1. A koronázás mindenkor – ma is, a középkorban pedig még inkább – ünnepélyes egyházi szertartás, azaz szentmise. (Gondoljunk csak Ferenc József 1867-es koronázására, melyre Liszt Ferenc ünnepi misét komponált). Szentmisét pedig templomban, ünnepélyes, különleges misét pedig székesegyházban tartunk. (Természetesen mindenkor előfordultak a keresztény hit történetében szabadtéri szertartások is (pl. csatamezőn) – de a koronázás bizonyosan nem ilyen! Vizuális típusként néha elképzelem, amint az esztergomi érsek, teljes papi kíséretében sétál a jégtáblák között �. Nem kifejezetten reális kép.

A befagyott Duna Budapestnél a modern korban.

2. Legkésőbb a XIV. század (de talán már a XIII.) század óta az érvényes magyar királykoronázásnak három feltétele volt: csak az esztergomi érsek végezhette, Székesfehérvárott, a Szent Koronával, Székesfehérvárott. Nos: Székesfehérvár nem klasszikusan Duna-parti település �.

3. Hunyadi Mátyás 1458-ban lett hazánk királya – de a Szent Korona akkor épp nem állt rendelkezésre.

1440 májusában még ezzel koronázták meg a csecsemő (3 hónapos!) V. Lászlót (Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet fiát), de a rivális uralkodónak, a Jagelló-dinasztiából származó I. Ulászlónak már nem sikerült birtokba kerítenie a szakrális tárgyat, ezért 1440 júliusában őt egy alkalmi koronával (melyet Szent István fejének ereklye-tartójáról vettek le) tették királlyá. Bár az akkori magyar országgyűlés ezt érvényesnek jelentette ki – de valahogy a nemesi közvélemény érezte, hogy „nem az igazi”, ezért 1458-ban már nem próbálkoztak másik koronával.

Hunyadi Mátyás ezért uralkodását, 1458 februárjában nem koronázással, hanem „trónra ültetéssel” kezdte – nem máshol, mint a székesfőváros, Buda Nagyboldogasszony-templomában (melyet épp ezért hívunk – természetesen egyházilag korántsem hivatalosan – „Mátyás-templomnak”)

Ilyen volt a Nagyboldogasszony-templom régen

4. Természetesen Mátyás is tudta, hogy uralkodását igazán csak a koronázás legitimálja – de a Szent Korona még az 1440-es évek polgárháborújának elején Bécsbe került, III. Frigyes német-római császárhoz. Épp ezért az 1463-mas bécsújhelyi szerződéssel kénytelen volt a szakrális tárgyat visszavásárolni 80 ezer aranyért – miközben évi bevételei ekkortájt összesen 500 ezer arany körül járhattak. Mátyás – 20 éves makkegészséges, (ráadásul éppen nős!) férfiként – azt is gond nélkül „bevállalta”, hogy törvényes utód nélküli halála esetén a trón a Habsburgokra száll. Nos: akkor még nem tudhatta, hogy csak egyetlen fia fog születni (a későbbi Corvin János) – de ő is házasságon kívül…

A koronázásra végül 1464 márciusában került sor: a törvényes feltételek maradéktalan betartásával: esztergomi érsek, Szent Korona, Székesfehérvár.

5. „Mesénk” szelídebb változatában nem a koronázás, hanem csak a választás zajlott le a Duna jegén. V.László, 1457 novemberi váratlan (csak 18. évében járt!) halála után a magyar országgyűlésnek kellett királyt választania. A magyar országgyűlésre ekkortájt minden nemes elmehetett – de igazi döntő szava a várakat és hatalmas földeket uraló, jobbágyok ezreinek parancsoló főuraknak volt.V. (Utószülött) László (1440-1457

6. Nos: Hunyadi Mátyás királlyá választása egyfajta „pártközi kompromisszum” következménye volt: Garai László nádor (a Gara-Cillei liga feje, az ország legmagasabb közjogi méltóságának birtokosa) állapodott meg róla még 1458 januárjában Szilágyi Mihállyal (Mátyás nagybátyjával, erdélyi vajdával, Nándorfehérvár 1456-os kapitányával). Szilágyi a kormányzóságot kötötte ki magának – a leendő, kiskorú király mellett –, Garai pedig lányát tervezte Mátyáshoz adni. Mindkét főúr jól járt volna az „ügylettel”.

