Ma április 7-e van.

Tegnap volt a nevezetes isaszegi csata (1849. április 6-a) évfordulója. Ez volt a tavaszi hadjárat legnagyobb magyar diadala. Nagypéntekre esett: sok magyar honvéd adta életét a hazaért.

Másnap Gödöllőn haditanácsot tartottak: itt Kossuth Lajos, az ország politikai vezetője (ekkor: az OHB elnöke) felajánlotta a tegeződést a honvédség diadalmas fővezérének Görgey Artúrnak. Kettejük közt 16 év volt a korkülönbség (Kossth sz: 1802, Görgey sz: 1818).

Vajon hosszú életük további szakaszaiban eszükbe jutott-e ez a nap?

A humor fontos történelmi forrás - különösen a diktatúrák idején játszik szerepet: a szólásszabadságot kísérli meg helyettesíteni.

Az alábbi viccek az 1970/80-as évek közhangulatából adnak vissza valamit.

1. Móricka ül a dombtetőn és távcsővel erősen vizsgálódik. Időként körbe tekint.

- Mit nézel Móricka? - kérdik az arra járó falusiak.

- Állást kaptam!

- Milyen állást?

- Kapok havonta egy ezrest azért, hogy nézzem: mikor mennek ki az oroszok?

- Az nem túl nagy pénz.

- Nem, de örök állás!

2. Kohn bácsi elmegy a rabbihoz:

- Rabbi, hogyan érhetnénk el, hogy kivonuljanak az oroszok?

- Két út lehetséges fiam: a normális és a csodálatos.

- És mond rabbi: melyik ez a két út?

- A normális, ha leszáll Mihály arkangyal és lángoló karddal kikergeti őket.

- És a csodálatos?

- Ha maguktól kimennek.

1989 óta már a kilencedik parlamenti választást fogják tartani hazánkban 2022. április 3-án. 2012-ben alapvető módosítások történtek a rendszerben. 2012 előtt 386 mandátum került kiosztásra: a többség (210) területi és kompenzációs listákról, a többi (176) pedig egyéni választókerületekből. A választás kétfordulós volt: egyéni mandátumot csak akkor tudott egy jelölt már az első fordulóban megszerezni, ha a leadott voksok több, mint 50%-át magkapta. A második fordulóba a legjobban szerepelt három jelölt jutott be. A 2014 óta „használt” rendszerben a mandátumok többsége már egyéni körzetekben kerül kiosztásra (106, a 93 listással szemben) és a választás csak egyfordulós. Mivel az egyéni választókerületek száma jelentősen csökkent (176 à 106), ezért a kerületek határai is átszabása kerültek.

Az 1994-es választás eredménye

1.Jelen munkához a hazánkban 1994 és 2006 között tartott négy parlamenti választás eredményét vettem alapul. Az 1990-es választást sok szempontból rendkívülinek minősíthetjük, ahol az állampolgárok még nem elsősorban a bal-jobb szembenállás szerint voksoltak. (Egy még teljesebb – remélhetően egyszer elkészülő – elemzésből természetesen 1990 (és 2010) sem hiányozhat majd).

 2. Alapvetőn a „baloldal” és a jobboldal” kifejezéseket / „tömbösítést” használtam. Tisztában vagyok a fogalmak pontatlanságával, a pártok „irányváltásaival”, mégis kérem az olvasókat, hogy engedjenek meg számomra ennyi leegyszerűsítést!

 3. Az 1994-es SZDSZ győzelmeket jobboldali győzelemként könyveltem el. A liberális párt a választások után koalícióra lépett MSZP-vel, mégis hibát követnénk el, ha a ’90-es évek első felének SZDSZ-szavazóinak többségét a baloldalra sorolnánk be. Ekkor ugyanis még az 1989 táján kialakított antikommunista retorika tartotta nagypárti státusban ezt a mozgalmat. Ezt bizonyítja, hogy míg 1994-ig stabilan 20% fölötti arányú állampolgári támogatással bírtak, addig a Horn-kormányba való belépésük után a 4-7%-os szintre zuhantak vissza.

 4. Mivel ez egy szigorúan történelmi tárgyú blog, ezért nem állt szándékomban a jelenhez közelebb hatolni, Ezért (is) álltam meg 2006-nál.

