Az I. világháború utolsó heteitől meglehetősen „turbulens” időszak következett a magyar történelemben.

Az őszirózsás forradalom alapvetően baloldali jellegű volt – de már 1918 őszén létrejött több, olyan szervezet, mely magát elsősorban „hazafiasként” / „jobboldaliként” definiálta. Közülük nem egy félkatonai jelleggel működött.

Ezek egyike volt az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME).

„Mondanivalójukat” szélsőséges és igen egyoldalú antiszemitizmus jellemezte: lényegében mindenért, ami akkor a lakosságot sújtotta (a történelmi Magyarország szétesése, elszegényedés, trianoni béke stb.) a zsidóságot hibáztatták.

A „keresztény” kifejezést igen egyoldalúan használták: keresztény = „nem zsidó”.

Leginkább a ’20-as évek elején voltak aktívak: vezetőik közt az országos politikában forgolódó, akkortájt nevesnek számító közéleti személyiségek is megfordultak.

A szélsőséges uszítás mellett erőszakos cselekményekre (pl. bombamerényletekre) is ragadtatták magukat.

A ’20-as évek közepének konszolidációs viszonyai között sikerült a kormányzatnak őket „megszelídíteni”, az 1930-as évek „ új szélsőjobboldali” mozgalmaival pedig már nem bizonyultak versenyképesnek.

Jelen posztban tipikus plakátjaik / szórólapjak közül hoztam válogatást.

Ez a - meglehetősen egyszerű kivitelű - körpecsét az egyik legelső tárgyi megjelenése lehetett az "ébredőknek": a dátum bizonyítja a szervezet korai létrejöttét.

Később jelvényt is készítettek - hogy megmutathassák magukat a nagyközönségnek.

Jelentős erőre egy évvel később, 1919 őszétől kaptak, amikor is a Tanácsköztársaság ellenhatásaként kialakult közhangulatot próbálták "meglovagolni".

E plakát igen szélsőséges, nagyerejű képi világgal dolgozik. Fent a "gonosz erő" jelképeként a vörös csillag, szemen szúrt (!!!) férfifej (test nélkül!), a kereszt vörös színe pedig egyaránt utal a vérre és a kommunista pártra. A kereszt jelentése: mi a keresztényeket tömörítjük.

A párizsi békekonferencia által szabott feltételeket (az új államhatárokat) 1920 elején tudatták a magyar delegációval - és így a közvéleménnyel. Magát a békét június 4-én írták alá, így a fenti plakáton olvasható tiltakozó gyűlésre is valamikor e két időpont között, valamikor 1920 első felében kerülhetett sor.

Az "ébredők" jó kapcsolatai bizonyos vezető körökkel mutatja, hogy a Belvárosban volt központi irodájuk. A Sörház utcát mai is ugyanúgy hívják: a Váci utca déli szakaszára merőleges, a Molnár utca osztja két szakaszra.

A fenti plakát valamikor 1920 decemberében készülhetett. Jellemző a gondolkodásmód: a "világ" két részre oszlik: vagyunk mi, az "igazi keresztények", ellenfeleink természetesen a "zsidók". Ha a valóság "szembejön", azaz, "furcsa módon" még nem lett mindenki "ébredő" 1920 Magyarországán, akkor ere csak egyetlen magyarázat lehetséges: ők "álkeresztények"...

Itt végre olvashatjuk, kik is voltak a mozgalom hivatalos vezetői. Hegedűs György szélsőjobboldali gondolkodású zalai ügyvéd volt, 1920-ban kisgazdapárti, 1922-ben pedig "kormánytámogató pártonkívüli" jelöltként jutott be a Nemzetgyűlésbe. Politikai pályája során nem igazán tűrte a pártkereteket (eredeti pártját pl. "túl liberálisnak" találta...

Budaváry László keresztényszocialista színekben került be a parlamentbe: a korszak egyik legvehemensebb antiszemita szónokaként tartotték nyilván: az ellenforradalmi korszak kezdetén százas nagyságrendben ontotta magából a zsidógyűlölő szónoklatokat.

Nem csekély ellentmondás, hogy (szélső)jobboldali és hevesen antiszemita politikusok akarták annak a Petőfinek a lelkét feltámasztani, aki kifejezetten liberális volt és filoszemita....

Úgy tűnik, március 15-e rendszeresen alkalmat jelentett a '20-as évek elején, hogy az "ébredők" megmutathassák, mekkora tömeget tudnak "zászlaik alá" felsorakoztatni. Fontos megfigyelni, hogy mindkét március 15-i plakát kifejezetten a saját tábor megszólítására készült.

1920-ban és 1922-ben hazánkban nem országgyűlési, hanem nemzetgyűlési választásokat tartottak. A korabeli politikai elit így kerülte ki, hogy össze kelljen hívni a felsőházat (melyben elsősorban az arisztokrácia tagjai foglaltak helyt).

Ennek a - vélhetően 1922-es - plakátnak egészen szélsőséges a hangvétele. Már tipográfiában is: A korabeli jobboldali gondolkodásmód szerint, aki nem ért velünk egyet, az nem lehet más, mint "zsidó, szabadkőműves vagy áruló" - de azért elsősorban a "zsidók" az ellenség.

"Érdemes különösen megfigyelni a "fekete zsidó parazitát" kifejezést, ami már az 1930/40-es évek náci szóhasználatát előlegezi meg!

