Ma, április 28-án van az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini kivégzésének évfordulója.

A bukás utolsó pillanataiban Németországba akart menekülni, de saját a saját népéből kikerült partizánok elfogták és 1945. április 28-án kivégeezték egy Dongo nevű faluban (a szeretőjével - és nem a feleségével - együtt).

Utóbb legendák terjedtek el, hogy "kincsek" voltak nála - de ha ez így is volt, elő nem kerültek...

Mussolini és más kivégzett fasiszta vezetők holttestét a partizánok Milánóban (ahonnan a fasiszta mozgalom szervezése 1919 táján elindult...) fejjel lefelé felakasztották, közszemlére tették.

Hitler a rádióból értesült a történtekről, így szigorúan megparancsolta a SS-őröknek, hogy április 30-i öngyilkossága után - benzin segítségével - égessék el holttestét.

Mussoliniés és Hitler példája bizonytja, hogy diktátornak lenni nem életbiztosítás... 

A náci Németország ellen szövetséges és győztes amerikai és szovjet csapatok 1945. április 25-én találkoztak az Elba folyónál, a Torgau nevű településnél.

Ünnepeltek.

Berlint a szovjet hadsereg foglalta el. Nyugati felébe nyáron vonulhattak be az amerikai, brit és francia csapatok.

Egy klasszikus plakát. "Elvtársak - vége van!"

Az MDF üzenete: vessünk véget a kommunista múltnak!

Az MDF vállalta a legalapvetőbb keresztény imádság némi "átfogalmazását" is!

A SZDSZ plakátja klasszikusan egyszerű.

A három férfiú közül Rajk László már elhunyt - ő tervezte a lehet-téri Vásárcsarnokot. Magyar Bálint később volt oktatási miniszter is.

Az FKGP történelmi pártként próbált meg múltjára építeni.

A KDNP legfőbb mondanivaló: Európa jó, a Nyugat jó - mi oda tartozunk!

Az MSZP által kiírt dolgozói tulajdonból akkor sem lett semmi, amikor ők kerültek kormányra 4 évvel később.

Egy szelíd plakát.

A Fidesz üzenete: fiatalság, szerelem az elaggott szovjet múlt helyett...

Erdély – akárcsak az egész Kárpát-medence – a „népek országútján” fekszik: sok-sok etnikum megfordult már itt az évezredek során. Az utóbbi mintegy kilencszáz esztendőben három népcsoport együttélése határozta meg e táj sorsát: magyarok, románok, szászok (németek). A 894/895-ös honfoglalást követően a magyarság vette birtokába Erdélyt, de ha a „kettős honfoglalás” elmélete helytálló, akkor őseink már korábban is itt élhettek. A szászok a XII-XIII. században érkeztek, a XIX. századig Nagyszeben központtal területi autonómiával rendelkeztek (Királyföld), ám a XX. században szinte mindnyájukat elűzték e földről. A románság előőrsei – amint erről alább még szó esik – a XII. század vége felé érkezhettek.

           A tisztességes történészi munkát sok minden megnehezítheti (adathiány, torzító források stb.); a legnagyobb probléma mégis talán az, ha a politika beavatkozik a történetírásba. Ilyenkor sajnos bekövetkezhet a múlt meghamisítása is. Szent István óta Erdély a magyar állam része volt és ez akkor is így élt a magyarság tudatában, amikor a török hódítás miatt egy időre létrejött az Erdélyi Fejedelemség, utóbb pedig a Habsburgok jogi értelemben külön tartományként kezelték. A XVIII. században azonban – nem függetlenül a török korszak pusztításaitól – alapvető változás történt: a románság vált Erdély legnépesebb etnikumává. Ők kezdetben csupán egyenlő jogokat követeltek a régebbi lakókkal, de a nacionalizmus XIX-XX. századi hulláma során előbb a terület feletti hatalom megszerzésének, majd pedig a románok által lakott többi területtel (Ó-Romániával) való egyesülésnek a vágya és terve fogalmazódott meg. Az első világháború és a hatalmi viszonyok ezt követő megváltozása tette lehetővé e tervek megvalósítását, Nagy-Románia létrejöttét.

Amikor egy-egy népcsoport bejelenti igényét egy régió birtoklására általában nem elégszik meg a többségi elvre történő hivatkozással. Ilyenkor szokott előkerülni a történeti érv: „mi voltunk itt régebben.” A XVIII. században még különben sem nagyon élt az etnikai elv, ezért erdélyi román (elsősorban görög-katolikus egyházi) értelmiségiek megalkottak egy elméletet, amivel azt kívánták bizonyítani, hogy ők már a magyarság érkezése előtt ott éltek, sőt tulajdonképpen ők Erdély őslakói.

