1944-re a az angolszász szövetségesek légiereje megszerezte a fölényt Németország felett, így egyre hatékonyabban tudták rombolni a német hadiipart és közlekedést.. (Ezt onnan is tudhatjuk, hogy 1944 márciusától csökkeni kezdett a Harmadik Birodalom haditermelése). A négymotros bombázókat most már nagy távolságra is el tudták kísérni a vadászgépek (elsősorban P-51, Mustang).
Mivel a német légvédelem egyre inkább az összeomlás fele haladt (gépek és pilóták elvesztése, súlyosbítva az egyre fokozó nyersanyag és üzemanyag-hiánnyal) ezért megpróbáltak - egyre kétségbeesettebben - újabb és újabb típusokat harcba vetni.
A Me-262-es valóban korszakos jelentőségű gép volt: ugyanis a légcsavaros gépek korában ez volt az első ,valóban légi harcban bevetett sugárhajtóműves gép.
Bár már 1943 körül rendelkezésre állhatott volna, de a szövetségesek szerencséjére valamiért Hitler szinte "irtózott" a "vadászgép" kifejezéstől ezért évekig ragaszkodott hozzá, hogy a gép "gyorsbombázóként" építsék meg. Így aztán csak 1944 júliusában - már a normandiai partraszállás után! - kezdték el vadászgépként használni. A valóban "érdemi" bevetések 1944 őszére és 1845 tavaszára maradtak....
Elképeszető paraméterekkel rendelkezdett: a két Junkers Jumo hajtómű 870 km/h-ig tudta gyorsítani, azaz sebessége messze felülmúlta bármelyik szövetséges vadászét. 11 km-es magasságig képes volt "feljutni" és tudott percenként 1 200 métert emelkedni.
Fegyverzetként négy darab 30 mm-es (!!!) gépágyút építettek bele és vihetett magával nem irányított rakétákat vagy bombát is.
A géppel persze akadtak problémák is. Bár gyors volt, de de kevésbé fordulékony, mint a légcsavaros gépek - ez pedig légi harcban hátrány. A két hajtómű sokat fogyasztott (+ időnként meghibásodott) - így hamar le kellett szállnia. A szövetséges vadászok felismerték ezt és általában leszállás közben támadtak rájuk.
Azt, hogy elsősorban miért nem lett "háborút eldöntő" fegyver, egy 1945 márciusi (azaz igen késői!) esettel szeretném illusztrálni. Ekkor egyszerre 37 Me-262-t küldtek harcba - 1 200 (!!!) angolszász bombázó és 630 (!!!) kísérővadász ellenében. A németek összesen 13 ellenséges gépet lőttek le - "szúnyogcsípés egy tehéncsordában"...
A Me-163-mas teljesen más koncepciót valósított meg: rakétahajtást! Ez a kicsiny gép (hossz: 5,7 m) elképesztő paraméterekkel rendelkezett: átlépte 1 000 Km/h-t, képes volt másodpercenként (!!!) 160 m-t emelkedni és el tudta érni a 12 km-s magasságot! 2 db 30 mm-es gépágyút szereltek bele.
Nos: ebből a különlegességből sem lett "csodafegyver". A magával vitt üzemanyag mindössze 8 percig (!!!) volt képes a rakétát táplálni, azaz a felszállási hely felett próbálhatott meg mindössze pár találatot elérni a bombázók ellen és máris le kellett ereszkednie siklórepülésben.
Ráadásul az elképesztő sebesség nem csak előnyt jelentett. Mivel több száz km/h-val gyorsabb volt, mint a megcélzott bombázók, így egyszerűen pár másodperc alatt "elzúgott" a megcélzott bombázó mellett :) Ennyi idő alatt kellett (volna) találatot elérni a- mi gyakran lehetetlennek bizonyult.
Noha elvileg hosszabb ideig (1944 július - 1945 május) repültek vele a Luftwaffe pilótái, összesen 9 (!!!) szövetséges gépet lőttek le! A rakétahajtás a harci repülésben végül is tévútnak bizonyult - a II. világháború után nem is vetettek be élesben ilyen gépeket...
1944 őszére a Luftwaffét egyszerre fenyegette a nyersanyagok (acél, alumínium) és a képzett pilóták hiánya. Kétségbeesett ötletként kitalálták, hogy villámgyorsan ki kell fejleszteni egy "népi vadászt", amely olcsó anyagokból készül - és lelkes fiatalok is vezethetik. Sőt: "ha már lúd, legyen kövér" úgy döntöttek, hogy legyen sugárhajtású.
Ez lett a He-162 ("Volksjager"). A hihetetlenül gyors tervezési / megépítési folyamat ellenére egészen "tűrhető" gép született - igaz, ormótlan / esetlen külsővel... Az egyetlen BMW gázturbinát a nem túl nagy méretű (alig 9 méter hosszú) törzs tetejére szerelték. A max felszállótömeg is 3 tonna alatt maradt (mert a törzs rétegelt falemezből készült, ragasztással!), így elérhette a 900 km/h-s végsebességet (!!!), a 12 km-es csúcsmagasságot és az 1 400 méteres percenkénti emelkedést.
Fegyverzetként csak két gépágyút kapott: 20 vagy 30 mm-est (de ez utóbbihoz sokkal kevesebb lőszert vihetett magával).
Csak 1945 februárjában kerül a csapatokhoz, de légi küzdelemben először áprilisban (!!!) vett részt. Ekkor a szovjetek már Berlin szélén álltak, a szövetségesek pedig bent jártak a Ruhr-vidéken - azaz a "Szalamandra" (mert ilyen nevet is kapott) érdemben már nem tett hozzá a világháború alakításához...
A végső kétségbeesés - és egyfajta "csodavárás" - minden korábbinál elképesztőbb ötletekre is sarkalt. Ezek egyike lett a Ba-349-es. A koncepció: építsünk olyan gépet, ahol a pilótának nem kell megtanulnia a repülés két legnehezebb manőverét a fel- és leszállást... A gondolatmenet kicsit hasonló, mint a "népi vadásznál": így fiatal Hitlerjugend-tagok is képesek lehetnek a szövetséges bombázók megsemmisítésére...
A "Natter"-be ("vipera") ugyanazt a rakétahajtóművet építették be, mint a fent már bemutatott Me-163-ba. Az alkalmazás a következőképpen történt volna: állványról fellövik, nagy sebességgel megközelíti a bombázókat, majd kilövi rá az orrban elhelyezett 24 db kis rakétát (más fegyvert nem is terveztek rászerelni)
De hogyan lehet elkerülni a leszállást? Nos: sikeres támadás után a Natter a levegőben két részre vált volna szét (orr + hajtómű) és mindkettő ejtőernyővel ereszkedett volna a földre - ahol a rakétát újra felhasználták volna. Kérdéses: mekkora lett volna a 19-20 éves, tapasztalatlan "pilóta" túlélési esélye?
Ezt - szerencsére - már nem kell megtudnunk. Egyetlen egy olyan próbakilövést hajtottak végre (1945 márciusában, amikor a bukás már igen közel járt), ahol ember is ült a gépben - és ő életét is vesztette ennek során... Így aztán a "viperát" soha nem vették légi harcba - a háború pedig rövidesen véget is ért...
