálisként definiáló párt másfél évtizedig a hazai közélet fontos szereplője volt: többször kerültek kormányra és adtak minisztereket.

A következőkben választási plakátjaikból nyújtok át kronologikus válogatást.

1990

A rendszerváltás egyik ikonikus plakátja. "Minimál" grafika, egyszerű nyomdai kivitelezés. Fent a jelkép (a nemzeti színű madár), alatta pedig három erős szó, nagy betűkkel.

A jobboldali plakáton már feltűnik a kék, mint a pár meghatározó színe. A politikában divat jeles történelmi alakok idézeteit felhasználni. Érdekes, hogy Berzsenyi Dániel a költészetben inkább konzervatívként lett elkönyvelve.

Látszik, hogy a párt valóban a szabadság fogalma köré csoportosította mondanivalóját. Azért a nemzeti háromszín is megjelenik mindkétszer.

A párt klasszikus, háromszavas szlogenjéhez neveket is párosítottak: három szó - három név. A szín kék, a reménykedő értelmiségiek mosolyognak.

1994

Az 1990-es plakát egyik kulcsfigurája volt Pető Iván, a párt akkori egyik vezetője. Itt még az inge is kék...

Ez is klasszikus formátum: egyik oldalon a helyi (amúgy országosan ismert) jelölt, a másikon (kisebb méretben, fekete fehérben) pedig a miniszterelnök-jelölt. Még szlogenszerűen felsorolt program-szerűség is jutott a lapra: szociális és "érzelmi jellegű"' ígéretek egymás mellett. 

1994-re a párt új "kirakat-arca" Kuncze Gábor lett, a "bajszos, vidéki ember", némi humorral megspékelve. Konkrét ígéretek itt nincsenek - gyermek van. Egyfajta jóságos apa-nagybácsi-Mikulás-figura a főszereplő.

Újabb klasszikus koncepció: híres emberrel összekötni jelöltünket. A nemzet Bálint gazdáját, a kiváló kertészmérnököt mindenki ismerte a '80-as évek óta, a TV Ablak című péntek délutáni műsorából.

1998

Négy év kormányzás után - Horn Gyulával koalícióban, a Bokros-csomag reálbér-zuhanása után - nem volt olyan könnyű kampányolni. A szlogen ezért is kettős: "Még nem jött el a Kánaán, de jófelé haladunk, szeretnénk a hatalomban maradni."

Egyre erősebb a kék szín használata. Az arcok még mindig ugyanazok, a helyi jelölt pedig egy keresztény lelkipásztor.

2002

Ellenzékben sokkal könnyeb kampányolni. A 2002-es plakátok főleg a kormány hibáira / árnyoldalaira hívták fel a figyelmet.

A plakáton a klasszikus képi formátum ("ne szólj, ne láss és ne  beszélj") kombinálódik a naranccsal - a Fidesz jelképével. Alul az átlagemberek mosolyognak.

Egy kép - amihez nem kell sok magyarázat. A javaslat: foci helyett inkább egészségügyre költsük a közpénzt.

Ez már szinte erős: a politikai ellenfél (a regnáló miniszterelnök) megszólítása tegezve, a keresztnevén. nagy betűk, domináló kék szín.

Hogyan lehet egy - a politikai ellenfélről készült - fotót felhasználni a kampányban. A mondanivalót a két beállítás hasonlósága és különbsége próbálja elmondani.

A párt egyik fő programpontja - ezúttal erőteljes képi humorba ágyazva. A párt fő arca mosolyog - és kézben tartja a fő üzenetet.

Egy kevéssé ismert plakát - érdekes mondanivalóval. A képen látható másik személy Csurka István, a MIÉP elnöke. A MIÉP 1998 és 2002 között parlamenti párt volt: elvben ellenzéki, de gyakran a kormánnyal együttműködő. Erre utal szerepeltetése - narancssárgában...

 2006

Négy év kormányzás után kellett megint elállni a kampány-ötletekkel.

Egy ikonikussá vált kép: a mosolygó kisfiú mellé nem is kellenek politikus-arcok. A kék színt most a sárga dobja  fel kicsit.  

Azért lehet, hogy "Kovás Pisti" önmagában kevés lesz - így kitették mellé a "jóságos apa-nagyapa-Mikulás" "politikus bácsit" is.

Itt feltehetően már az első forduló utám járunk: "Kovás Pisti" már nem csak mosolyog, hanem kifejezetten örül.