 Ókori forrásokból egyértelműen tudjuk, hogy Krisztus születése táján a dákok lakták Erdélyt. Őket a rómaiak Kr.u. 104-107 táján Traianus császár vezetésével legyőzték, országukat meghódították és létrehozták Dacia provinciát. Mivel a rómaiak latinul beszéltek, a román pedig újlatin nyelv, ezért kézenfekvőnek tűnt azt állítani, hogy a hódítók romanizálták az őslakosságot és belőlük lett a román nép, amely folyamatosan Erdélyben lakik.

Traianus hadjáratai Dacia meghódítására

A következőkben a magyar és nemzetközi történetírás feltárásai nyomán igyekszem rámutatni a dákóromán elmélet téves mivoltára és megpróbálom felvázolni a román nép kialakulásának folyamatát („etnogenezisét”) és korai történetét.

A római hódítás véres harcokkal járt Erdélyben, melynek során a dák nép komoly emberveszteséget szenvedhetett – noha azt azért nem feltételezhetjük, hogy kiirtották őket. A győztes rómaiak katonákat és civil polgárokat (zömében itáliaiakat) telepítettek be, elsősorban aranybányászat céljából. Mintegy másfél évszázadon keresztül egymás mellett élt a hódítók (városias) és a meghódítottak (falusias) civilizációja: a dákok romanizációjáról, arról, hogy ők átvették volna a latin nyelvet szó sem lehetett. 270 körül az egyre fokozó külső barbár támadások miatt a rómaiak (Aurelianus császár) kénytelenek voltak kiüríteni Daciát, latinul beszélő polgáraikat (a katonákat és aranybányászokat) pedig szervezetten áttelepítették a Dunától délre, a Balkánra.

A balkáni római provinciák Dacia kiürítése után

Érdemes megfontolni, hogy Pannonia mintegy 400 (és nem alig 170) évig állt római fennhatóság alatt, az itteni békésebb viszonyok sokkal kedvezőbb lehetőséget teremtettek az őslakosság asszimilációjára (romanizációjára) – és még itt sem tudott a római uralom összeomlása után hosszú ideig latin nyelven beszélő etnikum fennmaradni. Ha maradtak is Pannóniában latinul beszélők a hunok 405 körüli megérkezésekor, őket akkor is elsodorták a népvándorlás egymást követő viharai (gótok, longobárdok, avarok, szlávok). A 895/900-as honfoglalók már biztosan nem találtak itt senkit, aki bármiféle (új)latin nyelven beszélt volna. Összefoglalva: Daciában nem zajlott le romanizáció, de ha történt is volna ilyesmi, az esetleges romanizáltak akkor sem maradhattak volna fenn egy évezreden át.

 A román nép tehát nem Erdélyben és nem a Kr.u. II-III. században alakult ki. Akkor tehát hol és hozzávetőlegesen mikor? A Keletrómai (Bizánci) Birodalom létrejötte első századaiban uralma alatt tartotta az egész Balkánt, északi határa az Al-Dunánál húzódott. Az itt élő őslakosság részben helyi nyelveken beszélt, részben pedig görögül és latinul. A VI. században azonban megkezdődött a kelet-európai síkságról a hatalmas szláv földművelő tömegek bevándorlása. E folyamatot felerősítette, hogy 568-ban a Kárpát-medence a lovasnomád avarok kezébe került, akik hamarosan átszakították az Al-Dunánál húzódó régi római (bizánci) határt. Az avarokkal szövetséges szlávok immár akadálytalanul költözhettek a Balkánra, mely hosszú évszázadokra elveszett Bizánc számára. A szlávok elfoglaltak minden földművelésre alkalmas területet (síkságok, völgyek, medencék) így a latinul beszélő, romanizált néptöredékek számára nem sok kiút kínálkozott – ha nem akartak a szlávokba olvadni. (Az újonnan jött és régóta itt élő etnikai csoportok közti kapcsolat kezdetben nem lehetett túl fényes.) A romanizáltak részben a tengerparti (dalmáciai illetve észak-görögországi) városokba menekülhettek, részben pedig a mai Bulgária és Macedónia igen magas hegyeibe. E hegyeket a földművelő szlávok nem tudták hasznosítani, a romanizáltak viszont áttértek a juhtenyészésre. Nyelvészeti okok is biztossá teszik, hogy a román és az albán nyelv (és nép) egymással szoros összefüggésben alakult ki: nyilván kezdetben egymás szoros közelségében kellett élniük. Ez pedig csak valahol a Balkán közepén elterülő, majdnem 3000 méteres hegységekben történhetett.