 Az aláírók közül talán a leginkább közismert (és leghírhedtebb) Héjjas Iván. Az I. világháborús tiszt az 1919-es véres fehérterror egyik fő felelőse, 1920/21-es kalandor akciók szereplője volt. Jelen fellépésekor Héjjas mindössze 32 éves volt!

Ha lehet, még nála is ismertebb Prónay Pál. A hivatásos katonatiszt nevéhez talán még Héjjasnál is több atrocitás köthető 1919 őszén.

Lendvai István a korszak egyik jellegzetes figurája volt: tanítói végzettséggel lett fajvédő irányzatú hírlapíró, költő majd egy időre nemzetgyűlési képviselő.

Itt már fejlettebb nyomdatechnikát láthatunk: színes (legalábbis részben zöld és, grafikai megoldásokkal "ékített".

A "mondanivaló" persze változatlan. Mindenféle "cicoma" vagy részletezés nélkül: "a zsidókérdés". Az átlag "ébredő" valószínűleg ebben látta minden más kérdés alfáját és omegáját.

A '20-as évek közepére az ébredők súlya érezhetően csökkent a közéletben. A konszolidáció előrehaladt, a szélsőségesek visszaszorultak. Írják is: "hosszú idő után adunk életjelt magunkról"...

A fenti - nyomdatechnikailag már "cizelláltabb" plakát érdekes körülmények között született, 1924-ben.

Az előző esztendőben a Bethlen-féle kormánypártot (az Egységes Pártot) otthagyta 7, szélsőjobboldalra hajló - képviselő, akik éppen 1924-ben alakították meg - Gömbös Gyula vezetésével -a Fajvédő Pártot. A fent felsorolt öt nemzetgyűlési képviselő közül négyen ebben a "csapatba" tartoztak.

Eckhardt Tibor (ügyvéd) talán a legfontosabb név közülük. Ö már 1919-ben Szegeden Gömbös "harcostársa" volt, de a '30-as évek elején szakítottak: Eckhardt ekkor a Független Kisgazdapárt vezetője lett később pedig még inkább szembefordult a náci eszmékkel.

Ulain Ferenc szintén ügyvédből lett politikus. Ő a '20-as évek elején még a német (bajor) szélsőjobboldallal is ápolt kapcsolatokat - nem voltak tőle idegen puccs tervei sem.

Zsirkay János és a fent már említettt Lendvay elsősorban újságíróként tevékenykedtek a "fajvédő" közegben.

Csilléry András (fogorvos, az 1919 augusztus Friedrich-féle puccs egyik résztvevője) nem volt kevésbé antiszemita társainál. Ő azonban a fővárosi Wolff-párt (Keresztény Községi Párt - Keresztény Egység Tábora) révén került be a Nemzetgyűlésbe, így végül (teljes "eszmei" egyetértése ellenére) nem csatlakozott a Fajvédő Párthoz.

Zárásként még hadd hívjam fel a figyelmet a a plakát alsós sorára: a "felrázzuk tespedtségéből a zsidóuralom alatt sínylődő kerületet" kifejezés arra utal, hogy aki megmaradt "ébredőnek" annak fejében nem sokat változtak a gondolatok...

Azok számára, aki valamiért még esetleg 1944 végén – sőt esetleg 1945 elején – is azt gondolták, hogy a náciknak bármi esélyük lehet (ha nem is „győzelemre”, de esetleg valamiféle „tárgyalásos rendezésre”), legkésőbb 1945 márciusában el kellett érkeznie az „igazság pillanatának”, amikor a nyugati szövetségesek átkeltek a Rajnán.

Hitler – furcsa mód – nem a Ruhr-vidék és nem Berlin védelmét tartotta legfontosabbnak, hanem a valóban elitnek számító 6. SS Páncélos Hadsereget éppen a Dunántúlon vetette be. Ez volt a német hadsereg utolsó érdemi támadó hadművelet a világháborúban a „Tavaszi Ébredés”.

Korábbi posztomban már írtam: azért éppen a Dunántúl lehetett a helyszín, mert Zala megyében voltak a Harmadik Birodalom utolsó kőolaj-mezői. Márpedig modern háborút nem lehet benzin / gázolaj nélkül vívni…

A Dunántúlra hozták a háború utolsónak kifejlesztett, igazán döbbenetes erejű tankjait a 68 tonnás (!!!) Királytigriseket.

A támadást – ismételten a Mezőföld irányába – március 6-án indították meg. Budapesten február óta már nem folytak harcok – a szovjetek már csak ezért is jobban felkészültek a védelemre.

A németek nagyjából kilenc napig küszködtek – de a Dunát most meg sem tudták közelíteni, március 15-ig hozzávetőleg Simontornyáig jutottak.

Közben az is „kiderült”, hogy a Sárvíz miért éppen a „sár”-ról kapta a nevét.

A tavaszi hóolvadáskor a Mezföld talaja hatalmas „sártengerré” változott – ahová egymás után ragadtak be a német harcjárművek. Itt éppen egy szintén kiváló harcjárműnek számító Párduc tank.

Ezek a féllánctalpas gyalogsági csapatszállítók éppen egy falu aszfaltozatlan, kövezetlen útján próbálnak meg előre vergődni.

