A II. világháború után Németországot kezdetben 4 megszállási övezetre osztották. Az ország keleti tartományait levágták és Lengyelországhoz, illetve a Szovjetunióhoz csatolták.

 1948-ra a három nyugati zóna (angol, amerikai, francia) egyesült.

1949-ben a megszállók engedélyezték szabad választások megtartását, így úgy ország alakulhatott: a Német Szövetségi Köztársaság.

A választásokon természetesen csak a demokráciát, az emberi jogokat elfogadó szervezetek indulhattak – nácik és más szélsőjobboldaliak nem.

Az egykori Katolikus Centrum, majd Centrum folytatásaként alakult meg a CDU (Kereszténydemokrata Unió). Megtalálták a megfelelő embert: Konrad Adenauert. A 73 éves politikus már 1917 és 1933 között (!!!) Köln polgármestere volt, Rajna-vidéki katolikus politikus. A nácik hatalomra kerülésekor leváltották. A Harmadik Birodalom éveiben teljes passzivitásba húzódott, így azon kevés vezető német politikus közé tartozott, akik erkölcsileg makulátlanul vészelték át a náci korszakot. Mivel nem volt baloldali, így az amerikaiak számára is megfelelő volt a háború után…

A plakát – és a CDU-kampánya – egyértelműen rá épített: „Adenauerrel a békéért, szabadságért és Németország egységéért – ezért CDU).”

A másik CDU-plakát már tágabbra nyitja a horizontot: a vörös alak egyértelműen a Szovjetuniót, a kommunista veszélyt jelenti – amely elől csak a frissen magalakult Bundesrepublik nyugati integrációja jelenthet védelmet.

A német demokrácia több évtizedes letéteményese volt a Szociáldemokrata Párt (SPD). Ekkor elvben marxista és felvállaltan a munkásosztály pártja!

A jelmondat: „Az SPD-vel a szabad, szociális és egyesült Németországért”. Ma ezt a plakátot szinte már „nacionalistának” mondanánk. A térképen pirossal jelölték a létező Nyugat-Németországot, szürkével pedig az 1939-es határok óta elveszített részeket – mégpedig nem téve különbséget a Lengyelországhoz került és a szovjet zónaként működő „kelet-német” területek (a majdani NDK) között. Látszik, hogy 1949 németjei számára a keleti részek megszállása volt az egyik legfontosabb kérdés – annál is inkább, mert milliókat űztek el onnan.

A másik plakát nem tartalmaz képet, csak nagy, fekete, figyelemfelkeltő betűket – és egyfajta nyelvi leleményt –„Az összes milliomos a CDU-FDP-t választja – az összes többi német pedig az SPD-t”. Klasszikus baloldali üzenet: a jobboldal a nagytőke pártja, a lakosságé pedig a baloldal.

A harmadik erőt a liberálisok jelentették. Erős megszólítást írták ki – kép nélkül.

„Idős polgárok” – „Menekültek” „Ne egymás ellen – inkább együtt!” „Egy egységben, igazságban és szabadságban lévő Németországért – válasszuk az FDP-t!”

Aktuális kérdések: még a gazdasági csoda előtt járunk: az állam rendelkezésére egyelőre szűkös erőforrások álltak csak – és ebből szerettek volna az idősek magasabb nyugdíjat, a sok millió menetült pedig több támogatást.

A liberálisok tipikusan középen állnak az 1945 utáni német politikában – küzdöttek is a jobb- és baloldal szembenállása ellen.

Megfigyelhető, hogy a három jelentős politikai erő kiemelt egy közös értéket: SZABADSÁG. 12 évi náci zsarnokság alatt az emberek igencsak megtapasztalták a szabadság hiányát – és ennek értékét!

A nagy pártok versenye igen szorosnak bizonyult: a CDU önmagában csak 2%-al győzte le az SPD-t. Az FDP ekkor kifejezetten inkább jobbra fordult (ahogy erre utalt is már az SPD-plakát), ezért mérsékelt jobboldali koalíciós kormány alakult és Konrad Adenauer lett az NSZK alapító kancellárja.

Zárásként érdemes még megnézni, hogy milyen hatalmas földrajzi eltérések mutatkoztak a pártok szavazótáborában. A CDU-ra nagyon sokan szavaztak a katolikus Rajna-vidéken és a szintén katolikus Baden-Württembergben – míg a baloldalra inkább Közép-Németországban.

A II. világháború során a hadviselő felek nem csak hagyományos értelemben vett „tankot” (lánctalp + forgó lövegtorony) használtak, hanem számtalan másfajta, páncéllal védett járművet is.

A lánctalpnál egyszerűbb, könnyebb – és olcsóbb – ha egy jármű futóműveit hagyományos, gumival ellátott abronccsal építik. (Persze így jobban rá van utalva az utak használatára…)

Straussler Miklós magyar mérnök az 1930-as években, több változatban is elkészítette egy páncélgépkocsi terveit. A honvédség végül 1939-ben rendelte meg a gyártást a Weiss Manfréd Gyártól: ez le a 39 M Csaba.

A négyfős személyzetet csak 9 mm-es páncélzat védte: ez ugyan roppant kevésnek tűnik, de itt is beigazolódik, hogy a test döntött kialakítása (erre látunk számtalan példát a T-34-től a Párducig) mégis jelentősen javítja a katonák túlélési esélyeit találat esetén.

Páncélautó létére egészen jól felfegyverezték: 20 mm-es gépágyú, 8 mm-es géppuska és 8 mm-es golyószóró!

          A majdnem 6 tonnás járművet 3 600 köbcentis, 8 hengeres, 90 LE-s, Ford eredetű motor hajtotta. Így egy lóerőre kb. 60 kg tömeg esett, de a gumikerekes futómű révén így is leérte országúton a 65 km/h-s tempót. A motor mindkét tengelyt mag tudta hajtani – a jobb terepjárás érdekében.

A jármű különlegessége volt, hogy két vezetőállást építettek bele: egyet-egyet előre és hátra, így igazából nem „tolatott”, hanem bármely irányban egyformán tudott haladni. A kormánymű(vek) mindkét tengely kormányozták! Négy harcos foglalt benne helyet.