Feltételezett vlach őshaza a mai Albánia vidékén

Az írott forrásokban ezek a vlach-nak nevezett hegyi pásztorok valamikor a X. században tűntek fel: nyilván akkor vették észre őket az írástudók, amikor már kellően nagy néppé váltak és sokfelé elterjedtek a félszigeten. Ez a folyamat összefüggésben áll életmódjukkal: hegyi nomádok voltak, akik együtt vándoroltak nyájaikkal. Ha az állatok és az emberek számának gyarapodása miatt szűkössé váltak a kezdeti legelők, akkor szépen odébb álltak. Évszázadok alatt így messze jutottak eredeti lakóhelyüktől. A mai napig élnek román nyelven beszélő kisebb csoportok a Balkán különféle részein, tanúsítva e szétvándorlást (és ismételten cáfolva a dákóromán elméletet). A nyájaikat védelmező vlachoknak jó harcossá kellett válniuk: a XI-XII. században többször is e szerepben tűnnek fel. Néhol a bizánciakat segítették (pl. Alexeios császárt 1094-ben); máskor viszont ellenük harcoltak: 1185-ben ők is részt vettek a Péter és Aszen vezette felkelésben, mely a Második Bolgár Birodalom megalapításhoz vezetett. Ennek következtében lényegében második államalkotó népnek számítottak a bolgárok mellett.

Korai vlach területek a Balkánon

Az írott források nemcsak akkor fontosak, ha beszélnek valamiről, hanem akkor is, ha hallgatnak. Márpedig a III. és a XIII. század között (vagyis majdnem ezer éven át) egyetlen helyen sem említenek Erdélyben újlatin nyelven beszélő etnikumot. A román történészek előszeretettel hivatkoznak a mi Anonymusunkra, aki azt írta, hogy honfoglaló őseink Erdélyben a „blak” (vlach) nevű népbe ütköztek. Csakhogy Anonymusról nagyon jól tudjuk, hogy nem sok fogalma volt a honfoglalás valós lefolyásáról és arról, hogy vajon kik éltek itt akkortájt. Az történhetett, hogy az 1210 táján alkotó püspök saját korának viszonyait vetítette vissza. Ahogy arról nemsokára még szó esik, a román pásztorok éppen nem sokkal 1200 előtt bukkantak fel Erdélyben (azaz a Déli-Kárpátok belső oldalán): Anonymusnak nyilván feltűnt ez az „újdonság” és belevetett őket írásművébe.

A vlachok a forrásokban kezdetektől fogva ortodox vallásúként tűnnek fel, akik szertartásaikban az egyházi szláv nyelvet használták. Elképzelhető, hogy romanizált őseik még az ókor végén, a hegyekbe menekülés előtt felvették a keresztény hitet és bolgár hatásra váltottak szertartási nyelvet; de elvben az is, hogy a IX-X. században lettek keresztények (a bolgárok megtérítése 864-ben kezdődött). Ha a románok folyamatosan Erdélyben éltek volna, akkor a síkságokat legkésőbb 895-től uraló magyaroktól vették volna át a hitet és a szertartás nyelvet, azaz katolikusok lennének. Az ortodox hit felvétele csak a Balkánon, a Bolgár Állam kereteiben történhetett. Íme egy újabb tényező, amely egyértelműen cáfolja a dákóromán elméletet.

Tovább is mehetünk. 1020-ban II. Baszileosz bizánci császár az ohridi ortodox érsekre bízta a frissen meghódított „Bulgáriában” (ez esetben Balkánt értsük alatta) élő összes vlach lelki gondozását. Ohrid a Balkán DNY-i részén fekszik, a mai macedón-albán határnál. Nem sokkal később egy önálló vlach püspökséget is létrehoztak: valahol Észak-Macedóniában…Az Erdélyhez legközelebb eső ortodox érseki székhely a XIV. századig Szávaszentdemeter volt (a mai Szerbiában), ám a vlachok nem voltak hajlandóak elismerni ennek fennhatóságát és ragaszkodtak Ohridhoz. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy valahonnan arról a környékről jöttek, politikai értelemben pedig egykor bolgár és bizánci alattvalók voltak. 