Kiderült, hogy lehet SZDSZ-plakátot készíteni kisfiú nélkül is. A liberális kifejezés a hangsúlyos.

2010

Ebben az évben már csak nagyon-nagyon elvétve lehetett SZDSZ-plakátokkal találkozni. A párt "leamortizálódott", gyakorlatilag meg is szűnt. Pár "utolsó mohikán" akadt még.

Megfáradt, szomorú értelmiségi arc. A grafika klasszikusan felismerhető: kék mezőben a három madár. Nincs már szó adóról, kórházról stb: Egy szép bíztatás - amiben talán a képen látható férfiú sem hitt már: "Itt a tavasz."  

Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság rövid és különös fejezete volt történelmünknek. Egyszerre jellemezte erőszak és messiásvárás.

Különös - és talán kevéssé ismert - fejezete volt az alkoholtilalom. Erről hoztam most néhány plakátot.

A Forradalmi Kormányzótanács március 21-én alakult meg - és azonnal, második rendeletével megtiltotta bárminemű alkohol fogyasztását és árusítását. A lakosságot erről a helyi iránytó szervek (pl. direktóriumok) falragaszok útján is igyekeztek tájékoztatni. Ezt pl. Sopronban tették ki - ami tipikus szőlész/borász vidék...

A szöveg ugyanaz (erősen fenyegető!)- de a helyszín és a kibocsátó szervek mások. Vélhetően az Alföld népének készült. 

Kun Bélák sejtették, hogy pusztán a rendelet kibocsátása és a fenyegetőzés kevés lesz a sikerhez - ezért igyekeztek győzködni is. Igyekeztek a józan észre hatni. Eszményük az "öntudatos proletár" volt.

Persze hamar felismerték, hogy a kép erősebb lehet, mint a puszta szavak. A főszereplő leginkább parasztember lehet. A csontváz-figura már a középkori ábrázolásokban is felbukkant.

Ez a plakát már kifejezetten a politikával köti össze az ösztönzést. A vörös csillag a "proletárhatalom" és a megvalósuló fényes jelen / jövő jelképe. Megint felcseng a keresztény kultúrkör: a feltámadás eszméje. Kifejezetten "erős" a képi megvalósítás.

Itt összekapcsolódni látjuk a társadalmi / erkölcsi problémákat. A "főszereplő" férfiút (munkás vagy paraszt?) várja szegénységben tengődő családja (soványka kisfiú, síró kislány) - ám ő egyre "kapatosabban" hajlik rá, hogy a házastársi hűség helyett a "fizetett szerelmet" válassza.

A végére egy már-már "szürrealisztikus" képet hagytam. Itt is a meglehetősen férfias arcú feleség (karján csecsemővel) igyekszik visszatartani férjét. A férfi talán elitta a család összes pénzét és most öngyilkosságra készül - de lehet, hogy arra van szó: bódultan már nem tud vigyázni rá, hová lép.

A mozdony persze lehet magának a fenyegető halálnak a szimbóluma - rajta tűnik fel a témában "közkedvelt" halálfej-szimbolika.

A két utóbbi kép közös jellemzője még, hogy a pozitív szereplőket (kisfiú, feleség) vörös kendő jelöli!

Amikor 1906 körül a nagyhatalmak haditengerészetei elkezdtek "dreadnought" típusú (teljesen páncélozott, csupa nagy ágyúval felszerelt) hadihajókat vízre bocsátani, akkor az admirálisok szeme előtt olyan korszak képe sejlett fel, amikor tengeri csaták - és így a világ feletti uralom - sorsát egyre nagyobb méretű "páncélos szörnyek" (csatahajók, cirkálók, nehézcirkálók, csatacirkálók) összecsapásai döntik el. Az egyre nagyobb űrméretű és egyre messzebbre hordó lövegeket (párosával vagy hármasával) forgó lövegtornyokban helyezték el.

Aztán sok minden másként alakult. Az I. világháború négy esztendeje- több kisebb összecsapás mellett - mindössze egyetlen nagyobb tengeri csatát hozott (jütlandi csata,1916 május/június) a brit és a német haditengerészet között. Véres csata volt, hajók elsüllyedésével, megrongálódásával, sok tengerész halálával - de igazából semmit sem döntött el. A hatalmas német haditengerészet előtt és utána a kikötőkben rostokolt - az évtizedek költségvetését felemésztő flotta pedig 1918 után az antenté lett.

