Az. I. világháború okozta szenvedéseket megelégelve a német nép 1918 őszén elzavarta II. Vilmos császárt és november 9-én kikiáltották a köztársaságot.
Pár hónappal később, 1919. januárjában Alkotmányozó Nemzetgyűlési választásokat tartottak. Ezen a mérsékelt, a köztársaságot támogató pártok hatalmas győzelmet arattak.
A Szociáldemokrata Párt – akik a forradalom révén, már 1918 novemberében kormányre kerültek -, a német munkásosztály pártja kapta a legtöbb szavazatot (38%). Ők szavakban marxisták voltak, de a gyakorlatban elfogadták a magántulajdont.
Szövetségesüknek bizonyult a Centrum (majdnem 20%). Ők a császárság korában Katolikus Centrum néven működtek és a katolikus társadalom érdekeit védték az erősen protestáns állammal szemben. A két világháború között már inkább „Német Centrum” volt a nevük és a keresztény értékekért álltak ki.
A Német Demokratikus Párt (DDP) a liberális eszmerendszer balra hajló szárnyát képviselte.
Ők hárman együtt képviselték a mérsékelt erőket, az úgynevezett „weimari koalíciót”. 76%-os többségük kezdetben jelentős stabilitást adott-adhatott a kormányzatnak – noha köztük értelemszerűen jelentős világnézeti különbségek voltak. (Az SPD a munkásságot, a másik két párt inkább a polgárságot képviselte).
A baloldali ellenzéket a Független Szociáldemokrata Párt (USPD) képviselte, akik még 1917-ben váltak ki a közös munkáspárti táborból.
Jól látható, hogy az I. világháború, a szenvedések sokkjának hónapjaiban a jobboldal igen gyenge támogatottságot tudott csak elérni. A Német Néppárt (DVP) konzervatív-liberális tömörülés volt, a a császárkori nemzeti liberális párt örököse – viszont ide tartozott a korszak nemsokára legjelentősebb politikusává váló Gustav Stresemann.
A paletta jobbszélén ekkor a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) nevű, nemzeti-konzervatív (nacionalista) monarchista tömörülés állt. Mindössze 10%-ot kaptak…
- júniusában Németország kénytelen volt aláírni a teljes lakosság által igazságtalannak tartott versailles-i békeszerződést, ráadásul az országban egyre mélyült a politikai és gazdasági válság, gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények.
Az ebben a légkörben tartott 1920-as parlamenti választás jelentős átrendeződést hozott. A szocdemek szinte összezuhantak (38 --> 21,6), csalódott szavazóik vélhetően balra mozdultak. Megerősödtek a Független Szociáldemokraták (7,6 --> 17,9), sőt megljeent egy tőlük is balra álló erő, az önálló kommunista párt.
A mérsékelt polgári pártoktól is tömegesen fordultak el szavazóik: Centrum 19,7--> 13,6, illetve demokraták: 18,5--> 8,3.
A jobboldal kezdett „visszakapaszkodni”: a mérsékeltebb konzervatív-liberálisok (DVP) majdnem 10%-ot javítottak, a nacionalisták (DNVP) pedig 5-t, így együtt már majdnem 30%-ot szereztek.
1923-ban a mérsékeltnek számító, fentebb már említett Stresemann lett a kancellár (haláláig, 1929-ig) és a gazdasági helyzet is javulni kezdett (Dawes-terv). Ebben a légkörben tartották meg az 1924. májusi választásokat.
A baloldal szélén jelentős átrendeződés zajlott: az USPD felmorzsolódott, helyüket a kommunisták vették át (12,6%). A szocdemek maradtak 20% körül…
A Centrum megőrizte (vélhetően elkötelezett) szavazóit, de mindkét liberális jellegű párt gyengült: a balra állók (DDP) mér csak alig kaptak 5%-ot és jobbra állók (DVP) is „benéztek” 10% alá.
A jobboldal egyre erősödött: a nacionalisták már majdnem 20%-ig jutottak, sőt – most először – náluk is szélsőségesebb erők is parlamentbe jutottak: a nemzetiszocialisták és szabadcsapatok erői.
Kormányzótöbbség hiányában decemberben új választásra került sor. Kicsit „tisztult a kép”.
A szélsőbal 10% alá esett vissza, így a szocdemek 26%-ot kaptak – ez a legjobb eredményük volt 1919 után. A Centrum-tábor továbbra is „fix” maradt, de polgári szövetségeseik (DDP, DVP) hajszálnyit visszaerősödtek a tavaszi „majdnem összeomlás” után. Kormánytöbbséget már csak a még tovább erősödő nacionalista-monarchistákkal (DNVP) együtt tudtak összehozni, akik most először kaptak 20%-nál több szavazatot. Ők ekkor érték el növekedésük csúcsát.
Hitler náci pártja (NSDAP) nem tudott érdemben tömegeket megszólítani: 3%.
Az 1924-29 közti éveket fellendülés jellemezte Európa-szerte. Ebben a viszonylag optimista légkörben került sor az 1928-as (utolsó „békés”) választásokra.
A baloldal határozottan erősödött. A kommunisták – akik az egész rendszert szerették volna megdönteni, így a konstruktív magatartás a legkevésbé sem jellemezte őket – nagyjából a helyükön maradtak, ám a szocdemek kezdték visszanyerni a lakosság szimpátiáját: messze a legerősebb párt lettek (majdnem 30%-os eredménnyel).