 A történelem további fontos forrását jelentik a helynevek. Egy nép, egy adott földrajzi elemet (folyót, hegyet, várost stb.) vagy saját maga nevez el, vagy pedig átveszi annak nevét – esetleg saját nyelvéhez igazítva a hangalakot. Nos: Erdély meghatározó helynevei közül egy sem román (újlatin) eredetű, sőt kimutatható, hogy ezeket a beérkező vlach pásztorok zömmel a magyaroktól vették át. A nyelvészek az egyes hangtani változások alapján még azt is ki tudják mutatni, hogy bizonyos tájneveket a románok később vettek át, mint a szászok. Mivel az első szász csoportok II. Géza királyunk uralkodása alatt (1150 táján) érkeztek Dél-Erdélybe, 1210-ben pedig II. András már katonai alakulat kiállítását követelte a Kárpátokban élő vlachoktól (egyébként ez az első említésük a magyar okleveles anyagban) nyilván első csoportjaik a két időpont között érkeztek a Balkánról. Az első román nevű falu csak 1283-ban tűnt fel Erdélyben, ami egyértelműen utal arra, hogy eredetileg vándorló havasi juhtenyésztők voltak és csak lassan tértek át a letelepedett életmódra és a földművelésre. 1300 táján mintegy 400 falut ismerünk Erdélyben, ám közülük mindössze tízben laktak románok. Ez is egyértelműen jelzi, hogy nemrég érkezhettek és igencsak kisebbségben voltak. Ekkor még kizárólag a Marostól délre, a Déli-Kárpátokban laktak. Erdély más tájaira (pl. a Bihari-hegységbe) csak később jutottak el. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a két román állam közül az Erdélytől délre eső Havasalföld hamarabb alakult meg, mint a keleti Moldva, akkor immár a sokadik bizonyítékot találjuk arra, hogy e nép a Balkánon alakult ki, vándorlás után érkezett Erdélybe és még honfitársaik hosszú századokon át tartó beáramlása kellett hozzá, hogy többségbe kerüljenek.

 Erdély több, mint 100 éve Románia része, lakosságában egyre kisebb a magyarság és elhanyagolható a szász lakosság aránya. Romániában a dákóromán kontinuitás tanát már-már vallási jellegű buzgalommal ápolják, kételkedni benne szigorúan tilos és veszélyes. Mögötte áll az államhatalom, ezt tanítják az iskolákban, ezt sulykolják minden állampolgár (köztük az ottani magyarság) fejébe és ezt terjesztik külföldön (nem is rossz hatékonysággal). Úgy hiszem, hogy ha egy nép teljes értelmisége, tudományos akadémiája mereven ragaszkodik egy hamis tényállításhoz, akkor szellemi értelemben az az adott nép tragédiája. A román népet fosztja meg saját értelmisége attól, hogy önnön valós múltját megismerhesse. Talán akkor kezdődik el a kelet-közép-európai népek között a megbékélés, ha politikusaik és értelmiségük lemondanak a hazugságokról, nem forgatják ki a történelmet és nem használják arra, hogy viszályt szítsanak ott, ahol már nagyon ideje lenne a békés együttműködésnek.

Ma április 7-e van.

Tegnap volt a nevezetes isaszegi csata (1849. április 6-a) évfordulója. Ez volt a tavaszi hadjárat legnagyobb magyar diadala. Nagypéntekre esett: sok magyar honvéd adta életét a hazaért.

Másnap Gödöllőn haditanácsot tartottak: itt Kossuth Lajos, az ország politikai vezetője (ekkor: az OHB elnöke) felajánlotta a tegeződést a honvédség diadalmas fővezérének Görgey Artúrnak. Kettejük közt 16 év volt a korkülönbség (Kossth sz: 1802, Görgey sz: 1818).

Vajon hosszú életük további szakaszaiban eszükbe jutott-e ez a nap?

A humor fontos történelmi forrás - különösen a diktatúrák idején játszik szerepet: a szólásszabadságot kísérli meg helyettesíteni.

Az alábbi viccek az 1970/80-as évek közhangulatából adnak vissza valamit.

1. Móricka ül a dombtetőn és távcsővel erősen vizsgálódik. Időként körbe tekint.

- Mit nézel Móricka? - kérdik az arra járó falusiak.

- Állást kaptam!

- Milyen állást?

- Kapok havonta egy ezrest azért, hogy nézzem: mikor mennek ki az oroszok?

- Az nem túl nagy pénz.

- Nem, de örök állás!

2. Kohn bácsi elmegy a rabbihoz:

- Rabbi, hogyan érhetnénk el, hogy kivonuljanak az oroszok?

- Két út lehetséges fiam: a normális és a csodálatos.

- És mond rabbi: melyik ez a két út?

- A normális, ha leszáll Mihály arkangyal és lángoló karddal kikergeti őket.

- És a csodálatos?

- Ha maguktól kimennek.

1989 óta már a kilencedik parlamenti választást fogják tartani hazánkban 2022. április 3-án. 2012-ben alapvető módosítások történtek a rendszerben. 2012 előtt 386 mandátum került kiosztásra: a többség (210) területi és kompenzációs listákról, a többi (176) pedig egyéni választókerületekből. A választás kétfordulós volt: egyéni mandátumot csak akkor tudott egy jelölt már az első fordulóban megszerezni, ha a leadott voksok több, mint 50%-át magkapta. A második fordulóba a legjobban szerepelt három jelölt jutott be. A 2014 óta „használt” rendszerben a mandátumok többsége már egyéni körzetekben kerül kiosztásra (106, a 93 listással szemben) és a választás csak egyfordulós. Mivel az egyéni választókerületek száma jelentősen csökkent (176 à 106), ezért a kerületek határai is átszabása kerültek.

