Az 1910-ess népszámlálás szerint a magyar állampolgárok 54%-ának volt magyar az anyanyelve.

A térképen jól látszik, hogy bár számtalan területen vegyesen éltek a különféle népek, de azért hatalmas etnikai tömbök is kialakultak.

A magyarság is két nagy tömbre szakadt szét: központi területek + Székelyföld, melyeket egyre „ritkásabban” kötött össze Észak-Erdély vidéke (Szilágy és Kolozs megyékben).

Az I. világháború vége felé haladva egyre erősebbé váltak a Magyarországon (és általában a Monarchiában) élő népek önállósulási / elszakadási törekvései (pl. a szerbek és a románok egyesülési törekvése anyanemzetükkel) – de a magyar elit (és általában a magyar lakosság „behunyta a szemét”).

Az őszrózsás forradalom első heteiben, 1918 őszén a polgári radikális politikus, Jászi Oszkár vezetésével elkészített tervezet megpróbálta kantonokra osztani hazánkat – ezért is kapta a „Keleti Svájc” elnevezést.

           Noha csak két kanton lett volna „tisztán magyar” az ország közepét magába foglaló (XII.) és a Dunántúl egy (főleg déli) részére kiterjedő (XIV.) – de a Dunántúl északi és nyugati része (XIII.), a Dél-Alföld (X.) és az Észak-Alföld (XI.) „magyar vezetésű” kantonná vált volna – elismerve az itteni nemzeti kisebbségek (németek, illetve románok) jogait. A valóban erőtelesen magyar nyelvű Székelyföld egy kanton lett volna Közép-Erdéllyel (pl. Kalotaszeggel) (VI.) – garantálva a két magyar etnikai tömb – központi és keleti – összeköttetését.

           Létrejött volna tisztán szlovák kanton – Nyugati-Felvidék (II.), valamint több területi egység, nemzetiségi vezetéssel / jelleggel, ahol más népek (pl. magyarok) is éltek.

           Ez a javaslat – ha megvalósult volna – kedvező lett volna a magyarság javára.

(Még érdekesebb kérdés: ha a magyar elit – még 1914 előtt – jobb belátásra jut és a „magyar szupremácia” álmának kergetése helyett alakítja át hazánkat kantonok szövetségévé – akkor vajon elkerülhető lett volna a hazai népek „kifelé garvitálása” és kiszakadása a történelmi Magyarországból?)

Ugyanezekben a hetekben egy Stróbl Miksa nevű honfitársunk is hasonló, kantonális tervezetet javasolt.

           Ez már sokkal hívebben követi a nyelvhatárokat. Egészen jól látszik rajta a magyarság szétszakadása a két etnikai tömbe. A központi – nem székelyföldi – magyar kantonok határai eléggé hasonlítanak a „trianoni” határokra, de természetesen igazságosabbak azoknál – illetve mindez egy országon (Magyarországon!) belül tartott volna természetesen minden magyart. Látható még, hogy a „nagyra növesztett” városi kantonok is a magyarság javát szolgálták volna.

Amint tudjuk, a kantonális tervekből semmi nem valósult meg: 1918/19 fordulóján Magyarország területe számtalan államra esett szét.

           Az 1920-ban aláírt békével megvalósuló határokat az 1919 januárja óta ülésező párizsi békekonferencia lényegében 1919 júniusára elkészítette – ezek küldték el a Kun Béla-féle vezetésnek ekkor.

           Az 1920-ban kiutazó magyar delegáció (Apponyi Albert, Teleki Pál stb.) ellenjavaslatokkal állt el. Alapvetően Nagy-Magyarország területének egyben tartását szerették volna elérni, de ez irreális cél volt.

 A „trianoni” határokkal szemben így háromféle fő ellenjavaslatuk volt:

1. etnikai határvonalat szerettek volna, azaz a központi magyar tömb megtartását.
2. Népszavazást javasoltak jelentős német lakossággal bíró területeken (Nyugat-Magyarország, Temesvár és környéke), ahol bíztak a helyi lakosság szimpátiájában a közös magyar haza iránt.
3. „Gazdasági alapon” kérték nekünk ítélni a Keleti-Felvidéket és Kárpátalját – egyúttal abban is bízva, hogy az itteni „zipszerek” (szászok) és a ruszin parasztság inkább akar továbbra is a magyar állam keretei között élni, mint „csehszlovákká” válni.

Amint tudjuk, a konferencia nem változtatott 1919-es döntésén, így 1920 júniusában az akkor megállapított határokat írta alá a magyar delegáció két tagja.