A modern háborúban számtalan feladattal meg kell birkózni a hadseregeknek – ezek egyike a légvédelem. A svédek úgy gondolták, hogy olyan járművet terveznek, amely egyszerre alkalmas a repülőgépek ellen harcra – és egyúttal ellenséges páncélosok kilövésére. Átalakították az elő cikkemben már említett L-60-as tank futóművét, elhagyták a tornyát, más felépítményt tettek rá – és elkészült az L-62-es.

A magyarok ezt a licenszet is megvásárolták és a MÁVAG – némi áttervezés után – el is kezdte gyártani 40 M Nimród néven.

Különleges jármű volt: a vezetőn kívül négy harcos kezelte a 40 mm-es (egyszerre légvédelmi és „páncéloselhárító) löveget, akik nyitott küzdőtérben foglaltak helyet. Mivel a jármű elérte a 2,8 méteres magasságot, így nagy célfelületet nyújtott! Mivel páncélzata csak 6-13 mm „vastag” volt, így komoly fegyverek ellen nem nyújtott védelmet…

A 10,5 tonnás járműbe mindössze 155 LE-s motor építettek (68 kg/LE), így műúton a 45 km/h-s sebességet tudta elérni. Összességében elmondható, hogy páncélosok ellen harcban a 40 mm-es ágyú nem vált be a keleti fronton, így a háború vége felé inkább légvédelmi célra próbálták meg használni).

A II. világháború során bebizonyosodott, hogy a forgó lövegtoronnyal ellátott – tehát bonyolultabb (és ezért drágább) felépítésű tankok – mellett más fegyverek is kiválóan alkalmasak lehetnek az ellenséges harcjárművek kilövésére. Ezek lettek a páncélvadászok, ahol az ágyút általában fixen építettek be a jármű homlokpáncéljába.

A németek sikeresen alkalmaztak ilyen típusokat, ezért a magyar hadvezetés is megrendet ilyet a hazai gyáraktól. Párhuzamosan két típust terveztek: Zrínyi I és II.

A 43 M Zrínyi (II.) rohamlöveget csak 1943-ban kezdték gyártani. Talán a világháború legkiválóbb magyar fegyvere volt: 105 mm-es (!!!) tarackot építettek bele (ezzel T-34-eseket is ki lehetett lőni!). Mindössze 1,9 méteres (!!!) magasságával viszonylag kis célpontot nyújtott, ráadásul homlokzati páncélja 75 mm vastag volt.

Összegezve: magyar viszonylatban a legerősebb ágyú párosítása a legerősebb védelemmel!

 A tervezés / gyártás egyszerűsítése céljából a Turán tank futóművét és 260 LE-s motorját kapta meg. A megnövelt védelem és az erős löveg 21 600 Kg-ra növelte a súlyt (ez meglehetősen gyenge 83 kg/LE arányhoz vezetett)… Azért országúton elvben így is elérhetett a 40-es „tempót”…

A másik változat a hosszú csövű, 75 mm-es ágyúval ellátott 44M Zrínyi I. lett volna. A programot végül azt akasztotta meg, hogy a magyar ipar nem tudta időben és kellően jó minőségben elkészíteni a 43 M mintájú modern 75 mm-es páncéltörő löveget – amit a Zrínyi I-be építettek volna…

A Zrínyi sorozat „pályafutásának” végül az amerikai légierő vetett véget, amikor 1944-ben lebombázták a csepeli Weiss Manfréd gyárat…

Blogom rendszeres olvasói már sok cikket olvashattak a tankok történetéről (I. és II. világháború, különféle nemzetek fejlesztései stb). A magyar katonák által használt, itthon készült fegyverekről viszont korábban még nem írtam – most pótlom ezt a hiányt.

 Az I. világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege nem használt tankokat.

A trianoni béke ezt meg is tiltotta az összezsugorodott, szegény Magyarország számára. Az 1930-as évek végén azonban a Magyar Honvédség vezérkara már erősen igényelte, hogy mi is rendszeresítsünk páncélosokat és az 1938-as győri program (középiskolai tananyag �) biztosított ehhez anyagi erőforrásokat is.

Érdekes módon a magyar vezetés nem saját modell fejlesztésébe fogott, hanem Svédország, azaz semlegességére kifejezetten ügyelő állam egyik járművének, az L-60-asnak a licencét vásároltuk meg.

A Magyar Honvédség 38 M Toldi I néven rendszeresítette a már itthon gyártott eszközöket. Tömege mindössze 8,5 tonna (!!!) volt, hiszen a benne helyet foglaló, mindössze 3 fős személyzetet többnyire csak 13 mm-es (!!!) páncéllemez óvta. 7 900 köbcentis, nyolchengeres motorja 155 LE-t adott le (azaz 54 kg/LE aránnyal rendelkezett). Így úton az 50 km/h-s tempót tudta elérni.

A szűkös méretek (főleg a toronyé) erősen korlátozták a beépíthető fegyvereket: igazi ágyú helyett csak 20 mm-es nehézgéppuskát kapott, amely mellé egy 8 mm-es géppuskát építettek be párhuzamosan.

Ezekkel a paraméterekkel a Toldi-I mindenképpen csak könnyű harckocsinak számított és legfeljebb felderítésre volt alkalmas – különösen a keleti front ütközeteiben.

A háború megkövetelte a tank modernizálását, így született meg az 1940-es évek elején a Toldi-II (mely Toldi B-40 néven is ismerős lehet). (Toldi-I-eket is építettek át a javított változattá).

Minden tekintetben fejlesztettek rajta: 40 mm-es ágyút és 35 mm-es páncélzatot kapott. A tömeg így viszont természetesen 9 300 kg fölé hízott – de a motor maradt (azaz immár: 60 kg-t „cipelt” minden egyes lóerő).

A változások érdemben nem javították a Toldi túlélő-képességét, így szovjet tankokkal szemben nem voltak igazi esélyei…

A vezérkar számára hamar nyilvánvaló vált, hogy a Toldi nem teljes értékű harckocsi, ezért mindenképp igényt tartottak egy komolyabb járműre is.