Itt is elcsigázott, kimerült – talán már a harc értelmetlenségét is belátott – német katonák vesztegelnek járműveikkel a sárban.

Ennek a Királytigrisnek meglehetősen sérültnek tűnik a hátulja – de sokat közülük nem a szovjet tüzérség állított meg, hanem egyszerűen beleragadtak a sárba, legénységük pedig egyszerűen otthagyta őket. Nem akadt jármű, ami el tudott volna húzni 68 tonnát – és nem volt már benzin sem feltankolni őket.

Március 15-én aztán megindult a szovjetek nagy ellentámadása – mely immár igen csekély ellentállásba ütközött.

Székesfehérvárt március 22-én adták fel a németek. (Másodszor éppen két hónapig volt a birtokukban).

A német csapatok számára a visszavonulás maradt az egyetlen értelmes alternatíva.

Március 26-tól aztán végleg felgyorsultak az események. Miközben szülőföldemen, Fejér megyében hónapokig tomboltak a harcok, az Észak- és Nyugat-Dunántúlon szinte ellenállás nélkül robogott át a szovjet hadsereg. Április elején szinte az egész országban véget ért a háború – de Pinkamindszentet csak április 13-n hagyták el a német alakulatok.

A Tanácsköztársaság diktatúra volt – ezt vezetői sem tagadták. Ők is tudták, hogy korántsem mindenki szimpatizál a rendszerrel. Kedvenc műfajukat, a plakátot így arra is felhasználták, hogy a lelkesítés / buzdítás mellett / helyett fenyegessenek.

Talán ez a leghíresebb magyar 1919-es falragasz. Érdemes a fegyvert tartó vöröskatona mozdulata mellett a szófordulatokra is figyelni: nincsenek való nehézségek, csak „rémhírek”. Aki pedig más véleményen van az „ellenforradalmár”.

Ha ránézek erre a képre, akkor az én generációmnak, még a klasszikussá vált, egykor sokat hallott, fenyegető felkiáltás jut eszébe: „Munkásököl, vasököl – oda csap, ahova köll!” Érdemes felfigyelni, hogy ennek a plakátnak van – majdnem teljesen megegyező – náci párhuzama is!

A „szétcsapott” férfiak polgári ruházatúak – az ököl pedig vörös és izmos!

Itt a buzdítás és fenyegetés „határesetét” láthatjuk. Jól ismert toposzok: vörös zászló + izmos (meztelen felsőtestű!) munkás. Ki az „ellenség”? – A pénzeszsákok nyilván a nagytőkéseket jelentik (akár gyárait/ bankjait a rendszer egyébként államosította). A gyár – szerényen – fel is tűnik a háttérben…

A diktatúrák újabb sajátossága: ha nem jól mennek a dolgok (pl. katonai vereségek érik az aktuális hatalmat), akkor is a „csüggedők” tehetnek róla, akik nem hisznek a „végső győzelemben”.

A „bujkálás” arra utalhat, hogy a rendszer megpróbált hadkötelezettséget bevezetni. Itt azért a „rossz arcú” ellenség soraiban feltűnnek „munkáskülsejű” egyének is – bár azért továbbra is a polgárság a leggyanúsabb…

A plakát még nyilakkal is jelzi a „csapásirányt” a nézőknek – a grafikus pedig igyekszik követni a direktívákat: más a „csüggedők / gyávák” és más a „gonoszok” arckifejezése!

Egy különös, „többarcú” plakátot hagytam a végére.

Gyakori a gyermekek / fiatalok felhasználása érvelésre. A képen kifejezetten „gyermekarcú” vöröskatonát látunk. Egyfelől buzdít (kb. azt mondja: „állj be te is közénk!”) – másfelől viszont fenyeget („ha nem lépsz be, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy ellenem vagy”)!

A zászló természetesen vörös – e most már virágok is koszorúzzák – talán az eddigi hadi sikerekre utalva ezzel.

Ígérgetés - fenyegetés - végül is a Tanácsköztársaság összesen négy és fél hónapot élt meg.

Magyarország nyugati szomszédja, majdnem 1000 éven át a Német-Római Császárság volt. E nagy birodalomban hosszú fejlődés során egyre több területi egység alakult ki: Magyarország közvetlen szomszédjává két hercegség vált: Alsó-Ausztria és Stájerország.

A gyűjtőnevükön „osztráknak” nevezetett hercegségeket a XIII. század végétől a Habsburg-dinasztia szerezte meg és formálta valamelyest egységgé. Az így létrejövő „Ausztria” (vagy: „örökös tartományok”) és a középkori magyar állam határai lassan szilárdultak meg (északi szakaszon ez lett a Lajta folyó).

Az államhatár akkor is fennmaradt, amikor 1526 után a Habsburg-család került hazánk trónjára. Bekerültünk ugyan a „Habsburg-birodalomnak” vagy „dunai monarchiának” nevezett laza „államhalmazba” – de soha nem merült fel pl. Vas megye átcsatolása Stájerországhoz.

Ugyanakkor az államhatár nem jelentett nyelvi határt. A középkorban (és a koraújkorban) folyamatosan zajlott a németség költözködése kelet felé, így a nyugat-magyarországi megyék nyugati része fokozatosan német nyelvű területté vált.

Az etnikai térképet színesítette, hogy – elsősorban a koraújkorban – a Dráván túlról horvát parasztok költöztek észak felé – pontosan ide a német és magyar nyelvi tömbök érintkezési területére.

