Az 1. térképen jól látszik, hogy Britanniából a legrövidebb útvonal a Dover és Calais közötti átkelés lett volna (ezért itt épült fel sokkal később az Alagút) – így tudták volna a szövetségesek a legjobb légi fedezetet biztosítani csapataiknak – de mégsem ezt választották.

           Calais túl egyértelmű célpont lett volna – márpedig háborúban fontos a meglepetés ereje. Ráadásul Cherbourg elfoglalásával a szövetségesek hamar olyan kikötőhöz juthattak, melyen keresztül el tudják majd látni a harcoló alakulatokat. Ilyen és más hasonló okok miatt esett a választás Normandiára.

           A szövetséges erők (azaz mindhárom haderőnem) legfelsőbb parancsnoka Eisenhower amerikai tábornok lett, de a szárazföldi műveletek közvetlen irányításával a brit Montgomeryt bízták meg. Amint a térképen is látszik, csapatait hivatalosan 21. hadsereg-csoportnak keresztelték.

Alapos tervezés után öt szakaszra osztották Normandia tengerpartjának kijelölt helyszínét (2. térkép).

A brit 2. hadsereg (Dempsey tábornok) kapta a három keleti szektort. A fedőnevek (keletről nyugat felé haladva: Sword, Juno és Gold. A bátor kanadaiak (3. gyalogos hadosztály) a brit hadsereg részeként kaptak saját szakaszt: övék lett a Juno.

Az 1. amerikai hadsereget a Dempsey-nél híresebb Bradley tábornok vezette. Az alakulat két fő csoportját nem egymás közvetlen közelében vetették be: két hadosztályt majdnem közvetlenük a britektől nyugatra (ez lett a szomorú hírnévre szert tett Omaha szektor); egyet viszont kicsit távolabb, a Cotentin-félsziget keleti partján (Utah).

A partraszállók két szárnyának fedezésére nagyszabású légideszant műveletet terveztek. Igazodva a partra már kialakított nemzetek szerinti felosztáshoz nyugaton az amerikai 82. (már harcedzett) és az újonc 101. ejtőernyős hadosztályokat; keleten pedig a brit 6. hadosztályt.

A 3. térképről jól leolvashatjuk az első nap bevetett katonák számát és a veszteségeket. A 177 francia Philipp Kiefer őrnagy speciális kommandóját jelentette, a Szabad Franciaország csapatainak kötelékéből. A brit ejtőernyősök közt szolgált egy zászlóalj kanadai is. Az ejtőernyősöknek sikerült két kulcsfontosságú hidat megszerezniük még éjszaka, és tartották őket egész nap, míg a szárazföldi erők megérkeztek.

Látható, hogy nagyobb létszámú nemzetközösségi csapatok kisebb veszteséget szenvedtek, mint a kevesebb erőt bevetett amerikaiak. Ez részben Percy Hobart brit tábornok „mókás találmányainak” (pl. aknaszedő harckocsi) köszönhető, melyek kímélték a gyalogság életét – részben pedig annak, hogy az Omaha szakaszon az amerikaiak egy elszántan harcoló német alakulattal kerültek szemben, melyek nagy veszteséget okoztak nekik (lásd: Ryan közlegény megmentése és Leghosszabb nap c. filmek). A németek vesztesége arányaiban jelentősen felülmúlta a szövetségesekét: ez minden bizonnyal a hatalmas tengeri és légi fölénnyel is összefügghetett.

A 4. térképről is jól leolvasható, hogy a britek a maguk keleti szektoraiban mennyivel sikeresebben haladtak előre június 6-án, mint az amerikaiak. Miközben a nemzetközösségiek hamar összefüggő területeket vettek birtokba, addig különösen az amerikai ejtőernyősök szóródtak szét sok kisebb egységgé. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a Utah parton az amerikaiak aznap minimális veszteséggel szálltak partra – bár kilométerekkel távolabb a pontosan eltervezett helytől…

Június 6-a összességében sikeresen zárult a szövetségesek számára – de előzetes terveikkel ellentétben Caen városán nem tudták aznap elfoglalni. Sőt, hetekig tartó súlyos harcokat kellett vívni érte.

Az értelmesebb német vezetők felmérték, hogy a nyugati hatalmak sikeres partraszállása végképp megpecsételte a náci Harmadik Birodalom sorsát. Közülük a legbátrabb, Stauffenberg gróf másfél hónappal később meg is kísérelte „rövid úton” lezárni a háborút…