A 1998-as választás eredménye

Az elemzés módszere igen egyszerű: azt vizsgáltam, hogy a számba vett négy parlamenti választáson (1994, 1998, 2002, 2006) az egyes választókerületekben mely párt (még inkább: melyik politikai oldal) szerezte meg a mandátumot. Ennek megfelelően soroltam be az egyes választókerületeket „baloldalinak”, illetve „jobboldalinak”. Nyilvánvaló, hogy hazánk valamennyi településén és minden egyes választókerületében (hisz ezek lélekszáma több tízezer volt) minden nagy politikai közösségnek éltek hívei. Mégis, négy választás már elegendő, hogy az esetek többségében megállapíthassuk, egy adott földrajzi térség lakosai közt mely tábor szimpatizánsai alkottak ezekben az években releváns többséget.

            Ezt kiegészítendő, számba vettem azokat a választókerületeket is, ahol valamelyik párt 2006-ban már az első fordulóban mandátumot szerzett, azaz jelöltjei már akkor meg tudták szerezni a leadott voksok több, mint 50%-át.

            Összesen 42 olyan választókerületünk van (ez az összesnek 24%-a), ahol 1994-2006 között mind a négyszer a szocialisták győztek (ebből 26-ban 2006-ban már az első körben mandátumot szereztek). Ezek a régiók a leginkább elkötelezett bástyák, némi túlzással itt az MSZP-nek még kampányolnia sem kellett ezekben az években.

            A 32 fővárosi választókerületből összesen 17 (vagyis több, mint a fele) tartozott ide: Észak-Buda, Észak- illetve Dél-Pest (egykori) ipari/lakótelepi régiói. A teljesség igénye nélkül további elkötelezett szocialista térségek: Baranyában Pécs három választókerületéből kettő, valamint Komló; a Sajó menti, borsodi iparvidék összesen öt választókerülettel (mind a nyolc első körös mandátum 2006-ban); Dunaújváros, Tatabánya, Kisbér, Salgótarján, Hatvan, Heves.

           Ezt kiegészíti két további olyan választókerület, ahol a jobboldal még soha nem tudott győzelmet aratni: Belváros-Lipótváros és Szerencs.

            Létezett további 42 olyan választókerület, ahol a baloldal négy alkalomból legalább háromszor győzelmet tudott aratni. Ezek azok a helyek, ahol a jobboldal szinte csak rendkívüli körülmények között (jellemzően 1998-ban vagy 2002-ban) tudott helyi sikert elérni, de a lakosság itt is inkább a szocialistákat favorizálta.

            Ide tartozott, többek között – ismét a teljesség igénye nélkül – tíz fővárosi választókerület (jellemzően Pest belső kerületei és pár kertvárosiasabb rész); három miskolci, két szegedi és egy székesfehérvári választókerület, (mind a hat 2006-ban első körös szocialista mandátum); öt választókerület a fővárost körülölelő agglomerációban; észak-dunántúli iparvidék; valamint nehezebb sorsú régiók Magyarország keleti felén (pl. Mezőtúr, Orosháza, Tiszavasvári).

            Ha az eddigiekhez hozzávesszük Szentest és Makót, ahol az MSZP – a korábbi választásokhoz képest némileg meglepően – szintén már az első körben mandátumot szerzett 2006-ban, akkor azt láthattuk, hogy 88 választókerület (ez az összes 176-nak pontosan a fele) sokkal inkább húzott balra, mint jobbra irányba. 

2002: első fordulós győzelmek

A másik oldal felé fordítva figyelmünket: mindösszesen 19 olyan választókerületünk volt (az összesnek 11%-a), ahol az MSZP még egyetlen egyszer sem szerzett mandátumot. (Fontos megjegyezni, hogy 1994-ben, szinte mindenhol ők győztek).

           Ide tartozik, többek közt, négy jómódú budai városrész; az Alföldön Hódmezővásárhely egyetlen és Kecskemét két választókerülete; több, nyugat-dunántúli vidékünk, melyek szomszédosak Ausztriával (Kapuvár, Sopron, Kőszeg, Körmend), valamint néhány további kisebb elszórt tömb: Mohács, Szob (a Dunakanyar), Bonyhád, Lenti, Zalaszentgrót.