Amikor 1919/20-ban a párizsi békekonferencia meghúzta hazánk új határait, akkor általában igen erősen figyelmen kívül hagyták az etnikai elvet (lásd: Csallóköz, Partium, Bácska sb.). Egy kivételt mégis tettek: az Ausztriával kötött saint-geermain-i (1919. szeptember) és a Magyarországgal kötött trianoni békékben hazánk nyugati „peremsávját” átcsatolták Ausztriához. Ezekből a területekből alakult meg 1921-ben Burgenland tartomány.

Az 1921-es év eseményei meglehetősen közismertek („nyugat-magyarországi felkelés”, soproni népszavazás stb.). 

Az új osztrák-magyar határ tényleges megállapítása időt vett igénybe, ami lehetőséget adott a magyar kormányka, hogy „javításokat” kérjünk. A magyar kormány majdnem 100 falut kért vissza. A Népszövetség 1922-ben valóban módosította a „trianoni” határt – bár közel sem annyira, amennyire mi szerettük volna.

Érdemes közelebbről megvizsgálni az egyes – ide-oda csatolt – falvak etnikai összetételét.

Rendeket és Rőtfalvát – melyek mára teljesen egybeépültek – a határmegállapító bizottság Magyarországnak ítélte. Viszonylag kisebb településekről van szó (kb. 300 illetve 700 lakossal), akiknek zöme német anyanyelvű volt.

A bizottság döntése után a két kormány „csereüzletet” kötött egymással, így e két – németül beszélő – falu mégis Ausztriáé lett, hazánk viszont megkapta a bizottság által a „sógoroknak” ítélt Ólmodot és Szentpéterfát.

Ólmod kicsiny (kb. 300) lelkes, horvát nemzetiségű falu volt, melyet a trianoni határmeghúzás szinte teljesen elvágott a szomszédos településektől – már csak ezért is örültek, hogy „hazakerülhettek”. Ráadásul ezekben az években többször ki is fejezték: Magyarországon akarnak maradni!

Szentpéterfa jelentős (kb. 1 500 lakosú), zömmel szintén horvát nyelvű település volt. Ők éveken át erősen küzdöttek azért, hogy Magyarországon maradhassanak – ezt végül ezzel a cserével, 1923-ban érték el. Sopron („A leghűségesebb város”) mintájára megkapták a Communitas Fidelissima („Leghűségesebb Község”) címet.

Szombathelytől nyugatra a népszövetségi bizottság több települést „visszaadott” Magyarországnak.

Kis- és Nagynarda szintén zömmel horvát nyelvű falvak: az egyikben nemesi a másikban jobbágy eredetű családok éltek (együttesen mintegy 680-an).

Alsó- és Felsőcsatár lakosai is elsősorban horvátok voltak (néhány német anyanyelvűvel „kiegészítve”). Az együttesen több, mint 800 fős két települést a visszacsatolás után 10 évvel össze is vonték.

Magyar- és Németkeresztes neve kicsit megtévesztő, hiszen valójában mindkettőben német nyelvű parasztok éltek – összesen mintegy 700-an. Ezt a két falut is összevonták később, némi tépelődés után Vaskeresztes néven.

Horvátlövő kicsit falu volt (kb. 400 lélekkel). Itt „stimmel” a név – a valóban horvát nyelvű lakosok maguk is tiltakoztak a trianoni béke ellen, ezért a bizottság visszacsatolta őket. A település nevének másik tagja nyilván az egykor itt élő hatáőrökre utal.

A „vicces” nevű Pornóapáti kicsit „komolyabb” település volt 700, zömmel németül beszélő lakóval (magyar kisebbséggel). Nem ok nélkül viseli az „apáti” tagot nevében, ugyanis a XIII. században bencés apátságot alapított itt egy főúri nemzetség. A történelem viharai során – elsősorban a török háborúk időszakában – az épület és temploma is elpusztult.

Érdekesen alakult két, délebbre fekvő falu sorsa.

Karácsfa és Lovászad többségében németül beszélő lakóit a trianoni béke Ausztriának ítélte. 1921-ben az osztrák csendőrség meg is kísérelte birtokba venni e falvakat – ám ekkor magyar szabadcsapatok érkeztek ide, akik fegyveres harcot vívtak az osztrákokkal.

1922-ben ezért – az északabbra fekvő falvakkal együtt – helyi népszavazáson megkérdezték a helyieket, hogy melyik országot választják. Az északi - ahogy fent már jeleztem elsősorban horvát nemzetiségű – falvak Magyarországon szerettek volna maradni, addig e két – német nyelvű falu – Ausztriát választotta.

 A történet végére kívánkozik egy korabeli – valószínűleg hiteles, megtörtént – anekdota.

1923-ban népszövetségi delegáció járta végig a Magyarországhoz visszakerült falvakat. A francia delegátus természetesen vitt magfával magyar tolmácsot, hogy beszélhessen a helyiekkel. Az egyik faluban a teljes lakosság felsorakozott, a legszebb ünneplő ruháját felvéve. A delegátus felolvasta a hivatalos döntést: a falu – a lakók saját akaratából! – visszakerül Magyarországhoz. A bejelentés után a helyiek – szép ünneplő ruhájukban – elénekelték a Szózatot. Utána a francia delegátus odafordult a falu bírójához (kb. „polgármester”), hogy a tolmács segítségével beszélgessen vele (és a falusiakkal).