Az 1994-es választás eredménye

1.Jelen munkához a hazánkban 1994 és 2006 között tartott négy parlamenti választás eredményét vettem alapul. Az 1990-es választást sok szempontból rendkívülinek minősíthetjük, ahol az állampolgárok még nem elsősorban a bal-jobb szembenállás szerint voksoltak. (Egy még teljesebb – remélhetően egyszer elkészülő – elemzésből természetesen 1990 (és 2010) sem hiányozhat majd).

 2. Alapvetőn a „baloldal” és a jobboldal” kifejezéseket / „tömbösítést” használtam. Tisztában vagyok a fogalmak pontatlanságával, a pártok „irányváltásaival”, mégis kérem az olvasókat, hogy engedjenek meg számomra ennyi leegyszerűsítést!

 3. Az 1994-es SZDSZ győzelmeket jobboldali győzelemként könyveltem el. A liberális párt a választások után koalícióra lépett MSZP-vel, mégis hibát követnénk el, ha a ’90-es évek első felének SZDSZ-szavazóinak többségét a baloldalra sorolnánk be. Ekkor ugyanis még az 1989 táján kialakított antikommunista retorika tartotta nagypárti státusban ezt a mozgalmat. Ezt bizonyítja, hogy míg 1994-ig stabilan 20% fölötti arányú állampolgári támogatással bírtak, addig a Horn-kormányba való belépésük után a 4-7%-os szintre zuhantak vissza.

 4. Mivel ez egy szigorúan történelmi tárgyú blog, ezért nem állt szándékomban a jelenhez közelebb hatolni, Ezért (is) álltam meg 2006-nál.

A 1998-as választás eredménye

Az elemzés módszere igen egyszerű: azt vizsgáltam, hogy a számba vett négy parlamenti választáson (1994, 1998, 2002, 2006) az egyes választókerületekben mely párt (még inkább: melyik politikai oldal) szerezte meg a mandátumot. Ennek megfelelően soroltam be az egyes választókerületeket „baloldalinak”, illetve „jobboldalinak”. Nyilvánvaló, hogy hazánk valamennyi településén és minden egyes választókerületében (hisz ezek lélekszáma több tízezer volt) minden nagy politikai közösségnek éltek hívei. Mégis, négy választás már elegendő, hogy az esetek többségében megállapíthassuk, egy adott földrajzi térség lakosai közt mely tábor szimpatizánsai alkottak ezekben az években releváns többséget.

            Ezt kiegészítendő, számba vettem azokat a választókerületeket is, ahol valamelyik párt 2006-ban már az első fordulóban mandátumot szerzett, azaz jelöltjei már akkor meg tudták szerezni a leadott voksok több, mint 50%-át.

            Összesen 42 olyan választókerületünk van (ez az összesnek 24%-a), ahol 1994-2006 között mind a négyszer a szocialisták győztek (ebből 26-ban 2006-ban már az első körben mandátumot szereztek). Ezek a régiók a leginkább elkötelezett bástyák, némi túlzással itt az MSZP-nek még kampányolnia sem kellett ezekben az években.

            A 32 fővárosi választókerületből összesen 17 (vagyis több, mint a fele) tartozott ide: Észak-Buda, Észak- illetve Dél-Pest (egykori) ipari/lakótelepi régiói. A teljesség igénye nélkül további elkötelezett szocialista térségek: Baranyában Pécs három választókerületéből kettő, valamint Komló; a Sajó menti, borsodi iparvidék összesen öt választókerülettel (mind a nyolc első körös mandátum 2006-ban); Dunaújváros, Tatabánya, Kisbér, Salgótarján, Hatvan, Heves.

           Ezt kiegészíti két további olyan választókerület, ahol a jobboldal még soha nem tudott győzelmet aratni: Belváros-Lipótváros és Szerencs.

            Létezett további 42 olyan választókerület, ahol a baloldal négy alkalomból legalább háromszor győzelmet tudott aratni. Ezek azok a helyek, ahol a jobboldal szinte csak rendkívüli körülmények között (jellemzően 1998-ban vagy 2002-ban) tudott helyi sikert elérni, de a lakosság itt is inkább a szocialistákat favorizálta.

            Ide tartozott, többek között – ismét a teljesség igénye nélkül – tíz fővárosi választókerület (jellemzően Pest belső kerületei és pár kertvárosiasabb rész); három miskolci, két szegedi és egy székesfehérvári választókerület, (mind a hat 2006-ban első körös szocialista mandátum); öt választókerület a fővárost körülölelő agglomerációban; észak-dunántúli iparvidék; valamint nehezebb sorsú régiók Magyarország keleti felén (pl. Mezőtúr, Orosháza, Tiszavasvári).