            Olyan választókerületünk 49 akadt, ahol a baloldal csak egyszer tudott mandátumot szerezni, vagyis ezek a vidékek is inkább a jobboldal mellé tették az X-t. Az Alföldön elsősorban a Duna-Tisza-köze (Bács-Kiskun megyében, illetve Pest megye déli részén) és Debrecen sorolható ide (de pl. Szarvas is); Nyugat-Nógrád; több dunántúli megye (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Veszprém, Somogy, Tolna) majdnem teljes egészében. Ide sorolhattuk ÉK-Magyarország több, kifejezetten szegénynek számító régióját is (Abaúj, Zemplén, Matyóföld, Mátészalka, Fehérgyarmat).

           E fenti két utolsó csoportba összesen csak 68 magyar választókerület tartozik, ez a 176-nak valamivel kevesebb, mint 40%-a.

2002: végeredmény

Az eddig elmondottak során is szóba került már, hogy a ’90-es évek során hazánkban is egyre inkább nagy „választói tömbök” alakultak ki. Egyre kevesebb párt tudta megszerezni az induláshoz szükséges ajánlószelvényeket, egyre kevesebb jelölt szerepel az egyes szavazócédulákon, így mind több választókerületben dől el a mandátum sorsra már az első fordulóban. Természetesen ez leginkább azokban a térségekben lehetséges, ahol az egyik tábornak a támogatottsága, a másiknak pedig az elutasítottsága különösen erős. Igyekeztem e választókerületeket – ismételten a teljesség igénye nélkül – körülhatárolható földrajzi régiókba rendezni.

            Az MSZP legerősebb bázis-régiói a következők voltak: Észak- és Dél-Pest összesen 10 választókerülete; a borsodi iparvidék 8 (a földrajzilag kapcsolódó Tiszavasvárival együtt 9) választókerülete; az észak- és a dél-dunántúli bányász-vidékek 5 választókerülete (Tatabánya, Pécs, Komló); 3-3 választókerület a Közép-, illetve a Dél-Alföldön; Heves megye déli része és több nagyváros.

            A jobboldalt / Fideszt jelentős mértékben támogatta az Észak-nyugat- és a Nyugat-Dunántúl lakossága (a földrajzilag valamelyest ide kapcsolható régiókkal együtt 13-14 választókerület); az Alföldön a Duna-Tisza-köze és a Hajdúság összesen mintegy 8 választókerülete; valamint néhány további észak-kelet-magyarországi és pár elszórt alföldi választókerület.

            Az MSZP 2006-os győzelmében jelentős szerepet játszott az a 26 választókerület (ez az összes 176-nak a 15%-a), melyek 2002-ben még a Fideszt választották, de utána átszavaztak. Érdekes, hogy ezek közül 19 korábban egyáltalán nem számított baloldali jellegűnek. E 26 választókerület közül mindössze 6 található a Dunántúlon; azaz ekkor a szocialisták elsősorban az Alföldön tudták időlegesen honfitársaink egy részét maguk mellé állítani.

2006: első fordulós győzelmek

Zárásként hadd vonjak le néhány tanulságot a fentiekből.

 1. Az MSZP-nek (és az SZDSZ-nek) az egyéni választókerületek mintegy feléért nem kellett különösebb harcot vívniuk, kampánnyal pedig ennél többet is tudtak szerezni. Azaz támogatottságuk nem korlátozódott bizonyos, jól körülírható rétegekre, évtizedek alatt erősen beágyazódtak a magyar társadalomba.

2. A szocialista kormányok legfőbb bázisa Budapest volt. A nagyvárosok baloldalisága világjelenség, a szociáldemokraták már a két világháború között is jól szerepeltek Budapesten. 1956-ban a főváros népe hősiesen küzdött a zsarnokság ellen, így a kádári politika kiemelten törődött velük. Állami lakásépítés, jobb ellátás, beruházások, az ipar további felduzzasztása. Budapest leginkább baloldalra szavazó részei azok, ahol a bezárt gyárakat és a nagy lakótelepeket találjuk, de szinte az összes többi kerület is mögöttük áll. A főváros ilyetén vonzása kiterjed az agglomeráció több településére is: sok itteni lakó is a nagyiparban talált megélhetést 1989 előtt.