Ekkor a tolmács kibökte: most semmire sem megyünk az én magyar-tudásommal, mert ezek a falusiak bizony mindnyájan horvátok – és csak horvátul beszélnek…

A II. világháború vége után a budapesti sörgyárak egy ideig még hagyományos kereteik között, magántulajdonban működtek. Természetesen folytatták termékeik népszerűsítését is. A plakátok azonban grafikailag egyszerűbbé váltak – egy időre mellőzték az emberábrázolásokat.

Az 1946-os plakát felszólítása elég egyértelmű (nagy betűkkel, felkiáltójellel): „Igyon sört!”

1945/46-ban hazánkban hiperinfláció zajlott, a pengő értéke olyan gyorsan romlott, hogy egy idő után a gyárak már részben természetben fizették alkalmazottaikat. Ennek egyik formája lehetett a „sörpénz”, amit sörvásárlására lehetett fordítani.

1947-ben még magántulajdonban voltak a sörgyárak: erre utal a „részvény sör” elnevezés. 1948-ban látványos külsőségek között ülte meg az ország a forradalom centenáriumát – erre már az előző évben is készültek.

A plakát apró „szépséghibája”, hogy a XIX. század közepén – a nagyüzemi sörfőzés megindítása előtt – honvédeink elsősorban inkább bort (vagy pálinkát) fogyasztottak.

A Dreher mellett a Haggenmacher volt a másik híres kőbányai sörgyár – 1947-ben még reklámozhatták magukat saját nevükön.

Aztán bekövetkezett a sörgyárak államosítása is. A márkanevek eltűntek. A korszak tipikus figurája a gyári munkás. A valóságban persze egy forró napon (esetleg izzasztó munka közben) aligha kellett a korszak férfijait sörözésre ösztönözni :)

Persze a „szocializmusban” szükség volt „egészségügyi” indoklásra is: erre volt alkalmas a klasszikus jelmondat: „A sör folyékony kenyér”.

Az 1956 utáni Kádár-korban már „cizelláltabban” ösztönöztek fogyasztásra: polgári ruhás párok (nők is!) „minőségi” sört isznak. A „minőségi” jelleget akarták azzal is kifejezni, hogy „márkanevet” adtak a sörnek (lásd: „Délibáb”), illetve feltűnik az „extra” kifejezés.

A Dreher és Haggenmacher nevek eltűntek, maradt a semleges „Kőbányai Sörgyár” elnevezés.  

Talán kevesen tudják a Tisztelt Olvasók soraiban, de a Dunántúl – különösen annak nyugati fele – stratégia jelentőséggel bírt a II. világháború utolsó időszakában.

 Az 1930-as években olajat kezdtek bányászni Zala megyében. Ennél sokkal több „fekete arany” került felszínre a romániai Havasalföldön – ezért is volt Antonescu állama Hitler egyik legfőbb benzin-forrása. Amikor azonban 1944 augusztusában Románia átállt a szovjetek oldalára a náci hadigépezet kezén megmaradt utolsó kőolajmező a mi Zala megyénk volt. Ezért is ragaszkodott hozzá a náci vezetés a végsőkig – sőt még azon túl is…

(Tegyük hozzá, hogy a Bakonyban és a Vértesben pedig bauxitot bányásztak – az ezekből készült alumínium pedig a repülőgépgyártás legfontosabb alapanyaga volt).

1945. január közepe igencsak „sűrűnek” bizonyult a keleti fronton.

 Január 17-én a szovjet csapatok átkeltek a Visztulán és bevonultak Varsó romjai közé – miután 1944-ben hagyták, hogy a németek vérbe fojtsák a lengyel Honi Hadsereg felkelését.

Január 18-án a ugyancsak a szovjet csapatok Budapesten belül, kelet felől haladva elérték a Dunát, azaz a pesti városrészben ezen a napon értek véget a harcok. Egyúttal ez a gettó felszabadulásának napja is.

A szovjet felderítés nem működött jól: ugyancsak január 18-án nagyerejű német támadás (fedőneve: Konrad III.) indult a Balaton és a Velencei-tó közti frontvonalról. A IV. SS páncélos hadtest erői olyan sebességgel robogtak át a Mezőföldön, hogy már másnap (!!!) elérték a Dunát.

A támadók balszárnya megpróbált ÉK felé kanyarodni – hiszen tervbe vették a Budapesten (most már csak: Budán) rekedt csapataikkal való kapcsolatfelvételt is.

A támadók egyik köteléke január 22-én újra birtokba vette Székesfehérvárt (ahová még decemberben vonult be a szovjet hadsereg).

Az itt látható havas kép (német tankkal és a háttérben katonai személygépkocsival) a város főterén készült.

A szovjetek véres ellentámadásokkal próbálták meg lassítani a német csapatok akcióit. Túlerejük miatt sikerült is stabilizálniuk a frontot.

A fenti térképen jól látszik, hogy a német erők nagyjából január 28-ig tudták tartani a 10 napja megszerzett mezőföldi területet – de aztán megindult az átcsoportosított szovjet erők újabb offenzívája.

Éppen szülőföldem – a Velencei-tó tágabb környéke – szenvedte el a két haderő közti legnagyobb összecsapásokat.