Miután 13938-ban (müncheni konferencia), majd 1939-ben (a Wehrmacht bevonulása Prágába) az egykori csehszlovák hadiipar immár német kézbe került, így már az „új urak” voltak, akik 1940-ben egy továbbfejlesztett típust, a Skoda T-21-t kínálták fel a Magyar Honvédség számára.

Az átalakított tankokat mi 40M Turán (Turán-I) néven vettük használatba. Lecserélték az ágyút (47 mm-esről 40 mm-esre) és a Toldiból is ismerős, magyar gyártású 8 mm-es géppuskát tették mellé másodlagos fegyverzetként.

Megnövelték az eredeti változat páncélvédettségét (némely helyeken akár 50 mm-re is) és nagyobb lett (immár 3 személyes) a torony. Így összesen 5 katona kezelte – akárcsak a II. vh többi „komoly” harckocsiját (Sherman stb.).

Következett a „klasszikus probléma”: a védelem növelése tömegnöveléssel jár: 16,5 tonnáról 18 tonna fölé. A helyzeten javítandó a 240 LE-s Skoda motort 260 LE-s hazai, 8 hengeres motorra cserélték. (Arány 70 kg/LE…).

A történelem ismétli önmagát – néha meglehetősen rövid időn belül… A 40 mm-es lövegről kiderült, hogy nem üti át az ellenséges járművek páncélját, ezért megszületett az új változat: 41M Turán (Turán-II).

A vezérkar követelésére komolyabb ágyút építettek bele: 75 mm-est! Ez már „komolyabb hangzik” – de a torony komoly akadályt jelentett a beépíthetőség iránt, így mindössze egy rövid csövű változatot került a tankba. Rövidebb cső à kisebb torkolati sebesség à mégsem elegendő átütőerő…

A tömeg tovább növekedett (immár 19 tonna fölé!!!), ami tovább rontotta a mobilitási arányokat.

A harckocsik legsérülékenyebb része a lánctalpa. Ezek védettségét próbálták a mérnökök megoldani speciális köténylemezekkel. A fotón jól látható a korban „divatos” fegyver-elrendezés: az egyik 8 mm-es géppuskát a torony mellé építették be, a másikat pedig a jármű testébe, a vezető mellé.

Az egyre súlyosbodó harcok közepette a vezérkar igényelte a Turán-III harckocsi kifejlesztését is – de ez csak a prototípusig jutott.

Az alábbi írás egy BBC-n megjelent tudósítás, melyet egy magyar nyelvű híroldalról vettem át - változtatás nélkül.

"Pavel Kuzin, a 206. zászlóalj hadnagya 2023. február 17-én halt hősi halált Bahmutnál. Története megrázó képet fest arról, milyen embertelen szörnyűségek zajlanak az ukrajnai háború eddigi legvéresebb csatájában, milyen árat hajlandók fizetni az oroszok egy stratégiai szempontból jelentéktelen északdonyecki város elfoglalásáért, és milyen áldozatok árán kötnek le jelentős orosz erőket a város kimerült védői.

Bahmut a háború előtt hetvenezres város volt. Magyar viszonylatban nagynak számítana, ám azon a környéken még vagy tucatnyi hasonló település van. Hogy miért lett olyan fontos a megszerzése az oroszoknak, azt tán csak Vlagyimir Putyin tudja. Stratégiai jelentősége nem sok van, ha elesne, az ukrán csapatok hasonlóan kedvező terepre tudnának visszavonulni. Ukrán szempontból is csak annyi jelentősége van a város védelmének, hogy a konfliuktus 2014-es kezdete óta folyamatosan erődített város kiválló terepnek bizonyult arra, hogy a védőknél sokkal jelentősebb orosz erőket kössenek le, hatalmas veszteségeket okozva ezzel az agresszornak.

Pavel Kuzin a szakaszával egy előretolt megfigyelőállást védett a frontvonalban. Február 17-én, nem sokkal szolgálatuk megkezdése után az oroszok erős tűz alá vették farönkökkel megerősített állásukat. Nem a szokványos, kósza aknavetőzés volt ez, egy tank lőtte be hajszálpontosan a bunkerüket. A szakasz két katonája megsérült a tűzben, Pavel őket a bunkerba vezényelte, és küldött egy szanitécet. Amikor az megérkezett, egy bomba telibe találta a bunkert. Az egyik sérült katona életét vesztette, és megsérült a szanitéc is. Kimentésükre az összetört bunkerből két utász érkezett, de ekkor az orosz gyalogság is rohamozni kezdett.

Pavel Kuzin ekkor fogta magát, kiugrott a lövészárokból, és odafutott Browning géppuskájához, hogy feltartóztassa a rohamot.

Az oroszok, mintha mi sem történt volna, tovább rohamoztak. Pavel folyamatosan kaszálta le őket a géppuskájával, de ez se törte meg az oroszok lendületét. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy az orosz hadseregben újra alkalmazzák azokat a záró osztagokat, amiket a második világháborúban is bevetettek. Ezeknek a záró osztagoknak egy feladatuk van: a rohamozók mögött haladva lelőni bárkit, aki menekülőre fogná.

Hiába hullottak sorban a rohamozó oroszok, világos volt, hogy nem adják fel. Hogy Pavel Kuzinnak és szakaszának csak addig van esélye, amíg kitart a lőszerük. Végül kitartott addig, amíg egy pszh-val meg nem érkezett a mentőalakulat, hogy elszállítsa Kuzin sérült bajtársait. Mire mindenkit bepakoltak, Kuzin géppuskája elhallgatott. A hadnagyot egy srapnel fejbetalálta, azonnal életét vesztette.

Holttestéért végül pár nappal később egy másik ukrán alakulat hozta ki a lövészárokból, pár órával azelőtt, hogy a terület végleg orosz kézre került volna. A harcok hevességére jellemző, hogy bár csak egy kilométernyire voltak a saját állásaiktól, a Kuzin holttestéért küldött katonák hat óra alatt tudtak csak visszakúszni Kuzin maradványaival az állásaikba. Mire visszaértek, már éjfél is elmúlt, de mégis az egész zászlóalj összegyűlt leróni tiszteletét Kuzin előtt, aki nejét és lányát hagyta hátra."

Героям слава!