   Szilágyi Mihály

7. Az országgyűlés a téli hidegben két helyszínen zajlott: az érdemi döntést meghozó főurak és püspökök a budai Várban tanácskoztak – míg a Szilágyi Mihály által „idecsődített” (Hunyadi-párti!), a már megszületett döntést „jóváhagyó” köznemesek a pesti oldalon. Vélhetően az történhetett, hogy a nemesek – már a döntés után – a befagyott Dunán keltek át Budára: ünnepelni. Ezen eseménysor emlékét őrizhette meg, erősen torzítva az utókor emlékezete.

A humor is lehet történelmi forrás. Számtalan vicces mondás – falfirkaként vagy élőszóban továbbadva (legutóbb pedig a világhálón) – terjedt el hazánkban. Némelyik egyszerűan csak szórakoztatni akar, más viszont mélyebb bölcsességet is megfogalmaz.

A legtöbb humor mondás szinte kortalan, nem kötődik közvetlenül egy adott időszakhoz. Másik viszont időben pontosabban elhelyezhetők. A rendszerváltás előtti és utáni évtizedekből (hozzávetőleg az 1980-as és ’90-es évekből gyűjtöttem most össze párat). Természetesen zömük nem kifejezetten közéleti – politikai témájú, de azért akad olyan is.

Kellemes – időnként keserédes – történelmi nevetést kívánok!

A magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus – a másik pedig járhatatlan.

Állítólag tíz év múlva véget ér a hét szűk esztendő.

A valóság azoknak való, aki nem bírják a kábítószert.

Már a jövő sem a régi.

Mi az, ami a magyar jövőnél is bizonytalanabb? A szovjet múlt.

Semmi sem segíti egy politikust jobban a kampány során tett ígéretek elfelejtésére, mint a megválasztása.

Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben magabiztosak – az okosak pedig mindig kételkednek.

Minden ember biztonsági őrnek születik – de van, aki továbbtanul.

Látom már a világvéget – minden gyerek Marxot éget! (falfirka még a ’80-as évekből)

A magyar újságíró szabadon megírhatja a véleményét. A francia újságíró azután is szabad, miután elmondta a véleményét.

A vadászat olyan sport, melyet a nép választott képviselői útján gyakorol.

„Isten meghalt” (Nietzsche, 1883) „Nietzsche meghalt” (Isten, 1992) – megjegyzés: ezt annak idején egy Bartók Béla úti ház falán olvastam!

Mi jobb a sörhasnál? A Pizza Hut.

Kommunista filozófia: „Add nekem az órád és majd én megmondom, hogy mennyi az idő!”

A kormány öl, butít és nyomorba dönt!

Jók a fogaid Laci! Visszateheted őket!

„Márpedig itt rend lesz” – szól a nagyi és berúgta a szart az ágy alá!

Világ milliomosai – egyesüljetek!

Elnyomlak, mint Orbit a sörszagot.

Optimista: Trabantos vonóhoroggal!

A munka nemesít – de a szocializmusban nincs szükség nemesekre! (Firka egy padon egykori sulimban a ’80-as évek végéről. Keresték is az elkövetőt…)

Ne lopj! – A kormány nem szereti a konkurenciát.

A kormány mindig megtartja, mit ígér! Ha pénzt ígér – azt is megtartja.

Bocsánat! Azt hittem, hogy 160 centi felett lehet valaki rendőr!

Segíts a rendőrségnek – verd össze saját magadat!

Hülyén se nehezebb az élet.

Elmentek a tankok - megjöttek a bankok.

A rendszerváltás: Marxtól Fotexig.

Jelen posztban szeretném folytatni az áprilisban megkezdett sorozatom.

1994 tavaszán kerül sor a második szabad választásra hazánkban a köztársaság 1989 őszi kikiáltása után.

Az 1990-es választások erősebben élnek a történelmi emlékezetben - hiszen valami új kezdődött akkor - ezért az akkori plakátok ikonikusabbá váltak. 1994-ből kevesebb anyagot találtam, ebből válogatok most.

Antall József, új demokráciánk az első szabadon választott miniszterelnöke 1993 decemberében elhunyt tragikus betegségben, kormányának belügyminisztere Boross Péter vette át a kormány vezetését. A koalíció ekkor már hivatalosan csak az MDF.ből és a KDNP-ből állt, a parlamenti többségét az 1990-es kisgazdapártból a kormány mellett maradt képviselők biztosították, mert az FKGP (Torgyán József vezetésével) hivatalosan már ellenzéki pártként indult 1994-ben.