A szovjet támadás lendülete nagyjából február 7-e körül fulladt ki – Székesfehérvár így egyelőre német kézen maradt.

Az 1919-ben (Moszkvában!) megalakult Kommunista Internacionálé sokáig mereven ragaszkodott hozzá, hogy csak ők, azaz a világban tevékenykedő kommunista pártok „igazság letéteményesei”.

Ez azt is jelentette, hogy saját magukon kívül mindenki mást eleve rossznak, „kapitalistának” stb. tartottak. Nem tettek különbséget bal- és jobboldaliak, konzervatívok és liberálisok között.

 Ez a szemlélet mutatkozott meg abban, hogy a szintén a munkásosztályra támaszkodó és a marxi elmélet révén hasonló szellemi gyökerekkel is rendelkező – de a demokrácia iránt elkötelezett! – szociáldemokrata pártokat „szociálfasisztának” nevezték.

A szociáldemokraták (és más baloldali pártok) pedig jól tudták, hogy a kommunisták bevallottan a demokratikus berendezkedés helyett „proletárdiktatúra” bevezetésére törnek.

Aztán 1933-ban Hitler lett Németország kancellárja. Rövid úton – a sajátján kívül – minden pártot betiltott. A kommunista vezetők börtönbe / munkatáborba kerültek – gyakran a szociáldemokratákkal együtt.

1934 februárjában a francia szélsőjobb (pl. a „Tűzkeresztesek”) provokált erőszakos zavargásokat Párizsban.

Az események hatására a moszkvai vezetők is kezdték belátni, hogy változtatniuk kell – 1935-ben meghirdették a „népfront-politikát”: a demokrácia iránt elkötelezett, elsősorban baloldali pártok összefogását.

Ez elsősorban a latin nyelvű államokban (Franciaországban és Spanyolországban) valósult meg és hozott választási sikereket. Erről hoztam most plakátokat – a Népfrontok mellett és ellen.

Talán a leghíresebb francia Népfront-plakát: 

"A Népfront a nyomor, a háború és a fasizmus ellen – a kenyérért, a békéért és a szabadságért."

Klasszikus "irodalmi" szembeállítás: három rosszra három jó.

A kép közepén a francia "tűzkeresztesek" jelvénye látható - őket legjobban az olasz fasisztákhoz hasonlíthatjuk.

Ezt a plakát a leghíresebb francia szakszervezeti tömörülés (CGT) ünneplését népszerűsíti::

"Ünnepeljünk egységben, harcoljunk a 40 óráért, a kollektív szerződésért, a munkahelyekért és, a békéért!"

Klasszikus, a munkavállalók sorsát érintő kérdések + egy átfogó pont: béke. Sokan sejtették / gondolták, hogy az európai szélsőjobb (Hitler / Mussolini előbb-utóbb háborút fog kirobbantani.

Ez a grafika a francia baloldali sajtóban jelent meg: vélhetően három társadalmi réteg (munkásság, értelmiség, parasztság) összefogására szólít fel: "Együtt eltapossuk a nácizmust". A háttérben gyár, a feltartott ököl jellegzetes baloldali köszöntés.

Ez itt az ellenpropaganda: francia szélsőjobboldali plakát:

"A szovjetek "rángatják dróton" a Népfrontot". A három férfia a három szövetkező baloldali pártra (szocialisták, radikálisok, kommunisták) utal.

 A grafikus Sztálin arcvonásait úgy formálta meg, hogy a tipikusan szélsőjobboldali toposzra utaljon: "zsidók = kommunisták". (Ahogy Hitler szónoklataiban többször szerepel: "judeo-bolsevizmus".

Egy újabb Népfront-ellenes plakát:

"Ha a Moszkva által támogatott népfrontra szavaz, az háborút jelent."

A "HÁBORÚ" szót hatalmas betűkkel írták és vörössel szedték. Olyasmit akar sugallja a nézőknek / olvasóknak: a németek (őket jelképezi a horogkeresztes tank) csak akkor támadnak ránk (és csak azért) ha / amikor nálunk majd vörös / kommunista kormány alakul. A ki nem mondott üzenet: ha a választók jobboldali kormányt választanak akkor a német támadás elkerülhető.

Valójában Hitler mindenképpen el akarta tiporni  (uralma alá akarta hajtani) Franciaországot - függetlenül attól, hogy ott éppen milyen kormány van.

A Kárpát-medence éghajlata különösen alkalmas szőlőtermesztésre - ezért a római kortól kezdve jelentős borkultúra alakult ki e tájon. Őseink vélhetően már a sztyeppei vándorlás során is megismerték ezen italt.

A magyarság évszázadokon át elsősorban bort fogyasztott - parasztok, nemesek és városiak egyaránt. Exportáltunk is - elsősorban Lengyelországba.

Aztán - a városok révén - elkezdődött itthon a sörfőzés is. Kezdetben műhelyekben, majd - a XIX. század közepétől - nagyüzemi keretekben is. Elsődleges központja Kőbánya lett - ahol bátran kiemelhetjük a Dreher és a Haggenmacher gyárakat.

A fogyasztás ösztönzésére elsősorban a plakátok szolgáltak - ezekből nyújtok most át válogatást. Törekszem időrendben haladni.