Слава Україні!

A korai magyar történelem egyik legbiztosabb pontja Etelköz: olyan kivételes hely, ahol az írott források és a modern régészet adatai megerősítik egymást.

A Dnyeper és a Prut folyók közötti területen élt – legkésőbb a IX. század közepétől – a magát magyarnak nevező törzsszövetség – az utóbbi két évtized ukrán, moldáv és magyar ásatásai is ezt erősítik meg. A IX. század végén innen költöztek be a Kárpát-medencébe – ezt az eseménysor hívjuk honfoglalásnak.

A sztyeppei társadalmak sajátossága, hogy törzsi-nemzetségi elitjük és a harcos középréteg azokat a javakat (pl. értékes textíliák, nemesfémek, rabszolgák), melyeket saját társadalmuk nem tud előállítani kereskedelemmel kombinált rablás útján szerezték be.

A magyar ősei is ezért folytattak állandóan fosztogató hadjáratokat a környező letelepült népek irányába. Soha nem „vaktában” tették ezt: általában szövetkeztek egy hatalommal (aki gyakran „felbérelte” őket) – természetesen alapos felderítés után.

A magyar felderítők – nyugati források szerint – 862-ben és 881-ben már bizonyosan jártak a Kárpát-medencében. Ekkortájt szövetkezhettek a medence északi (és talán középső) területeit uraló morva fejedelemmel, Szvatoplukkal (erre utal a „fehér ló mondája”).

893 körül – Simeon bolgár uralkodó trónra léptével – változás történhetett a szövetségi rendszerekben. A cár háborúba lépett Bizánc ellen – akik így a magyarokkal szövetkeztek. A magyarokat megnyerte szövetségesül Arnulf keleti frank király is – azaz őseink szakítottak a korábbi morva „barátsággal”.

A többlépcsős eseménysor 894-ben „indulhatott be” igazán. (1.) Feltehetően két külön magyar sereg lépett akcióba. Az egyik – melyet vélhetően Álmos fia, Árpád (aki talán ekkor a gyula tisztségét töltötte be) – behatolt a Kárpát-medencébe, lecsapott a morvákra és elvett tőlük területeket. Tudjuk, hogy Szvatopluk ezen év harcaiban esett el. Bár a korábbi történetírás úgy gondolta, hogy Árpádék ekkor is morva szövetségben érkeztek, de Engel Pál logikusan érvel amellett, hogy mégis a magyar-frank összefogás győzte őt le.

Egy másik magyar sereg (1.) – a feltevések szerint ezt Árpád fia, Levente vezette – az Al-Dunánál harcolt Bölcs Leó szövetségében a bolgárok ellen.

Bár őseink sikeresek voltak, de hamarosan fordult a kocka. (2.) Immár 895-ben járunk.

A bolgárok felbéreltek egy másik sztyeppei népet, a besenyőket, akik – egyelőre nem költözködés szándékával – hátba támadták keletről az etelközi magyar szállásokat. Ráadásul az időközben Bizánccal békét kötött bolgárok is nagyobb erőket tudtak felvonultatni a balkáni magyar csapatok ellen. E véres harcokban Levente is meghalhatott, mert nem hallunk róla többet.

A magyar nép beköltözése bizonyan éveken át zajlott a Kárpát-medencébe, de feltehetjük, hogy 895 lehetett a döntő év.

Hosszú vita zajlik a történettudományban: egyesek szerint a besenyők elől menekültek a magyarok mostani hazájukba, mások viszont azt gondolják, hogy ez csak jelentéktelen hatás lehetett és csak az utóvédet érhette.

Legvalószínűbb, hogy a beköltözés tudatos, irányított folyamat lehetett – de Etelköz kiváló életfeltételeket kínált a korabeli magyarság számára, ezért az ott élő köznép átköltözésében bizonyosan lehetett szerepe annak, hogy a harcos középréteg 895-ben éppen nem tudta megvédeni őket a keletről támadókkal szemben.

895 egy másik kérdése szintén a mai napig foglalkoztatja a történészeket. A későbbi magyar krónika egy mondata szerint maguk a magyarok ölték meg Álmost – aki vélhetően a kende tisztségét töltötte be.

Az egyik elképzelés szerint egyfajta „rituális áldozat” volt – szakrális vezetőként neki kellett „elvinnie a balhét” a besenyőktől elszenvedett vereség miatt. Engel Pál fejtegeti, hogy talán ő köthette meg még 894 előtt a morvákkal a szövetséget – és most, hogy a morvák ellenfelei (és földjeik elfoglalói) lettünk „kényelmetlenné” vált a személye. Vélhetően Árpád lépett helyére a kende posztjára – mert őt 895 után egyetlen forrás sem említi.

899-ig nem sokat hallunk a magyar törzsszövetségről. (3.) Vélhetően évekre szükség volt a 894/895-ös harcokban elszenvedett veszteségek (állatállomány: lovak, szarvasmarhák) valamelyes pótlására.

899 fordulópont a teljes európai történelem számára (4.). „Régi barátunk” Arnulf megint felbérelte harcosainkat – most éppen itáliai ellenfele, Berengár ellen. Noha elitünk és harcos középrétegünk „csak folytatta” jól megszokott sztyeppei működését – de az európai keresztény civilizáció számára mégis rémületes újdonság következett: jól szervezett, lovas-íjász csapatok gyilkos támadásai a civil lakosság (igen gyakran kolostorok) ellen. A XIX. századi magyar történetírás nevezte mindezt el szemérmesen „kalandozásoknak”.

899 végén meghalt Arnulf (4.), őseink pedig úgy érezték, hogy a szövetség csak személyére  - és nem a keleti frank államra – volt érvényes, ezért az Itáliából hazatérő hadak 900-ben birtokba vették a Dunántúlt…

Szvatopluk 894-es halála után a morva állam – területileg lecsökkenve – létezett még, de fiai „megtették azt a szívességet”, hogy hatalmi harcba bonyolódtak egymással. (5.) Így 902-re a magyarok birtokba tudták venni a Felvidéket is.