 3. Vidéken a fővárosival hasonló helyzetet figyelhetünk meg: az egykor virágzó bányász/kohász, nehézipari régiók maradtak meg szocialista fellegváraknak, melyekre 1990 előtt kiemelten figyeltek, azóta viszont lakóik a túlélésért küzdenek. (A Dunántúlon a Mecsek, illetve Tatabánya tágabb régiója (és Dunaújváros); a Dunától keletre pedig a Sajó vidéke, Kelet-Nógrád és Heves). Hadd ismételjek meg egy szót még egyszer: bányászat. Nehéz, embert próbáló munka. 1989 előtt hazánkban rengetegen szálltak le nap, mint nap a tárnákba, és részesültek ezért valamelyes anyagi és társadalmi megbecsülésben – 1989 után a bányák bezártak, a munkalehetőségek eltűntek, csak a „szép múlt” emléke maradt.

 4. Hozzávetőleg Miskolctól Szegedig húzódik egy észak-dél irányú, a baloldalra szavazó sáv Kelet-Magyarországon, ami arra enged következtetni, hogy egykor elsősorban a mezőgazdaságból élő régiók is helyzetük romlásaként élhették meg az 1989 utáni éveket.

 5. Számtalan olyan nagyvárosban is a szocialistáknak állt a zászló, ahol a várost körülvevő régió egyébként inkább jobbra húzott (csak példaként: Székesfehérvár, Veszprém, Nyíregyháza, Kaposvár). Ez megerősíteni látszik az 1989 előtti ipartelepítés és lakótelep-építés összefüggését a szocialistákra való szavazási hajlandósággal.

 6. Bár hazánk kis ország, mégis megfigyelhetjük a szavazói tömbök egyfajta – sok más tényező által is „mozaikosra színezett” – nyugat-keleti megoszlását. A Dunántúl – a két egykori bányász-régiót és a nagyvárosok szocialista befolyásoltságát nem feledve – elsősorban a jobboldalt támogatta. Itt valamelyest magasabb az életszínvonal és mindig is jobban érezhető volt a nyugati világ kulturális vonzása.

 7. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az életszínvonal a nem determinált automatikusan valamelyik oldal támogatására. Generációk váltják egymást, de vannak olyan kulturális gyökerek, melyek akár száz évnél régebb óta is hatnak.

     Szép számmal találunk olyan régiókat, ahol a több évszázados paraszti hagyományok (mely az önállóan művelt kistulajdonon alapult) és a régi „függetlenségi / kurucos” mentalitás ma is hatnak. A Duna-Tisza-közének lakói és Debrecen nyakas cívisei (akárcsak a fent már említett zalai és vasi honfitársainak) egyaránt szívesebben adták voksukat jobboldalra. Ugyanarra szavazott az ország leggazdagabb lakóinak (a budai hegyvidék lakosságának) jelentős része, mint kifejezetten szegény régiók is: a Miskolctól észak-keletre fekvő tájak (Abaúj, Zemplén) és Nyíregyházától keletre élők.

2006: végeredmény

Összességében úgy tűnik, hogy bár az embert számtalan tényező befolyásolja szavazata leadásakor, de 1994 és 2006 között a magyar állampolgárok némiképp a „visszapillantó tükörből” szavaztak. Azaz: nem elsősorban annak alapján adták le voksukat, hogy egy adott kormány hogyan tette a dolgát vagy melyik párt milyen programmal állt elő – hanem a múlthoz való viszonyuk alapján. Akik számára az 1945 és 1989 közötti évtizedek emelkedést okoztak (pl. ipari munkásokká váltak, lakást kaptak stb.), azok inkább voksoltak a baloldalra – míg azok, akik számukra / családjuknak sérelmesnek élték meg az 1989 előtti évtizedeket („kollektivizált” parasztság, egykori középosztály stb.) inkább a jobboldalra.

            Hadd ismételjem meg: kifejezetten történelmi-szakmai blog révén tudatosan nem léptem túl időben 2006-on. 2010-ben már nagyon eltérő eredmények születtek (a baloldal jelentős felmorzsolódása révén), 2014-től pedig teljesen máshol húzódnak az egyéni választókerületek határai, ezért az összehasonlítás leginkább sokkal mélyebb „adatmélység” feltárásával (akár szavazókörig „lehatolva”) lenne lehetséges.