A népszerűségében alaposan megkopott MDF plakátján a miniszterelnök szerepel, utalás az 1990-es "nyugodt erő" jelszavára valamint az ígéret, hogy hazánk az EU felé halad (mely 1992-ben jött létre).

A kisebbik kormánypárt egyik arca Surján László népjóléti miniszter volt.

Az SZDSZ lecserélte első számú "húzónevét" és "jó vidéki magyar embert" Kuncze Gábort jelölte miniszterelnöknek, tőle - egykori piarista diákként - sok szavazó megszólítását remélték. A képen éppen egy kislánynak magyaráz.

A politikai kommunikáció másik tipikus eleme - a gyermekek felhasználása mellett - híres emberek "bevetése" a kampányban. Itt éppen a legendás Bálint gazda, a híres kertészmérnök (akit minden magyar ismert a '80-as évek Ablak c. TV-műsorából) támogatja Kuncze Gábort. 

A mai fiatalok számára talán meglepőnek hat, de a Fidesz ekkor az SZDSZ-szel szövetségében, egyfajta "liberális pólusként" törekedett leváltani az MDF-KDNP-féle "nemzeti jobboldalt". A plakát utal akkori kampánydalukra a Roxette-től: Listen To Your Heart 

Az 1994 tavaszára már legnépszerűbbé váló szocialisták Horn Gyula megbízhatóságát emelték ki.

Újonnan indult az MDF-ből 1993-ban kivált "nemzeti radikális" csoport, a MIÉP, Csurka István, a híres író vezetésével.

Ma, április 28-án van az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini kivégzésének évfordulója.

A bukás utolsó pillanataiban Németországba akart menekülni, de saját a saját népéből kikerült partizánok elfogták és 1945. április 28-án kivégeezték egy Dongo nevű faluban (a szeretőjével - és nem a feleségével - együtt).

Utóbb legendák terjedtek el, hogy "kincsek" voltak nála - de ha ez így is volt, elő nem kerültek...

Mussolini és más kivégzett fasiszta vezetők holttestét a partizánok Milánóban (ahonnan a fasiszta mozgalom szervezése 1919 táján elindult...) fejjel lefelé felakasztották, közszemlére tették.

Hitler a rádióból értesült a történtekről, így szigorúan megparancsolta a SS-őröknek, hogy április 30-i öngyilkossága után - benzin segítségével - égessék el holttestét.

Mussoliniés és Hitler példája bizonytja, hogy diktátornak lenni nem életbiztosítás... 

A náci Németország ellen szövetséges és győztes amerikai és szovjet csapatok 1945. április 25-én találkoztak az Elba folyónál, a Torgau nevű településnél.

Ünnepeltek.

Berlint a szovjet hadsereg foglalta el. Nyugati felébe nyáron vonulhattak be az amerikai, brit és francia csapatok.

Egy klasszikus plakát. "Elvtársak - vége van!"

Az MDF üzenete: vessünk véget a kommunista múltnak!

Az MDF vállalta a legalapvetőbb keresztény imádság némi "átfogalmazását" is!

A SZDSZ plakátja klasszikusan egyszerű.

A három férfiú közül Rajk László már elhunyt - ő tervezte a lehet-téri Vásárcsarnokot. Magyar Bálint később volt oktatási miniszter is.

Az FKGP történelmi pártként próbált meg múltjára építeni.

A KDNP legfőbb mondanivaló: Európa jó, a Nyugat jó - mi oda tartozunk!

Az MSZP által kiírt dolgozói tulajdonból akkor sem lett semmi, amikor ők kerültek kormányra 4 évvel később.

Egy szelíd plakát.

A Fidesz üzenete: fiatalság, szerelem az elaggott szovjet múlt helyett...

Erdély – akárcsak az egész Kárpát-medence – a „népek országútján” fekszik: sok-sok etnikum megfordult már itt az évezredek során. Az utóbbi mintegy kilencszáz esztendőben három népcsoport együttélése határozta meg e táj sorsát: magyarok, románok, szászok (németek). A 894/895-ös honfoglalást követően a magyarság vette birtokába Erdélyt, de ha a „kettős honfoglalás” elmélete helytálló, akkor őseink már korábban is itt élhettek. A szászok a XII-XIII. században érkeztek, a XIX. századig Nagyszeben központtal területi autonómiával rendelkeztek (Királyföld), ám a XX. században szinte mindnyájukat elűzték e földről. A románság előőrsei – amint erről alább még szó esik – a XII. század vége felé érkezhettek.