A magyar törzsszövetség igen veszedelmes szomszédként vette birtokba a Kárpát-medencét, így a keleti frank államhoz tartozó bajor törzsi hercegség vezetői egy tárgyalás során meggyilkolták a magyarság új gyuláját – azaz hadvezérét – Kurszánt. Fontos megjegyezni, hogy majdnem bizonyosan téves az állítás, mely szerint ez 904-ben történt: a neves régész, Bóna István bizonyítja, hogy erre valójában 902-ben került sor!

A honfoglalás záró eseményének a 907-es pozsonyi csatát kell tartanunk. Valójában nagyon keveset tudunk róla: a későbbi magyar történeti tudatból kikopott, a nyugati (német) krónikák pedig leginkább csak veszteséglistákat közölnek. A magyarok bizonyosan győztek - ezzel szilárdították meg uralmukat a Kárpát-medencében.

Ez volt a keleti frank / bajor erők utolsó próbálkozása, hogy korábban birtokolt őrgrófságukat (a Dunántúl) visszafoglalják.

A magyarság megtelepedését a régészeti leletek is bizonyítják. Fontos megjegyezni, hogy a korabeli magyarság sokáig csak azokon az – elsősorban síkvidéki, vízjárta– területeken, hozta létre falvait, ahol folytatta pásztorkodáson és földművelésen alapuló életmódját. Jól látható, hogy elsősorban a Kárpát-medence középső területeiről van szó: kimaradnak belőle a hegyvidékek és – egyelőre – Erdély is.

Ahogy korábban részletes posztot is írtam róla, a tank az I. világháború szülötte.

 A háború vége felé „éreztek rá” a tervezők, hogy a legjobb konstrukció, ha a járműtest két oldalán helyezik el a lánctalpakat -és forgó toronyba építik be a fő fegyverzetet (általában löveget).

(Renault Ft-17)

A két világháború között más ötletek is felmerültek – pl. több tornyos változatok, illetve a II. világháborúban is harcolt olyan amerikai jármű, ahol a fő löveget nem a fenti, forgó toronyba helyezték el (M3), de végül az alapkoncepció szilárdult meg.

(M 3)

Harckocsik esetében több nemzet is fontosnak tartotta, hogy a jármű minél alacsonyabb legyen – így nyújtva minél kisebb célpontot az ellenség számára.

Ez volt a hidegháborús évek szovjet tank-tervezésének egyik legfőbb irányelve is.

Ők ezt elsősorban a lapos, szétterülő „gombakupola” alakú toronnyal oldották meg.

Az 1950/60-as évek fordulóján a svéd hadsereg teljesen más úton közelítette meg a torony sebezhetőségének problémáját – a torony teljes elhagyásával.

Ez lett a „szűk körben világhírűvé” vált Stridvagn-103: az 1945 utáni évtizedek egyetlen olyan „fő csataharckocsija” (MBT), amely semmiféle toronnyal nem rendelkezik.

Mivel fő löveg nélkül természetesen nem lenne valódi fegyver, így a svédek a saját gyártású, (Bofors) 105 mm-es ágyúját építették szilárdan bele a jármű testébe. A löveget automata tölti (akárcsak bizonyos szovjet típusokban, így a harckocsi működtetéséhez 3 fős legénység is elegendő.

Mellékfegyverzetként 3 db 7,62-es – tehát nem túl nagy kaliberű – géppuskát szereltek rá.

A kérdés jogos: hogyan lehet egy ilyen ágyúval célozni? Nos: menet közben szinte sehogy – de ez nem zavarta a derék skandinávokat, mert ők nem mások lerohanására, hanem kizárólag védelemre készültek (és készülnek)!

A védelemben történő célzás problémáját pedig megoldották a mérnökök: oldalra egyszerűen a jármű elfordításával, függőlegesen pedig a teljes test előre vagy hátra-billentésével.

Egy ilyen nehéz (39,7 tonna) jármű billentése persze nem egyszerű feladat: ezt hidropneumatikus felfüggesztéssel és állítható magasságú láncfeszítő görgőkkel tudja megoldani.

Ha már ennyire modern – szinte extravagáns lett az S-103-mas, akkor svéd barátaink még „tekertek egyet a biciklin”: a meghajtás sem lett akármilyen.

Két különböző, egymást kiegészítő motort építettek bele: 240 LE-s Rolls-Royce dízelmotort és 300 LE-s Boeing gázturbinát! Ezzel ez lett a világ első – legalább részben – gázturbinával meghajtott tankja!

(A képen egy legendás brit Centurion tank mellett áll az S-103-mas)

A tank védelme viszonylagos: páncélzata mindössze 40-70 mm közötti – ami nem sok. Viszont homloklemeze erősen döntött, magassága pedig mindössze 214 cm, azaz a védelmet számára elsősorban a rejtőzés jelenti.

Egy LE teljesítményre mintegy 73 kg tömeg esik. Ez soknak számít, de kiváló futóművével így is képes volt úton elérni a 60 km/h-s tempót is.

 Ebből a technikai bravúrt jelentő fegyverből a svéd hadsereg megrendelésére 1966-1971 között összesen 300 darab épült. Reménykedtek exportban is – de végül semelyik más hadsereg nem rendszeresítette ezt a „csodabogarat”.

Mára szülőhazájában is leszerelték őket és a svéd szárazföldi erők is Leoprad 2-t használnak.

https://tortenelem-mindenkinek.blog.hu/admin/post/edit/18041798

Az 1940-es angliai légi csata leghíresebb repülőgépének a Spitfire-t tartjuk. (Azért ehhez hozzá kell tenni, a talán kevesek által ismert tényt, hogy a német veszteségek 80%-át (!!!) a talán kicsit „lenézett / elfeledett” Hurricane-ek okozták).

Ebben a posztban ezért nem a két brit repülőtípusról fogok írni, hanem a német bombázókról – akik elhárítására a brit vadászpilóták napról napra a levegőbe emelkedtek, együléses gépeikkel.

Elöljáróban talán annyit, hogy ezen gépek többsége két, légcsavaros hajtóművel rendelkeztek – azaz közepes bombázónak számítottak – és még az 1930-as években fejlesztették ki őket.

A kor bombázó „alaptípusa” a Heinkel-111-es volt. Nem volt túl hosszú (kb. 16 méter), amihez képest jelentő szárnyfesztávolsággal (22 m) bírt.