A nácizmus és a kommunizmus elvben a politikai paletta egymástól legtávolabbi végén helyezkednek el (szélsőjobb vs. szélsőbal).

Híveik (különösen 1939 előtt és 1941 után) egymást éles ellenfelekként gyűlölték. Sőt: fontos, hogy a XX. század során legitimációjukat kölcsönösen általában az egymás elleni „harcból” merítették. Hitlert nagyon sok német (és nem csak német) ember azért támogatta, mert úgymond „ő menti meg Európát a bosevizmustól” – Sztálint és a kommunistákat pedig sokat azért tartották támogatandónak, mert ők küzdöttek a nácizmus ellen.

Mindezek ellenére a két ideológia, de főképp a két rendszer számtalan párhuzamot mutat. A legfontosabb az emberi élet, az emberi személy méltóságának teljes lerombolása, az emberi létezés teljes dehumanizálása volt.

 E posztban néhány – mások által már párhuzamba állított – propaganda-plakátot szeretnék röviden bemutatni – a két, ember-ellenes diktatúra közti látványos párhuzamokat kiemelve.

A nácik közismert köszöntése volt (az olasz fasisztáktól átvéve, akik pedig a római legionáriusok utódainak akarták magukat tartani) a nyitott tenyérrel feltartott jobb kéz. A német plakát szavazásra (nem pártok közül való választásra!) buzdít: a Te igened a Führernek”: egy kéz, mely nemrég törte szét a rab-bilincset (ami egyébként elsősorban baloldali, forradalmi szimbólum volt). A népnek tehát egyetlen dolga van: engedelmesen követni a „vezért”.

A szovjet párhuzamos kép szövege: „Nagyszerű munkával – teljesítsd a tervet!” Itt nincs szó holmi „voksolásról”: a lényeg a terv teljesítése. Az ember – gép.

A fiatal, izmos, öntudatos munkás – természetesen a kellő pártjelvényt viselve! – mindkét rendszer kedvenc „példaképe” volt. A póz azonos, a zászló színe természetesen mindkét helyen a vörös! Ráadásul elvárás a belépés az adott, ideológiailag elkötelezett szervezetbe (rohamosztag – párt – ifjúsági szervezet).

A lesújtó ököl szintén közös szimbólum. („Az erőszak a megoldás!”) A náciknál: „Állítsd meg a korrupciót azzal, hogy a nácikra szavazol!”. Ahogy egy egyetemi tanárunk mondta: a többpártrendszerek történetében még nem volt párt, melynek programjában ne szerepelt volna a korrupció megszüntetése… Persze a náciknál a „korrupció” bírálata nem szó szerint értendő: inkább a demokrácia elvetése ez: veszekedő, önérdektől vezérelt politikusok – szemben a mi „erkölcsös és tiszta mozgalmunkkal”.

A kommunista ideológiában természetesen a fizikai munkás erős (vörös!) keze fékezi meg a pénzt megszerezni kívánó gonosz tőkéseket!

A mosolygós kislány-arcokban rejlő propaganda-lehetőséget sem kívánta egyik diktatúra sem kihagyni.

A nácik egyszerűen közölték: minden 10 éves lépjen be hozzánk! (A csak fiúknak szervezett Hitlerjugend párjaként létezett a lányok számára kiatalált BDM („Német Lányok Szövetsége”)

A szovjet plakát szövege („az én boldogságom a sikeredtől függ”) elsősorban tanulásra buzdít. (Lásd: „jó tanulással legyünk a szocializmus építői” c. szlogen).

Természetesen nem maradhat ki a személyi kultusz sem – amikor a jóságos, kedves vezér mosolygó kisgyermekeket ölelget.

A német szöveg („Gyerekek, mit tudtok a Führer-ről?”) már-már eszembe juttatja gyermekkorom „nagyszerű” vetélkedőit: „Ki tud többet a Szovjetunióról?”