Ennek ellenére a nagyhatalmak a két világháború között arra törekedtek, hogy még hatalmasabb és erősebb hajókat bocsássanak vízre.

 A II. világháború - különösen a Csendes-óceánon - már több felszíni összecsapást hozott, de a legfontosabban, mely a fordulópontot jelentette (Midway, 1942. június) a csatahajók nem is látták egymást, mert az anyahajókról felszálló repülőpgépek bombái hozták meg a döntés - az amerikaiak javára.

Ebből az érdekes korszakból hoztam most négy példát - négy, valóban óriási csatahajó és eltérő sorsuk leírását.

A francia flotta büszkesége volt a Richelieu. Látható különleges építése: fő lövegtornyait (380 mm-es ágyúkkal) mind az első fedélzeten helyezték el. 248 méter hosszú volt, 47 ezer tonna vízkiszorítású, 30 csomóval tudott "száguldani". 1670 tengerész szolgált rajta, akik "kaptak még" 9 db. 152 mm-es löveget is.

 Építését akkor fejezték be (1940 nyarán), amikor a németek lerohanták Franciaországot. A következő két évet Dakarban (a francia gyarmati Afrikában), majd 1942-ben csatlakozott a szövetségesekhez és a brit csendes-óceáni flottacsoportba beosztva kísért útjaikra repülőgép-anyahajókat. Itt szolgálta végig a II. világháborút.

A Richelieu-nál sokkal nagyobb hírnévre tett szert a német Bismarck - pedig annál sokkal-sokkal kevesebb harci cselekményben vett részt. A náci Kriegsmarine büszkesége kicsit hosszabb volt (250 méter), kicsit lassabb (29 csomó), de nagyobb vízkiszorítású (51 ezer tonna).

Döbbenetes fegyverzettel látták el (8 db 380 mm-.es ágyú, elől-hátul két-két toronyban), melyeket 12 db (!!!) 150 mm-es "melléklöveg" támogatott.

A 2000 fős legénységgel ellátott hajó, mindössze egyetlen, igazi utat (!!!) tett meg. 1941 májusában - még a Szovjetunió megtámadása előtt - Hitler kiküldte az Atlanti-óceánra. Ugyan egy néhány perces tűzcsapással elsüllyesztette a nem elég erősen páncélozott Hodd csatacirkálót, de az őt felkutató brit flotta végül elsüllyesztette.

Ezt brit repülők sikeres támadása ette lehetővé, akik torpedóval súlyosan megrongálták kormányművét. Azaz a csillagászati összegekbe kerül csatahajó vesztét végül is, hozzá képest "fillérekbe" kerülő, lassú, kétfedelű (!!!) bombázók okozták.

A II. világháború lett a fordulópont, amikor az USA haditengerészete lett a leghatalmasabb a világ óceánjain. Elmondhatjuk, hogy az Iowa - és az osztályába tartozó többi hajó - lett az, melyekkel a csatahajók elértek fejlődésük csúcsára.

Igen hosszú hajó volt (270 m), minden szempontból hatalmas (56 ezer tonna vízkiszorítással), de így is elérhette a 32 csomós sebességet. Három fő lövegtornyában (elől kettő, hátul egy) összesen 9 db. 406 mm-es (!!!) ágyút hordozott. A modern kor követelményei szerint majdnem 130 (!!!) légvédelmi gépágyút kapott.

A háború alatt építették, így 1943-ben kezdte meg szolgálatát. Előbb az Atlanti-óceánon kísért konvojokat, majd 1944-45-ben a Csendes-óceán csatáiban vett részt.

A típus sikerességet jellemzi, hogy a világháború után sem bontották szét: 1951-től részt vett a koreai háborúban, sőt 1984-1990 között (!!!) a Perzsa-öbölben járőrözött!

A japán császári haditengerészet döntött úgy, hogy megépítteti minden idők legerősebb csatahajóját. Ez lett a Jamato. Kicsit rövidebb volt ugyan, mint a nála fiatalabb Iowa (263 m), de egészen döbbenetesen 71 ezer tonna vízkiszorítással bírt. A hatalmas hajón 2500 tengerész szolgált és csak 27 csomót tudott elérni.

Az összes több ismertetett hajónál nagyobb űrméretű, 460 mm-es (!!!) ágyúkat kapott, mégpedig kilencet (mellettük persze 9 db 155 mm-et is).

Háborús szereplése bizonyítja, hogy az elképesztő méret és a bele ölt rengeteg pénz és acél, korántsem tették csatát vagy háborút eldöntő fegyverré.