           A tisztességes történészi munkát sok minden megnehezítheti (adathiány, torzító források stb.); a legnagyobb probléma mégis talán az, ha a politika beavatkozik a történetírásba. Ilyenkor sajnos bekövetkezhet a múlt meghamisítása is. Szent István óta Erdély a magyar állam része volt és ez akkor is így élt a magyarság tudatában, amikor a török hódítás miatt egy időre létrejött az Erdélyi Fejedelemség, utóbb pedig a Habsburgok jogi értelemben külön tartományként kezelték. A XVIII. században azonban – nem függetlenül a török korszak pusztításaitól – alapvető változás történt: a románság vált Erdély legnépesebb etnikumává. Ők kezdetben csupán egyenlő jogokat követeltek a régebbi lakókkal, de a nacionalizmus XIX-XX. századi hulláma során előbb a terület feletti hatalom megszerzésének, majd pedig a románok által lakott többi területtel (Ó-Romániával) való egyesülésnek a vágya és terve fogalmazódott meg. Az első világháború és a hatalmi viszonyok ezt követő megváltozása tette lehetővé e tervek megvalósítását, Nagy-Románia létrejöttét.

Amikor egy-egy népcsoport bejelenti igényét egy régió birtoklására általában nem elégszik meg a többségi elvre történő hivatkozással. Ilyenkor szokott előkerülni a történeti érv: „mi voltunk itt régebben.” A XVIII. században még különben sem nagyon élt az etnikai elv, ezért erdélyi román (elsősorban görög-katolikus egyházi) értelmiségiek megalkottak egy elméletet, amivel azt kívánták bizonyítani, hogy ők már a magyarság érkezése előtt ott éltek, sőt tulajdonképpen ők Erdély őslakói.

 Ókori forrásokból egyértelműen tudjuk, hogy Krisztus születése táján a dákok lakták Erdélyt. Őket a rómaiak Kr.u. 104-107 táján Traianus császár vezetésével legyőzték, országukat meghódították és létrehozták Dacia provinciát. Mivel a rómaiak latinul beszéltek, a román pedig újlatin nyelv, ezért kézenfekvőnek tűnt azt állítani, hogy a hódítók romanizálták az őslakosságot és belőlük lett a román nép, amely folyamatosan Erdélyben lakik.

Traianus hadjáratai Dacia meghódítására

A következőkben a magyar és nemzetközi történetírás feltárásai nyomán igyekszem rámutatni a dákóromán elmélet téves mivoltára és megpróbálom felvázolni a román nép kialakulásának folyamatát („etnogenezisét”) és korai történetét.

A római hódítás véres harcokkal járt Erdélyben, melynek során a dák nép komoly emberveszteséget szenvedhetett – noha azt azért nem feltételezhetjük, hogy kiirtották őket. A győztes rómaiak katonákat és civil polgárokat (zömében itáliaiakat) telepítettek be, elsősorban aranybányászat céljából. Mintegy másfél évszázadon keresztül egymás mellett élt a hódítók (városias) és a meghódítottak (falusias) civilizációja: a dákok romanizációjáról, arról, hogy ők átvették volna a latin nyelvet szó sem lehetett. 270 körül az egyre fokozó külső barbár támadások miatt a rómaiak (Aurelianus császár) kénytelenek voltak kiüríteni Daciát, latinul beszélő polgáraikat (a katonákat és aranybányászokat) pedig szervezetten áttelepítették a Dunától délre, a Balkánra.

A balkáni római provinciák Dacia kiürítése után

Érdemes megfontolni, hogy Pannonia mintegy 400 (és nem alig 170) évig állt római fennhatóság alatt, az itteni békésebb viszonyok sokkal kedvezőbb lehetőséget teremtettek az őslakosság asszimilációjára (romanizációjára) – és még itt sem tudott a római uralom összeomlása után hosszú ideig latin nyelven beszélő etnikum fennmaradni. Ha maradtak is Pannóniában latinul beszélők a hunok 405 körüli megérkezésekor, őket akkor is elsodorták a népvándorlás egymást követő viharai (gótok, longobárdok, avarok, szlávok). A 895/900-as honfoglalók már biztosan nem találtak itt senkit, aki bármiféle (új)latin nyelven beszélt volna. Összefoglalva: Daciában nem zajlott le romanizáció, de ha történt is volna ilyesmi, az esetleges romanizáltak akkor sem maradhattak volna fenn egy évezreden át.