A szovjet plakáton a gyermekek (természetesen úttörő-egyenruhában!) virágcsokorral köszönik meg Sztálinnak a „boldog gyermekkort”! Ha az embernek az ukrajnai éhínségben (1931/32-ben) éhen halt vagy a gulágra hurcolt gyermekek jutnak eszébe, akkor mindjárt másként cseng a „Sztálin” és a „boldog gyermekkor” szavak egymás mellé tátele…

A korszak divatjának megfelelően persze a német és a szovjet kislányok hajában is óriási fehér masnit látunk.

Végezetül egy kérdés merült fel bennem: vajon a két rendszer propagandistái tudatosan másolták egymást („csentek” egymástól ötleteket); illetve ha bárkinek is eszébe jutott, hogy saját rendszerének plakátja mennyire hasonlít az elvben ellenkező diktatúra képi világára, akkor vajon tovább gondolta-e: nem csak felszíni, hanem lényegi is a párhuzam a két ember-ellenes diktatúra között?

Ma, március 13-án van az (első) bécsi forradalom kitörésének 174. évfordulója. 

1848-ban háromszor volt jelentős forradalmi megmozdulás a birodalmi fővárosban: márciusban, májusban és októberben. Mindhárom (különösen az első és a harmadik) jelentősen hatott hazánk sorsára. Petőfiék eredetileg március 19-re (a József-napi, nagy pesti vásárra) tervezték petíció-kampányukat, Kossuth március 3-án, a pozsonyi országgyűlésen elhangzott felirati javaslatának támogatására. Ezt hozták előre március 15-re, amikor 14-én este megérkezett Pestre az előző napi bécsi forradalom és Metternich bukásának híre.

A bécsi események fontos szereplője volt a diákokból alakult Akadémiai Légió. Róluk hoztam két képet, az osztrák forradalmárok tiszteletére. (Az első a májusi harcok egyik barikádját ábrázolja, a másik pedig a Légió egyik körletét).

A történelem számtalan fordulata egyszerre elszomorító és ugyanakkor némelyik önmaga paródiájába is fordul.

Az olasz fasiszták 1934-ben úgy gondolták, hogy helyettesítik a Szentírást és saját "Tízparancsolatot" tettek közzé.

Kommentár nélkül másolom ide - bátran ajánlom mindenkinek "csemegézésre".

• 1. A fasiszta, különösen a katona, legyen tudatában annak, hogy nincs örök béke.
• 2. A fogság napjai mindig megérdemeltek.
• 3. A nemzet szolgáljon, mint őrszem a benzines hordó tetején.
• 4. A bajtársad legyen a testvéred, először azért, mert vele élsz, másodszor azért, mert úgy gondolkozik, mint Te.
• 5. A puskát és a tölténytáskát nem azért kaptad, hogy a tétlenségben rozsdásodjék, hanem azért, hogy a háborúban szorítsad.
• 6. Ne mondd soha, hogy „A kormány fizetni fog …”, mert Te vagy az, aki fizet. S a kormány az, akit Te akartál, és akiért egyenruhát öltöttél.
• 7. A fegyelem a hadsereg lelke: nélküle nincsenek katonák, csak zavar van és vereség.
• 8. Mussolininek mindig igaza van.
• 9. Ha az önkéntes engedetlen, számára nincsenek enyhítő körülmények.
• 10. Egy dolog legyen a legdrágábba számodra: a Duce élete.

E híres fotón Mussolini az ókorban élt római császár, Augustus pózába beállva tetszeleg.

A Kijevi Rusz a XI. században részfejedelemségekre bomlott, melyek zöme a XIII. század közepén tatár uralom került (ami adófizetéssel és barbár szokások átvételével, az Európától való eltávolodással) járt.

A XIV-XV. században a Moszkvai Fejedelemség (később Nagyfejedelemség) fokozatosan uralma alá vont sok más részfejedelemséget (elsősorban a tajga és a tundra övezetében, az eredeti területektől ÉK-re). Ezt hívták az "orosz földek összegyűjtésének". Az 1462-ben trónra lépett III. Iván alkalmanként már a cári ("császár") címet is használta.

A XVI. században elsősorban kelet (Szibéria) és DK (Volga-mente) felé terjeszkedtek. Jelentős eseménynek számított 1552-ben (Rettegett Iván uralkodása idején) a Kazanyi Kánság elfoglalása.