            Ha az eddigiekhez hozzávesszük Szentest és Makót, ahol az MSZP – a korábbi választásokhoz képest némileg meglepően – szintén már az első körben mandátumot szerzett 2006-ban, akkor azt láthattuk, hogy 88 választókerület (ez az összes 176-nak pontosan a fele) sokkal inkább húzott balra, mint jobbra irányba. 

2002: első fordulós győzelmek

A másik oldal felé fordítva figyelmünket: mindösszesen 19 olyan választókerületünk volt (az összesnek 11%-a), ahol az MSZP még egyetlen egyszer sem szerzett mandátumot. (Fontos megjegyezni, hogy 1994-ben, szinte mindenhol ők győztek).

           Ide tartozik, többek közt, négy jómódú budai városrész; az Alföldön Hódmezővásárhely egyetlen és Kecskemét két választókerülete; több, nyugat-dunántúli vidékünk, melyek szomszédosak Ausztriával (Kapuvár, Sopron, Kőszeg, Körmend), valamint néhány további kisebb elszórt tömb: Mohács, Szob (a Dunakanyar), Bonyhád, Lenti, Zalaszentgrót.

            Olyan választókerületünk 49 akadt, ahol a baloldal csak egyszer tudott mandátumot szerezni, vagyis ezek a vidékek is inkább a jobboldal mellé tették az X-t. Az Alföldön elsősorban a Duna-Tisza-köze (Bács-Kiskun megyében, illetve Pest megye déli részén) és Debrecen sorolható ide (de pl. Szarvas is); Nyugat-Nógrád; több dunántúli megye (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Veszprém, Somogy, Tolna) majdnem teljes egészében. Ide sorolhattuk ÉK-Magyarország több, kifejezetten szegénynek számító régióját is (Abaúj, Zemplén, Matyóföld, Mátészalka, Fehérgyarmat).

           E fenti két utolsó csoportba összesen csak 68 magyar választókerület tartozik, ez a 176-nak valamivel kevesebb, mint 40%-a.

2002: végeredmény

Az eddig elmondottak során is szóba került már, hogy a ’90-es évek során hazánkban is egyre inkább nagy „választói tömbök” alakultak ki. Egyre kevesebb párt tudta megszerezni az induláshoz szükséges ajánlószelvényeket, egyre kevesebb jelölt szerepel az egyes szavazócédulákon, így mind több választókerületben dől el a mandátum sorsra már az első fordulóban. Természetesen ez leginkább azokban a térségekben lehetséges, ahol az egyik tábornak a támogatottsága, a másiknak pedig az elutasítottsága különösen erős. Igyekeztem e választókerületeket – ismételten a teljesség igénye nélkül – körülhatárolható földrajzi régiókba rendezni.

            Az MSZP legerősebb bázis-régiói a következők voltak: Észak- és Dél-Pest összesen 10 választókerülete; a borsodi iparvidék 8 (a földrajzilag kapcsolódó Tiszavasvárival együtt 9) választókerülete; az észak- és a dél-dunántúli bányász-vidékek 5 választókerülete (Tatabánya, Pécs, Komló); 3-3 választókerület a Közép-, illetve a Dél-Alföldön; Heves megye déli része és több nagyváros.

            A jobboldalt / Fideszt jelentős mértékben támogatta az Észak-nyugat- és a Nyugat-Dunántúl lakossága (a földrajzilag valamelyest ide kapcsolható régiókkal együtt 13-14 választókerület); az Alföldön a Duna-Tisza-köze és a Hajdúság összesen mintegy 8 választókerülete; valamint néhány további észak-kelet-magyarországi és pár elszórt alföldi választókerület.

            Az MSZP 2006-os győzelmében jelentős szerepet játszott az a 26 választókerület (ez az összes 176-nak a 15%-a), melyek 2002-ben még a Fideszt választották, de utána átszavaztak. Érdekes, hogy ezek közül 19 korábban egyáltalán nem számított baloldali jellegűnek. E 26 választókerület közül mindössze 6 található a Dunántúlon; azaz ekkor a szocialisták elsősorban az Alföldön tudták időlegesen honfitársaink egy részét maguk mellé állítani.

2006: első fordulós győzelmek

Zárásként hadd vonjak le néhány tanulságot a fentiekből.

 1. Az MSZP-nek (és az SZDSZ-nek) az egyéni választókerületek mintegy feléért nem kellett különösebb harcot vívniuk, kampánnyal pedig ennél többet is tudtak szerezni. Azaz támogatottságuk nem korlátozódott bizonyos, jól körülírható rétegekre, évtizedek alatt erősen beágyazódtak a magyar társadalomba.