Elsőként mindjárt egy kivételt hoztam a századfordulóról - a Czell-család erdélyi gyárából. Mívesen megfestve ábrázol pocakos :) atyafit, aki hagyományos viseletben élvezi az élet örömeit: sör és pipa. Azért a gyár is feltúnik a kép alján.

Számtalan alkalommal nevet is adnak egy sörnek Egy történelmi hős erre különösen alkalmasnak tűnhet.. Szent László persze alighanem inkább bort ivott - de ilyen "kicsinységeken" ne akadjunk fel!).

Az 1910 körül festett plakát életének azt a legendás jelenetét ábrázolja (melyet számtalan templomi freskón is láthatott a középkor magyarsága), amikor a kerlési csata (1068) után üldözi a magyar lányt elrabló besenyő / kun vitézt.

1914 körül még az I. világháború rettenete is jó lehetőségnek tűnhetett a korabeli marketingesek számára.

Az osztrák-magyar és a német vitéz békésen, vidáman "kvaterkázik" - miközben a rémült, többnemzetiségű (pl. francia), felénk rohanó (!!!) ellenség megadja magát - harc nélkül!

1916 körülre a vidám hangulat alább hagyott - helyét inkább a felsrófolt pátosz vette át. Az alapötlet persze megmaradt: adjuk el a terméket - most éppen a háborúra hivatkozva.

Ekkorra valójában már a nagy huszár-rohamok kora leáldozott, "köszönhetően" a géppuska rettenetes "aratásának".

Valamikor 1918 körül békésebb témára váltott a festő:Budapest Belvárosában járunk (jól felismerhető háttérben a régi Erzsébet-híd). Kulcsszereplőnk a habzó nedűvel rohanó pincér - aki mindenkinek örömet hoz.

A magyar pásztorok - a fokos is elárulja hősünk foglalkozását - bizony évszázadokig bort (és pálinkát) ittak.

1928 körül a Dreher-cég jónak látta, ha megpróbálja őket is átszoktatta az árpa levére. A szlogenről eszünkbe juthat a "Miért jobb a sör, mint a nő?" című bölcsesség-gyűjtemény...

Ez a hirdetés aligha lehetett a nőmozgalmak kedvence 1933 körül.

A fiatal pincérlány az Oktoberfest, korsókkal alaposan megrakott bajor hölgyeire emlékeztet. A pocakos öregúr igen "kéjes" pillantásokat vet rá. A mondanivaló: a nők egyetlen dolga, hogy alkohollal (csak alkohollal?) "kiszolgálják" a férfiakat...

1938 Szent István-év volt (halálának 900. évfordulója) - ezért lehet, hogy ezt a reklámot is ekkortájt tették közzé.

A markentingesek mindig újabb- és újabb ötletekkel állnak elő a fogyasztás bővítésére. Mi lenne, ha nem csak kocsmákban / vendéglőkben innának a magyarok, hanem otthon is. De ha már otthon söröznek, akkor ne egyedül - hanem vonjuk be többi családtagot is! 

A manapság is divatos, "a nagy kiszerelés ár/érték arányban olcsóbb" módszer egyik korai megvalósítása - bár kicsit talán furcsán hat a "család" szó egy alkoholos termékhez illesztve.

A korábban látotthoz hasonlóan, most épp egy vidéki sörfőzde célozza meg az Alföld pásztornépét termékével. 1939-ben járunk a gyönyörű szűrt viselő (kalapján nemzetiszínű pántlikát hordó) csikós mosolya feltűnően boldog. Eddig bort ivott - de most már átszokott a "városiak italára".

Ez a plakát valamikor 1940 után készült. ha nem látnánk a címert és a "részvény" szót, akkor a vakolókanalat tartó kőműves-mesterről és az állványzatról már az 1950-es évekre asszociálhatnánk. Az arc, a bajusz és a kalap viszont inkább parasztembert idéz.

Persze azért azt hiszem, nem igazán volt / van olyan korszaka a modern kor magyar történelmének, amikor egy fárasztó munkát végző kőművest ösztönözni kell, hogy hajtson fel egy jó korsó sört :).

Az ukrán nép által lakott területek a XVII-XVIII. században az orosz birodalom fennhatósága alá kerültek.

Az I. világháború sok mindent megváltoztatott. Az 1917-es februári forradalom következtében leváltották II. Miklós cárt.

Márciusban, erre reagálva, létrehozták az Ukrán Központi Tanácsot, mely júniusban deklarálta autonómiáját, melyet az orosz ideiglenes kormány is elismert.

1917. októberében Oroszországban a bolsevikok átvették a hatalmat --> erre válaszként 1918. januárjában az Ukrán Népköztársaság kikiáltotta függetlenségét.

1918 első hónapjaiban zavaros volt a helyzet, mert a dél-keleti régiókban bolsevik helyi kormányzatok működtek.

1918 márciusában az orosz bolsevik kormány (miután Lenin erőteljes nyomást gyakorolt elvtársaira) megkötötte a központi hatalmakkal a breszt-litovszki békét. Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból - de nagy területeket engedett át a központi hatalmaknak. A németeknek elsősorban a hatalmas ukrán búzamezőkre fájt a foguk - az antant blokád miatt Németország ekkor már szinte éhezett.

A fenti térképen jól látható, hogy az ukrán nép által lakott földek zöme most német és osztrák-magyar protektortus alá került, ahol a központi hatalmakkal együttműködő ukrán kormány alakulhatott.