Üresen könnyebb volt 8 tonnánál, feltankolva és megrakva viszont már 12 T fölé nőtt a tömege.

 A fokozatosan fejlesztett motorjai végül elérték az 1200-1300 lóerőt, így az alaptípus 350 km/h-s végsebességét sikerült 400 körülre feltornászni.

Mivel még ez lényegesen elmaradt a vadászgépekétől, így igyekeztek jelentősebb védőfegyverzettel ellátni: különböző pontokon összesen 7 (!!!) géppuskával. Ezek kezdetben 7,92 mm-esek voltak, de később szereltek a gépbe ennél nagyobbakat is.

A gépet jellegzetes, körben üvegezett orr-kabinja tette felismerhető, ami eredetileg nyilván a pontos bombavetést segített elő. Teljes terhelés esetén 2 tonnánál is több bombát tudott magával vinni. Általában 5 fős személyzettel repült.

Talán a legszebb gépek egyike volt, a kifejezetten karcsú törzsű Dornier 17-es, mely „repülő ceruza” néven vált közismertté.

Kifejezetten karcsú, gyors gépnek szánták: a He-111-hez hasonló 16 méteres hosszához csak 18 méteres szárnyfesztáv járult – és mindössze 5 200 kilós (!!!) önsúly.

A könnyű gépet a két, 1000-1000 lóerős hajtómű 420 km/h fölé tudta gyorsítani – de a továbbfejlesztett változat is csak 1 tonnányi bombát vihetett magával.

A 4 fős személyzet mindössze 6 – kis kaliberű – géppuskával védekezhetett, így a gyorsabb RAF-vadászok tömegesen rongálták meg és / vagy lőtték le a „repülő ceruzákat”.

A Junkers cég is elkészítette a maga közepes bombázóját – ez lett a Ju-88-as. A másik két típustól eltérő méretarányokkal rendelkezett: 14,5 méteres hozzához 20 méteres szárnyfesztáv járult.

           Nehezebb volt náluk (üres súly: 9 tonna), viszont 12 hengeres motorjai több, mint 1 300 lóerőt adtak le, amivel 480 km/h-ra tudott gyorsulni – de természetesen még ezzel ez is elmaradt a brit vadászoktól.

Fő kabinjában négy katona – pilóta és lövész – foglalt helyet.

           Mintegy 1 tonnányi bombát vihetett magával, a kezdeti géppuskaszámot (4) pedig folyamatosan növelték.

A gép látható sajátossága volt, hogy alján külön, üvegezett géppuskaállást alakítottak ki, a lefelé való tüzeléshez.

Az utolsó tárgyalt géptípus a többiektől eltérő koncepciót képvisel: egymotoros, a többieknél lényegesen kisebb zuhanóbombázó. A Ju-87 volt ez, a közismert, szirénázó hangjával a katonákra és civilekre rémületet hozó Stuka.

           A kis (11 méter hosszú, 14 méteresnél kisebb szárnyfesztávolságú) gép üresen könnyebb volt 3 tonnánál. 1 200 LE-s motorja 380 km/h-ra tudta gyorsítani és mintegy 500 kilónyi bombát vihetett magával.

Kabinjában ketten foglaltak helyet: a pilóta és a hátrafelé tüzelő géppuskát kezelő lövész.

A Stukák számára lassúságuk és igen gyenge védőfegyverzetük Angliában különösen veszélyesnek bizonyult: esélyük sem volt a brit vadászok ellen.

Az angliai légi csata bebizonyította, hogy az önmagukban repülő „gyorsbombázók” koncepciója megbukott: a Lutfwaffe csak azon a módon tudta – úgy-ahogy – védelmezni bombázóit, hogy vadászkíséretet adott melléjük. Mivel a német veszteségek így is óriásiak voltak – főleg a bombázóké – így 1940 őszén a német légierő felhagyott a nappali bombázással és az éjszakaira tért át.

A német hadsereg 1942. júniusának végén indította meg nagy nyári offenzíváját, a keleti front déli szakaszán. Alapvetően a Don és a Donyec közti „folyosóban” nyomultak előre dél-kelet felé.

A támadást a 6. német hadsereg, valamint az 1. és a 4. német páncéloshadsereg folytatta. Mivel a Wehrmacht ekkor már jelentős emberhiánnyal küzdött, ezért a Don melletti balszárnyat a „csatlós / szövetséges” országok csapataira bízták: románokra, németekre és magyarokra.

Hitler két célt tűzött ki: az 1. páncéloshadseregnek a kaukázusi olajmezőket kellett volna elfoglalnia, a másik két magasabbegységnek pedig Sztálingrádot. A Don keleti partjára át is tudtak kelni a németek.

Augusztus végén a várostól északra el is érték a folyót – igaz Sztálingrádhoz közeledve előrenyomulásuk lassabbá vált.

A város – melyet eredetileg Cáricinnek, ma pedig Volvográdnak hívnak – a az erőltetett „sztálini” iparosítás egyik „terméke” volt: gyárak tömegével, lakótelepekkel, folyami kikötővel. Különleges földrajzi adottságokkal bírt: nagyon hosszan terült el a Volga nyugati partján, ugyanakkor „keskeny” volt, nyugati pereme sem esett messze a folyótól – ezért nem lehetett bekeríteni.

Jelentős vasútvonal haladt át rajt – melyet a német elzártak, amikor a várostól északra elérték a folyót.

Augusztus végén Hitler parancsára a Luftwaffe porig rombolta a várost -a civil lakosságból sokan meghaltak, mások a folyón túlra menekültek – de akadtak, akik a romok közt igyekeztek túlélni.

Szeptember közepén Hitler rohamra küldte a gyalogos hadosztályokat a város elfoglalására. Lényegében értelmetlenül, hiszen a gyárakat és a vasútvonalat a bombázás már tönkretette.

Az első időszakban a németek jól haladtak és megközelítették a folyóhoz közel eső városnegyedeket. 

Szeptember végétől november közepéig dühödt, lassú utcai harcok folytak.

 A németek már csak igen lassan nyomultak előre – több ponton is elérték a folyót és így kisebb darabokra szabdalták a várost védő szovjet csapatokat.