 A román nép tehát nem Erdélyben és nem a Kr.u. II-III. században alakult ki. Akkor tehát hol és hozzávetőlegesen mikor? A Keletrómai (Bizánci) Birodalom létrejötte első századaiban uralma alatt tartotta az egész Balkánt, északi határa az Al-Dunánál húzódott. Az itt élő őslakosság részben helyi nyelveken beszélt, részben pedig görögül és latinul. A VI. században azonban megkezdődött a kelet-európai síkságról a hatalmas szláv földművelő tömegek bevándorlása. E folyamatot felerősítette, hogy 568-ban a Kárpát-medence a lovasnomád avarok kezébe került, akik hamarosan átszakították az Al-Dunánál húzódó régi római (bizánci) határt. Az avarokkal szövetséges szlávok immár akadálytalanul költözhettek a Balkánra, mely hosszú évszázadokra elveszett Bizánc számára. A szlávok elfoglaltak minden földművelésre alkalmas területet (síkságok, völgyek, medencék) így a latinul beszélő, romanizált néptöredékek számára nem sok kiút kínálkozott – ha nem akartak a szlávokba olvadni. (Az újonnan jött és régóta itt élő etnikai csoportok közti kapcsolat kezdetben nem lehetett túl fényes.) A romanizáltak részben a tengerparti (dalmáciai illetve észak-görögországi) városokba menekülhettek, részben pedig a mai Bulgária és Macedónia igen magas hegyeibe. E hegyeket a földművelő szlávok nem tudták hasznosítani, a romanizáltak viszont áttértek a juhtenyészésre. Nyelvészeti okok is biztossá teszik, hogy a román és az albán nyelv (és nép) egymással szoros összefüggésben alakult ki: nyilván kezdetben egymás szoros közelségében kellett élniük. Ez pedig csak valahol a Balkán közepén elterülő, majdnem 3000 méteres hegységekben történhetett.

Feltételezett vlach őshaza a mai Albánia vidékén

Az írott forrásokban ezek a vlach-nak nevezett hegyi pásztorok valamikor a X. században tűntek fel: nyilván akkor vették észre őket az írástudók, amikor már kellően nagy néppé váltak és sokfelé elterjedtek a félszigeten. Ez a folyamat összefüggésben áll életmódjukkal: hegyi nomádok voltak, akik együtt vándoroltak nyájaikkal. Ha az állatok és az emberek számának gyarapodása miatt szűkössé váltak a kezdeti legelők, akkor szépen odébb álltak. Évszázadok alatt így messze jutottak eredeti lakóhelyüktől. A mai napig élnek román nyelven beszélő kisebb csoportok a Balkán különféle részein, tanúsítva e szétvándorlást (és ismételten cáfolva a dákóromán elméletet). A nyájaikat védelmező vlachoknak jó harcossá kellett válniuk: a XI-XII. században többször is e szerepben tűnnek fel. Néhol a bizánciakat segítették (pl. Alexeios császárt 1094-ben); máskor viszont ellenük harcoltak: 1185-ben ők is részt vettek a Péter és Aszen vezette felkelésben, mely a Második Bolgár Birodalom megalapításhoz vezetett. Ennek következtében lényegében második államalkotó népnek számítottak a bolgárok mellett.

Korai vlach területek a Balkánon

Az írott források nemcsak akkor fontosak, ha beszélnek valamiről, hanem akkor is, ha hallgatnak. Márpedig a III. és a XIII. század között (vagyis majdnem ezer éven át) egyetlen helyen sem említenek Erdélyben újlatin nyelven beszélő etnikumot. A román történészek előszeretettel hivatkoznak a mi Anonymusunkra, aki azt írta, hogy honfoglaló őseink Erdélyben a „blak” (vlach) nevű népbe ütköztek. Csakhogy Anonymusról nagyon jól tudjuk, hogy nem sok fogalma volt a honfoglalás valós lefolyásáról és arról, hogy vajon kik éltek itt akkortájt. Az történhetett, hogy az 1210 táján alkotó püspök saját korának viszonyait vetítette vissza. Ahogy arról nemsokára még szó esik, a román pásztorok éppen nem sokkal 1200 előtt bukkantak fel Erdélyben (azaz a Déli-Kárpátok belső oldalán): Anonymusnak nyilván feltűnt ez az „újdonság” és belevetett őket írásművébe.