1918 áprilisa és decembere között ez a kormányzat létrehozta az Ukrán Államot, melynek élére hetmant választott az elsősorban a parasztokból álló népgyűlés

A békében az oroszoknak meghagyott területen még 1917-ben "ukrán" bolsevik kormányzat alakult (Harkiv központtal).

Mindeközben 1918/1919 fordulóján (azaz az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor) létezett a Nyugat-Ukrán Népköztársaság (elsősorban Kelet-Galíciában)

1918 novemberében véget ért az I. világháború. A német csapatok visszahúzódtak hazájukba.

1919 januárjában helyreállt az Ukrán Népköztársaság. Ugyanebben a hónapban az ukrán történelem egyik legfontosabb eseménye is megtörtént: kimondta egyesülés a két népköztársaság (de Nyugat-Ukrajna továbbra is bírt belső autonómiával).

A szovjet Vörös Hadsereg - Lenin parancsát követve és a cári, orosz birodalmi expanzív politikát folytatva nem ismerte el Ukrajna létét, önállóságát.

A vörösök 1918/19 fordulóján előrenyomultak és elfoglalták az ukrán földek jelentős részét - beleértve Kijevet is.

 A "Nyugat-Ukrán Népköztársaság" és az ukrán kormányzat hatalma alatt elsősorban csak a nyugati - sokáig lengyel kézen lévő - területek maradtak.

A vegyes lakosságú Volhíniába a frissen megalakult Lengyelország csapatai nyomultak be.

1918-1921 között Oroszországban polgárháború zajlott. A hivatalos, bolsevik kormányzat csapatai voltak a "vörösök" (élükön Trockij állt), az ellenük szövetkező erők (a cár hívei és a demokrácia erői vegyesen) pedig a "fehérek". Mindkét fél a nagyorosz, birodalmi politikát követte - egyik sem gondolkodott önálló Ukrajnában.

1919-ben a fehérek (francia segítséggel) nagy területeket vettek birtokba - köztük az ukránok által lakott földek zömét is. Az önálló ukrán kormányzat Vinnyica környékét tudta megtartani. A lengyelek is tovább nyomultak előre: Volhínia után birtokba vették Lviv (a Monarchia idején: "Lemberg") régióját is.

1920-ra a vörösök lényegében megnyerték a polgárháborút. A fehérek - a francia segítség ellenére - menekültek, Ukrajna a vörösök, azaz a birodalmi oroszok kezére került.

A lengyel - és velük együttműködő ukrán - erők egy ideig birtokukban tudták tartani Kijevet.

Az 1920-as év második felében zajlott le az orosz polgárháború fontos fejezete, a szovjet-lengyel háború.

1920 augusztusára a vörösök már Varsóig törtek előre, de a "visztulai csoda"+ révén a lengyelek megállították, majd messze keletre visszakergették őket.

1920 novemberében a bolsevikok az Ukrán Népköztársaság utolsó területeit is elfoglalták...

A háborút az 1921 márciusi rigai béke zárta: az ukrán nép által lakott területek nyugati része (Galícia, Volhínia) Lengyelország része lett, a zöme - ideértve Vinnyicát, Kijevet, Harkivot) pedig a Szovjet-Oroszország néven létező orosz birodalomhoz került (vissza).

Önálló Ukrajnáról, ukrán kormányzatról 1991-ig nem lehetett szó...

Az éppen csak (újjá)szerveződő honvédséget a Tanácsköztársaság vezetői még márciusban átkeresztelték Vörös Hadseregnek. Ez a haderő áprilisban gyors és jelentős vereséget szenvedett, amikor csekély ellenállással engedte át a Tiszántúlt a román, az Északi-középhegységet pedig a csehszlovák hadseregnek.

A rendszer vezetői úgy érezték, hogy az április-májusi toborzást plakátokkal is meg kell erősíteniük.

Talán a leghíresebb 1919-es plakát: 1989-ig számtalan megemlékezés során használták fel.

Kétségkívül figyelemfelkeltő: a vörös zászlót lobogtató, kiabáló, izmos matróz / munkás – klasszikus irodalmi eszközt használva – el is ismétli mondanivalóját!

Ennél rövidebb szöveget már nem lehet kitalálni!

Itt már a zászló nyele is vörös. A vérbe mártott kard – gyalogságnál ekkor már kevéssé használt fegyver – középkori archetípusokat is felidéz: „véres kard körülhordozása” ellenséges támadás esetén.

Itt már két teljes mondatot olvashatunk!

A munkások persze félmeztelenek – ez még kovácsműhelyben sem gyakori, lövészárokban pedig elképzelhetetlen – viszont így jól kidomborodnak izmaik (melyekkel manapság testépítőnek is beillenének).

A kép jól mutatja, hogy a Vörös Hadsereg nem használt nemzeti színű lobogókat, csak egyszínű vöröset.

A végére egy egészen konkrét, a munkások speciális csoportjához szóló felszólítás!

Érdemes megjegyezni, hogy a vasutasok mindig is jól szervezett erőt alkottak – akik közül 1919-ben korántsem szimpatizált mindenki a diktatúrával…

Még egy szerény észrevétel: aki a hadsereg építőbrigádjában síneket hoz helyre – az talán kevésbé van kitéve az ellenség golyózáporának…