1941 decemberében kezdte meg szolgálatát. A fentebb már említett 1942 nyári midway-i csatában természetesen ő lett a zászlóshajó - de semmilyen szerephez nem jutott (nem kerültek közelebb az amerikai hajókhoz 150 km-nél...).

1943/44-ben csendes-óceáni szigetek között cirkált - igazi harci feladat nélkül...Jellemző, hogy felszíni célpont ellen először egyáltalán 1944 októberében (!!!) lőtt először ágyúival. Süllyesztett el ugyan kisebb amerikai rombolókat - de a Leyte-öbölben vívott csata így is megsemmisítő amerikai győzelemmel zárult.

1945 áprilisában még elküldték egy utolsó, értelmetlen küldetésre Okinawához - ahol is amerikai repülők elsüllyesztették. Legénysége zöme hullámsírba szállt vele.

Amikor a bombázó repülőgépekre gondolunk, elsősorban a XX. század eseményei jutnak eszünkbe (London, Drezda, Tokió stb.). Ám már az első világégés során is használtak a küzdő felek olyan - többnyire két vagy három motorral felszerelt - gépeket, melyeket már kifejezetten arra a célra fejlesztettek ki, hogy az ellenfél földi célpontjait pusztítsák. Közülük mutatok most be néhányat.

Az olasz Caproni cég folyamatosan fejlesztette, mai szemmel különösnek ható, három hajtóművel felszerelt gépét. Legsikeresebb típusa talán a Ca. 3 lett. Motorjai egyenként 150 LE teljesítményre voltak képesek. Közülük kettőt a szárnyakba építettek be, egyet pedig a törzs hátuljába (!!!), mintegy "toló" jelleggel.

A duplafedeles, három függőleges vezérsíkkal rendelkező gép, mintegy 150 km/h-ra (!!!) tudott gyorsulni. Maximális felszálló tömege mindössze 3,5 tonna (!!!) volt - ebből kb. 850 kg lehetett a bombateher. A védekezésre szolgáló géppuskákat, csuklós állványon a pilóta elé építették be. Négy katona repült vele - legfeljebb 500-600 km-re.

A német Gotha cég is épített "nagyrepülőgépeket" - közülük a fenti képen az "V"-ös sorszámú látható. Szárnyaiba két, meglehetősen nagy, Mercedes-motor építettek be - egyenként kb. 250 LE-vel. A korszakban megszokott 140 km/H-s tempót tudta elérni és az olasz géphez hasonlóan 500 km körüli hatótávval rendelkezett. Ők már elértek dk-angliai célpontokat - bevetéseiket ezért utólag nevezhetjük "első angliai légi csatának" is.

Felszálló tömege 4 tonna körül mozoghatott, amiből 500 kg-nyi bombát vihetett magával. Mivel erről a gépről hiányzott az olasz repülőn használt harmadik, toló-légcsavar, így a korszak gépein megszokott orr-géppuska mellett a pilóta mögött is szereltek ilyet csuklós állványra.

Természetesen a britek sem maradhattak le! A Handley Page vállalat (akik majd a legendás Halifax-et gyártják a II. világháborúban) építette az O/100-t és továbbfejlesztett változatát az O/400-t.

A fotón jól látszik a korszak szinte összes "nehéz" bombázójának felépítése: két hosszú, nagyfelületű szárny (a jobb felhajtóerő végett), a törzshöz közel elhelyezett két motor és az orrban helyet foglaló géppuskás.

Meglehetősen erős motorokat kapott (360 LE, Rolls-Royce). Igaz, igen lassan repült (max. 120 km/H) - de teljes tömege elérhette a 6 350 kg-ot, hatótávja pedig hosszabb volt, mint 700 km.

 Zárásként még egy német típust mutatok be. Az AEG cég G.IV-es modellje a fentebb említett Gotha-hoz hasonlóan a Mercedes 260 LE-s motorjait használta. Kisebb tömege (3,6 T) miatt is gyorsabban (165 km/h) tudott repülni - viszont korlátozott hatótávolságra (.

400 kg-nyi bombát vihetett magával, védelmére pedig a "szokásos" két géppuska szolgált: egy az orrban, egy pedig a pilóta mögött.

Ez a gép segítette a Monarchia egységeinek harcát 1917-ben az olasz fronton, a nyugati fronton pedig főleg éjszaka repültek vele.