A három polgári középpárt (DDP, Centrum, DVP) mérsékelten gyengültek – így most újra a szocdemekkel léptek koalícióra.
A „kellemesebb politikai klíma” közepette a nacionalisták könyvelhették a legjelentősebb visszaesést, a nácik (2,6%) pedig megmaradtak – sajnos csak egyelőre – a paletta szinte értelmezhetetlen szélsőségeseinek.
Aztán 1929 őszén összeomlott a new yorki-tőzsde és a magántulajdonon és szabad piacon alapuló gazdasági rendszerre minden eddiginél mélyebb válság zuhant. Németországot egyre fojtogatóbb nyomor és munkanélküliség árasztotta el.
A veszekedő középpárti politikusok a kiutat előrehozott választásokba látták 1930-ban. Utólag nézve történelmi léptékű hibát követtek el ezzel.
A mérsékelt pártok – némi túlzással – a megszűnés szélére sodródtak (konzervatívok és liberálisok is 5% alatt, a Centrum is kezdett „szétporlani”).
A szociáldemokraták (24,5%) – meggyengülve – ugyan a legerősebb csoport maradtak, de szavazóik egy része kezdett „átszivárogni” a kommunistákhoz (13%).
Az igazi áttörést ekkor érték el a nácik: a válság miatt az elkeseredett emberek tömegei szavaztak rájuk (2,6% à 18,3%). Szavazóik többsége vélhetően a nacionalistáktól (DNVP) érkezett: a nácik egyszerűen jobbról „túllicitálták” őket. A beszámolók szerint Hitler ezután az eredmény után már biztosra vette, hogy előbb-utóbb hatalomra fog kerülni.
Kormánytöbbséget senkinek sem sikerült összehozni, így a rendeleti kormányzás időszaka következett. A demokrácia egyre hanyatlott…
A gazdasági válság egyre súlyosbodott (növekvő csődök, munkanélküliség és nyomor) – így került sor a következő – szintén előrehozott – választásokra 1932 nyarán. Éppen a válság mélypontján…
A nácik nyertek. 37%-ukkal majdnem elérték a teljes „weimari” időszak rekordját, a szociáldemokraták 1919. januári 37,9%-át. Milyen nagyon fordult a világ 14 év alatt…
A baloldali szavazók is egyre elkeseredettebbekké váltak: a szocdemek tovább gyengültek (24,5 --> 21,6), a kommunisták – enyhén – tovább erősödtek (13,1 --> 14,3)
Az elemzők szerint mivel a demokráciát nyíltan eltörölni szándékozók két szél (NSDAP + KPD) együtt átlépte az 50%-ot, így a demokrácia formálisan is meghalt….
A liberális és konzervatív pártok szinte már nem is léteztek a szavazók számára – akárcsak a hagyományosabb nacionalisták.
Szemmel láthatóan a Centrum szavazói aránya „leng ki” a legkevésbé – de folyamatos 11-12%-uk igencsak kevés volt a demokrácia megvédéséhez.
A német politikai elit érezte, hogy a nácik kezébe adni a kormányzást végzetes lépés, így tettek egy utolsó próbát – 1932. novemberében, a gazdasági válság csekély enyhülése közepette – még egyszer az urnákhoz hívták a német népet.
Mivel nyáron nem következett be várt hatalomra kerülés – Hitler egyre türelmetlenebbé is vált – így szavazóik egy része vélhetően „visszatalált” a hagyományosabb nacionalistákhoz (NSDAP: 37 --> 33, DNVP: 5,9 --> 8,3). Azért továbbra is nácik alkották a Reichstag legnagyobb frakcióját.
A szociáldemokraták zuhanása sajnos megállíthatatlannak bizonyult (20%-uk történelmi mélypont a korszakban) – a kommunisták - folyamatos erősödéssel – most kerültek legközelebb hozzájuk (17%!).
A mérsékelt polgári erők nem tudtak megerősödni, így a demokrácia nem kapott újabb, igazi esélyt a német néptől.
1933.január 30-án Hindenburg birodalmi elnök végül kinevezte kancellárrá Hitler. Első kormánya – rövid ideig – koalíciós volt: a régi nacionalistákat (DNVP) vette be saját pártja mellé.
1933.február 26/27-én leégett a Reichstag – Hitler követelésére pedig Hindenburg elnök rendeletben vonta meg a német nép alapvető szabadságjogait. A hatóságot elkezdték börtönbe zárni a kommunista párt vezetőit, aktivistáit.
Március elején – még egyszer utoljára – szavazni hívták a német népet. Immár a terror és a mindennél harsányabb propaganda légkörében.
A nácik győzelme nem lehetett kérdéses – de nem kaptak többséget (44%). A DNVP-szavazók nem változtattak állápontjukon (8%) – így a koalíció formálisan is többségbe került – bár ezt Hitlert komolyan már nem érdekelte.
A szocdemek tovább gyengültek – szavazói vélhetően kezdtek beletörődni az éppen zajló eseményekbe – a kommunisták pedig úgy is kaptak 12%-ot, hogy képviselőik már be sem ülhettek a parlamenti patkóba.
Március végén a Potsdamban összeülő Reicstag megszavazta Hitlernek a felhatalmazási törvényt, azaz a parlament aláírta saját „halálos ítéletét”. A jelenlévők közül csak a szociáldemokraták szavaztak nemmel a nyilvánvaló diktatúrára – példát mutatva ezzel az erkölcsi kiállás fontosságáról.
