Adatok a Kádár-korszak alkoholizmusához

Az alábbi írás diákjaim kérésére született. Nem teljes, mindenre kiterjedő elemzés, hanem néhány tény és összefüggés rövid felvillantása.

1950-ben a magyar lakosság (különösen a vidéken élő agrárnépesség) elsősorban bort fogyasztott. A bort sokan maguk termelték (saját szőlőjüket művelve). A sör inkább a városaik itala volt.

           A bor fogyasztása a kommunista korszakban jellemzően stagnált, az 1980-as években figyelhetünk meg visszaesést. Ezt vélhetően a magyar lakosság akkori elszegényedése, az életszínvonal csökkenése okozhatta.

           A nagyüzemekben, ipari körülmények között (ám feltűnően gyenge minőségben és roppant csekély választékban) előállított sör árát a rendszer folyamatosan alacsonyan tartotta. Mivel az évtizedek alatt jelentős urbanizáció zajlott, sokan áramlottak az iparba, a városokba, így a sörfogyasztás négy évtizeden át folyamatosan növekedett.

           A legmeredekebb növekedést a tömény szeszek fogyasztása mutatja, mintegy 35 éven keresztül. A szeszgyárakban előállított, gyümölcsöt lényegében soha nem látott, szeszből, cukorból, aromából gyártott kommersz „pálinkák”, konyakok fogyasztása egyre elképesztőbb méreteket öltött.

           Az olcsó sörrel „probléma” akadt: nem elég „ütős” – ezért a magyar munkásosztály (és TSZ-parasztság) a sört nem önmagában itta, hanem kért mellé egy (vagy inkább több…) „tüskét” („kommersz cseresznyét” stb.). A kis „féldekás” üvegeket itták munka előtt, munka után (és közben is…). A konyak vált a munkahelyi „köszöntések” alapvető italává – vezetőkénél is nőknél is. Ezzel „bélelték ki” az alkoholmentes italokat is.

           Mindezek mellett ne felejtkezzünk el a házi pálinkafőzés (és fogyasztás) évszázados hagyományáról sem. („Ne menjen már veszendőbe a hullott gyümölcs”…). Sokan egészítették ki keresetüket munkatársaknak, ingázó-társaknak árult házi pálinkával.

           A következmény: a ’80-as évek közepéig az összesített „alkohol-egyenérték” fogyasztása meredeken emelkedett – az alkoholizmus tömeges problémává vált. Az egészségügyi következmények is egyértelműek: a túlzott alkoholfogyasztás elsősorban a májat betegíti meg, de hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek tömegessé válásához, a férfiak korai halálozásához is.

           Zárásként azon érdemes még elmélkedni, mi állhat annak hátterében, hogy a lakosság ilyen széles tömegei fogyasztottak ilyen hatalmas mennyiségű szeszes italt? A viszonylagos olcsóság önmagában nem lehet kielégítő magyarázat.

Az okok nyilván sokrétűek, de arra az ellentmondásra mindenképp fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az életszínvonal (a ’80-as évek elejéig) folyamatosan emelkedett, a reálbérek nőttek – de a Kádár-rendszer alapvető szabadsághiánya, a mindennapok stressze mégis a „könnyű bódulat” felé hajtotta honfitásainkat.

1. X-XI. századi német lovag

A pozsonyi csata kapcsán meg kell emlékzenünk a legyőzött ellenfelekről is. Az alábbi kép egy X/XI. századi német lovas harcos ábrázol. Amint látható, fegyverzete jelentősen eltér a korabeli magyar harcosokétól.

Legfontosabb fegyvere a hosszú szúróládzsa volt. A képen látható csatabárdja is. Bár erről a festményről lehagyták, de ütközetben veszedelmesen forgathatta egyenes, kétélű kardját is. (Olyannyira, hogy Géza fejedelem évtizedekkel később ezzel fogja felszerelni seregét)

Testét többek között nagy, fából készült pajzzsal, fejét acélból készült sisakkal védte.

A későbbi századok lemezpáncélja ekkor még nem állt rendelkezésre, ezért fémkarikákból összefűzött sodronyvérttel is óvta magát.

A nagy, erős testű ló és a fegyverzet sokba került, ezért csak jelentős birtokkal (hűbérbirtokkal) rendelkezők tudták megengedni maguknak.

A képen látható lovag közelharcban volt kiváló – ezt tapasztalják meg a könnyűlovas magyar hadak majd a X. század közepén. Feltételezhetjük, hogy a pozsonyi csatában, 907-ben a magyar hadvezetés rá tudta kényszeríteni távolsági (az íj használatán alapuló) harcmodorát az ellenfélre és talán ennek köszönhetjük a győzelmet.

A honfoglaláskori magyar fegyverzet

Az alábbi grafikán egy honfoglaláskori magyar harcos látható – régészeti leletek és írott források alapján. Legfőbb fegyverei a visszacsapó íj és a szablya voltak.

A visszacsapó íj nagy szakértelemmel, természetes anyagokból, fáradságos munkával készült. Nagy erő, ügyesség kellett a használatához, melyet a harcosok hosszú évek gyakorlásával sajátítottak el. nagy erővel csapódott be, súlyos sérülést okozva.

A szablya pengéje természetesen acélból készült, hajlított íve különösen alkalmassá tette a lóhátról történő vágásra. Díszítettsége (akár ezüsttel is) jelezte tulajdonosának rangját, vagyonát.

Kedves Olvasóim!

Szeretettel köszöntök Mindenkit ma indult blogomon.

Tervem szerint történelmi tárgyú cikkeimből fogok rendszeresen válogatni.. Célom az ismeretterjesztés és az, hogy a történettuományt hivatásomként művelőként segítsek eligazdni azoknak, akik érdeklődéssel fordulnak a múlt felé.

Üdvözlettel:

Szentgáli Zsolt PhD