Novemberre a város (illetve a romok) jó része – 80-90%-a kezükbe került – közben mindkét oldal hatalmas véráldozatokat szenvedett.  

 A szovjetek kezén csak igen keskeny folyóparti sávok maradtak.

Aztán november 18-19-én bekövetkezett a fordulat: a szovjetek a várostól északra és délre ellentámadást (tankokkal és gyalogsággal) indítottak. Pont ott, ahol a németeknél gyengébb román csapatok álltak velük szemben. 

A szovjetek - túlerejük révén - áttörték a védelmet és gyorsan nyomultak előre.

Olyan ütemben nyomultak előre, hogy november 23-án már találkozott is a két ék (elsősorban Kalacsnál, a Don partján): a Sztálingrádban és tőle nyugatra állomásozó német csapatokat bekerítették. Tipikusan „katlanba” zárták őket – lemásolva azt, ahogy a németek tették ezt folyamatosan az 1941-es hadjáratuk során.

A novemberi szovjet ellentámadás része volt egy összehangolt tervnek: a szovjetek a Kaukázusból is visszaszorították a Wehrmacht-ot.

A szovjetek először nem voltak tisztában vele, hogy milyen hatalmas erőket (mintegy 300 ezer katonát) zártak katlanba. Megpróbálták őket klasszikus, „öngyilkos” tömegrohamokkal gyorsan megsemmisíteni – de ez egyelőre nem sikerült.

A németek – a legkeményebb téli fagyban és hóban – „légihidat” kíséreltek meg létrehozni: repülőkkel vittek be élelmet / lőszert / üzemanyagot a katlanba zártaknak. Göring nagyhangú ígérgetése ellenére természetesen lehetetlen volt ennyi embert így ellátni – de legalább a sebesültek egy részét ki tudták így menekíteni.

A folyamatos szovjet támadások miatt a túlélő németek végül a város romjai közé húzódtak vissza, ahol csak 1943. február 2-án értek véget a harcok kapitulációval. Ekkor már csak 90 ezer német katona volt életben a katlanban. Közülük - sok évvel a háború után - mindössze 5 ezren tértek valaha haza Németországba vagy Ausztriába.

Sok történész állítása szerint ez volt a II. világháború fordulópontja

Németország 1919-1933 közti időszakát "weimari köztársaságnak" hívjuk, mert 1919-ben ebben a kisvárosban fogadták el az alkotmányt.

Parlamentáris demokrácia volt, ahol a nép által választott "birodalmi elnök" erős hatalmi jogosítványokkal rendelkezett.

A rendszer stabilitását politikai értelemben alapvetően a mérséklet pártok (szociáldemokraták, Katolikus Centrum, liberálisok) együttműködése jelentette.

Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság alapjaiban rendítette meg a rendszert: a német népre munkanélküliség és nyomor zuhant rá - ami egyre többeket fordított a szélsőséges pártok irányába.

A modern tömegkommunikáció fontos elemét jelentette a színes, harsány plakátok felhasználása.

"Szabadság és kenyér" --> "válaszd a nemzetiszocialistákat!"  klasszikus szociális ígéret, vizuálisan is megfogalmazva - egy búzamező képével. Itt már feltűnik a párt jelképe, a horogkereszt.

"Munka és Kenyér": a plakát a német lakosság legalapvetőbb hiányérzeteire tapint rá. Fontos megfigyelni, hogy a plakát színe vörös - akárcsak a náci zászlóé - és a szimbolika is erősen idézi a marxista pártokét.

A politikai paletta balszélén a kommunisták helyezkedtek el. Természetesen az ő plakátjuk alapszíne is a vörös. A mondanivaló egyértelmű: “Legyen vége ennek a rendszernek”!

A “rendszer” amit a cilinderes “törpék” jelképeznek egyszerre jelenti a weimari köztársaságot és a magántulajdonon alapuló kapitalizmust. A fekete ruhás figurák, akikre az elkeseredett és dühös munkás lesújt tőkések, polgári politikusok és katonák (acélsisakban). Ott ül köztük Hitler – aki ekkor még csak egy ellenzéki párt vezetője volt – a kommunisták felfogásában “a nagytőke embere”.

A ‘weimai koalíció” fontos pártja volt a Katolikus Centrum -a későbbi kereszténydemokraták felekezetibb jellegű, konzervatívabb elődje.

Kérdésük így szól: “Ki védi meg a családot, a hazát és a munkát?” A plakát alján szerepel a válasz: ‘A Centrum” – de a családfő pajzsán szereplő kereszt is egyértelművé teszi a választ.

A családfő nem olyan agresszív, mint a kommunista munkás, az anyuka sem olyan depresszíiós, mint a náci plakát arcai. Vörös szín nincs a képen – de a szóhasználatból kiderül, hogy a munkanélküliség volt a korszak kulcskérdése.

A következő plakát is a Centrumé: ez a korszakban általánosan használt gótbetűs írást használja. A munkában megfáradt, szántó parasztember mögött feltűnik egy Rajna-híd és a kölni dóm sziluettje.

“Áldozattal és munkával a szabadságért”. Az áldozatvállalás a keresztény tanítás központi eleme – a Rajna talán utalhat az 1919-es wersailles-I békében kijelölt demilitarizált övezetre, arra, hogy Németország nem tarthatott katonákat saját területe nyugati határán.

A harmadik Centrum-plakát harciasabb az előzőknél. Brüning centrumpárti kancellár az a bástya, melyen megtörik a két szélsőség, a nácik és a kommunisták rohama. A mondanivaló: “Brüning a szabadság és a rend utolsó bástyája”. (A jobb alsós sarokban – erősen karikírozva – itt is feltűnik Hitler, mint aki rohamra küldi a náci rohamcsapatokat).

Jellegzetes kereszténydemokrata gondolat: a szabadság és a rend nem ellentétes fogalmak, hanem egymást feltételezik, csak együtt lehetségesek.

Alul a három kulcsszó: “Igazság, szabadság, jog”. Azaz: csak a törvény és a jog uralma teremt szabadságot – az igazságtalanság és a diktatúra sohasem!

