Talán kevesen tudják a Tisztelt Olvasók soraiban, de a Dunántúl – különösen annak nyugati fele – stratégia jelentőséggel bírt a II. világháború utolsó időszakában.
Az 1930-as években olajat kezdtek bányászni Zala megyében. Ennél sokkal több „fekete arany” került felszínre a romániai Havasalföldön – ezért is volt Antonescu állama Hitler egyik legfőbb benzin-forrása. Amikor azonban 1944 augusztusában Románia átállt a szovjetek oldalára a náci hadigépezet kezén megmaradt utolsó kőolajmező a mi Zala megyénk volt. Ezért is ragaszkodott hozzá a náci vezetés a végsőkig – sőt még azon túl is…
(Tegyük hozzá, hogy a Bakonyban és a Vértesben pedig bauxitot bányásztak – az ezekből készült alumínium pedig a repülőgépgyártás legfontosabb alapanyaga volt).
- január közepe igencsak „sűrűnek” bizonyult a keleti fronton.
Január 17-én a szovjet csapatok átkeltek a Visztulán és bevonultak Varsó romjai közé – miután 1944-ben hagyták, hogy a németek vérbe fojtsák a lengyel Honi Hadsereg felkelését.
Január 18-án a ugyancsak a szovjet csapatok Budapesten belül, kelet felől haladva elérték a Dunát, azaz a pesti városrészben ezen a napon értek véget a harcok. Egyúttal ez a gettó felszabadulásának napja is.
A szovjet felderítés nem működött jól: ugyancsak január 18-án nagyerejű német támadás (fedőneve: Konrad III.) indult a Balaton és a Velencei-tó közti frontvonalról. A IV. SS páncélos hadtest erői olyan sebességgel robogtak át a Mezőföldön, hogy már másnap (!!!) elérték a Dunát.
A támadók balszárnya megpróbált ÉK felé kanyarodni – hiszen tervbe vették a Budapesten (most már csak: Budán) rekedt csapataikkal való kapcsolatfelvételt is.
A támadók egyik köteléke január 22-én újra birtokba vette Székesfehérvárt (ahová még decemberben vonult be a szovjet hadsereg).
Az itt látható havas kép (német tankkal és a háttérben katonai személygépkocsival) a város főterén készült.
A szovjetek véres ellentámadásokkal próbálták meg lassítani a német csapatok akcióit. Túlerejük miatt sikerült is stabilizálniuk a frontot.
A fenti térképen jól látszik, hogy a német erők nagyjából január 28-ig tudták tartani a 10 napja megszerzett mezőföldi területet – de aztán megindult az átcsoportosított szovjet erők újabb offenzívája.
Éppen szülőföldem – a Velencei-tó tágabb környéke – szenvedte el a két haderő közti legnagyobb összecsapásokat.
A szovjet támadás lendülete nagyjából február 7-e körül fulladt ki – Székesfehérvár így egyelőre német kézen maradt.