A XVII. század elején vívott háborúban a lengyelek még Moszkvát is elfoglalták rövid időre. Az 1618-ban kötött békében az oroszok Moszkvától nyugatra szereztek meg területeket (pl. Szmolenszket).

A XVII. század közepén a kozákok Lengyelország elleni felkelése újabb orosz-lengyel háborúhoz vezetett, melyet az 1667-es andruszovói béke zárt. Ebben orosz kézre került a Dnyeper bal partja, benne Kijev városával is.

A svédek ellen vívott északi háborút lezáró 1721-es nystad-i békében Nagy Péter cár megszerezte a Baltikumot. Az itteni német nemesség utódai alkották a későbbiek az orosz katonatiszti-hivatalnoki-diplomata réteg jelentős részét.

A XVIII. század második felében Nagy Katalin cárnő folytatta a terjeszkedést: a korábban oszmán vazallus Krími Kánság bekebelezésével Oroszország fagymentes kikötőkhöz jutott a Fekete-tenger-partján. 

Szintén Nagy Katalin uralkodása idején az oroszok részt vettek Lengyelország mindhárom felosztásában (1772, 1793, 1795) és hatalmas területeket szereztek meg az egykori egyesült lengyel-litván állam keleti földjeiből.

A francia forradalomi háborúk sodrában, 1809-ben leragadták a svédektől a finn nép által lakott területeket (ez lett a Finn Nagyhercegség).

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1814/15) ugyan elvileg létrehozták a Lengyel Királyságot, de ezt I. Sándor orosz cárnak adták, azaz a lengyel nép zöme orosz uralom alá került.

A XIX. század nagy részében az oroszok hatalmas terjeszkedést folytattak: elsősorban a Kaukázusban (örmények, azeriek, csecsenek és más népek kerültek így uralmuk alá); Belső-Ázsia földművelő és nomád népei irányába és a Távol-Keletre egészen a Csendes-óceánig.

Az I. világháborús vereség és az azt követő polgárháború rettenetes vérzivataraiban az egykori nagy birodalom némileg "megkisebbedett", de az "új cár" Sztálin törekedett ezek közül mind többet visszahódítani. A náci diktátorral, Hitlerrel megállapodva 1939/40-ben sok földet újra orosz uralom alá hajtott: pl. a balti államokat, Nyugat-Ukrajnát és Besszarábiát (ez 1812-1918 között volt már az övék).

A náci Németország legyőzésével 1944/45-ben minden eddiginél hatalmasabb területek kerültek a orosz birodalom alávetettségébe: ezeket részben a Szovjetunióhoz csatolták (pl. Kárpátalját vagy Königberget) mások pedig (mint pl. Magyarország) csatlós államok lettek.

A szovjet hadsereg 1956 őszén kétszer támadta meg Budapestet.

Először október 24-én (szerdán) vonultak be, másodszor november 4-én (vasárnap) hajnalban támadtak.

Mindkétszer elsősorban Székesfehérvár és Kecskemét irányából támadtak.

Az első támadásban részben "céltalanul bolyongtak" a városban, épületekhez, hidakhoz álltak oda. Ekkor még bevetettek II. világháborús T-34-eseket.

Ezeket a felkelők néha meg is tudták semmisíteni

A lakosság - nyelvtudását is használva - fogalmazta meg követelését.

November 4-én hajnalban nagy tömegben támadtak a modern T-54/55-ösök. Ekkor már egyértelműen rombolni és pusztítani jöttek (pl. Üllői-út, Nagykörút).

.

A város bizonyos részeit rommá lőtték. Sok civil lakos és felkelő is életet vesztette.

A korai középkorban a nagy kelet-európai síkságon északon tűlevelű erdőkben, délebbre lombos erdőkben, majd az erdős sztyepp határvidékén és a sok-sok mocsárban) szláv (és északabbra finnugor) törzsek éltek. A „slowen” szó jelentése: „mocsarak közt lakó”

A VIII. század környékén és elsősorban a IX. században svéd (északi germán, viking) törzsek tagjai keltek át a Balti tengeren és hatoltak be a kelet-európai síkságra.

Őket a finnugorok „ruszoknak” nevezték el (finnül Svédország mai neve: Ruotsi), majd nyomukban a szlávok is ezt tették.