A weimari köztársaság valaha legerősebb pártja a szociáldemokraták voltak – elsősorban a munkásság szavazataival. A plakát vörös. Kifejezetten harcias – nyilak sújtanak le a nevesített ellenfelekre.

A három nevesített elenfél: von Papen (Centrum), Hitler (nácik) és Thalmann (kommunisták). Érdekes, hogy a Centrumot itt egy korona jelöli – utalva rá, hogy ők konzervatívok és a monarchia örökösei.

A waimari demokrácia bukását részben az okozta, hogy a mérsékelt pártok egymással marakodtak és nem fogtak össze a szélsőségek ellen.

Az utolsó – szinté szociáldemokrata – plakát kicsit emlékeztet a bástyás Centrum-pártira: “Ezek (iit) a demokrácia ellenségei”. A három rémületes, agresszív fej nincs nevesítve – de a kortársak pontosan tudták, melyik melyik mozgalomra utal: a baloldali a kommunistákra, a középső a nácikra, az acélsisakos koponya pedig a szélsőséges nacionalistákra.

Az üzenet egyértelmű: “El velük” – “ezért szavazz a szociáldemokratákra!”

Ami érdekes, mindkét szociáldemokrata plakát inkább negatív értelemben, valakik ellen buzdít – és nem esik szó rajtuk munkahelyekről és megélhetésről….

Amit sugallnak az igaz (hisz a nácik és a kommunisták a demokrácia felszámolására törtek) – de 1932-ben, a válság mélypontján ez már csak a legelkötelezettebb szocdem szavazókat érintette meg. A nácik, hatalmas fölénnyel nyerték meg az 1932 júliusi választásokat….

Az 1910-ess népszámlálás szerint a magyar állampolgárok 54%-ának volt magyar az anyanyelve.

A térképen jól látszik, hogy bár számtalan területen vegyesen éltek a különféle népek, de azért hatalmas etnikai tömbök is kialakultak.

A magyarság is két nagy tömbre szakadt szét: központi területek + Székelyföld, melyeket egyre „ritkásabban” kötött össze Észak-Erdély vidéke (Szilágy és Kolozs megyékben).

Az I. világháború vége felé haladva egyre erősebbé váltak a Magyarországon (és általában a Monarchiában) élő népek önállósulási / elszakadási törekvései (pl. a szerbek és a románok egyesülési törekvése anyanemzetükkel) – de a magyar elit (és általában a magyar lakosság „behunyta a szemét”).

Az őszrózsás forradalom első heteiben, 1918 őszén a polgári radikális politikus, Jászi Oszkár vezetésével elkészített tervezet megpróbálta kantonokra osztani hazánkat – ezért is kapta a „Keleti Svájc” elnevezést.

           Noha csak két kanton lett volna „tisztán magyar” az ország közepét magába foglaló (XII.) és a Dunántúl egy (főleg déli) részére kiterjedő (XIV.) – de a Dunántúl északi és nyugati része (XIII.), a Dél-Alföld (X.) és az Észak-Alföld (XI.) „magyar vezetésű” kantonná vált volna – elismerve az itteni nemzeti kisebbségek (németek, illetve románok) jogait. A valóban erőtelesen magyar nyelvű Székelyföld egy kanton lett volna Közép-Erdéllyel (pl. Kalotaszeggel) (VI.) – garantálva a két magyar etnikai tömb – központi és keleti – összeköttetését.

           Létrejött volna tisztán szlovák kanton – Nyugati-Felvidék (II.), valamint több területi egység, nemzetiségi vezetéssel / jelleggel, ahol más népek (pl. magyarok) is éltek.

           Ez a javaslat – ha megvalósult volna – kedvező lett volna a magyarság javára.

(Még érdekesebb kérdés: ha a magyar elit – még 1914 előtt – jobb belátásra jut és a „magyar szupremácia” álmának kergetése helyett alakítja át hazánkat kantonok szövetségévé – akkor vajon elkerülhető lett volna a hazai népek „kifelé garvitálása” és kiszakadása a történelmi Magyarországból?)

Ugyanezekben a hetekben egy Stróbl Miksa nevű honfitársunk is hasonló, kantonális tervezetet javasolt.

           Ez már sokkal hívebben követi a nyelvhatárokat. Egészen jól látszik rajta a magyarság szétszakadása a két etnikai tömbe. A központi – nem székelyföldi – magyar kantonok határai eléggé hasonlítanak a „trianoni” határokra, de természetesen igazságosabbak azoknál – illetve mindez egy országon (Magyarországon!) belül tartott volna természetesen minden magyart. Látható még, hogy a „nagyra növesztett” városi kantonok is a magyarság javát szolgálták volna.

Amint tudjuk, a kantonális tervekből semmi nem valósult meg: 1918/19 fordulóján Magyarország területe számtalan államra esett szét.

           Az 1920-ban aláírt békével megvalósuló határokat az 1919 januárja óta ülésező párizsi békekonferencia lényegében 1919 júniusára elkészítette – ezek küldték el a Kun Béla-féle vezetésnek ekkor.

           Az 1920-ban kiutazó magyar delegáció (Apponyi Albert, Teleki Pál stb.) ellenjavaslatokkal állt el. Alapvetően Nagy-Magyarország területének egyben tartását szerették volna elérni, de ez irreális cél volt.

 A „trianoni” határokkal szemben így háromféle fő ellenjavaslatuk volt:

1. etnikai határvonalat szerettek volna, azaz a központi magyar tömb megtartását.
2. Népszavazást javasoltak jelentős német lakossággal bíró területeken (Nyugat-Magyarország, Temesvár és környéke), ahol bíztak a helyi lakosság szimpátiájában a közös magyar haza iránt.
3. „Gazdasági alapon” kérték nekünk ítélni a Keleti-Felvidéket és Kárpátalját – egyúttal abban is bízva, hogy az itteni „zipszerek” (szászok) és a ruszin parasztság inkább akar továbbra is a magyar állam keretei között élni, mint „csehszlovákká” válni.

Amint tudjuk, a konferencia nem változtatott 1919-es döntésén, így 1920 júniusában az akkor megállapított határokat írta alá a magyar delegáció két tagja.