2. A szocialista kormányok legfőbb bázisa Budapest volt. A nagyvárosok baloldalisága világjelenség, a szociáldemokraták már a két világháború között is jól szerepeltek Budapesten. 1956-ban a főváros népe hősiesen küzdött a zsarnokság ellen, így a kádári politika kiemelten törődött velük. Állami lakásépítés, jobb ellátás, beruházások, az ipar további felduzzasztása. Budapest leginkább baloldalra szavazó részei azok, ahol a bezárt gyárakat és a nagy lakótelepeket találjuk, de szinte az összes többi kerület is mögöttük áll. A főváros ilyetén vonzása kiterjed az agglomeráció több településére is: sok itteni lakó is a nagyiparban talált megélhetést 1989 előtt.

 3. Vidéken a fővárosival hasonló helyzetet figyelhetünk meg: az egykor virágzó bányász/kohász, nehézipari régiók maradtak meg szocialista fellegváraknak, melyekre 1990 előtt kiemelten figyeltek, azóta viszont lakóik a túlélésért küzdenek. (A Dunántúlon a Mecsek, illetve Tatabánya tágabb régiója (és Dunaújváros); a Dunától keletre pedig a Sajó vidéke, Kelet-Nógrád és Heves). Hadd ismételjek meg egy szót még egyszer: bányászat. Nehéz, embert próbáló munka. 1989 előtt hazánkban rengetegen szálltak le nap, mint nap a tárnákba, és részesültek ezért valamelyes anyagi és társadalmi megbecsülésben – 1989 után a bányák bezártak, a munkalehetőségek eltűntek, csak a „szép múlt” emléke maradt.

 4. Hozzávetőleg Miskolctól Szegedig húzódik egy észak-dél irányú, a baloldalra szavazó sáv Kelet-Magyarországon, ami arra enged következtetni, hogy egykor elsősorban a mezőgazdaságból élő régiók is helyzetük romlásaként élhették meg az 1989 utáni éveket.

 5. Számtalan olyan nagyvárosban is a szocialistáknak állt a zászló, ahol a várost körülvevő régió egyébként inkább jobbra húzott (csak példaként: Székesfehérvár, Veszprém, Nyíregyháza, Kaposvár). Ez megerősíteni látszik az 1989 előtti ipartelepítés és lakótelep-építés összefüggését a szocialistákra való szavazási hajlandósággal.

 6. Bár hazánk kis ország, mégis megfigyelhetjük a szavazói tömbök egyfajta – sok más tényező által is „mozaikosra színezett” – nyugat-keleti megoszlását. A Dunántúl – a két egykori bányász-régiót és a nagyvárosok szocialista befolyásoltságát nem feledve – elsősorban a jobboldalt támogatta. Itt valamelyest magasabb az életszínvonal és mindig is jobban érezhető volt a nyugati világ kulturális vonzása.

 7. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az életszínvonal a nem determinált automatikusan valamelyik oldal támogatására. Generációk váltják egymást, de vannak olyan kulturális gyökerek, melyek akár száz évnél régebb óta is hatnak.

     Szép számmal találunk olyan régiókat, ahol a több évszázados paraszti hagyományok (mely az önállóan művelt kistulajdonon alapult) és a régi „függetlenségi / kurucos” mentalitás ma is hatnak. A Duna-Tisza-közének lakói és Debrecen nyakas cívisei (akárcsak a fent már említett zalai és vasi honfitársainak) egyaránt szívesebben adták voksukat jobboldalra. Ugyanarra szavazott az ország leggazdagabb lakóinak (a budai hegyvidék lakosságának) jelentős része, mint kifejezetten szegény régiók is: a Miskolctól észak-keletre fekvő tájak (Abaúj, Zemplén) és Nyíregyházától keletre élők.

2006: végeredmény

Összességében úgy tűnik, hogy bár az embert számtalan tényező befolyásolja szavazata leadásakor, de 1994 és 2006 között a magyar állampolgárok némiképp a „visszapillantó tükörből” szavaztak. Azaz: nem elsősorban annak alapján adták le voksukat, hogy egy adott kormány hogyan tette a dolgát vagy melyik párt milyen programmal állt elő – hanem a múlthoz való viszonyuk alapján. Akik számára az 1945 és 1989 közötti évtizedek emelkedést okoztak (pl. ipari munkásokká váltak, lakást kaptak stb.), azok inkább voksoltak a baloldalra – míg azok, akik számukra / családjuknak sérelmesnek élték meg az 1989 előtti évtizedeket („kollektivizált” parasztság, egykori középosztály stb.) inkább a jobboldalra.

            Hadd ismételjem meg: kifejezetten történelmi-szakmai blog révén tudatosan nem léptem túl időben 2006-on. 2010-ben már nagyon eltérő eredmények születtek (a baloldal jelentős felmorzsolódása révén), 2014-től pedig teljesen máshol húzódnak az egyéni választókerületek határai, ezért az összehasonlítás leginkább sokkal mélyebb „adatmélység” feltárásával (akár szavazókörig „lehatolva”) lenne lehetséges.