A svéd vikingek kis hajóikon jól tudtak közlekedni a tengerek és a nagy kelet-európai folyókon is. Ezeket a hajókat rövid távokon még át is tudták „cipelni” egyik folyótól a másikig.

A vikingek és a szlávok találkozásában keveredett a harc és a kereskedelem: a ruszok értékes árucikkeket szereztek be az „erdőlakóktól” (elsősorban prémeket és mézet), köztük nagy számban rabszolgákat is (lásd az angolban a „slave” (rabszolga) kifejezés a szlávok megnevezéséből származik). A legfontosabb útvonalak a Volga és a Dnyeper voltak, ezeken keresztül tudtak bekapcsolódni az arab és a bizánci kereskedelembe. (Svédország földjéből a régészek több ezer korabeli arab pénzt ástak ki).

A varégok a folyók-tavak mentén kereskedelmi kolóniákat / telepeket hoztak létre. Nyilván fából építkeztek. A leghíresebb ezek közül Novgorod (szláv nevén „új város”) és Kijev voltak.

A később lejegyzésre került „őskrónika” szerint egy viking testvérpár („Aszkold és Dir”) már 860 körül megtelepedtek Kijevben.

Az őskrónika 882-re teszi azt az eseményt, amikor Oleg (svéd nevén: Helgi), Novgorod „uralkodója” fegyveres csapatávol lehajózott Kijevbe, uralma alá hajtotta ezt a környéket is, azaz egy kézben egyesítette az egész hajózási útvonalat. Utólag ezt az évszámot nevezték ki az „államalapítás” évének – bár ez a pogány viking harcos legfeljebb az erdőlakó szláv törzsek időnkénti kirablását „szervezhette át” rendszeres adószedéssé. A 882-es (utóbb „kanonizált”) évszám azért is kérdőjeles, mert a régészek nem találtak Novgorodban semmilyen leletet, mely 900 előttre lenne keltezhető…

Oleget szokás tekinteni a Rurik-dinasztia első uralkodójának, az államot pedig (központja és vezető etnikuma után) Kijevi Rusznak. A következő évtizedekben a kisszámú svédek elszlávosodtak (asszimilálódtak) az elnevezésük („rusz”) viszont kiterjedt az uralmuk alá hajtott szláv törzsekre.

A dinasztia következő tagja Igor (svédül: Ingvar) harc helyett inkább a jövedelmező kereskedelmi kapcsolatok kialakítására törekedett az éppen felemelkedőben lévő, gazdag Konstantinápollyal.

Gyermeke ifjúkorában Igor özvegye Olga (svédül: Helga) uralkodott, 957 körül – talán Konstantinápolyban – megkeresztelkedett.

Igor és Olga fia, Szvjatoszláv már csak szláv nevet visel – a nyelvi asszimiláció megtörtént. Édesanyja megkeresztelkedése nem befolyásolta életét: barbár, pogány harcos volt, kinek életéről elsősorban hadjáratokat jegyzett fel az őskrónika.

Noha uralkodása talán csak egy évtizedig tartott, de világtörténelmű jelentőségű tett is fűződik a nevéhez. A 960-as évek második felében megsemmisítette a sztyeppét évszázadokig uraló Kazár Birodalmat. Ezzel válhatott a sztyepp újra a nomád népek országútjává Ázsiából Európába, ezért tudták a későbbiekben a kunok és a mongolok is a sztyeppéről pusztítani a Kijevi Ruszt (és a Magyar Királyságot).

970-ben még a magyarokkal (és besenyőkkel) is szövetkezett, de Konstantinápoly tervezett kifosztását megakadályozta az arkadiupoliszi vereség – mely alapvetően meghatározta népünk sorsát, hiszen ezzel véget értek a magyar „kalandozások” és 972-ben Géza fejdelemünk a nyugati kereszténység felvétele mellett döntött. Szvjatoszláv ugyanebben és évben, hadjárat során vesztette életét.

Jelen cikk utolsó uralkodója az a később szentté avatott Vlagyimir volt, aki 988-ban már bizánci hercegnőt kapott feleségül, megkeresztelkedett és elindította a térítést népe soraiban is. A keleti szláv törzsek így elindultak az európai civilizációba való bekapcsolódás irányába.