Az éppen csak (újjá)szerveződő honvédséget a Tanácsköztársaság vezetői még márciusban átkeresztelték Vörös Hadseregnek. Ez a haderő áprilisban gyors és jelentős vereséget szenvedett, amikor csekély ellenállással engedte át a Tiszántúlt a román, az Északi-középhegységet pedig a csehszlovák hadseregnek.
A rendszer vezetői úgy érezték, hogy az április-májusi toborzást plakátokkal is meg kell erősíteniük.
Talán a leghíresebb 1919-es plakát: 1989-ig számtalan megemlékezés során használták fel.
Kétségkívül figyelemfelkeltő: a vörös zászlót lobogtató, kiabáló, izmos matróz / munkás – klasszikus irodalmi eszközt használva – el is ismétli mondanivalóját!
Ennél rövidebb szöveget már nem lehet kitalálni!
Itt már a zászló nyele is vörös. A vérbe mártott kard – gyalogságnál ekkor már kevéssé használt fegyver – középkori archetípusokat is felidéz: „véres kard körülhordozása” ellenséges támadás esetén.
Itt már két teljes mondatot olvashatunk!
A munkások persze félmeztelenek – ez még kovácsműhelyben sem gyakori, lövészárokban pedig elképzelhetetlen – viszont így jól kidomborodnak izmaik (melyekkel manapság testépítőnek is beillenének).
A kép jól mutatja, hogy a Vörös Hadsereg nem használt nemzeti színű lobogókat, csak egyszínű vöröset.
A végére egy egészen konkrét, a munkások speciális csoportjához szóló felszólítás!
Érdemes megjegyezni, hogy a vasutasok mindig is jól szervezett erőt alkottak – akik közül 1919-ben korántsem szimpatizált mindenki a diktatúrával…
Még egy szerény észrevétel: aki a hadsereg építőbrigádjában síneket hoz helyre – az talán kevésbé van kitéve az ellenség golyózáporának…