A vlachok a forrásokban kezdetektől fogva ortodox vallásúként tűnnek fel, akik szertartásaikban az egyházi szláv nyelvet használták. Elképzelhető, hogy romanizált őseik még az ókor végén, a hegyekbe menekülés előtt felvették a keresztény hitet és bolgár hatásra váltottak szertartási nyelvet; de elvben az is, hogy a IX-X. században lettek keresztények (a bolgárok megtérítése 864-ben kezdődött). Ha a románok folyamatosan Erdélyben éltek volna, akkor a síkságokat legkésőbb 895-től uraló magyaroktól vették volna át a hitet és a szertartás nyelvet, azaz katolikusok lennének. Az ortodox hit felvétele csak a Balkánon, a Bolgár Állam kereteiben történhetett. Íme egy újabb tényező, amely egyértelműen cáfolja a dákóromán elméletet.

Tovább is mehetünk. 1020-ban II. Baszileosz bizánci császár az ohridi ortodox érsekre bízta a frissen meghódított „Bulgáriában” (ez esetben Balkánt értsük alatta) élő összes vlach lelki gondozását. Ohrid a Balkán DNY-i részén fekszik, a mai macedón-albán határnál. Nem sokkal később egy önálló vlach püspökséget is létrehoztak: valahol Észak-Macedóniában…Az Erdélyhez legközelebb eső ortodox érseki székhely a XIV. századig Szávaszentdemeter volt (a mai Szerbiában), ám a vlachok nem voltak hajlandóak elismerni ennek fennhatóságát és ragaszkodtak Ohridhoz. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy valahonnan arról a környékről jöttek, politikai értelemben pedig egykor bolgár és bizánci alattvalók voltak. 

 A történelem további fontos forrását jelentik a helynevek. Egy nép, egy adott földrajzi elemet (folyót, hegyet, várost stb.) vagy saját maga nevez el, vagy pedig átveszi annak nevét – esetleg saját nyelvéhez igazítva a hangalakot. Nos: Erdély meghatározó helynevei közül egy sem román (újlatin) eredetű, sőt kimutatható, hogy ezeket a beérkező vlach pásztorok zömmel a magyaroktól vették át. A nyelvészek az egyes hangtani változások alapján még azt is ki tudják mutatni, hogy bizonyos tájneveket a románok később vettek át, mint a szászok. Mivel az első szász csoportok II. Géza királyunk uralkodása alatt (1150 táján) érkeztek Dél-Erdélybe, 1210-ben pedig II. András már katonai alakulat kiállítását követelte a Kárpátokban élő vlachoktól (egyébként ez az első említésük a magyar okleveles anyagban) nyilván első csoportjaik a két időpont között érkeztek a Balkánról. Az első román nevű falu csak 1283-ban tűnt fel Erdélyben, ami egyértelműen utal arra, hogy eredetileg vándorló havasi juhtenyésztők voltak és csak lassan tértek át a letelepedett életmódra és a földművelésre. 1300 táján mintegy 400 falut ismerünk Erdélyben, ám közülük mindössze tízben laktak románok. Ez is egyértelműen jelzi, hogy nemrég érkezhettek és igencsak kisebbségben voltak. Ekkor még kizárólag a Marostól délre, a Déli-Kárpátokban laktak. Erdély más tájaira (pl. a Bihari-hegységbe) csak később jutottak el. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a két román állam közül az Erdélytől délre eső Havasalföld hamarabb alakult meg, mint a keleti Moldva, akkor immár a sokadik bizonyítékot találjuk arra, hogy e nép a Balkánon alakult ki, vándorlás után érkezett Erdélybe és még honfitársaik hosszú századokon át tartó beáramlása kellett hozzá, hogy többségbe kerüljenek.

 Erdély több, mint 100 éve Románia része, lakosságában egyre kisebb a magyarság és elhanyagolható a szász lakosság aránya. Romániában a dákóromán kontinuitás tanát már-már vallási jellegű buzgalommal ápolják, kételkedni benne szigorúan tilos és veszélyes. Mögötte áll az államhatalom, ezt tanítják az iskolákban, ezt sulykolják minden állampolgár (köztük az ottani magyarság) fejébe és ezt terjesztik külföldön (nem is rossz hatékonysággal). Úgy hiszem, hogy ha egy nép teljes értelmisége, tudományos akadémiája mereven ragaszkodik egy hamis tényállításhoz, akkor szellemi értelemben az az adott nép tragédiája. A román népet fosztja meg saját értelmisége attól, hogy önnön valós múltját megismerhesse. Talán akkor kezdődik el a kelet-közép-európai népek között a megbékélés, ha politikusaik és értelmiségük lemondanak a hazugságokról, nem forgatják ki a történelmet és nem használják arra, hogy viszályt szítsanak ott, ahol már nagyon ideje lenne a békés együttműködésnek.