A nácizmus és a kommunizmus elvben a politikai paletta egymástól legtávolabbi végén helyezkednek el (szélsőjobb vs. szélsőbal).

Híveik (különösen 1939 előtt és 1941 után) egymást éles ellenfelekként gyűlölték. Sőt: fontos, hogy a XX. század során legitimációjukat kölcsönösen általában az egymás elleni „harcból” merítették. Hitlert nagyon sok német (és nem csak német) ember azért támogatta, mert úgymond „ő menti meg Európát a bosevizmustól” – Sztálint és a kommunistákat pedig sokat azért tartották támogatandónak, mert ők küzdöttek a nácizmus ellen.

Mindezek ellenére a két ideológia, de főképp a két rendszer számtalan párhuzamot mutat. A legfontosabb az emberi élet, az emberi személy méltóságának teljes lerombolása, az emberi létezés teljes dehumanizálása volt.

 E posztban néhány – mások által már párhuzamba állított – propaganda-plakátot szeretnék röviden bemutatni – a két, ember-ellenes diktatúra közti látványos párhuzamokat kiemelve.

A nácik közismert köszöntése volt (az olasz fasisztáktól átvéve, akik pedig a római legionáriusok utódainak akarták magukat tartani) a nyitott tenyérrel feltartott jobb kéz. A német plakát szavazásra (nem pártok közül való választásra!) buzdít: a Te igened a Führernek”: egy kéz, mely nemrég törte szét a rab-bilincset (ami egyébként elsősorban baloldali, forradalmi szimbólum volt). A népnek tehát egyetlen dolga van: engedelmesen követni a „vezért”.

A szovjet párhuzamos kép szövege: „Nagyszerű munkával – teljesítsd a tervet!” Itt nincs szó holmi „voksolásról”: a lényeg a terv teljesítése. Az ember – gép.

A fiatal, izmos, öntudatos munkás – természetesen a kellő pártjelvényt viselve! – mindkét rendszer kedvenc „példaképe” volt. A póz azonos, a zászló színe természetesen mindkét helyen a vörös! Ráadásul elvárás a belépés az adott, ideológiailag elkötelezett szervezetbe (rohamosztag – párt – ifjúsági szervezet).

A lesújtó ököl szintén közös szimbólum. („Az erőszak a megoldás!”) A náciknál: „Állítsd meg a korrupciót azzal, hogy a nácikra szavazol!”. Ahogy egy egyetemi tanárunk mondta: a többpártrendszerek történetében még nem volt párt, melynek programjában ne szerepelt volna a korrupció megszüntetése… Persze a náciknál a „korrupció” bírálata nem szó szerint értendő: inkább a demokrácia elvetése ez: veszekedő, önérdektől vezérelt politikusok – szemben a mi „erkölcsös és tiszta mozgalmunkkal”.

A kommunista ideológiában természetesen a fizikai munkás erős (vörös!) keze fékezi meg a pénzt megszerezni kívánó gonosz tőkéseket!

A mosolygós kislány-arcokban rejlő propaganda-lehetőséget sem kívánta egyik diktatúra sem kihagyni.

A nácik egyszerűen közölték: minden 10 éves lépjen be hozzánk! (A csak fiúknak szervezett Hitlerjugend párjaként létezett a lányok számára kiatalált BDM („Német Lányok Szövetsége”)

A szovjet plakát szövege („az én boldogságom a sikeredtől függ”) elsősorban tanulásra buzdít. (Lásd: „jó tanulással legyünk a szocializmus építői” c. szlogen).

Természetesen nem maradhat ki a személyi kultusz sem – amikor a jóságos, kedves vezér mosolygó kisgyermekeket ölelget.

A német szöveg („Gyerekek, mit tudtok a Führer-ről?”) már-már eszembe juttatja gyermekkorom „nagyszerű” vetélkedőit: „Ki tud többet a Szovjetunióról?”

A szovjet plakáton a gyermekek (természetesen úttörő-egyenruhában!) virágcsokorral köszönik meg Sztálinnak a „boldog gyermekkort”! Ha az embernek az ukrajnai éhínségben (1931/32-ben) éhen halt vagy a gulágra hurcolt gyermekek jutnak eszébe, akkor mindjárt másként cseng a „Sztálin” és a „boldog gyermekkor” szavak egymás mellé tátele…

A korszak divatjának megfelelően persze a német és a szovjet kislányok hajában is óriási fehér masnit látunk.

Végezetül egy kérdés merült fel bennem: vajon a két rendszer propagandistái tudatosan másolták egymást („csentek” egymástól ötleteket); illetve ha bárkinek is eszébe jutott, hogy saját rendszerének plakátja mennyire hasonlít az elvben ellenkező diktatúra képi világára, akkor vajon tovább gondolta-e: nem csak felszíni, hanem lényegi is a párhuzam a két ember-ellenes diktatúra között?